Egyszer volt, hol nem volt, egy iciri-piciri faluban élt egy iciri-piciri hófehér kiscica, akit mindenki Csibésznek hívott.
Csibész bújással, dorombolással, hízelgéssel szerettette meg magát. Bájos kis pofijával és ártatlan tekintetével hozta zavarba, bűvölte el a falu minden lakóját. De ne tévesszen meg senkit ez az iciri-piciri kiscica, mert ő aztán egy igazi csibész volt!
Örökké kíváncsiskodott, talán túlzottan is, s éppen ezért mindig bajba jutott. Az egyik nap sietősen loholt a kisgazdija után, aki hirtelen valamiért megállt. Az ám! Az iciri-piciri kiscica már nem bírt lefékezni és nekifutott a gazdijának. - Ó, jaj! De nagyot huppant a kis buksija! Ráadásul elkezdett gurulni lefelé, hisz ott volt a lépcső. Gurult és gurult egészen addig, ameddig le nem ért az aljára. Eközben úgy szédült, hogy forgott körülötte a sok-sok kerti virág, a bokrok és a fák, sőt még Morzsi is!
Előfordult, hogy elszökött otthonról, hogy felfedezze a falu titkos helyeit. Ilyenkor nem győzték keresgélni. Szólongatták: - Csibész, hol vagy, merre? Hiányzol nekünk, nagyon keresünk, gyere ide, erre! - De hiába! Késő este került elő. Mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába. Jóízűen nyújtózkodott egyet-, kettőt, aztán mosakodni kezdett az érdes kis nyelvével. Nem nehezteltünk rá. Dehogy is, hiszen olyan aranyos volt!
Egyik nap például ellopta a méhész süteményét a kis torkos. Arra viszont nem gondolt, hogy a méhecskék megérzik rajta az édes illatot. Épp hogy befalta a finomságot, amikor megjelent az első, a második, majd a harmadik és jöttek egyre többen. Már egy egész méhraj kőrözött az iciri-piciri kiscica körül. Ijedtében futásnak indult. Futott és futott, ahogy csak az iciri-piciri lábacskái bírták. Befutott egy faodúba. A méhek utána repültek. Felszaladt a fára. A méhraj utána szállt. Befutott a magas fűbe. Csak az iciri-piciri fülének a hegye látszott ki, de hiába! A méhek oda is követték. Végül a menekülés közben belecsúszott a forrásvízbe és elmerült. A méhek még egy darabig ott köröztek a víz körül, de aztán nagy zümmögéssel tovarepültek. Az iciri-piciri kiscica pedig prüszkölve mászott ki a jeges vízből. Fázott, reszketett, mint a nyárfalevél. Lerázta átázott bundájáról a vizet és bánatosan hazabandukolt. Jó meleg volt, így a napocska gyorsan megszárította a szőrét. Otthon aztán mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába. Nyoma se volt már az iménti bánatnak! Jóízűen nyújtózkodott vagy hármat, aztán mosakodni kezdett az érdes kis nyelvével. Olyan aranyos volt!
Akik csak látták csóválták a fejüket egy-egy csínytevésén, de valahogy aztán mégis mindig elnevették magukat. Nem lehetett rá haragudni. Főként, amikor odament valakihez dorombolni, hízelegni. Amikor például beborult az ég és eleredt az eső, Csibész új kalandra indult. Egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyelték hupsz, kisurrant a kutyaajtón. A záporesőben nekivágott a sáros pocsolyáknak, mintha az a leges-legjobb játéktér lenne a világon. Önfeledten paskolta, ugrabugrált, gurult, bukfencezett benne az iciri-piciri kiscica. A végén már szinte fekete volt a sok sártól. Közben amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment a zápor. Utoljára még dörgött és villámlott egyet. Az iciri-piciri kiscicát hazakergette. Ijedten futott haza. Sáros tipi-tapi lábacskáival futott végig a lépcsőkön, a szobákon, a szőnyegen, aztán mind, aki jól végezte magát, befeküdt a kedvenc kartondobozába az az iciri-piciri kiscica. Ám meglátta őt a gazdi. – Hohó! Hogy nézel ki Csibész, csupa sár vagy! Gyere, megfürdetlek! – Nem tetszett ám az iciri-piciri kiscicának még a gondolata sem! Rugdalózott, kalimpált, meg nyávogott, de hiába. Alapos fürdetésben volt része. Olyan tiszta volt ezután, mint annak előtte. Mivel a dobozkája a sártól hasznavehetetlen lett, így újat kapott.
Boldogan terpeszkedett el az új kedvenc kartondobozában az iciri-piciri kiscica. Ha nem ez történt volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.
Gani Zsuzsa: A barátság
2024-04-26
Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy csodás, csillogó vízű patak közelében, egy takaros kis házban, egy békés kis szobában egy icipici kiscica.
Gyakran kiszökött a partra, ahol tátott szájjal bámulta az ezüstpikkelyes, fickándozó halacskákat, kövön sütkérező gyíkokat, s hallgatta az aranytorkú breke békákat. – Milyen szépen dalolnak, és milyen sokan vannak! – tűnődött magában.
Miközben én egyedül vagyok, mindig egyedül. – szomorodott el. Még nem tudta, hogy ugyanebben a házban, a szoba sarkában egy incifinci kisegér is lakott, aki minden éjszaka kisurrant a fészkéből és megdézsmálta az éléstárat. Először kidugta a füleit egy aprócska lyukon, először az egyiket, majd a másikat. Mivel csend honolt a házban, óvatosan kidugta a fejét is. Szemeivel nézett erre- arra, majd amikor azt látta, hogy sehol senki, lábujjhegyen kiosont.
Sebesen futott icike- picike lábacskáin, egyenest a kamrába. – Hű, mennyi, de mennyi élelem!- ámult el. De nem tátotta a száját sokáig! Sebesen befalt néhány búzaszemet, aztán kukoricát, meg ezt is, azt is, majd amikor jól lakott, de úgy, hogy majd kidurrant, lábujjhegyen visszaosont a lyukba. Így ment ez napról- napra.
Egyik éjjel az icipici kiscica felébredt. – Ááááá- ásított egy hatalmasat. Mivel sötét volt és semmi mozgás – biztosan csak álmodtam! - újra lehunyta a szemét.
Azonban az incifinci kisegér most nagyon torkos volt. A lyukba is szeretett volna bevinni néhány szem diót, azonban az egyiket elejtette. Hirtelen megtorpant. Szemeivel nézett erre- arra, füleit fordította jobbra- balra, hallgatózott, majd amikor látta, hogy sehol senki, semmi nesz, felvette a diót és lábujjhegyen elindult a lyuk felé.
Az ám! Az icipici kiscica hirtelen felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és körülnézett. Aztán felugrott, körülfutotta a szobát, és meglátta az incifinci kisegeret. – Hát te ki vagy? – nézett rá csodálkozva. – Mit csinálsz itt, még sohase láttalak! – mondta meghökkenve. – Incifinci kisegér vagyok és itt lakom a szoba sarkában, a lyukban. Kérlek szépen hadd vigyem haza az ennivalót! – Az icipici kiscica ekkor már ott állt az egérkéhez egészen közel. Szimatolgatta. - Juj, de félek! Cin, cin, cin, - cincogta az egérke. – Kitől? – vágott rémült képet a kiscica. – Hát tőled! – Tőlem? De miért? – Azért, mert a cicák megeszik az egereket. – Komolyan? De én, nem eszlek meg! Nem is vagyok éhes!- De ha éhes lennél, akkor megennél! Tudom! – Ez nem így van. Kapok ennivalót, ami- ekkor ismét megszaglászta az incifinci kisegeret, aki ijedten hőkölt hátrább – igen, sokkal finomabb, mint amilyen te lehetsz. Bízzál bennem! – Biztosan? – Biztosan! Tudod mit? Legyünk barátok! – Legyünk! – vágta rá az egérke. - Kérlek szépen, előbb hadd vigyem haza az ennivalót! – Aztán visszajössz játszani? – Igen, vissza! - Így is történt. – Az incifinci kisegér hazavitte az ennivalót, majd visszajött a kiscicához játszani. – Fogócskázunk? – kérdezte az icipici kiscica. – Fogócskázzunk! – felelte a kisegér, aki már cseppet se félt. Ettől kezdve sülve- főve együtt voltak, sokat játszottak, beszélgettek, igazi jó barátok lettek.
Itt a vége fuss el véle! Ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: A festő és a villanyszerelő
2024. 04. 03.
Tüskés, a festő és Tüsi, a villanyszerelő útban hazafelé meglátott egy romos viskót.
Ott állt a megkopott, öreg ház az erdő szélén. - Valamikor szép lehetett, takaros, élettel teli. - De az igen régen lehetett már!- Benézek, ki lakhat benne? – Kop-kop, kop- kop. – Senki se nyitott ajtót. – Bemegyek! – mondta Tüskés. Lenyomta a kilincset és bement. – Gyere, Tüsi, nem lakik itt senki! Minden csupa por és pókháló. – Mit szólnál hozzá, ha rendbe tennénk? Milyen jó lenne a népes családunknak! – Rendben, ez jó ötlet!
Nekigyürkőztek hát a feladatnak. Leszedték a pókhálókat. Letörölték a port. Felsöpörtek, felmostak. Kívül ugyanazt tették. – Mennyivel jobb!- mondta Tüskés. – Nézd, Tüsi! Itt- ott lógnak a vezetékek, csatlakozók, kapcsolók! – Mindjárt megjavítom!- így is tett. – Addig amig elkészülsz, kifestem! Van nálam púder színű festék. Ilyen lesz belül. Kívül pedig tört fehér. Milyen szép lesz, ha elkészül! – Egész álló nap sürögtek- forogtak. Meg is lett az eredménye! A ház majdnem olyan lett, sőt talán még szebb is, mint újkorában.
Tüskés hazaszaladt. Hívta népes családját. Málna ételt hozott, Mimi pedig muskátlit az ablakba. Gesztenye és Gombóc pedig mindenféle használati tárgyat, amit azon nyomban a helyére tett. Hamu kifényesítette a bútorokat. Fifi, Szotyi és Tökmag a kertet tette rendbe. Kigazolta, megkapálta és meglocsolta a növényeket. – Nézd Szotyi, milyen szép lett! – Gyönyörű! – felelte Tökmag. Hű, milyen csodálatos ez a kert, nem is, inkább park!- lelkendezett Tüskés. – Szépen dolgoztatok! – dicsérte meg őket.
Este lett mire elkészültek. Megvacsoráztak, majd álomra hajtották a fejüket.
Volt már fedél a fejük felett, nem áztak- fáztak soha többé.
