Egyszer régen, nagyon régen, valamikor sok száz évvel ezelőtt történt, amiről most mesélni fogok.

Akkoriban a fű, a pázsit selymes, üde zöld volt. Égig értek, erőtől, egészségtől duzzadtak a fák. Ezernyi színben pompáztak a virágok, finom illatuk messze szállt. Trilláztak a dalos madarak. Hétágra sütött a nap, felhő se volt az égen, egyszóval olyan volt minden, mint az éden.  Aztán jött a tél. Télapó hozta magával. Jött a széllel, faggyal, viharral, köddel és dérrel. Hóanyó hatalmas hóval érkezett, amit úgy vártak már igen nagyon régen. Biztos nagyon jókedvű volt, derűs, mert pihe- puha takaróval fedte be a fázó földet. Aludt a kert, az erdő, benne sok- sok lakóval békésen, szépen. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak voltak még a kopasz fák is. Aztán egyszer csak előbújt félénken a nap. Még a hóvirág is kíváncsian kandikált ki a földből és tavasz lett. Bimbót bontott a barka. Kipattantak a rügyek a fákon. Virágba borult a világ. Visszajöttek a vonuló madarak. Újraéledt a természet. Aztán jött a nyár, forróság volt, szinte perzselte a földet, beérett a búza is menten. Aki csak tehette strandra ment, vagy víz közelbe és aztán ahogy ment a nyár, úgy jött az ősz is csendben.

Nekeresd falva Nekeresd erdő közvetlen közelében helyezkedett el. Boldogan élt itt mindenki: felnőtt, gyerek, állat, s növény. A kapuk is tárva- nyitva álltak bárki számára. Ha vendég érkezett, finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várták. Még Viki veréb is gyakran időzött a házaknál. Olykor még a gyerekek vállára, kezére is rárepült. Ilyenkor óvatosan megcirógatták. Puha, selymes, meleg volt a kis teste és ó, hogy dobogott a pici szíve! Itt élt a Békés család is. Két gyermekük volt: Janka és Jankó. Nagyon jó testvérek volta. Noha néha össze is tudtak veszni mindenféle apróságon, hamarosan ki is békültek. Sose volt komolyabb veszekedés még a családban sem. A szülők dolgoztak, Janka óvodába járt, Jankó pedig iskolába. Minden nap együtt jöttek haza. Idehaza pedig a nagymama és a nagypapa várta őket. A finom uzsonna után kimentek a kertbe még egy kicsit játszani. Mivel ősz volt, a kevés napfénytől egyre inkább elszínesedtek a levelek. Gyönyörű arany, rőt, narancs, bordó és végül rozsdás színekben pompáztak. Aztán az egyre erősödő szél lekergette őket. Táncoltak, perdültek- fordultak a levegőben, mielőtt földet értek. Vastagon takarták be a talajt. A sünik, pelék, üregi nyulak is vackot kerestek maguknak, a mókus is eleséget gyűjtögetett. Tacsi a házi kedvenc házőrző eb ugatással és farokcsóválással jelezte, hogy kedves vendég érkezett. Vidám csicsergéssel jelezte Viki veréb, hogy megérkezett. Közelebb húzódott a házhoz. Bélelni kezdte az oly kedves fészket, hogy mire jő Télapó azzal a zord, fogcsikorgató téllel, addigra kész is legyen. Egy darabig Janka és Jankó figyelte őt. Aztán meglátták, hogy az égen vonuló madarak gyülekeznek, még integettek egy csöppet, aztán felröppentek a felhőkig és elszálltak oda, ahol meleg volt, és hogy ne maradjanak éhen, délre. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy fára másznak. Jó kis játék volt, nagyon élvezték. Aztán hemperegtek az avarban, majd a leveleket feldobálták jó magasra, sőt még önfeledten kacarásztak is. Ezt követően segítettek a papának. Ahol szükséges volt összegereblyézték a száraz, zörgő leveleket egy óriási, nagy kupacba. Megetették a jószágokat, s Márton- nap révén beterelték őket az ólakba. Milyen jó móka volt! Aztán jött a tél, a tavasz, a nyár és az ősz is újra. Nyugalomban, békében, szeretetben éltek a falu lakói. Jó pár éve ide aztán oda költözött egy új család is, a Kováts család gyermekeivel. Épp pont ősszel és hirtelen megváltozott minden. Már semmi se olyan volt, mint régen! Az egyik reggel nagyapó arra figyelt föl, hogy Viki keservesen csicsereg. Aztán meglátta a földön heverő madárfészket. Sietve megjavította és visszarakta a helyére. A kismadár megnyugodott. Aztán másnap és harmadnap ugyanez történt. Nagypapa sehogy se értette. Unokáinak se akart szólni, nehogy rosszkedvre derítse. Egyik hajnalban elbújt a közeli fa mögé és észrevette, hogy az egyik Kováts gyerek az iskolába menet leveri a fészket. Ekkor hirtelen kilépett a fa mögül és a fiú felé ment, aki ezt látva futásnak eredt. Szegény bicegő öreg nagyapó nem bírta utolérni. De nem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család, átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő, beengedte a szomszéd bácsit. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Nagyapó elmondta. De semmi együttérzés nem volt Kováts úr részéről. - Biztos véletlen volt! Biztos a szél volt!- hárított és kereste a kifogásokat. Nagyapó letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába. Ennek ellenére másnap nem volt leverve a fészek és Viki veréb is vidáman fütyörészett. Teltek- múltak a napok. Egyszer csak a hatalmas avar kupac fel volt dúlva. Ijedten menekült ki onnan Sün Béla és népes családja, akik már bevackolták magukat új otthonukba. Rémülten szedték icike- picike lábaikat és kérdőn néztek nagyapóra. Apóka fejét fogta elkeseredettségében. Visszahalmozta az avarkupacot és örömmel látta, hogy Sün Béla is valamelyest megnyugodott és visszahúzódott családjával a jó meleg vackába. Aztán másnap, sőt harmadnap is ugyanez történt. Nagypapa sehogy se értette. Unokáinak most se akart szólni, nehogy rosszkedvre derítse. Egyik hajnalban elbújt egy fa mögé és észrevette, hogy a másik Kováts gyerek az iskolába menet szétdúlja a fészket. Ekkor hirtelen kilépett a fa mögül és a fiú felé indult, aki ezt látva futásnak eredt. Szegény bicegő nagyapó nem bírta utolérni. De nem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő, beengedte a szomszéd bácsit. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Nagyapó elmondta. De ugyanaz történt, mint a múltkor. - Biztos véletlen volt! Biztos a szél volt!- hárított és kereste a kifogásokat. Nagyapó letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába. Törte a fejét, szörnyen törte, hogy mit tehetne. Hogyan találhatná meg a  megoldást. Ennek ellenére, ettől kezdve soha többé nem volt szétdúlva az avarkupac. Békésen pihenhetett Sün Béla és népes családja. Teltek- múltak a napok és beköszöntött a tél viharral, farkasordító hideggel, csípős, zord széllel. Télapó nem volt jókedvű. Egy különös történetet hallott az őszi széltől, ami nagyon felbosszantotta. Hóanyó hatalmas havat hozott. Biztos nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaró fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő, benne lakóival. Kövér, duci hópihék szálltak az égből. Havasak lettek még a kopasz fák is. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy kimennek a kertbe hógolyózni. Az ajtóban édesanyjuk még megállította őket. Jól bekötötte rajtuk a sálat, vízlepergetős overalljukat megigazgatta, hasonló kesztyűt húzott a kezükre. A mama kötötte gyapjúsapkát adta a fejükre, majd a kapucnit is jól bekötötte. Új, bélelt csizmácska is a lábukra került. Így mentek ki az égig érő hóba. Az egyik hópihe épp Janka orrára hullott, majd menten el is olvadt. Nagyon sokáig hógolyóztak, gyúrták a formásabbnál- formásabb, gömbölyű golyókat és dobálták egymás hátára, egymás overalljára. Nagyon jól érezték magukat. Még Hóanyó és Télapó is önfeledten nézte rózsás, vidám arcukat. Mosolyogtak, derültek, vigyorogtak, kacagtak, kuncogtak, kacarásztak a gyerekek, amikor célba ért egy- egy hólabda. Egyszer csak Janka keserves sírásra fakadt. Valahonnan, ki tudja honnan egy jéggolyó találta fejbe. Azonnal megkékült a homloka és egy jókora púp nőtt rajta. Jankó is odaszaladt, hogy segítsen. Értetlenkedve néztek körül, hogy ez vajon honnan jöhetett. Ekkor látták, meg, hogy a kerítésen kívül hasukat fogják nevettükben, vihognak, vigyorognak, hahotáznak a szomszéd Kováts fiúk. Amikor meglátták, hogy észrevették őket, nyakukba szedték a lábukat és futottak és futottak árkon- bokron keresztül. Hóanyó és Télapó éktelen haragra gerjedt. Télapó sziszegett és fújtatott dühösen. Hóanyó a hatalmas havat kavarta. A két testvérnek már nem volt kedve tovább játszani, a szél is egyre erősödött, Jankának is sajgott a feje. Bementek, levetkőztek, ruháikat a helyére rakták, majd odamentek a szüleikhez és elmondták, hogy mi történt. A szülők teljesen elképedtek. Amíg édesanya Jankát ápolta, édesapja sem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk még mindig csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő és beengedte a szomszéd apukát. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Édesapja elmondta. De semmi együttérzés nem volt Kováts úr részéről. - Biztos véletlen volt! Egészen biztos!- hárított és kereste a kifogásokat. Édesapa letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába. - Hóanyó és Télapó döbbenten vette tudomásul, hogy mi történt. Törték a fejüket, hogy mit tegyenek. - Hogy mi történt bent a lakásban, azt nem lehetett tudni, de ennek ellenére ezután többé ilyen már nem fordult elő. Janka és Jankó egy ideig még nem mentek ki a kertbe, de hamarosan elfeledték az esetet, és amikor olyan nagy volt a hó, hogy autójuk teteje is alig látszott ki, kimentek a kertbe hóembert építeni. Aztán édesapával elmentek a közelbe sétálni, sőt még szánkózni is. A madáretetőkbe, amiket még ők helyeztek ki ősszel, ennivalót tettek, ezt persze minden nap édesapával együtt újra töltötték és a friss vízről is gondoskodtak. Az erdőbe pedig friss gyümölcsöket, csőkukoricákat vittek és minden nap ugyanoda ki is helyezték. Örömmel látták, hogy mire legközelebb odamentek, mindig elfogyott. Őz, szarvas, nyúl és még vaddisznó nyomokat is láttak körülötte. Egyik nap nagyon hideg lett. A föld csupa jég volt, a fákon tűhegyes fogak, zúzmarák meredeztek, az ereszről hosszú jégcsapok lógtak le: rövid, hosszabb és még hosszabb, vékonyabb és vastagabb is. Csupa- csupa átlátszó volt mind, mint a kristály. Nagyon hideg volt. A szél is úgy fújt, mint aki megveszett. A kályhában lobogott a tűz, pattogtak az izzó fahasábok. Az ablakon gyönyörű jégvirágok nyíltak. Olyan szép volt minden! – Télapó biztos  haragszik valamiért,  azért küldte ide éjszaka a csípős, fagyos szelet- gondolta Jankó és tovább nézett kifelé az ablakon. Egyszer csak meglátták a szomszéd fiúkat. A kerítés előtt csúszkáltak. A hasukat fogták nevettükben, vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak csúszkálás közben. Egyszer csak az egyik hatalmasat esett és közben lefejelte még az egyik fát is. Éktelenül óbégatni kezdett: - Jaj, jaj, a fejem! Úgy fáj! Könnycseppjei azonnal jégcsapokká váltak. Aztán hirtelen csönd lett. A fiú a földön fekve maradt. Janka és Jankó az ablakból nem látta, hogy a kerítés mögött mi történik. Azt gondolták, hogy nincs nagy baj és tovább nézelődtek, gyönyörködtek a zúzmarás tájban. A bajba jutott fiú testvére azonban nem törődött a földön heverő fiúval.  Még egyszer ránézett. Testvére a fájdalomtól eltorzult arccal nézett vissza. Aztán a másik elfordult tőle és  tovább korcsolyázott, mintha mi se történt volna, majd hazament. – Hol hagytad a testvéredet?- kérdezte az ajtóban Kováts apuka. A fiú pedig elmesélte. - A kerítés előtt csúszkáltunk, a hasunkat fogtuk nevettünkben, vihogtunk, vigyorogtunk, hahotáztunk csúszkálás közben, úgy ahogy szoktunk. Egyszer csak hatalmasat esett és közben lefejelte még az egyik fát is. Aztán éktelenül óbégatni kezdett: - Jaj, jaj, a fejem! Úgy fáj! Könnycseppjei azonnal jégcsapokká váltak. Aztán hirtelen csönd lett. Ott hagytam a földön fekve, mert nem kelt föl, de nyitva volt a szeme. Biztos még nem akart hazajönni!- aztán indult volna a szobájába játszani. Az apa rosszat sejtve a feleségével, a fiúk az anyjukkal siettek oda. A kabátjukat is sebtében hányták magukra. Hát jól sejtették. A fiú addigra már eszméletlenül feküdt a földön. Amíg az édesanyja megpróbálta elsősegélyben részesíteni, az apa tárcsázta is telefonján a mentőket. Szerencsére pillanatokon belül odaértek. Megvizsgálták a pórul járt fiút, majd befektették a mentőautóba ahova az anyukájuk is beszállt és már el is tűntek hangos szirénázással. – Jaj, valami baj történhetett!- kiáltottak föl a gyerekek az ablakban, rosszat sejtve. Aztán már csak azt látták, hogy az apa a másik fiúval hazamegy és közben kézzel- lábbal hadonászva valamit hosszasan mond neki. - Hogy Hóanyó vagy Télapó idézte elő a bajt? Ki tudja! Nem hinném, nem tudhatjuk. Teltek- múltak a napok. A bezárkózott Kováts családról semmit se lehetett tudni. Közben az időjárás is változott. Néha előbújt a nap a felhő mögül, gyengéd sugaraival, mely haloványan égett, felolvasztotta a jeget, latyakos, sáros lett a föld, s a fák újra kopaszak, meztelenek lettek. Teltek- múltak a napok és újra eljött Hóanyó. Hatalmas havat hozott. Biztos nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaró fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő, benne lakóival. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak lettek még a kopasz fák is. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy kimennek a kertbe hógolyózni. Édesanyjuk az ajtóban még egy pillanatra megállította őket: jól bekötötte rajtuk a sálat, vízlepergetős overalljukat megigazgatta, hasonló kesztyűt húzott kezükre és a mama kötötte gyapjúsapkát adta rájuk, majd a kapucnit is jól bekötötte. Új, bélelt csizmácska is került a lábukra. Így mentek ki. Nagyon sokáig hógolyóztak, gyúrták a formásabbnál- formásabb, gömbölyű golyókat és dobálták egymás hátára, egymás overalljára. Mosolyogtak, derültek, vigyorogtak, kacagtak, kuncogtak, kacarásztak, amikor célba ért egy- egy hólabda. Aztán lefeküdtek a hóba, jókat hemperegtek benne, majd hóangyalkát csináltak. Kipirult arccal mentek be a házba. Egyik nap egyszer csak csöngettek. Kováts család állt az ajtóban. Beengedték, finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval kínálták. Aztán egy ideig csönd volt, kínos csönd. Végül Kováts úr törte meg a csöndet. Elmondta, hogy rendet tett magában, a családban, elbeszélgetett a fiúkkal, és megígérte, hogy változtatni fognak eddigi viselkedésükön, mert belátták, hogy számtalanszor nagyot hibáztak. A fiúk is így tettek. Aztán egy ideig csönd volt, kínos csönd. Végül Békés úr, a családfő törte meg a csöndet. Hosszasan beszélgetni kezdtek mindenféléről, és természetesen megbocsájtottak nekik. Ettől kezdve újra boldogan élt itt mindenki. Kováts családnál is bárki számára tárva- nyitva álltak a kapuk. Ha vendég érkezett finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várták. Télapó ezt látva még sokáig időzött itt a környéken és Hóanyó is gyakran hozott hatalmas havat. Nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaróval fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő benne lakóival. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak voltak még a kopasz fák is. Nekeresd falvában újra boldogan élt itt évről- évre mindenki, a kapuk is tárva- nyitva álltak bárki számára.

Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsa: A legszebb Karácsony

De jó! Elkezdődött a téli szünet, végre többet lehetünk együtt. – jelentette ki Ajsa vidáman. - Nézd, Csongor, szállingózik a hó! De szép! – Menjünk ki a kertbe! – felelte. Kérdezzük meg apát, hogy mit gondol erről? – Jó, kérdezzük! – mondta Sarolta. - Persze, menjetek! De öltözzetek fel jól! Kell a jó levegő – mondta édesapa. Így gyorsan felöltöztünk. De nem csak én és Csongor, hanem Boglárka, Bíborka és Sarolta is kedvet kapott egy kis levegőzéshez. A két legkisebbnek segítettünk Bogival felöltözködni. Jól bebugyoláltuk őket, hogy meg ne fázzanak. Aztán kimentünk. Tacsi is ideszaladt hozzánk. A farkát csóválta és ugrabugrált örömében. A hó pedig egyre jobban hullt, már- már szakadt. A lábunk alatt is egyre vastagabb lett a hótakaró. Már hógolyózni is tudtunk. Jókat kacagtunk, amikor egy- egy dobás célba talált. Tacsival is jót játszottunk. Örömmel, egymás után hozta vissza az eldobott pici botot. Ajsa ekkor belefeküdt a hóba és hóangyalkát csinált. Mi is utánoztuk. Aztán hóembert is gyúrtunk. Amikor elkészült és a helyére került a három nagy gombóc, Bogi hozott szenet, répát, fagallyat, ciroksöprűt és egy rozzant lábast. - Kész is van! – jelentettem ki. - De aranyos lett! - kiáltották a testvéreim. Anya is megdicsérte. - De szép! - mondta sugárzó tekintettel. Közben elállt a havazás. Ekkor behívott minket: – Gyertek ebédelni! – Így hát bementünk. Ebéd után egy kicsit pihennünk kellett. Nekem az volt a pihenés, hogy a szobaablakból néztem a nyomainkat, a hóangyalkát és a hóembert. Ekkor megmozdult a hóember. Megdörzsöltem a szemem, hogy vajon jól láttam- e? Jól láttam. Fülelni kezdtem. – Ó, de jó, idő van! Úgy szeretem a telet! - nyújtóztatta ki közben a faág, illetve a seprű karjait. – Szia, Tacsi! Van kedved egy kicsit játszani? – Tacsi farkcsóválva jelezte a választ. Ekkor a hóember lehajolt és gyúrt egy hógolyót, amivel megcélozta. Örömmel ugrabugrált a záporozó hógolyók elől a mi kiskutyánk. De a hóemberünk is nagyon élvezte a játékot. Amikor abbahagyták a játékot, Hóember elkezdte feldíszíteni a magányosan álldogáló fenyőfánkat. Tett rá tobozokat, diókat és mindenfélét, amit talált a természet kincseiből. Tacsi és Varjú is segített neki. A hirtelen támadt fagyos szél bekergette a kiskutyánkat a házába. Varjú is elrepült. Így a szél díszítette tovább. Gyönyörű kövér zúzmarákat és jégcsapokat aggatott rá a zord idő.- Milyen gyönyörű lett! - ámultam el. Ekkor a Hóember rám kacsintott. Elnevettem magam. Aztán a csípős szél is lassacskán odébb állt. Tacsi jelent meg a szánkónkkal. Hóember komótosan ráült, a mi kis kutyánk pedig a kötelet a foga közé vette és húzta- húzta egyre sebesebben. A pihenő után szóltam a szüleimnek és a testvéreimnek, hogy mit láttam. Gyorsan odajöttek az ablakomhoz. De nem láttak mást csak Hóembert, egy szánkót és a csodásan feldíszített karácsonyfát. Senki és semmi se mozdult. Tacsi se volt ott. Anya megsimogatta buksimat és visszament a konyhába. – Gyertek egy kicsit segíteni! – hívott. Mi pedig mentünk, hisz jól nevelt, illemtudó gyerekek voltunk. Aztán este lett, majd leszállt az éj. Feljöttek a csillagok. Az ágyamban feküdtem, amikor anyuci mesélni kezdett. Minden nap szokott. Amikor betakart, gyengéd puszit lehelt a homlokomra, leoltotta a villanyt és kiment a szobámból. Lábujjhegyen odasettenkedtem az ablakhoz, de nem láttam semmit. Sötét volt. Így lefeküdtem és elaludtam. Álmomban megelevenedtek a napközben történtek. Reggel, amikor felébredtem gyorsan odamentem az ablakhoz, de semmi mozgás. Azaz mégis. Hóember rám nézett és rám kacsintott. Elmosolyodtam. Még ásítozva, álmosan támolyogtam ki a nappaliba, szinte egyszerre a többi testvéremmel és tátva maradt a szám. Ott tündökölt egy plafonig érő karácsonyfa, rajta csengő csilingelt. A fa alatt pedig ajándékok sorakoztak. Egy angyali hang alig hallhatóan gyönyörű dallamot dúdolt. Ott álltam a fa körül Ajsával, Boglárkával, Csongorral, Bíborkával, anyával és apával. Megfogtuk egymás kezét és gyönyörködtünk a csodákkal teli reggelben. Ahogy kinéztem a teraszajtón nagy pelyhekben hullt a hó. A földön csillogott a vastag hótakaró, mint milliónyi csillámpor. Csend volt, meghitt, néma csönd. Lábujjhegyen megérkezett a karácsony.

Gani Zsuzsanna: Buksi Szilvesztere

2020. 12. 30.

Nagyon szerettem itt élni ebben a kertes házban. Nem volt nagy a kert, de nekem épp elég volt egy kis futkározásra, csontásásra. A gazdi sokat foglalkozott velem. Amikor épp nem ért rá és unatkoztam a szomszéd Tacsival beszélgettem. Ő a Koppan család házőrzője volt. Gyakran  lehetett bent a lakásban. Nekem nem engedték, mert nagy kutyus voltam. De ez engem, cseppet se zavart. Karácsonyra új, meleg, vastag, de pihe-puha takarót kaptam. A házam bejáratát is jó vastag pléddel szigetelte be a gazda, mert egyre hidegebb volt a levegő. Nyugalomban, békében, szeretetben teltek napjaim egészen tegnap estig. Akkor minden megváltozott. Elmondjam, hogy miért? Mi történt? Akkor figyeljetek. Tegnap este nagyon furcsa érzésem támadt. Elbúcsúztam  Tacsitól, mert a gazdija behívta a lakásba. Bekuckóztam a házamba, elhelyezkedtem kényelmesen, s lehunytam a szemem is. Már- már elaludtam, amikor hirtelen mintha valami égi háború tört volna ki. Rettenetesen megijedtem. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Kikukucskáltam a házamból. Az égen vakító villámok cikáztak és mellette hatalmas durranások zavarták meg a csöndet. Nagyon közeliek voltak az ijesztő fények és a rémisztő hangok. Egyszer csak nem bírtam tovább és kiszaladtam. De a mennydörgés és a mennykőcsapás csak nem maradt abba, így futásnak eredtem. Nekifutásból átugrottam a kerítést. Nem néztem merre szaladok, csak menekültem a fényár és a villámcsapások elől. De azok csak követtek, a nyomomban jártak. Olyan erősek voltak ezek a hangok és a fények, hogy megrémültem. Nagyon sokáig futottam. Miért követnek? Mit akarnak tőlem? Egyszer csak, nagyon sokára, kezdtek alábbhagyni a villanások és a zajok, aztán csönd lett. Megálltam és körül néztem. Még mindig vadul kalapált a szívem. Sötét volt és körülöttem minden ismeretlen, minden idegen. Újra félni kezdtem. Hol vagyok? Hol van a családom? Hogy találok haza? Ők megtalálnak engem? Vonyítottam, vinnyogtam félelmemben. Lehorgasztott fejjel bandukoltam tovább. Reggel lett, egyre világosabb. Megálltam és körül néztem. Még mindig vadul kalapált a szívem. Hideg volt, fáztam és körülöttem minden ismeretlen, minden idegen volt. Hol vagyok? Hol van a családom? Hogy találok haza? Ők megtalálnak engem? Vonyítottam, vinnyogtam félelmemben. Lehorgasztott fejjel bandukoltam tovább. Egyszer csak egy kocsi állt meg mellettem. Nem tudtam, nem értettem, hogy mi történik. Egy ember odajött mellém, megnézte a nyakörvemet, betuszkolt az autóba és elindult velem valamerre. Egyfolytában vakkangattam, morogtam. Tekintetemmel a gazdim kerestem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre ismerősebb lett a környék. Egyre izgatottabb lettem. Szinte vibráltam és nyüszíteni kezdtem. Aztán a házunk előtt megállt a kocsi. Valakinek dudált. Ekkor képzeljétek el, hogy előttem állt a gazdi. Én olyan, de olyan boldog voltam! Farkcsóválva üdvözöltem, ő is megsimogatott. Olyan örömittas voltam! Amikor már kettesben voltunk a gazdi elmondta nekem, hogy a következő évben a Szilvesztert vele fogom tölteni a lakásban. Szerencse, hogy rajtam volt a nyakörv, a gazda telefonszámát tartalmazó bilétával. Így tudtak engem hazavinni. Lassan megnyugodtam. A gazdi sokat foglalkozott velem. Nyugalomban, békében, szeretetben teltek napjaim. Ha hiszed, ha nem így történt.

Advent a városban

2020. 12. 30.

Hazánk fővárosába, Budapestre utaztunk, hogy megnézzük az adventi fényeket. Miután leparkoltunk az autónkkal, elindultunk a Szent István tér felé. Ahogy mentünk, mendegéltünk, az egész környék bámulatos fényköntösbe öltözött. Zsibongással telt meg minden utca amerre csak mentünk. Nagyon hangulatos volt. A Bazilika oldalán pedig hatalmas fényfestés vonta magára az érdeklődők szermét. Mi is tátott szájjal néztük. Gyönyörű volt, akárcsak a zene is, ami szólt. Mintha Csodaországba érkeztünk volna. A hangulat, az illatok, a fények mind- mind megkapók voltak. Sült gesztenye, forralt bor, kürtöskalács aromája szállt felénk. Ezernyi sütemény, finom sült étel, ételkülönlegesség, kézműves termék szólongatott bennünket: - Gyertek, vegyetek! Kóstoljatok meg! – szinte hívogattak. Egyszer csak, ahogy sétáltunk tovább, megláttunk egy fényvillamost. Ilyet se láttunk még soha! Ünnepi fénybe, fehér égősorral volt felöltöztetve. Ez a fényárban úszó jármű különleges, varázslatos hangulatot árasztott. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Egy ideig ott álltunk a járda szélén, mintha a lábunk a földbe gyökerezett volna. Ekkor elkezdett szállingózni a hó. Ahogy a kezünkre hullott, olyan volt, mint egy gyémántkristály. Hamar elolvadt. Aztán egyre jobban esett és esett. Már meglátszott a földön is. Mindannyian felkacagtunk, úgy örültünk. Fehér ruhát öltöttek a fák, a háztetők. Ó, de szép volt! Már ropogott a hó a lábunk alatt. Apa javasolta, hogy menjünk haza, mielőtt járhatatlanná válnának az utak. Mi még szerettünk volna egy kicsit maradni, hát így is történt. A hó már szinte szakadt. Szerencsére jól fel voltunk öltözve, így nem fáztunk. A tömeg is szétszéledt. Már csak páran lézengtek körülöttünk. Autókat is vastagon belepte a hó. Rege már alig bírt benne lépkedni, így apa erősen fogta a kezét, Kincsőnek pedig anya. Mi hárman egymás kezét fogtuk. De nehéz volt a hatalmas hóban közlekedni! Aztán megindultunk a kocsink felé. Nem volt könnyű megtalálni, hisz mindegyik ott parkoló autó szinte ugyanolyan volt a hatalmas hótól. Szerencsére a rendszámtáblát még nem fedte be. Anya beültetett minket, a biztonsági öveket is jól átnézte, majd segített apának a kocsinkra nehezedett havat lesöpörni. Nehezen tudtunk elindulni, minduntalan kipörgött a kerék. Aztán mégiscsak sikerült. Szerencsére kevés autó volt az úton. Ám csak araszolva tudtunk menni és néha- néha megcsúszott a kerék, pedig téli gumik voltak rajta. Apa biztos kézzel fogta, így nem féltünk. Az ablakból gyönyörködtünk a hóesésben. Az ablaktörlő lapát is sebesen mozgott, nehezen lehetett kilátni rajta. Aztán egyszer csak elállt a havazás, épp amikor a hídra értünk. Gyönyörűek voltak az ünnepi fénybe, égősorral felöltöztetett hidak, épületek, lámpák. Ahogy haladtunk tovább elakadt járműveket kerülgettünk az úton. Aztán egyszer csak hazaértünk. Akkor újra rákezdett a havazás. Már bent voltunk a lakásban, amikor a szél havat kergetett. A hófúvás a kerítésünk mellett kisebb torlaszokat emelt, ahogy az ajtónk előtt is. Vajon, hogy fogunk kimenni rajta? Hátha reggelre elolvad a hó- jutott eszembe. Aztán hirtelen minden elsötétedett. Megijedtem, akárcsak a testvéreim. Apa elővette a zseblámpát, anya gyertyát gyújtott. Odaszaladtunk anyához, akit ezernyi kérdéssel záporoztunk meg. Apa kiderítette, hogy a közeli ház előtt történt a baj. Az egyik elektromos vezetékre ráfagyott a jégréteg. Az miatt jött létre ez az áramkimaradási zavar. Hamarosan helyre állt az áram, mi pedig hamarosan elfelejtettük az egészet. Álmomban fényvillamoson utaztam. Ezüst csillagok hulltak az égből. Mosolygós hófelhőn repültem. Másnap reggel arra ébredtem, hogy apa, anya és Villő a havat lapátolja. Amikor anya észrevette, hogy az ablakban állok  Villővel bejött. Segítettek felöltözni, reggelivel kínáltak. Miután elfogyasztottuk, felöltöztünk vastag téli ruhába és kimentünk segíteni. Miután készen lettünk a munkával, kint maradtunk játszani. Ó, de jó volt!

Gani Zsuzsanna: Szilveszter

2020. 12.01.

Kint a kertben ugra- bugráltam Szuszimuszival és Bíborkával. Közben azt figyeltem, hogy a hátsó szomszéd egy malacot ábrázoló szerencse érmét ás el a földbe. – Vajon ezt miért teszi?- Tűnődtem el. A hátsó szomszédunk nem volt gazdag, inkább szegény. De Szilveszterkor mindig megadta a módját, már amennyire csak tudta, hogy a jövő év jobb és szebb legyen, mint az előző. Nemsokkal később egy kismalacot húztak nyársra és sütni kezdte a gazda. – Biztos készül a vacsora! Nálunk lencseleves lesz, virsli és töltött káposzta és persze fánk is. Boglárka és Pliccsplaccs anyucival most készíti - mosolyodtam el - majd tovább játszottam a testvéreimmel. Azért fél szemmel figyeltem, hogy mi történik a hátsó szomszédban. Közben a velünk szemben levő szomszéd, aki viszont nagyon gazdag volt árgus szemekkel figyelte, mit csinál a szegény szomszéd. – Egy szerencse érmét ástam el a kertben, hátha megfial jövőre - mondta a mögöttünk lakó bácsi. – Most mit csinálsz? - a vacsorát sütöm - felelte. Egy darabig még nézte őt, aztán köszönt és elment. Egyszer csak azt látom, hogy a gazdag szomszéd leöl egy disznót és elássa a földbe. – Vajon ezt miért csinálja?- tűnődtem, majd tovább játszottam a testvéreimmel. – Na, persze! Még hogy egy malacot ábrázoló szerencse érmét ás el a földbe! Ha ő egy pici érmét, akkor én egy egész malacot. Így nekem sokkal több lesz a pénzem, mint neki- dünnyögte magában. Aztán, mint aki jól végezte dolgát bement vacsorázni, mert addigra az asszony elkészítette a babfőzeléket, a rétessel együtt. Az utolsó falatig mindent megettek, pedig volt ennivaló bőséggel. A hátsó szomszéd másnapra is hagyott hisz sokat sütött- főzött az asszonyka. Este pezsgőt bontott minden család. A gazdag és a szegény szomszéd és mi is. Igaz mi csak kölyökpezsgőt. Felköszöntöttük egymást, jókat kívántunk egymásnak az elkövetkezendő évre. Anya még éjfélkor jó szélesre kitárta az ajtót. Elköszöntünk az óévtől és szeretettel köszöntöttük az újat. Volt tűzijáték is nem is olyan messze tőlünk, és valaki petárdázott is. Nem féltünk, mert a szüleink velünk voltak és Tacsi is itt volt velünk. Ő se félt. Nagyon jó hangulatban telt el az este. Aztán lefeküdtünk aludni.

Gani Zsuzsanna:  Újév

2020. 12.01.

Másnap reggel, amikor kint játszottunk a réten, Buksi a gazdag szomszéd kutyája elmesélte az éjszakai kalandját. Éjfélkor, amikor a tűzijáték volt az égen és valaki petárdázott is nagyon megijedt. Reszketett, mint a nyárfalevél. A gazda nem engedte be a házba. Egyszer csak nem bírta tovább és kiszaladt. Nekifutásból átugrotta a kerítést. Nem nézte merre szalad, csak menekült a fényár és a villámcsapások elől. Nagyon sokáig futott. Aztán amikor csönd lett észrevette, hogy nem tudja, hogy hol van. Aztán egyszer csak egy kocsi állt meg mellette. Egy ember betuszkolta az autóba és elindult vele valamerre. Aztán a házunk előtt megállt a kocsi. Hazaérkezett. – Ó, te szegény! - jól megjártad! - mondták a nyuszikák és Tacsi. – Nézzétek, mit csinál Buksi gazdája, kiássa a leölt malacot! Eközben Tacsi gazdája a malacot ábrázoló szerencse érmét ásta ki és bevitte a házba. A szemben levő szomszéd eltöprengett, hogy mit tegyen az elpusztult állattal. Megenni már úgyse lehet, így inkább visszaásta. Ebédidő lett így elbúcsúztunk és hazamentünk. Megettük a lencselevest és a fánkot. Aztán telt múlt az idő. A gazdag szomszéd kertjében legyek gyülekeztek a bomló tetem fölött és egyre elviselhetetlenebb lett a szag. Amikor ez kitudódott, jól megbüntették. Aztán szájára vette a falu népe is. A szegény emberre meg ráköszöntött a szerencse. Jól fizető állást talált és egyre csak gyarapodott. A gyerekek is szép ruhában jártak, a házukat is sikerült tatarozni, még saját autót is vehettek. A gazdag ember pedig egyre inkább elszegényedett. Elvesztette jól fizető állását, autóját is le kellett cserélni egy olcsóbbra és az asszonynak is jól meg kellett tervezni, hogy hogyan ossza be a kevéske pénzt, amit alkalmi munkából hozott haza a gazda. Az asszony unszolására az egykori gazdag szomszéd munkát kért a hajdani szegény szomszédtól, aki természetesen felfogadta. Így ettől kezdve nála és neki dolgozott. Nyafi és testvérei számára ez a történet tanulsággal szolgált. A falu népe egy ideig még beszélt róluk, de ahogy „minden csoda három napig tartott”, lassan minden visszatért a régi kerékvágásba.

Gani Zsuzsanna: Farsang az óvodában

Nagyon izgatottan készültem erre a napra, hisz az utolsó farsangom lesz az óvodában. Anyukámmal közösen készítettük el a jelmezemet. Egy régi, használt fehér apapólóra piros pöttyöket festettem textil festékkel. Amikor megszáradt, elkészült, anyukámmal közösen levasaltuk a pöttyöket. A lábamra fehér harisnyanadrágot vettem fel. Az arcomra is került két piros pötty az anyukám által. Igazi túró rudi lettem. Nagyon szeretem a túró rudit. Mostanában szinte minden reggel, az óvodába való indulás előtt eszem egyet, hogy ne legyen üres a gyomrom. Az óviban is egész héten díszeket, füzéreket készítettünk. Feldíszítettük a csoportot és az öltözőt piros, sárga, narancs, zöld, kék, fehér, lila és rózsás színekkel. Álarcokat készítettünk, közben csupa- csupa derűs dalt énekeltünk, tréfás verseket, mondókákat skandáltunk. Nagyon jó volt a hangulat. Hát még a farsang napján! Nagyon izgatott voltam. Vajon milyen lesz a mai nap? Hogy fogom magam érezni? Mit fogunk csinálni? – ezek a gondolatok foglalkoztattak leginkább. Vittem be süteményt és szörpöt, ahogy a többiek is. Megcsodáltuk, megdicsértük egymás jelmezét. Az egész óviban ma volt a farsang. Szuszimuszi nyuszi volt, Bíborka pedig Piroskának öltözött. A mi csoportunkban nagyon sokan beöltöztek jelmezbe. Volt malacka, róka, farkas, béka, Süsü, Pumukli, Torzonborz király, volt egy TV, egy T- Rex. Hát ő elég félelmetes volt, bevallom. Volt királylány, varázsló és boszorkány is. Az óvónéni doktornéninek, a dadus néni pedig tűzoltónak öltözött be. A karbantartó bácsi pedig rendőrnek. Jancsi nem hozott jelmezt. Nagyon sajnáltuk és ő is szomorú volt ezért. Ám az óvónéni adott neki egyet. Nagyon megörült Jancsi, hisz ő lett a Jancsi bohóc. El is mondtuk a róla tanult mókás versünket. A dadus néni sorban kirakta az ünnepi asztalokra a süteményeket, poharakat, szörpöket. Az óvónénink által bohókás, derűs dalokat hallgattunk. Először jelmezbemutató volt. Minden jelmezt megtapsoltunk. Akin volt jelmez és be is mutatta, az vehetett egy aprócska meglepetést a fűzfavessző kosárból. Én is vettem és gyorsan be is tettem a kincses dobozomba. Utána következett a zsákban ugrálás. Hogy mi mekkorákat estünk! De kit zavart. Gyorsan felálltunk és ugráltunk tovább. Én lettem az első. A T- Rex meg is sértődött ezen és rám morgott. De nem foglalkoztam vele, csak siettem az ajándékomért. Egyébként a kiesőknek is járt. Ettől függetlenül leült duzzogni. Mivel senki se foglalkozott vele, gondolt egyet és visszajött játszani. Most székfoglaló következett. Nagyon izgalmas, muris játék volt, főként, hogy közben táncolni is kellett. Néha ráléptünk Süsü farkára, illetve a királylány ruhájára is. Ilyenkor bocsánatot kértünk és nevettünk tovább. Viszont nem esett jól, amikor a boszorkány söprűje a tánc közben megütött. Most ő kért bocsánatot. Pihenésképpen bekötött szemmel tejszínhabetetés következett. Pumukli etetett. Be volt kötve a szeme. Hiába próbáltam a kanál közelébe kerülni, hab került a hajamba, orromba, nyakamba, ruhámba és még a fülembe is, de a legtöbb azért a számba ment. Nagyon finom volt. Még a számat is megnyaltam utána. Ezután egy kicsit leültünk az asztalokhoz. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, és ami a legfontosabb, közben jókat kacagtunk. Miután teleraktuk a pocakunkat, táncverseny következett. Süsü Torzonborz királlyal, a varázsló a boszorkánnyal, az egyik királylány meg velem táncolt. Ó, de jó volt! Ráadásul ő volt a szerelmem. Olyan szép, pörgős szoknyába jött mindig. Mellékesen gyűltek az ajándékok is a kincses dobozomban. Végül a Kisze tánc következett. Jelképesen elúsztattuk egy mondókával a közösen felöltöztetett seprőnket. A seprőnknek arca is volt, rajta pedig orr, száj, szem és még szempilla is. A fején kendő volt. Idén lányruhát kapott. Igazán jól sikerült. Ezt követően átöltöztünk udvari ruhába. Mielőtt elindultunk volna, megjelent az óvoda vezetője az ajtóban, Busójelmezben a fülsiketítő kereplővel. Nem elég hogy mindenki megrémült tőle, a torkunkban dobogott a szívünk, még az a hangzavar, ami ott volt, hát az nem volt semmi! Persze utána jót nevettünk és örömteljes hangulatban mentünk ki az udvarra. Jót futkároztunk, fogócskáztunk és bújócskáztunk. Mielőtt visszamentünk volna a csoportba az óvónéni a közösen, együtt elkészített, telet jelképező szalmabábut elégettük. Így búcsúztunk a téltől. Nagyon jól sikerült ez a délelőtt.

Gani Zsuzsanna: Busójáráson voltunk

2020. 02.01.

Kellemes volt az idő. A gyengén sütő nap leolvasztotta a fákról a zúzmarát, elolvasztotta a havat. Latyakos, sáros volt a föld. Szerencsére a házunk elé épített járda megakadályozta, hogy piszkos legyen a csizmánk, a ruhánk. Anyával szendvicseket készítettünk, mert nagy kalandra készültünk. Mellé répalét is vittünk. Szerettük, mert finom, édes. Ti már kóstoltátok? Ha nem, próbáljátok ki! Szóval beültünk a kocsiba és elindultunk Mohácsra. Ahogy mentünk az úton, a földeken még itt-ott volt egy kevéske hó. Az erdő szélén őzek és szarvasok keresgélték az élelmet. Messze voltunk tőlük, így nem féltek, hisz nem zavartuk meg a nyugalmukat. Egy varjúcsapat szállt el fölöttünk hangos károgással: kár-kár-kár. Egyébként csönd és nyugalom volt amerre mentünk. Ahogy közeledtünk a célunk felé egyre több autó torlódott fel előttünk. Egyszer csak hatalmas fékcsikorgásra, majd egy nagy csattanásra figyeltünk fel. Nagyon megijedtünk és apa rögtön megállt a kocsival, bekapcsolta a vészvillogót, ahogy mögöttünk is mindenki. Apa kiszállt, hogy megnézze mi történt. Mi izgatottan vártunk. Hamarosan visszajött. - Előttünk három kocsival két autó szemből összeütközött, de nagyon csúnyán. – Ekkor szirénázva megérkezett a tűzoltó, a rendőrség és a mentő is szinte egyszerre. - A mi sávunkban szabályosan haladó autó eleje teljesen összeroncsolódott, úgyhogy egy tréler fogja elszállítani a totálkárosra tört autót – folytatta. A tűzoltók kiszabadították a bent ülőt. - Megígértem neki, hogy hazavisszük, mert itt lakik a közelben és útba esik. – mondta édesapa. Nagyon jó érzés volt ezt hallani. Túlcsorduló örömöt éreztem zakatoló szívemben. Szerintem mindenki valami hasonlót érzett apa nemes cselekedete láttán. Olyan büszke voltam, hogy ő az apukám! – A másik autóban ülő sofőr nem volt becsatolva, ahogy a felesége sem, ráadásul alkohol volt a férfi szervezetében még akkor is, ha csak egy szem konyakmeggyet evett meg. Az ütközés erejétől nagyon megsérültek. Őket kórházba fogják vinni - folytatta apa. – Szerencsére hátul ült a legidősebb fiú-, aki már tudott vezetni, jogosítványa is volt, - a két kisöccsével. Ő majd hazaviszi a kicsiket, mert a kocsi nem lett totálkáros, csak a lökhárító sérült meg csupán és ők hárman se sérültek meg. Az ijedtségen kívül semmi bajuk sincs - mondta az orvos. Viszont a szülőkért mentőhelikopter van úton. A két kicsi nagyon sírt. A legidősebb fiú nyugtatgatta. Aztán elmentek. A tréler elszállította az összetört autót. A rendőrök miután helyszíneltek, fotókat készítettek és felvették a jegyzőkönyvet, elmentek a helyszínről, ahogy a mentő és a tűzoltó is. Lassan helyreállt a forgalom és mi a bácsival folytattuk utunkat. Pár perc múlva megérkeztünk. A bácsi megköszönte a segítséget és kiszállt a kocsiból. Miután elköszöntünk egymástól, mentünk tovább. Egyszer csak az út szélén egy elpusztult – talán vaddisznó tetemet - láttunk. De apa máris tudta, hogy mit kell tenni. Tárcsázta a mobiltelefonon a rendőrséget. Őket értesítette, akik aztán az illetékes vadásztársaságnak fognak majd szólni. Apa fülén hallgató volt, így menet közben is tudott telefonálni. Viszont csak olyankor használta, amikor nagyon fontos volt. Mindig nagyon vigyázott ránk és sose hágta át a szabályokat. Még mentünk egy keveset, talán pár száz métert, aztán megérkeztünk. Nem volt egyszerű a parkolás, mert sokan voltak. De azért sikerült. Kiszálltunk a kocsiból. Apa fogta Pimpi, anya pedig Pampi és az én kezem. Hű, aztán tudjátok kiket láttunk? Busókat. Úgy megijedtem tőlük! Rémisztő álarcban, vastag báránybőr bundában jöttek velünk szemben. Az egyik a kereplővel zajongott. Hű de hangos volt! Oda is kaptam a fülemhez, hogy befogjam. A másik kezében lisztes zsák volt, azzal csapkodta a lányokat. Két sokác, aki jobb oldalt kerepelt, birkabőrcsuklyás maszkot viselt. A tőlünk balra levők kezében buzogány és hosszú fakürt volt. Ahogy haladtunk tovább mindkét oldalon kézművesek árulták a portékáikat. Nekem körtemuzsikát vett apa. Mi a télűző fesztivál utolsó, harmadik napjára jöttünk. A farsang három napig tart, amelynek csúcspontja a karnevál. Voltak bábosok, ahol mi is megálltunk és végig néztük az előadást. Nagyon szórakoztató volt, sokat kacagtunk közben. Aztán tovább mentünk, hisz sok újdonságot kellett felfedezni, megismerni. Árusok mellett haladtunk el, akik meleg sülteket és italokat, illetve édességeket kínáltak. Szeretem az édességet, de én körtemuzsikát szerettem volna jobban. Nálunk az a szokás, hogy ha elmegyünk valahova, csak egy valamit kérhetünk. Nagyon jó volt a hangulat. Mindenki, akit csak láttam, derűs volt. Néha láttam hisztiző gyerekeket, akik nyafogtak, ha nem kaphattak meg mindent. Nem volt kellemes látvány. Este, amikor sötétedett, a koporsó vízre bocsátása következett. Aztán az egybegyűlt emberek máglyagyújtással égették el a telet jelképező koporsót. Ámulva, csodálkozó tekintettel, tátott szájjal néztük mindannyian. Majd visszamentünk a főtérre, ahol már javában tartott a körtánc. Fantasztikus volt ez a nap! Ha tehetitek, ti is látogassatok el egyszer ide. Megéri! Hazafelé a kocsiban megettük az utolsó szendvicset. Az út első felében kitörő lelkesedéssel csacsogtunk és csacsogtunk a látottakról. Annyi élmény jutott erre a napra! Hálásak voltunk, hogy a szüleink elhoztak minket. Aztán egyre jobban elcsendesedtünk. A végén már mindegyikünk aludt, csak anya és természetesen apa nem. Aztán álomországba érkeztünk. Épp holdtölte volt. Az utakon törökök nyargaltak paripáikon. Nyomultak és egyre csak támadtak a nagyvezér vezetésével. Tüzérek, janicsárok sorra foglalták el a városokat, a falvakat, várakat. Épp Mohácson portyáztak a törökök. A győztes seregek bekuckóztak a várfalak mögé. Ekkor egy tervet eszeltek ki az otthon maradt sokác és busó férfiak. Tudjátok, hogy mi volt az? Maguk készítette ijesztő álarcokat öltöttek az arcukra a sokácok, és hozzá vastag báránybőr bundát vettek magukra. Zajkeltő eszközöket barkácsoltak és az éj leple alatt csónakokba ültek. Azokkal átkeltek a Dunán. Lassan, óvatosan, lábujjhegyen közelítették meg az ellenséget. Hirtelen fülsiketítő kerepeléssel, rémisztő kinézetükkel ijesztettek rá a törökökre. Akik már aludtak, azok ijedtükben kiugrottak az ágyukból. De olyan erővel, hogy az leszakadt alattuk. A fülsiketítő hangoktól még a szőr is felállt a hátukon. Hajukat tépkedve, fejüket csapkodva szaladtak szerteszét, erre és arra. Azt se tudták, hogy hol vannak hirtelen. A busók képzelhetitek, hogy milyen rémisztőek voltak az álarcban! Nem csoda, hogy szörnyen megijedtek a törökök. A lánccal összekötött bundájuk rettentő látványt nyújtott. A törökök rémülten forgatták kigúvadt szemeiket félelmükben jobbra és balra, aztán körbe és körbe, egyik, majd másik irányba. Hát még, amikor megszólalt egyszerre a sok kolomp, ami az övükre volt felaggatva, fülsiketítő kereplő a kezükben, a törökök azt se tudták jobbra, vagy balra fussanak! Még a telihold is elbújt ijedtében a felhők mögé! Volt, aki az ágy alá bújt. Volt, aki a szekrényben rejtőzött el, volt, aki a boroshordóban. De a busók, a sokácok mindet megtalálták és elkergették őket Mohácsról. Buzogányukkal csapkodták őket ahol érték: csihi- puhi. Nesze, neked egy a fejedre! Nesze, neked egy a hátadra! Nesze, neked egy a fenekedre! Jajveszékeltek a törökök: jaj-jaj-jaj, ne bántsatok! - kiáltozták. De ők tovább csapkodták őket ahol érték: csihi-puhi. Nesze, neked egy a fejedre! Nesze, neked egy a hátadra! Nesze, neked egy a fenekedre! - Jajveszékeltek a törökök. Aztán megfordultak és illa berek, nádak erek, futásnak eredtek. Futottak amerre az orruk vezette. A sokácok, busók, és a bátor harcosaink az egész országból kizavarták őket. Béke költözött az emberek szívébe. Nagy volt az öröm, a boldogság. A telihold is mosolyogva jött elő. Ébredt a nap, a hold búcsúzott, közben elmesélte, hogy mi történt az éjszaka. Ezt hallva a nap gyengéd sugaraival megsimogatta a busókat, a sokácokat és minden családot szép hazánkban egytől egyig. A busók jókedvükben házról-házra jártak. Jókívánságokat mondtak ahova csak betértek. A háziak finom étellel-itallal kínálták meg őket. Így teltek napjaik, hisz minden visszatért a régi kerékvágásba. Ekkor apa beparkolt, lefékezett, megállt és mi felébredtünk. Oh, csak álmodtam! - nyugtáztam magamban. Kiszálltunk az autóból minden élményünkkel együtt és mivel már öreg este volt, alváshoz készülődtük. Közben testvéreimnek még elmeséltem az álmomat.

Gani Zsuzsanna: Kis nyuszikat elviszi a róka

2020. 02.01.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyuszi család. Bizsu és Bolyhos szerette volna bebizonyítani a szüleinek, hogy ők már nagyok, és tudnak magukra, sőt egymásra is vigyázni. - Rendben van! Akkor megkérlek benneteket, hogy menjetek el a boltba, ahova együtt szoktunk menni minden szombaton reggel. Tudjátok, amelyik itt van három saroknyira. Hozzatok friss zöldségeket a zöldségleveshez és a rakott káposztához. Addig mi Bogyóval előkészülünk a sütéshez, főzéshez. Jó lesz így? - Igen, jó lesz! – felelték. - De ne álljatok szóba idegenekkel! - Bizsu és Bolyhos fűzfavessző kosárkákkal a kezükben útnak indultak. Tél vége volt, hideg, ködös idő. A földet vastag hó takarta. Bizsu és Bolyhos csendesen beszélgettek, amíg oda nem érkeztek a boltba. Oda betérve illemtudóan, hangosan, érthetően köszöntek, majd kiválasztották az egészséges, érett, friss káposztát, a sárga és fehér répákat, a zellert, a karalábét, paradicsomot, paprikát és a vöröshagymát. Miután fizettek és elköszöntek a bolti dolgozóktól, büszkeségtől duzzadva, tele önbizalommal haza indultak. Azonban az első sarok után egy éhes róka családdal találkoztak szembe. Bizsu és Bolyhos nagyon megijedt, hisz rajtuk kívül senki se járt a környéken. Hiába sikongattak, sikoltoztak, senki se hallotta meg a hangjukat. A rókák gyorsan bekötötték a szájukat, kezüket hátrakötözték. Róka anyó és róka apó egy-egy nyuszit a hátára kapott és gyorsan eliszkolt. Csak az árván hagyott zöldséges kosarak árulkodtak a nyomokkal együtt arról, hogy erre jártak. Telt-múlt az idő. Már kezdett besötétedni. Nyuszi anya nyugtalankodni kezdett. - Hol lehetnek ennyi ideig? Talán csak nem történt valami baj? – Anya Bogyóval, Apa Tacsival elindultak a bolt felé, hogy utána nézzenek, hogy mi történhetett. Egyszer csak megpillantották a földön heverő kosarakat, körülötte ismerős és ismeretlen lábnyomokkal. Tacsi, a kotorék eb is szimatolni kezdett, aztán haragosan ugatni kezdett: vaú-vaú-vaú. Tudták a szülők, hogy nagy a baj! Bogyó sírva fakadt. Anya és Bogyó hazamentek a zöldséges kosarakkal. Hogy figyelmüket eltereljék, nekiálltak sütni és főzni, hisz az egész családnak korgott a gyomra az éhségtől. Apa és Tacsi pedig siettek a rókanyomok után. Egészen biztosan rókanyomok - mondta apa Tacsinak, megismerem. Közben elhaladtak sünék fészke előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt sün apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak mókusék fészke lőtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt mókus apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak peléék fészke előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt pele apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak ürgéék oduja előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt ürge apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak hörcsögék fészke előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt hörcsög apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak denevérék barlangja előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt denevér apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Köszönöm, de nem. Közben elhaladtak medvéék barlangja előtt. Nyuszi apa bekopogott. - Jó, napot, jó napot, emelem a kalapom. Nem látták a rókákat erre? Nyuszikat vittek. Segítsenek, hol keressük, merre? - Kiszólt medve apó. - Téli álmot alszik a mi családunk, hogy ez megtörtént, szörnyű, úgy sajnáljuk! Így hát nem láttuk a rókákat erre, segítsünk keresni? De vajon merre? - Ha megkérhetem, segítsenek! – Családom, hadd aludjon, szerintem elég leszek én is - mondta mosolyogva medve apó. Közben esni kezdett a hó. Hullt, egyre csak hullt, először csak bokáig ért, aztán térdig, combig, majd derékig. Aztán elállt. Ám a nyomokat teljesen eltüntette. Egy ideig tanácstalanul álltak, törprengtek, hogy mitévők legyenek. Ekkor szállt el felettük a varjú. - Kár-kár-kár, kár-kár, kár! Tudok valamiben segíteni? - Talán igen! - felelte a nyúl apó. – A róka család elrabolta két gyermekemet. A frissen lehullt hó befedte a nyomokat, így nem tudjuk, hogy merre menjünk. - A róka oduja nincs messze. Ugorjatok tízet. Utána forduljatok balra, ugorjatok még tízet. Utána forduljatok jobbra, ugorjatok hatot és ott lakik a róka család. - Köszönjük szépen! - Nagyon szívesen! Kár-kár-kár, kár-kár-kár! – szállt tova a búcsú után. – Így hát követték a vajú tanácsait. Hamarosan meg is érkeztek. Erősen bedörömböltek az ajtón. - Ki van odakünn? – kérdezte róka apó. - Mi vagyunk! – nyúl apó, Tacsi kutya és medve apó. - Mi járatban vannak erre? – kérdezte róka apó. - A kicsinyeimért jöttem! - kiáltotta haragosan nyúl apó. - De hát, nincsenek itt! – mondta róka apó mézes-mázos hangon. - Tényleg? – de láttuk a nyomokat a zöldségbolt közelében és a kicsinyeink kosarát is a szétszóródott ennivalóval. - Igen találkoztunk, sőt beszélgettünk is, de utána szétváltak útjaink. - Tényleg? - Tényleg. Medve, nyúl apó és Tacsi tanácstalanul álldogáltak. - Bemehetünk egy kicsit? Nagyon fázunk! – mondta nyuszi apó. - Most sajnos nem lehet, mert róka anyó nem érezte magát jól és lefeküdt. - Hát jó! Akkor mi megyünk tovább keresni a kicsiket. - Tegyék azt! – mondta róka apó. Elbúcsúztak hát egymástól. Ekkor kinyitotta az ajtót és épp lépett volna be a ravaszdi, amikor nyuszi apó megpillantotta a kicsiket. Épp tette volna be őket a leveses fazékba róka anyó. - Ho-ho-hó! Itt vannak a kicsik! Azonnal engedjen be! - A ravaszdi még próbálkozott volna, de tartott a medve erejétől és erős hangjától, valamint Tacsi harapásától is, ezért inkább ezt mondta: - Itt vannak a kis nyuszik, hát persze, eltévedtek a sűrű erdőben. Így befogadtam őket szeretettel, hisz hideg, zord a tél, dermesztően. - Na persze! – mondta dühösen nyuszi apó. Így hát nem volt mit tenni, elengedte Bizsut és Bolyhost. Örömmel ugrottak apukájuk nyakába, majd elindultak hazafelé. Medve apó egy darabig még elkísérte őket. Megköszönték a segítségét, elbúcsúztak és mindenki ment haza a családjához. A nyuszik is épségben hazaértek. Nagy volt ám az öröm! Bogyó boldogan ugrott testvérei nyakába. Elmesélték otthon hogy történt, mint történt ez az eset.Telt múlt az idő. Bizsu és Bolyhos szerencsésen végződött kalandja után eleinte nehezen aludt el és többször fe is riadt. Anyukájuk minden este ott ült az ágyuk mellett és egészen addig cirógatta őket, amíg el nem aludtak. A kis lámpát is égve hagyta. Együtt mentek mindenhova, közben nagyon sokat beszélgettek. Olykor- olykor Bogyó, apa és Tacsi is velük ment. Közben eltelt egy hét, kettő, három, sőt talán négy is. Bizsut és Bolyhost mintha kicserélték volna. Bizsu és Bolyhos szerette volna bebizonyítani elsősorban saját magának és a szüleiknek, hogy ők már nagyok, és tudnak magukra, sőt egymásra is vigyázni. – Így ismét vállalkoztak arra, hogy elmenjetek abba a boltba, ahova együtt szoktak menni minden szombaton reggel. Amelyik három saroknyira volt a házuktól, mert elfogyott a friss leveszöldség. Anyukájuk természetesen nagyon örült neki és megengedte. Bizsu és Bolyhos fűzfavessző kosárkákkal a kezükben útnak indultak. Tavasz volt. Gyengéden sütött a nap, vidáman csicseregtek a madarak. Bizsu és Bolyhos csendesen beszélgettek, amíg oda nem érkeztek a boltba. Oda betérve illemtudóan, hangosan, érthetően köszöntek, majd kiválasztották azokat a zöldségeket, amiket az édesanyjuk kért. Miután fizettek és elköszöntek a bolti dolgozóktól, büszkeségtől duzzadva, tele önbizalommal haza indultak. Most egy farkas család jött velük szembe. Tisztes távolságból, de illemtudón köszöntötték egymást. Váltottak pár szót, elköszöntek egymástól és tovább mentek. Hamarosan hazaérkeztek. Elmesélték anyukájuknak és Bogyónak, hogy mi történt, hogy történt. Anyukájuk türelmesen végighallgatta, majd, megölelte, megcirógatta őket. - Nagyon ügyesek és bátrak voltatok. Büszke vagyok rátok!

Gani Zsuzsanna: Nőnapon

2020. 02.01.

Édesanya! - tegnap az óvó néni egy olyan szép mesét mesélt nekünk, elmesélhetem? - kérdezte Lola. - Igen, persze kislányom! Gyere, ülj az ölembe, örömmel hallgatom. Lola mesélni kezdett. Tapsi Tünci és Tapsi Tomci a réten fogócskázott barátaival. Egyszer csak feltűnt a réten egy tücsök, Tücsök Tódor, aki gyönyörűen hegedült. Szinte sírt a boldogságtól az a hangszer. Hogy mitől volt boldog? A lágy tavaszi széltől, a cirógató napsugártól, a frissen sarjadt fűszáltól, a bimbódzó, illatozó kora tavaszi virágok illatától, szépségétől. Ez a hegedűs magányosan kóborolt a világban, és most pont erre járt. Ahogy könnyeden húzta a vonóját, a felhőket nézte az égen, vagy a víz tükrében gyönyörködött. Sosem unatkozott, mert mindig volt látnivalója. Kis rigó röppent a fa ágára és gyönyörű dalra fakadt. Tüncinek és Tomcinak kicsordult a könnye, mert olyan jó volt hallgatni őket. Aztán táncra perdültek. Tünci szoknyája csak úgy firgett-forgott, perdül-fordult, ahogy vezette őt táncpartnere. Hamarosan csatlakozott hozzájuk két pille is. Gyönyörű, tarka szárnyuk volt. Amikor elhalkult a hegedűszó és a madártrilla, Tomci megköszönte a táncot, majd a rétről friss virágcsokrot szedett. Volt közte illatos ibolya, tőzike, kökörcsin, sáfrány és kankalin is. A csokorral a kezében rámosolygott Tüncire: - ezt neked szedtem. Boldog nőnapot kívánok!- mondta gyémántként tündöklő szemmel és átnyújtotta a kislánynak. – Köszönöm szépen! - válaszolta és tágra nyílt szemmel fogadta el. – Egy picit tudsz várni? Hazaugrom és vázába teszem ezt a csodaszép csokrot! - persze, menj csak, megvárlak! - Így is történt. Közben megérkezett a rétre Róka Rudi, Sün Samu, Őz Ödön, Szarvas Szili, Borz Benő, Gyík Gyuri, Katica Kázmér, Csiga Csongor, Vakond Valér, Hangya Huba, Varjú Vili, Bolha Balázs, Légy Lajcsi és Darázs Döme. Köszöntek egymásnak illendően a jópajtások, majd mindenki lázasan szedni kezdte a szebbnél szebb mezei virágokat. Megszámlálhatatlan volt a réten. Miután mindenki szedett egy mutatós csokrot, ahogy jött ugyanúgy el is sietett a szélrózsa minden irányába, hisz ma volt a nőnap. Ilyenkor köszönteni illik a lányokat, asszonyokat. Közben visszaért a rétre Tünci is. Képzeld Tomci, apa most ért haza és nekem és édesanyának hozott egy káprázatos virágcsokrot! Egyébként apa nem csak ilyenkor lepi meg anyukámat apróságokkal, hanem szinte hetente. Nem csak ilyenkor figyelmes hozzá. Ha anya beteg, olyankor apa megfőz, kitakarít. Örömmel, szívesen teszi. Mindig figyelmes édesanyával. Szépen, kedvesen szól hozzá, és amikor hazajön a munkából, mindig ad neki egy cuppanós puszit. Persze én is szoktam tőle kapni. – Az én apukám is pont ilyen! - csillant fel Tomci szeme. Ekkor megint felcsendült az a varázslatos hegedűszó. Elmerengve hallgattuk egy jó darabig a mezőn. – Hát ez nagyon szép volt! - ámuldozott Lola anyukája – és, hogy te milyen ragyogón, kitűnően meséltél! Köszönöm neked ezt az élményt! - mosolyodott el és óvatosan átölelte Lolát.

Gani Zsuzsanna: A mi Nemzeti ünnepünk

2020. 02.01.

Csombor és Csongor, ahogy mentek az óvodába, arra lettek figyelmesek, hogy nemzeti színű lobogók vannak a hidakon, tereken, az Országházon, sőt egyre több épületen. Kérdőn néztek édesapjukra. - Hamarosan nagy ünnep lesz hazánkban, a Nemzeti ünnep – kezdett bele a történetbe az édesapjuk. Csombor és Csongor érdeklődéssel hallgatta. - A piros, fehér, zöld színű zászlókat, a magyar zászlót a márciusi szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulója alkalmából helyezik ki különböző helyekre. A szívünk fölé kokárdát tűzünk a nagy napon, ezzel fejezzük ki, hogy szeretjük Magyarországot, a mi hazánkat. Hisz itt születtünk, akárcsak szüleink és nagyszüleink is. Itt lakunk ezen a gyönyörű helyen. Büszkének kell lennünk tehát erre a napra és az ékes anyanyelvünkre. Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren a nemzeti lobogó felvonásával kezdődik az ünnepség. Később lovashuszárok vonulnak fel ünnepi díszben akárcsak a Nemzeti Múzeum előtt. A gyerekeknek tánctanítás és kézműves foglalkozás szokott lenni több helyen, a felnőtteknek népzenei hangverseny, valamint vásári forgatag, ahol finomságokat lehet kóstolni – mesélte apukájuk. – Ha szeretnétek, megnézhetjük az ünnepséget, a huszárfelvonulást. – Juj, de jó! Szeretnénk! – rendben, akkor ezt megbeszéltük. – Ekkor értek be az óvodába. Csombor és Csongor meglepetten látta, hogy az óvoda is méltón van feldíszítve. Az óvó néni kedvesen fogadta őket. Kézműveskedéssel kezdődött a reggel. Nemzeti színű és huszár zászlókat készíthetett, aki kedvet érzett hozzá. Persze mindenki lelkesen dolgozott. Utána az óvó néni elmesélte az ünnep történetét. Csombornak és Csongornak már ismerős volt. Mindenki tátott szájjal, csöndben hallgatta. A történet után milliónyi kérdést tettek fel az óvó néninek, aki mindet türelmesen megválaszolta. Ezután várépítős játék következett. Az volt a délelőtt csúcspontja, amikor az óvó néni elővette a lányoknak a pártákat, fiúknak a lovacskákat, huszár sapkákat, néhány papírcsákót és a fakardokat. Nagyon élvezték a gyerekek a játékot. Persze közben nagyon vigyáztak egymásra, nehogy megsérüljön valaki. Ebben a játékban mindenki nyert. Ebéd után édesanya megérkezett Csomborért és Csongorért, hisz apukájuk még dolgozott. Miután illendően köszöntötték egymást, és elköszöntek az óvó néniktől, elmesélték a délelőtti élményüket. Közben csatlakozott hozzájuk Előd is, aki az iskolában ünnepelt. Édesanyjuk türelmesen hallgatta meg élményeiket. Miután hazaértek, levetkőztek, megmosakodtak, ebédeltek, aztán Előd tanulni ment, Csombor és Csongor pedig lefeküdtek pihenni. Hamarosan álomba szenderültek. Egy hatalmas zöld színű mezőn találták magukat. Épp akkor sorakozott fel egy hófehér magyar cicákból álló huszár sereg. Egyszer csak a szélrózsa minden irányából jöttek nekik segíteni. Ó, de örültek a hófehér cicák! A szemük tündökölt, szájuk csillogott a mosolyuktól. Velük szemben, a rét túloldalán a barna cica sereg állt. Később még csatlakoztak hozzájuk. Annyian voltak, mint fűszál a réten! Bátran, hősiesen küzdöttek a hófehér cicák és segítőik. Csapkodták egymást ahol érték: csihi-puhi. Nesze, neked egy a fejedre! Nesze, neked egy a hátadra! Nesze, neked egy a fenekedre! – Jajveszékeltek: hol a hófehér, hol a barna cicák: jaj-jaj-jaj, ne bántsatok! - kiáltozták. De tovább csapkodták egymást ahol érték: csihi-puhi. Nesze, neked egy a fejedre! Nesze, neked egy a hátadra! Nesze, neked egy a fenekedre! – Jajveszékeltek, de azért tovább folyt a forradalom. A hős kis hófehér cicák küzdöttek, amennyire csak bírtak, de hiába, a túlerő győzött, kénytelenek voltak a hófehér cicák letenni a fegyvert. Sírtak, patakokban folyt a könnyük. A könnyükből aztán folyó, folyam, tenger, majd óceán lett. A patakban domolykók és márnák úszkáltak. Nekik is hullottak a könnyeik. A folyóban ponty és keszeg úszkált. Nekik is záporoztak a könnyeik. A folyamban szilvaorrú keszeg, a márna, víza és ingola félék úszkáltak. Nekik is mintha dézsából öntenék volna, úgy hullottak a könnyeik. A könnyeikből igazgyöngyök lettek. Egyre nagyobb és nagyobb kupac halmozódott föl. A napsugár is lassan, óvatosan előbújt a komor felhők mögül, és szelíd sugaraival megcsillogtatta a drága kincseket. A halak aztán mosolyogva búcsút intettek, és eltűntek a víz alatt. Az igazgyöngyöket pedig a bátor, hős hófehér huszár cicák egymás között szétosztották, robosztus zsákban hazavitték. Takaros kis házat építettek földjeiken maguknak és csendesen élték tovább életüket szerető családjuk körében. Az üde, zöld réten virágok nyíltak: mályva, zsálya és vasvirág és még sorolhatnám, hogy mennyi szépség pompázott. Köröttük pillangók, lepkék, katókák perdültek-fordultak, méhek nyüzsögtek, dolgoztak serényen. A napsugár pedig óvón átkarolta őket. Ekkor ébredt fel Csombor és Csongor. – De jó, hogy csak álom volt! – mondták. – Miért karddal és puskával akarták megoldani a problémát? Szerintem inkább szavakkal kellett volna! – mondta Csongor. – Igazad van! – mondta Csombor. – Mindig a békére, a szeretetre, és az őszinteségre fogok törekedni! – mondta komoly képpel Csongor. – Én is! – felelte Csombor.

Marcipán és Tökfilkó /Nemzeti ünnep kicsit másként/

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csokoládéország. Ott minden édes, finom csokoládéból volt. Étcsokoládéból épültek a házak, abból voltak az állatok, tejcsokoládéból az emberek és a növények. Boldogságban, nyugalomban élt itt mindenki, egészen addig, amíg a szomszédos ország gazdag császára, aki mellesleg még Csokoládéország császára is volt, meg nem elégelte ezt. Kevesebb törődést és nagy szegénységet zúdított az emberekre. Sírt, zokogott mindenki. Gyerekeknek is korgott a gyomruk, mert alig akadt betevő. Örültek, ha száraz kenyeret, vagy kifli csücsköt ehettek, vagy esetleg egy héjában sült krumplit. Azon kezdtek el tanakodni az emberek, hogy mitévők legyenek. Élt itt egy Irinyi József nevű fiatal, aki megfogalmazott 12 kívánságot a magyar nép nevében és egy Petőfi Sándor nevű költő, aki írt egy szép verset, amit elszavalt a népnek. Ezután egyre csak gyűlt és gyűlt a sok ember, aki szerette volna, ha újra minden szép és jó lesz, pont úgy, mint régen. Ekkor Marcipán és barátja lóra pattant, majd a többi huszár is. A szívükön kokárdát viseltek, kezükben fogták a szabadságharc zászlaját, és nyomukban ment a nép is. Elindultak a Várba. Másik irányból Tökfilkó és csapata haladt. Nem volt ám akárki ez a Tökfilkó, hanem egy igen fura szerzet! A haját csimbókokban viselte a fején. Az orrán egy diónyi dudor volt. A múlt héten szerezte, amikor a méhkaptárban nyalakodott. Egy méhecske ajándékozta meg érte egy jó nagy szúrással az orrába. Ráadásul mindig fordítva ült a lován, így mindig csak a farkát látta a paripának. Ráadásul felülni se tudott rá rendesen. Mindig alul volt a feje a nyeregben, és égnek álltak a lábai, szinte tótágast állt. Tegnap, amikor megcsípte a ló farát egy szúnyog, az úgy megijedt, hogy vágtázni kezdett. Ettől pedig a nyeregben fejtetőre állt Tökfilkó hirtelen előre repült és egy odvas fának az üregébe beszorult a feje. Úgy óbégatott, hogy hét határig elhallatszott, mire a bajtársai nagy nehezen ki tudták húzni! No, de térjünk vissza ahhoz, hogy mindkét sereg elindult a Várba. Ekkor sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen, az eső is eleredt. Először csak csepegett, aztán egyre jobban esett, majd zuhogni kezdett. Ekkor a két hadvezér leült egy asztalhoz. Egyik főre ült Marcipán, másik főre ült Tökfilkó és tanácskozni kezdtek. De hogy szavamat el ne feledjem, mielőtt elindultak volna, Marcipán huszár megfújta a varázs kürtöt. A sötét felhők szétoszlottak és hófehér galambok röppentek Tökfilkó és serege vállára. Nyomán nemzeti színű tulipánok nőttek ki a földből, rámosolyogtak Tökfilkó hadvezérre, aki elkerekedett szemmel nézte e csodát a kitárt ablakon keresztül. Hát, még amikor az aprócska kismadarak dalra fakadtak a párkányon. Mintha az egyik még rá is kacsintott volna! Azt hitte nem jól lát. Egyre inkább melegség gyúlt a szívében. - Nagyon szeretem a hazámat, Magyarországot - kezdte a beszélgetést Marcipán huszár. – Szeretem, mert szép ország. Szépek a hegyek, a völgyek, az erdők, a mezők. Szép a napkelte és a naplemente. Varázslatosak a patakok, a tavak, a folyók, egyszóval minden. Az emberek jók, kedvesek, segítőkészek, megértőek. Mindenki szorgalmasan dolgozik és becsületes. Aztán elmondta még, hogy mi az a 12 nagyon fontos dolog, amit szeretne a nép. Tökfilkó csendben hallgatta a kívánságokat. Ekkor pártába öltözött menyecskék perdültek táncra a réten a parányi kismadarak énekére és mintha arcán érezte volna az ébredő nap gyengéd sugarát. Boldogság és béke költözött a lelkébe. Úgy döntött, hogy elfogadja a tizenkét kívánságot és békét kötött Marcipán huszárral. Még paroláztak is egyet, majd a két sereg vidáman, dalolva elindult hazafelé. Marcipán még egyszer megfújta a varázskürtöt. Hangjára kizöldült a pázsit, tarka- barka illatos mezei virágok nyíltak az aranyfényű napsugár lába nyomán. A szelíd szellő finoman megfújta Tökfilkót és a seregét és a szél szárnyán hazáig repítette. Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána!

GANI ZSUZSA: HÓRI, A HÓGOLYÓ