Vastag hófehér bunda takarta be a Kerek Bereket. Hideg volt, az erdei állatok is vastag bundát öltöttek, hogy ne fázzanak. Ritkán bújtak elő vackukból. Inkább csak akkor, amikor már nagyon hiányzott nekik a társaság. Így volt ez most is. A tisztáson gyülekezett Nyuszi Bogi, Medve Manci, Borz Benő, Róka Reni, Szarvas Szili és Őz Örzse. Nagyon jó barátok voltak. Tegnap például Róka Reni répát vitt Nyuszi Boginak. Farkas Feri pedig Őz Örzsének vitt egy kis ennivalót. Vásárlás után elejthette el valaki. Ott hevert a hóban. Néha azért előfordult veszekedés is köztük, de sose volt komoly. A végén mindig kibékültek. Régen találkoztak már, így teljesen belemerültek a fogócskázásba, bújócskázásba és a beszélgetésbe. Veréb Vali épphogy letelepedett a Tölgyfa ágára, amikor hirtelen Bagoly Huhogó szállt le közéjük. Mindenki abbahagyta a játékot egy pillanatra és rámeredtek. Bagoly Huhogónak egy levél volt a csőrében. - Milyen levél van a csőrödben? Kitől jött? Nekünk hoztad? Nekünk szól?- kárálta egyfolytában véget nem érően Varjú Valér, aki szinte egyszerre érkezett meg a bagollyal. - Igen nektek hozam. A Mikulástól jött- felelte Bagoly Huhogó. - Olvasd el nekünk légyszíves!- kérte kedvesen Nyuszi Bogi. - Rendben! Máris elkezdem- folytatta Bagoly Huhogó. - Kedves Kerek Berek lakók! Tudom, hogy nagyon vártok már engem. Tegnap épp belepillantottam a távcsövembe, meg a mindent látó üveggömbömbe. Azt figyeltem, hogy hogyan viselkedtek és megérdemlitek- e vajon az ajándékot?

Hogy milyen döntésre jutottam azt még nem mondom el nektek. Várnotok kell még egy kicsit arra.

Látjátok? Az elmúlt napokban megérkezett hozzátok Télapó. Hozott nektek csipkés zúzmarát a fákra, jégvirágot az ablakokra, deret a földre és ma reggel pedig havat, jó meleg puha, ropogós havat. Pihekristályok hulltak a felhőkből, betakarták a fázó földet. Most a jó melegben szundíthat egy jó ideig. Láttam milyen jót játszottatok a puha, süppedős paplanon. Még most is látni a lábnyomaitokat a hóban. Látom a farkas, az őz, a róka, a nyuszi, a vadkan, a mókus és még a kisveréb nyomát is. Ugye milyen jó játék a nyomkeresés?

Szóval, ha elindul mindenki a saját nyomán visszafelé, megtaláljátok a tőlem kapott ajándékokat, amit a Manócskáim segítségével rejtettem el. De hogy ne legyen ilyen egyszerű ezért találós kérdést teszek föl nektek. Aki előbb kitalálja, az kezdheti. Amikor megtaláltátok az ajándékot, már akinek gondoltam, hogy adok, az jöjjön ide az öreg tölgyhöz. Itt találkozunk majd ma este nyolc órakor. Hát akkor kezdjük is el- huhogta Bagoly Huhogó.

Íme az első:

Szőrzetem igencsak jellegzetes,
hasam fekete, hátam ezüstszürke.
Pofám fehér, rajta fekete sávval,
farkam hosszú, testem meg nyüzüge.

Alkony után járom a réteket
a kultúrterületeket s az erdőt.
Csörtetek, ámbár én óvatos vagyok,
s megszerzek mindenféle betevőt.

- ez én vagyok! – kiáltott fel ujjongva Borz Benő- már indulok is. S csakugyan így tett, keresve a saját nyomait.

- Halljátok a második találós kérdést:

Csip- csirip

Színem halványbarna és szürkés,
városi és vidéki környezetben,
emberhez közel vagyok vendég,
macska, héja, - jaj, nekem! - veszedelem.

Fű s gabonaféle magjait eszem,
de fogyasztok még rovarokat.
én sem vonulok, itt maradok,
és társaimmal dalolok csodásan.

Csip- csirip

- Ez én vagyok!- csirregte Veréb Vali és már is indult figyelmesen a nyomai után.
Halljátok a harmadikat:

Bak apuci, suta anya,
vigyáz a gidára.
Csoportokban, csapatokban
éjszaka kószálnak.

Kicsi bak homlokán
kis agancs fejlődik,
a foltos gyermekruha
barnásra változik.

Szép mezőkön,
nyílt terepen
zöldtakarmányt eszik

ettől olyan fürge
ettől olyan nyurga,
még a rókát, még a sast is
könnyen elkerüli.

-Ez én vagyok!- kiáltott fel Őz Örzse és már ment is a nyomok után.
- Halljátok a következőt! Itt a negyedik!

Tapsi füles erdő szélen
Csapja fülét hátra mélyen.
Vigyáz, lapul földhöz simul
Répát látva, föl-föl vidul.

- Hát ez ki más is lehetne, mint én!- kacagott föl Nyuszi Bogi és már szedte is a lábát, hogy mielőtt megtalálja az ajándékát. Jöjjön a következő!- folytatta az olvasást Bagoly Huhogó:

Üreg mélyén tyúkok réme
Okos, ravasz, kitől félne?
Szőre vörös, füle hegyes
Farka lompos, prémje becses.

Hát ki más is lehetne, mint én? – húzta széles vigyorra száját Róka Reni és már loholt is nyomai után. Halljuk a következőt!- Türelmetlenkedett Szili. Ferkó és Manci. - Jó, jó, máris mondom!- felelte Bagoly Huhogó.

Auuuu….auuuuu…

Futok, ugrom és üldözöm a prédát,
szaglásom, sőt hallásom kitűnő.
Egyáltalán nem kedvelem a tréfát,
intelligens vagyok, s elevenszülő.
Falkában portyázom akár még békát,
szőröm szürkés vagy fehér áttűnő,
eszem csontot, húst, sőt a maradékát.

Auuuu….auuuuu…

- Hát én vagyok! Vonyította boldogan Farkas Ferkó és már szedte a lábát a nyakába, úgy loholt a nyomai mentén.

Találd ki, hogy ki vagyok, irgum burgum,
vaj' tudod- e, ha azt mondom, hogy: brum- brum?
Mindent és nem csak a mézet szeretem:
legyen az fű, gomba, gyökér vagy gyümölcs,
rovar, kisemlős vagy akár egy szarvas,
ízes hal, tedd elém, mindet megeszem.

Csiszegek- csoszogok tányér talpakon,
lazachalászatnál társsal halászom,
egyébként tudod, hogy magányos vagyok?
Rendszerint reggel és este eszem, de
bármikor láthatsz engem, hisz kóborlok,
jól vigyázz, ha velem vannak a bocsok!

Bundám vastag, szőrös és nagy súlyt nyomok,
óriásfák gyökere közt odúban,
védett, békés barlangban táborozok,
hibernálva töltöm a téli időszakot.
Gyakran ébredek, ez nem is igazi
téli álom, ugye tudod barátom?

- Brum, brum – dörmögte Medve Manci- már cammogok is az ajándékom után. Vajon mit kaptam? – futott át egy kósza gondolat abban a kis buksi fejében.

Már csak én maradtam- pityeredett el Szarvas Szili. – Hát velem most mi lesz? - Hoppá!- kiáltott fel Bagoly Huhogó. – Folytatódik a levél. - Drága Szarvas Szili, Varjú Valér és Bagoly Huhogó. Most ti következtek. A ti ajándékotok következik. Nagyon figyeljetek! - Szarvas Szili, a te ajándékod úgy tudod megtalálni, ha most jobbra fordulsz, mész előre öt medve lépést, majd négy nyuszi ugrást és három békaugrást. Ott van elrejtve. - - Jujj, de jó! Már megyek is!- kiáltotta örömmel. - Varjú Valér, a te ajándékod balra van az öreg vadgesztenyefa második ágán föntről lefelé. – Repülök!- károgta kitörő lelkesedéssel. - Bagoly Huhogó, a te ajándékod abban az elhagyatott varjúfészekben van, ahova nemrég költöztél be.- Köszönöm szépen!- kiáltotta és már szárnyalt is.

Csend köszöntött a Kerek Berekre. Elkezdett hullani a hó, hullt és hullt egyre jobban, egyre sűrűbben. Lassacskán betakarta a nyomokat is az egyre hízó hólepel. Vajon mi történt Kerek Berek kis lakóival? Megtalálták az ajándékokat? Vagy betakarta a hó, mielőtt odaértek volna? Vajon volt, aki nem kapott ajándékot? Vajon visszatalálnak a megbeszélt időre, hogy találkozzanak a Mikulással? – ki tudja. Lassacskán besötétedett, felgyúltak az égen a csillagok és feljött az égre az ezüstös hold is. Még mindig csönd volt, néma csönd. Egyszer csak megzörrent a bokor, itt, ni, a közelben és megjelent egy buksi, aztán még egy és még egy. Sorba érkezett meg: Nyuszi Bogi, Medve Manci, Borz Benő, Róka Reni, Szarvas Szili, Őz Örzse és Farkas Feri. Mindenkinél ott volt az ajándék. Megérkezett Veréb Vali, Varjú Valér és Bagoly Huhogó is. Ők üres csőrrel tértek vissza. - Ti nem kaptatok semmit? – kérdezték a többiek hüledezve. - De igen! Csak mi nem hoztuk el, otthagytuk a fészekben- felelték boldogan. - Ezek szerint mindenki kapott ajándékot?- kérdezte Szarvas Szili kíváncsian. - Igen, mindenki! – felelték a Kerek Berek lakói. Úgy örültek a kis erdőlakók, hogy a szívük csak úgy, ide- oda kalimpált a boldogságtól és a nagy izgalomtól. Közben újra elállt a havazás. Valami csilingelő hangocskát hallottak odafentről. Mindenki felnézett az égre és épp most, pont itt, előttük szállt le a rénszarvas húzta, csengős szán a várva várt Mikulással. - Ho-ho- ho- hó- kiáltotta kacagva. - Itt vagyok, megérkeztem Kerek Berek kis lakói. - Mindenki egyszerre kezdte el szavalni a közösen megtanult verseket a Mikulásnak, így köszönve meg ezt a szép napot.

Télapó, megráztad a vánkosod

a dermesztő messzi- messzi északon.
Tudod, mi olyan nagyon vártuk már
hogy hulljanak le jégkristály csillagok!

Tudjuk azt, hogy sietni fogsz hozzánk,
a varázsos üveggömböd segít majd!
Kacajjal suhansz hegyen- völgyön át,
csengős szánod sem érinti a talajt!

Tudod, mi olyan nagyon vártunk már,
tiszta kis csizmánk már az ablakban áll.
Megtöltöd majd nekünk sok- sok jóval
és majd Rudolffal sebesen tovaszállsz.

Tudjátok, hogy én most mit kívántam?
Apuból és anyukából eleget,
s hogy hozzájuk bújhassak, adjanak
idejükből sokat- sokat csak nekem.

Gani Zsuzsanna: Álom vagy valóság?

Magasan kavargó hóörvénnyel jött a tél,
ajtón próbált belopódzni a metsző szél.
Jéghideg volt, a kezembe párát leheltem,
föld már álmát aludta megérdemelten.
Hó fehéren szikrázott, csikorgott alattam,
közben napokat számláltam szakadatlan.
- Ó de gyönyörű! - kiáltottam, nézd titkait:
zúzmara csattogtatta hegyes fogait.
Orkán mulatott, fütyörészett, táncát ropta,
közben szarka az utolsó bogyót lopta.

Tán hallok száncsilingelést, ostorpattogást?
Érzek szívemben észvesztő vágyakozást.
Közben lenyugodott a Nap és én csak vártam,
azt hiszem egy pillanatra árnyat láttam.
Az ezüst Hold már ott ragyogott, fent az égen,
a csizmám kisuvickoltam csodaszépen.
Máris ott van, az ablakban ragyog, díszeleg,
de nem bírom tovább, álomra hajtom fejem.
Mikor felébredtem nagy pelyhekben hullt a hó,
s már csak annyit hallottam, hogy: "Hó- Hó- Hahó".

Gyorsan kiugrottam az ágyból, az ablakban
mi volt? Finom dió megszámlálhatatlan,
cukorkák, s egy Mikulás apó mosolygott rám,
s csak álltam ott, a boldogságtól tétován.
Azt hiszem hallottam, amikor kopogtatott,
éreztem, hogy kedvesen megcirógatott.
Aztán már csak azt láttam, beül a szánjába,
valamit keres, kutat öblös zsákjában.
Hirtelen fölszáll a hólepte vén fák fölé,
egyre kisebb lett, s tovább ment észak felé.

Így volt mese volt, talán igaz se volt. Itt a vége, fuss el vége Kerek Berek közepére.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Meseerdő. Ebben a Meseerdőben csodalények éltek. Egyszer csak odatévedt Télapó, hűvös szelet fújt, deret szórt a földre. Fákra zúzmarákat hímzett, ott csimpaszkodtak az ágakon. A házak ablakain pedig jégvirágok nyíltak. Ekkor megérkezett a felesége, Hóanyó is. Hatalmas hópelyhekkel takarta be a fázó földet. Mély álomba szenderültek a csodalények. Álmuk édes volt és békés a jó meleg takaró alatt. Jól érezte magát Télapó és Hóanyó. Úgy döntöttek itt maradnak még vagy három hónapig. Így is lett. Gyönyörű volt a tél. Vastag hó takarta a földet. Olykor- olykor a gyengéd napsugár csillogtatta meg a hóbundát. Egyszer csak gyerekek jöttek erre szánkóval, jóízű kacagással. Siklottak a havon boldogan, önfeledten. Azután gurulni kezdtek a dombról, élvezték a nagy- nagy havat. Aztán hógolyózni támadt kedvük. Néha sikkantottak egy- egy jóízűt a csöndbe. Néhány kispajtás korcsolyázni ment a befagyott tó tükrére. Télapó és Hóanyó a házuk ablakából nézte őket mosolyogva. Miután kijátszották magukat, hazamentek. Újra csönd borult a Meseerdőre. Egy varjú károgása zavarta meg az idillt. Hangjára felébredt az egyik csodalény: a nyuszi. Aztán a következő is, az őz. Felébredt a szarvas, a vaddisznó, a róka és a farkas is. Erősen korgott a gyomruk. Elindultak ennivalót keresni. A nagy hó recsegett- ropogott a lábuk alatt. Az erdész gondoskodott róluk, így nem kellett messzire menni. Volt ennivaló elegendő. Miután jóllaktak, bekuckóztak a jó meleg vackukba. Leszállt az est, feljött az ezüstös Hold az égre. Izgatottan kémlelték az ablakot a Meseerdő csodalényei. Izgatottan kémlelték az ablakot a gyerekek is. Aztán valahogy elnyomta őket az álom. Álmukban csilingelő hangot hallottak és a Mikulás hangját. Aztán minden újra elcsendesült. Átfordultak a másik oldalukra és békésen aludtak tovább. Másnap reggel, amikor kinyitották a szemüket, tekintetük a párkányra szegeződött. Csillogó- villogó csizmácskájukban ott volt a várva- várt ajándék. Így volt mese volt, talán igaz se volt. Ki tudja. Ti tudjátok?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Miklós. Már kicsinek is nagyon jó gyerek volt. Őszinte, becsületes, szófogadó. Miklós gazdag családba született.

Egyszer nagy járvány tört ki és árvaságra jutott. Nem volt már se apja, se anyja, senkije. A szüleitől kapott hatalmas vagyonnal kolostorba költözött, ahol a tanulmányait végezte. Amikor iskoláit befejezte pap lett belőle. Nagyon szerette a gyerekeket, az embereket. Mindig egyszerű emberként élt, és akinek csak tudott mindig segített. Segítőkész, önzetlen, jóindulatú, humánus ember volt. A kolostor közelében élt egy elszegényedett nemes ember, akinek már a betévő falatra is alig jutott. Három férjhez menetel elött álló lánya volt, akiket a nagy nélkülözés miatt nem tudott férjhez adni. Az apuka emésztette magát, állandóan csak azon rágódott, hogy mit tegyen, hisz akkoriban pénz nélkül nem mehetett férjhez a hajadon lány. Már- már koldulni, kéregetni küldte volna őket. A lányok is sírtak- ríttak, jajveszékeltek, annyira ellenükre volt a kunyerálás. Véletlenül meghallotta Miklós, hogy milyen nagy a baj, megesett a szíve rajtuk és máris kipattant a fejéből az ötlet, hogy hogyan is segíthessen. Egy téli éjszakán, amikor már a lámpák, petróleumlámpák, fáklyák, sőt még a gyertyák se égtek, csak az ezüstös hold világolt, aludtak a növények, az állatok és az emberek is, de úgy hogy kihallatszott egy-egy házból a horkolás. Néhánynak még a nyála is elcsordult, olyan édesen aludt. Miklós törte a fejét, erősen törte, hogy miként valósítsa meg a tervét. Nagyszerű ötlete támadt. Kitalálta, hogy is szerezzen örömet a szűkölködő családnak. Neki is csak úgy dörömbölt a szíve az örömtől, hogy segíthet rajtuk. Pont a neve napján úgy döntött, hogy piros ruhába öltözik. Így is tett. Óvatosan, csöndben, lábujjhegyen a lányos ház ablakához lopózott. Még az idő is segített. Avar se volt a földön, nehogy megcsörrenjen, szél se fújt, nehogy megzörrenjen, néma csönd volt a faluban. Ügyelt arra is, hogy a házőrző kutya se ébredjen fel, nehogy a csaholásával felébressze a háziakat. Sikerült is neki, nesztelenül odasettenkednie. Szóval, amikor odaért, az összespórolt pénzéből egy arannyal teli erszényt dobott be a szegény ember ablakán, aztán nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Az ember, másnap reggel, amikor kinyitotta a szemét, nem győzött csodálkozni. - Hát ez, hogy került ide? Törölgette a szemét kétszer is, háromszor is, hogy jól látja- e azt amit lát, de jól látta. A lányok is majd kiugrottak a bőrükből mikor észrevették a kincset, úgy örültek az ismeretlen jótevőnek. Örömükben táncra perdültek és édes dalra fakadtak. Amikor jól kitáncolták magukat, nekiálltak az esküvői előkészületekhez. Nagyon boldogok voltak. Most már a legidősebb leányát férjhez adhatta a szegény ember. Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy Incikétől- Fincikéig folyt a sör, a bor, odáig ért a terített asztal, rajta húsleves, sültkrumpli, sültcsirke, saláta, sok- sok finom gyümölcs és persze a torta. Akkora volt a torta, hogy az égig is felért. Jutott belőle bőven minden meghívottnak. Aztán persze elfogyott a pénz és ugyanolyan szegények lettek, mint annak előtte. A következő évben is pontosan így történt. Az ember a középső leányát tisztességesen férjhez tudta adni. A nincstelen ember sokat töprengett azon, hogy vajon ki teszi ezt a sok jót velük. Furdalta oldalát a kíváncsiság. Ezért gondolt egyet, gondolt kettőt és a harmadik évben pontosan Miklós napon elbújt a kredenc mögé. Onnan leste vajon jön- e az adakozó. Nem is kellett olyan sokat várnia! Piros ruhába öltözve, óvatosan, csöndben, lábujjhegyen a lányos ház ablakához lopózott. Még az idő is segített. Avar se volt a földön, nehogy megzirrenjen, szél se fújt, nehogy megzörrenjen, csönd volt a faluban. Ügyelt arra, hogy a házőrző Tacsi kutya se ébredjen fel, nehogy a csaholásával felébressze a háziakat. Sikerült is nesztelenül odasettenkednie. Szóval, amikor odaért, az összespórolt pénzéből egy arannyal teli erszényt dobott be a szegény ember ablakán. Aztán nyaka közé kapta a lábát és már- már inalt volna el onnan Miklós, amikor hirtelen az ember előbújt a rejtekéből. Nagyon szépen megköszönte a gáláns ajándékot. Friss kaláccsal és forró kakaóval kínálta meg a jótevőjüket a hajadon és persze az ember meghívta a legkisebb lány lakodalmába is. Miután a legkisebb lányt is kiházasította az ember, összeült a falu népe tanácskozni, hogy hogyan jutalmazzák meg ezt a nemes embert. Mindenképp megérdemli, hiszen eddig is annyi jót tett. Aztán megtalálták a megoldást. Miklóst a nép megjutalmazta és szentté avatta jóságos tetteiért. A házasság és az anyaság védőszentje lett.

Így történt e legenda. Aki nem hiszi, járjon utána!

Imola és Harmatka izgatottan tisztogatta piros bélelt csizmácskáját. Miután elkészültek, örömmel nyugtázták, hogy jól sikerült, mert csillog- villog. Párban egymás mellé állították az ablakba. Mire elkészültek, a többieké is a szobaablakban sorakozott. - Vajon eljön a Mikulás?- nézett kérdőn Imola a többiek felé. - Biztosan eljön, hisz jók voltunk!- vágta rá Harmatka. - Igen, hozzád biztosan. Emlékszel, hogy hétfőn, amikor jöttünk hazafelé és egy néninek szétszakadt a bevásárlószatyra, te, én segítettünk összeszedni? Nemes cselekedet volt.- mondta határozottan Emese. - Igaz!- mosolyodott el Imola. - Hozzám vajon eljön?- tűnődött Huncutka. Ekkor eszébe jutott, hogy kedden délután annyira belefeledkezett a játékba, hogy hiába kérte anyukája, nem akart elpakolni. Imolától is elvettem a játékot és még jól meg is lökdöstem. Igaz utána megbántam és bocsánatot kértem tőle. - Huncutka, hozzád is biztosan eljön! - nézett rám mosolyogva Imola. - Miből gondolod? – csodálkoztam. - Emlékszel, hogy szerdán mit csináltál? – gondolkodtam, gondolkodtam, de sehogy se jutott az eszembe. - Letörölted a port a lakásban, összesöpörted és felmostad a földet, pedig senki se kérte. Saját magadtól szereztél örömet. Ráadásul csütörtökön és pénteken is kitakarítottál. Még a megszáradt ruhákat is összehajtogattad és szétválogattad. - Tényleg! Emlékszem!- derült fel az arcom- anya még meg is dicsért és megsimogatta az arcomat. – A gyerekek izgatottan várták, hogy beköszöntsön a mai szombat este. Csípős szél fújt, így most nem mehettek ki a kertbe, a rétre. A szobaablakból nézelődtek. Egyszer csak Emese arra lett figyelmes, hogy egy bácsi a két fiával veszekszik. Megkérte őket, hogy hozzanak a boltból kenyeret. Viszont eljátszották az időt és mire odaértek, a bolt már bezárt. Egy kisebb gyerek jött velük szembe egy friss, meleg, ropogós kenyérrel. Az idősebb hirtelen kikapta a kezéből és még el is zavarta. A gyermek sírva szaladt haza. Ők is hamarosan hazaértek. Amikor megkérdezte tőlük az édesapa, hogy miért ilyen későn hozták a kenyeret, a kisebb azt felelte, hogy mire odaértek már elfogyott és meg kellett várni, amíg egy újabb adag megsül. A nagyobb is bólogatottt. Viszont az apa tudta az igazságot. Nagyon megharagudott a fiúkra és meggondolatlanul kicsúszott a száján: Mindent láttam! Válnátok inkább szarkává! – és mire ezt kimondta, mindkét fiú szarkává változott és felrepült a faágra. Emese döbbenten látta mi történt és természetesen a testvérei is, akik a Mikulást várva az ablak előtt álltak. Néma csend volt. A fiúk apukája kétségbeesetten tördelte a kezét. Szánta- bánta már a gondolatait és a kimondott szavakat. Elkeseredett, letörten bandukolt haza a feleségéhez. Az is sírt, jajgatott. A szarkák is ott cserregtek bánatosan a faágon. Közben a kisfiú apukája is becsöngetett. Az apa beinvitálta. Természetesen bocsánatot kért gyermekei nevében és visszaadta a kenyeret. Aztán elkámpicsorodva, csüggedten mesélte el, hogy mi történt. A három felnőtt ott ült az asztalnál némaságba burkolódzva. Azon töprengtek, hogy hogyan tudnák mindezt visszacsinálni. Emese is összedugta a fejét a többiekkel. Elhatározták, hogy mindegyikük azt kéri a Mikulástól, hogy változzanak vissza a szarkák fiúkká. Idén semmi mást nem fognak kérni. Aztán továbbra is ott leskelődtek az ablakaikban. Először is árgus szemekkel figyelték a pórul járt fiúkat, azaz a szarkákat, és a kandallónál a Mikulás érkezését. Már egyre sötétebb lett. De ezzel még nincs vége a történteknek. Ahogy ott gubbasztottak magukba roskadva az ágon könnyes szemekkel, ami persze azonnal jéggé fagyott a nagy hidegtől, ijesztő, szörnyű hangot hallottak meg odafentről. Mindkét kisszarka reszketni kezdett a félelemtől. Hirtelen, rettentő gyorsasággal csapott le éles, vijjogó hangon egy héja a két pórul járt szarkára. Rémülten rebbentek kétfelé. Így a héja célt tévesztett. De nem adta fel. Üldözőbe vette őket. Nagyon megijedtek Emeséék, a szülők, de még a kisfiú apukája is. Ekkor valami száncsilingelés hallatszott az égből és egy ismerős hang: Ho- ho- ho- hó. A héja rettegni kezdett, feladta a hajhászást és inkább elszállt. Csönd volt, néma csönd. Még a szél se mozdult. De a hó szállingózni kezdett. fehérre festette a földet, a fákat és mindent. Emeséék már nagyon álmosak voltak, de kitartóan ott álltak az ablakban. Imola és Harmatka már eközben elaludt. A két kis szarkát sehol se lehetett látni, ahogy a Mikulást sem. - Csak képzelődtem? – tűnődött Emese. - Ekkor bejött az anyukájuk és lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Álmukban a Mikulás visszavarázsolta a két kis szarkát két kis fiúvá, majd hosszasan elbeszélgetett velük. A fiúk szánták- bánták tettüket. Ekkor beültette őket csengettyűs szánjába, kezükbe egy- egy virgácsot adott és hazarepítette a jóságos Mikulás. A szülők boldogan, tárt karokkal fogadták gyermekeiket. Még egyet integettek a Mikulásnak, aki addigra már hetedhét határon túl járt. A szülők az ölükbe ültették a sok- sok viszontagságon keresztül ment csemetéiket és hosszasan elbeszélgettek velük. A fiúk lelkifurdalást éreztek tettükért. Szánták- bánták, amit tettek. Az édesanyjuk lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Vasárnap reggel Imola kinyitotta a szemét és ott sorakoztak a csizmácskákban a kívánt ajándékok. Nagyon megörültek neki a gyerekek. Aztán eszükbe jutottak az előző este történtek és odasiettek az ablakukba, de sehol se látták a szarkákat. Egyszer csak meglátták az apukát, aki kézen fogva sétált a két fiával. – Vajon csak álmodtuk az egészet? Lehetséges. - tűnődtek. Akkor látták meg, hogy szembe jött velük az a kisfiú is az apukájával, akitől elvették a kenyeret. A két fiú bocsánatot kért a kicsitől. Természetesen megbocsájtottak neki. A közben hó szállingózni kezdett.