Tihamér épp a reggelihez készülődött. Tetszett neki, hogy amikor szappannal mosakszik, szivárványszínű habok duzzadnak a mosdóban. Egyre több és több szappant kent a kezére, a hab pedig egyre nőtt és nőtt. Közben pedig folyt a csapból a víz. Ekkor megjelent Töhötöm. - Néct, milyen icgalmac! - lelkendezte. – Tihamér, ne pazarold a vizet! Mosd le a kezed és zárd el a csapot! - szólt rá kedvesen a testvére. Takarékoskodni kell a vízzel, óvnunk kell, ugyanis lassan nem lesz. – Jól van, jól van! - felelte Tihamér lekókadt szájjal. De azért reggeli után újra bepróbálkozott. Tetszett neki, hogy szivárványszínű habok dagadnak a mosdóban. Egyre több és több szappant kent a kezére, a hab pedig nőttön-nőtt. Néha belefújt egyet. Ekkor még nagyobbra nőtt, aztán szétpukkadt. Jókat kacagott közben, s fülig ért a szája. A csapból közben folyamatosan folyt a víz. Közben megjelent Töhötöm. - Néct, milyen icgalmac! - lelkendezte. – Igen, izgalmas, de mégis - Tihamér már mondtam, hogy ne pazarold a vizet! Légy szíves mosd le a kezed és zárd el a csapot! - szólt rá kedvesen a testvére. Takarékoskodni kell a vízzel, óvnunk kell, ugyanis lassan már nem lesz édes, iható víz. – Jól van! - felelte Tihamér lekókadt szájjal. Édesanyjuk egy nagy műanyag kádba kézmeleg vizet öntött. - Gyere Töhötöm és Alícia, mossátok meg a játékaitokat! – Komolyan? – Csillant fel a szemük. – Igen! - mondta mosolyogva édesanyjuk. Örömmel láttak hozzá. – Mi nem segíthetünk? – kérdezte csalódottan Tihamér és Alina. – Ti gyertek ehhez a kádhoz. Ebbe a nagy műanyag kádba is öntöttem vizet. Emlékeztek, hogy tegnap papír hajót hajtogattunk? Hozzátok ide és úsztassátok a vízen. Tihamér inkább a műanyag hajóját választotta, míg Alina a papírhajót. A kád két végére guggoltak és fújni kezdték egymásnak, egyik oldalról a másikra. Egyszer csak, hú, tudjátok mi történt a papírhajóval? Kitaláltátok? Igen? Valóban. A papírhajó elázott a vízen és elmerült. Tihamér műanyag hajója pedig ott úszott a víz felszínén. Alina gyorsan szaladt egy műanyag hajóért. Közben került a vízbe fakocka, vasszeg, ami szintén elmerült. Aztán egyre több dolgot tettek bele. Kíváncsian nézték, hogy mi lebeg, és mi süllyed el. Ó, de izgalmas volt! Sokkal jobb, mint a babák mosdatása – mondták szinte egyszerre. Aztán elővették a horgászbotot és műanyag halacskákat dobtak bele. De jó volt horgászni! Közben azt számolták, hogy ki hány halat fogott és végül kinek lett a legtöbb, ki lett a győztes. Egyszer csak megunták. Édesanyjukkal rendet csináltak. A lányok kiteregették a babaruhákat és felöltöztették, megfésülték a babákat. - Gyertek, hozzátok a locsolókannátokat, feltöltöm esővízzel. Locsoljátok meg a babot, amit ültettetek a múlt héten. – mondta édesanyjuk. A gyerekek siettek amennyire csak bírtak. - Jé, az enyém már csírázik!- Kiáltott fel örömmel Töhötöm és Alina.- Tihamér sírni kezdett.- Asz eném miért nem csíjázik? – kérdezte. – Majd fog a tiéd is csírázni, ne legyél türelmetlen!- mondta kedvesen Alíz. – Nézd az enyém se bújt még ki! – Tényleg!- nézett tágra nyílt szemekkel Tihamér. Ekkor anya Alinával kiszedte a ruhákat a mosógépből. Alícia és Alíz kiteregette. Édesanya pedig a mosógép csövéből kifolyt vízzel felmosta a konyha kövét. Ez a víz teljesen jó a felmosásra. – Igen. Takarékoskodnunk kell a vízzel, óvnunk kell, ugyanis lassan nem lesz – mondta kellő komolysággal Tihamér. Este édesanya félig töltötte a kádat, tett bele pár csepp habfürdőt is. Gyere Tihamér itt a fürdés ideje. Anya megfürdette, aztán hagyta, hogy picit még pacsáljon, majd jól megtörölte. Közben már Alícia és Alíz lubickolt ugyanabban a kellemesen meleg vízben. Mire kipacsálták magukat, addigra pizsamába öltözve feküdt az ágyban Tihamér. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Alícia és Alíz is. Közben apa az esővízzel még meglocsolta a kinti növényeket is. Csak annyit öntött rájuk, amennyi szükséges volt. Töhötöm eközben zuhanyozni ment. Ő már nagy, volt tudott egyedül is. Pillanatok alatt elkészült, majd fogat mosott. Gondosan ügyelt arra, hogy ne folyassa a csapot eközben, ezért a poharat félig töltötte vízzel. Utána s már ágyban is volt. Édesanya egy nagyon szép mesét mondott nekik. Ez a mese arról szólt, hogy hogyan védjük meg a vizet és a benne, illetve a közelében élő élővilágot. Mese után még betakargatta őket, leoltotta a villanyt és kiment a szobából.
Gani Zsuzsa: Húsvét van!
2020. 02.01.
Tavasz lett. A nap egyre melegebben sütött, a szél gyengén fújt. Kisarjadt a fű, előbújt az illatos ibolya, a krókusz, a nárcisz, a jácint és a tulipán. Az orgona épp most bontotta bimbóit. Előbújtak a katicák, az égen lepkék kergetőztek. Madarak trilláztak oly szépségesen, hogy öröm volt hallgatni! A kerítésnél barka nyújtózkodott. Ma épp Virágvasárnap volt. A hagyomány szerint tilos volt a munka, főként a mulatság. Volt ahol úgy tartották, hogy ekkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágokat. A népszokás szerint ilyenkor kell elvetni a virág magvakat, mert akkor szebbek és illatosabbak lesznek. Hát mi is éppen így tettünk. Utána átjöttek a szomszédból a barátaink. Szalmabábut készítettünk. Nagyon csúnyára sikeredett. Volt két szeme, orra, szája, két füle, sőt még haja is. Rongyos ruhába öltöztettük, a fejére kendőt tettünk. Egy ideig még mustráltuk őket, majd levetkőztettük, szétszedtük, s úgy dobtuk a vízbe a kisze babát, majd szalmacsomót dobtunk utána. Ezt követően körbe táncoltuk. Nem sokkal később villőfákat hoztunk, mi legények a barátainkkal a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítettük. – Elég volt már a télből egy jó időre! – kurjantottam jó hangosan a fiúkkal együtt. Miután kijátszottuk magunkat, a szomszéd fiúk elköszöntek és hazamentek. Mi itt maradtunk. Közben közeledett a Húsvét. A lányok édesanyával húsvéti tojást, hímes tojást, írott tojást, piros tojást és berzselt tojást készítettek. Miután elkészült barka ágra akasztották. Milyen szép volt! Sokáig gyönyörködtünk benne! Aztán egy jó játékot találtunk ki. A dombról legurítottuk a fiúkkal a gipsztojásokat, ezeket tegnap készítettük, és lent a lányok elkapkodták. De jó volt! Jókat kacagtunk közben. Utána még játszottunk tojáskeresőt, tojástáncot jártunk és a tojásfutás is nagyon izgalmas volt. Jól elfáradtunk! Édesanya behívott minket, hisz öreg este volt már. Másnap reggel Húsvét lett. Gyönyörűen felöltöztünk, apával, majd kirángattuk anyát, és a lányokat a kúthoz. Nyakukba zúdítottunk egy nagy vödör vizet. Hát hallottátok volna, hogy sikítoztak! Még a héja, meg a vércse se vijjog ekkorát! Mi meg jókat nevettünk. Utána beszaladtak a házba és gyorsan átöltöztek, mert csurom vizesek lettek. Az asztal meg volt terítve finom ételekkel: sonka, bárány husi, tojás, és még sütemények is roskadoztak rajta. Annyit ettem, hogy majd kidurrantam! Evés után kimentünk a kertbe csokitojást keresni. Képzeljétek, mindegyikünk talált egyet, a bokor aljába volt eldugva. Szaladtunk haza, hogy megmutassuk édes szüleinknek. Olyan boldogok voltunk. Persze aztán megettük az egészet. Egyszer csak azt láttuk, hogy a szomszéd macskája kisurrant a kerítésen és elkószált. Pedig szólt neki a gazda, hogy: Drága kiscicám! Ne menj ki a kerítésen túlra, jöhet egy autó a főútra! Hatalmas a kert, fa is van elég, ha jő Morzsi, egy jó kis menedék! De a cica nem hallgatott a jó szóra, és beleesett a folyóba. Még szerencse, hogy csak állt és nem sodorta, s belekapaszkodott egy fapadlóba. Nyávogott hangosan kétségbeesésében: Miaú- miaú- miaú. Meghallotta ezt a gazda, máris sietett a cica kiszabadítására. Az ázott Cirmit meleg plédbe bugyolálva vitte haza a gazda. A cica napokig ki se mozdult a házból. Az ablakból nézelődött erre, meg arra. Telt, múlt az idő. Már majdnem el is felejtettük az esetet. Egyszer csak azt hallottuk, hogy a szomszéd macskája kisurrant a kerítésen és elkószált. Pedig szólt neki a gazda, hogy: Drága kiscicám! Ne menj ki a kerítésen túlra, jöhet egy autó a főútra! Hatalmas a kert, fa is van elég, ha jő Morzsi, egy jó kis menedék! De a cica nem hallgatott a jó szóra, és valahogy, ki tudja, hogy, kimerészkedett a tópartra. Ott beleakadt egy kampóba, ami a horgászbot damilján volt. A kampót egy ember felrántotta, mert azt hitte, hogy kapás van, pont úgy, mint vízből a halat. A cica pedig jó messzire elrepült és egyszer csak rázuttyant egy fa ágára. A fa ága pedig olyan erővel, ahogy ráhuppant Cirmi, olyan lendülettel vissza is repítette egészen a kertükbe. Úgy beütötte a cica a hátsóját, ahogy lepottyant a fűbe, hogy jajgatni kezdett: Miaú- miaú- miaú. Közben csillagokat látott a feje fölött és forgott vele a világ. Meghallotta ezt a gazda, sietett a cicához. Ölébe kapta Cirmit, s cirógatva vitte haza a gazda. A cica napokig ki se mozdult a házból. Az ablakból nézelődött erre, meg arra. Telt, múlt az idő. Egyszer csak azt hallottuk, hogy a szomszéd macskája már megint kisurrant a kerítésen és elkószált. Pedig szólt neki a gazda, hogy: Drága kiscicám! Ne menj ki a kerítésen túlra, jöhet egy autó a főútra! Hatalmas a kert, fa is van elég, ha jő Morzsi, egy jó kis menedék! De a cica nem hallgatott a jó szóra, és megint csak kimászott a kerítés alatt épp akkor jött arra egy autó. A hatalmas kürtszóra Cirmi megijedt és visszaszaladt a kertbe. Többé sose rakoncátlankodott! Így történt.
Gani Zsuzsa: Kelep újra itthon!
2020. 03.01.
Tél volt, talán február közepe, vagy vége lehetett. A ködösen kéklő, magas, csipkés bércek ormain fehér hó tündökölt. Fölötte szállt kecsesen, a Róka család gólyája. Hosszú, fehér nyakán ült a feje, rajta két mosolygós szempár, büszkén felszegett narancsos, hosszú csőrrel. Ott szárnyalt hófehér szárnyaival a fellegek alatt gondtalanul. – Végre újra itthon vagyok! - gondolta magában. – Ismerős a táj, a szép, hófedte hegyek, a Balaton, az Alföld, a Tisza. Ez az ország, az én hazám a legszebb a világon! - vélekedett büszkén, s egyre jobban dörömbölt a szíve a boldogságtól. - Hosszú és fárasztó utat tettem meg. Minden évben ugyanabba az irányba haladtam. Ha az időjárás nem volt kedvező és véletlen emiatt letértem volna róla, akkor nem találtam volna vissza szeretett, szép hazámba. Így járt az egyik útitársam. Ő egy új helyen kötött ki. Nekem most is szerencsém volt. Jaj, de megéheztem! Itt egy folyó, a Duna, biztos akad a partján valami élelem, ráadásul szusszanhatok is egy csöppet. – Így is tett, aztán folytatta az útját. Hamarosan megérkezett. – Nézzétek, hazaért Kelep! - kiáltották és közben majd kibújtak a bőrükből a kis rókák. A hírre a szülők is kiszaladtak a házból. – Szervusz, Kelep! De jó újra látni! – üdvözölték mindannyian. Még épp hogy megpihent a fészekben, amikor máris sietősen javítgatni kezdte. Szénával, szalmával, tollakkal bélelte jó puhára a fészkét Kelep. Telt, múlt az idő. Eltelt a február, a március is a végéhez közeledett, amikor megérkezett fáradtan, elcsigázottan a hosszú úttól a tojó is. Boldogan üdvözölték egymást. Olyan jó volt nézni őket! Telt- múlt az idő. Kora tavasz lett. Csodálatos virágok nyíltak. A legszebbeken a gyémántcsengettyűk lengedeztek, s csilingeltek, ha valaki éppen arra járt. Már a tojó is lerakta tojásait, hét szép tojást. Az egész róka család összebarátkozott Keleppel. Ámulva hallgatták történeteit a hosszú vándorútról: - Nyár végén együtt indultunk útnak, csapatokban a társaimmal. Kelet felé repültünk. Nappal vonultunk, és amikor csak tehettük, ráültünk a meleg levegőre és vitorlázórepülésben szálltunk. Így sok energiát tudtunk megspórolni. Kalandos utunk volt. Átkeltünk a magas hegyeken, a sivatagokon, a tengerszoroson, voltak, akik egészen a szavannákig utaznak, akárcsak én is. Ott sokkal több volt az élelem, mint itt télen. Viszont az út sok veszéllyel járt. Az egyik társamat például lelőtte egy orvvadász. Sokáig siratta a párja. - Kelep meg csak mesélt és mesélt. - Lassacskán nyár lett. A fák üde zöld koronái csak úgy pompáztak. Arany fényű, egészségtől majd kicsattanó gyümölcsök csillogtak ágaik között. A réten a sok-sok virág úgy ringott, mint szelíd szélben a búzakalász, vagy mint az árvalányhaj. A kis gólyák is egyre erősebbek lettek. Egyre ügyesebben, bátrabban repültek, de csak a fészek közelében. Még a zsákmányszerzést is megtanulták a szüleiktől. Az egyik kis gólya épp a nádasnál próbált szerencsét. Egyszer csak meglátott egy zöld valamit, két kidülledt szemmel. Ez a valami, amikor meglátta őt, hatalmasokat ugrálva: bre- ke- ke hangokat kiadva magából, ijedten próbált elmenekülni. - Szervusz! Ki vagy te? – kérdezte a kis gólya. - Szervusz! Varangyos béka vagyok: bre- ke- ke. - Miért félsz tőlem? - Mert megeszel engem. - Dehogy is! Én csak a mocsári békát szeretem. Most épp pockot keresek. - De jó! – akkor most megkönnyebbültem. Na, viszontlátásra, nekem most mennem kell - mondta a zöld béka és sietve távozott, néha még vissza-visszanézve: - el innen minél messzebb! – fortyogta magában. - Viszontlátásra! – nézett utána hosszasan a kis gólya. Lassan, méltóságteljesen sétált, ahogy a szüleitől látta. Hamarosan egy pocokra bukkant és ügyesen, pillanatok alatt megszerezte magának a finom zsákmányt. Aztán talált még egyet és még egyet. Azokat is megette. Miután jóllakott visszarepült a fészekbe. Közeledett a nyár vége. Beérett a búza. Egyre hűvösebb lett. A gólya család ismét hosszú útra készülődött. A kis gólyák megerősödtek. A róka család szomorúan búcsúzott el tőlük. – Vigyázzatok magatokra a hosszú út során és jövőre is várunk vissza!- kiáltották a gyönyörű madaraknak. Azok még visszaintegettek a felhők alól, aztán hirtelen eltűntek a látóhatáron.
Gani Zsuzsa: A mi Ficserink
2020. 03.01.
Március vége volt. Beköszöntött az április, parolázott márciussal. A zimankós, sötét, szundikáló tél után a tavasz új életet lehelt a mezőbe, erdőbe. Nyomán kinyílt a világ. Nap mosolygott, szellő cirógatott minden élőt. Dalra fakadt a cinege, a seregély, a zöldike, a pacsirta, a sármány és a feketerigó is. Csodaszép volt a dal, amit zengtek. Ámulva hallgatta őket az Erős család. – Nézzétek! Megérkezett a mi Ficserink is! - „tszvit-tszvit-tszvit"- ficseregték vidáman. Melegség öntötte el az Erős család szívét. Ficseri hangját hallották az ereszük alatt, hiszen ott fészkelt. Társaival a nyílt vizek fölött, szigetek fölött repült. Nem volt veszélytelen az útjuk. Pihenőhelyük a tavak közelségében volt, néhány helyen beszennyeződött, vagy kiszáradt. Az elcsigázott, éhes kis madarak közül több is elpusztult élelem híján. Néhány csapat fecske a szárazföldön és a szigeteken rendezkedett be. Rovarokra vadásztak. Aztán a menedéket nyújtó sziklákra kuckóztak be, ahol az élelem is bőséges volt. Aztán ahogy vonultak még délebbre, az elcsigázott fecskék közül többeket sólymok vadásztak le, vagy tréfából a fészküket verte le valaki. Hát nem volt könnyű az életük, az biztos! A mi Ficserink szerencsés volt. Igaz egyszer egy macska: miaú-miaú-miaú, egyszer pedig egy kabasólyom rémisztette halálra – „tszink-tszink” sikoltotta ijedtében, de aztán sikerült megmenekülnie. Még egy darabig a torkában dobogott a szíve, de aztán lassacskán megnyugodott. Vidáman trillázva érkezett haza. Miután párjára talált, hat tojásból álló fészket rakott. A két szülő gondosan nevelte, felváltva etette a fiókákat. A kicsi fecskék hamar erőre kaptak. Nekik is szép, hosszú villás farkuk volt, mint a szüleiknek. Egyre ügyesebben repültek, a rovarokat röptében kapták el. - De jó volna, ha most megállna az idő csak egy kicsit! – gondolta az Erős család, de sajnos az idő nem állt meg, sebesen haladt, gyorsan elrepült. - Képzeljétek el, hogy tegnap hogy járt Ficseri. Ahogy az élelmet kereste magának, vígan, dalolva, egyszer csak a magasból zuhanórepülésben egy vándorsólyom vette üldözőbe. Szegénynek még a tolla is felállt a hátán ijedtében. Fürgén, gyorsan, mint a nyíl, lőtte ki magát üldözője elől. Az meg utána. Ijesztő hangok keringőztek a levegőben. A ragadozómadár már- már majdnem utolérte, már a karmait élezte, kampós csőrét tátotta, amikor is Ficserinek sikerült egérutat nyernie. Szegényke, ha láttátok volna, hogy reszketett! De ez még nem volt elég. Éjszaka, amikor már mindenki majdnem álomba szenderült, egy denevér kezdett rá vadászni. Ám most is szerencséje volt, mert Tacsi felébredt az ijedt, segítséget kérő hangokra és hangos ugatásával, messzire zavarta. Aztán közeledett a nyár vége. A nap sugara is veszített erejéből. A levegő is egyre jobban lehűlt. Hol esett az eső, hol sütött a nap. Megérkezett az indián nyár. Szőlő is csilingelni kezdett a tőkén és így hívogatta a csőszt: Beértem, már jól beértem, szedjétek a fürt nyelét le. Tegyetek be a puttonyba, szüretelnek Badacsonyban. Ficseri családjával és a többi társával együtt, teletömött begyekkel a háztetőkön és a villanydrótokon gyülekezve, készültek fel az előttük álló hosszú utazásra. Az Erős család bánatosan, búsan búcsúzott el tőlük. – Szerencsés utat kívánunk Ficseri! Jövőre is visszavárunk!
Gani Zsuzsa: Pünkösd a tavaszi réten
2021. 01. 27.
Szép tavaszi nap volt. Vidáman csacsogtak a rigók, daloltak a pacsirták. Tirke-tarka virágok illatoztak a réteken. Kis verebek kergetőztek önfeledten a lepkékkel, pöttyeiket számlálták a katicáknak, bodobácsoknak. Sünök papírsárkányt eregettek. Egyszer csak egy sötét felhő jelent meg az égen, és nagy szél kerekedett. Kavargott a rét fölött körbe-körbe, aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tovább is úszott a sötét felleggel az égen. Ekkor két hófehér galamb röppent a faágra. Gondtalanul búgtak, burukkoltak. Olyan jó volt látni és hallani őket, hogy a kis verebeknek béke és boldogság költözött a lelkébe. Egyszer csak arra jött Borz Alfréd, Görény Gersonnal. Leültek a közeli padra. A kis verebek tovább hancúroztak a réten, örültek a gyengéd napsugaraknak. Egyszer csak egy kirándulócsoport haladt el a padon ülők előtt. - Nézd, de ráncos a homloka! Hú, de öreg, hú de vén, olyan, mint a botja! De görbe a háta, az orra majdnem a földet veri! - mondta széles mosolyra húzott szájjal Alfréd. Biztosan hallotta ő is, mert szomorúan, megfáradt tekintettel rájuk nézett, de nem szólt semmit, csak ment tovább. - Te is leszel majd egyszer ilyen öreg, és lehet, hogy pont így fogsz kinézni majd! Ki tudja, hogy milyen sokat dolgozhatott eddig és milyen nehéz élete lehetett- mondta Gerson a társának, akinek erre lehervadt a szájáról a mosoly. Ekkor egy borzanyuka haladt el előttük babakocsival. Olyan furcsán nézett ki. Nagy feje és rövid végtagjai voltak és olyan aprócska, mint mi - gondolta Alfréd. - Nézd milyen furcsa, töpszli az anyuka! - fordult ismét Gerson felé. - Nem illik megszólni a másikat, ráadásul ilyen hangosan! Nem tehet róla, hogy ilyen. Ez egy betegség. Így született. Nem gondolod, hogy megbántottad ezzel? Attól lehet még jó, csupaszív, kedves és ez a fontos! Nem minden a külső. A szépség egyszer csak elmúlik. A belső érték sokkal fontosabb, többet ér. Szállj már magadba! Azt hiszed, hogy te olyan tökéletes vagy? - Igazad van! Nem vagyok tökéletes se kívül, se belül. Hisz nincs is olyan! - Tényleg szörnyen viselkedtem. Igyekszem megváltozni, mert ez csakis rajtam áll. - Hát akkor mielőbb változz meg légy szíves! - ekkor Gerson felállt, elköszönt, majd elment. Alfréd egy darabig még ott ült a padon, eltűnődve nézte-nézte a lassan elhaladó csoportot. Mindenki másmilyen volt, különleges, testi hibás, fogyatékkal élő, illetve volt, alacsony, és nagyon, de nagyon magas. Volt, aki rettentő sovány volt, s aki rettentő kövér. Volt, aki bicegve járt, volt, aki bottal, mert hiányzott az egyik lába és egy másik pedig pedig nem látott. Vele egy kutya is ment, aki segítette. Elhaladt előtte egy pacsirta, akinek a fején valami turbán, vagy búb volt. Mögötte egy földig érő fehér ruhás, meg egy toprongyos, szakadt ruhába öltözött, még talán piszkos is, senki se volt ugyanolyan. De mindegyik vidáman, csöndben beszélgetett a társával. Gyönyörködtek az üde zöld rétben, a színpompás, finom illatú virágokban, a csodás fákban, a tündöklő napsugárban. A tavaszt köszöntötték. Alfréd kezdte őket megérteni. Együttérzést mutatott feléjük, nem volt immár lekezelő. Nem sajnálkozott, hanem épp ellenkezőleg! Ráébredt arra, hogy megértésre, elfogadásra, szeretetre és bátorításra van szükségük. A kis verebek játék közben mindent láttak és hallottak. Ők is eltűnődtek egy csöppet. Aztán gondoltak egyet, májusfát állítottak a rét közepére. Néhányan, a lemaradt csoportból érdeklődve figyelték. Csipcsirip játékba hívta őket, amit örömmel el is fogadtak. A fiúk tuskócipelős, karikába dobálós játékokat játszottak. Teljesen belemerültek, úgy élvezték a közös programot. Szüri nyert, így ő lett a Pünkösdi király. Büszke is volt a címre nagyon. Aztán a lányok egy csokor zöld ágat, virágokat, bodzát, pünkösdirózsát gyűjtöttek és még találtak pár szál jázmint is hozzá. Hazavitték, közösen az ablakokba és a kerítés lécei közé tűzdelték őket. - Ó, de szép volt! – A csoporttagok megköszönték a játékot, elbúcsúztak és tovább mentek. Ők pedig tovább játszottak. Csirip és Csipcsirip, majd a közben hozzájuk csatlakozó barátnők is körbe sétáltak a faluban azután kiválasztották közülük a legszebbet. Énekeltek, és jókívánságokat ismételgettek eközben. Nagyon jó, kellemes volt a hangulat. Végül megálltak az udvarukon. A legszebb Csipcsirip lett, így őt választották meg pünkösdi királynénak. Nem csak a külső, hanem a belső szépsége miatt is. Kedves volt mindenkihez és mindig mosolygott. Fejét letakarták fátyollal. Énekelve járták körbe, a végén pedig felemelték, s jókívánságokat mondtak neki. Aztán megérkezett a Pünkösdi király is koronával a fején és elkezdődött a táncmulatság. Az ünnepi jókedvbe, a dínom- dánomba a réten szinte mindenki bekapcsolódott. A lepkék, katicák, bodobácsok, hangyák, méhek, legyek, szinte minden rovar, szúnyogok, tücskök, sáskák és a kismadarak is. Perdültek-fordultak jobbra és balra, körbe és körbe. Messze szállt a kacaj és a jó zene. Mulattak egészen addig, amíg le nem szállt az este. Akkor elbúcsúztak egymástól és mindenki hazament. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána.
Gani Zsuzsa: Álmomban a világűrben jártam
2020. 03.01.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon, egy beteg király úgy hívták, hogy Fonnyadó Ódor. Jöttek hozzá kuruzslók, orvosok, tudósok, professzorok a Földön mindenhonnan. Összedugták a fejüket úgy tanácskoztak, de hiába, mert egyik sem ment semmire. Volt ennek a királynak négy testvére, hercegek és hercegnők. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogyan, de valahogyan csak meggyógyíttatják őt. - Felséges király uram! Azért jöttünk, hogy elmondjuk, összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ami meggyógyít, ha az életünkbe kerül is, megszerezzük. – Rendben! Hálásan köszönöm, de Eperke, te csak maradj itthon mellettem, segíts nekem, hisz így betegen, úgy hogy épp csak hálni jár belém a lélek, sok már nekem az ország gondja, baja. De az is lehet, hogy meg is halok addig, míg oda lesztek. Akkor, ha te is elmennél, ki vezetné, ki igazgatná az országot? Így hát Fonnyadó Eperke otthon maradt. A három testvére elindult hamuban sült pogácsával, három kulacs vízzel, némi készpénzzel feltarisznyálva. Elbúcsúztak Fonnyadó Ódor királytól. Megígérték neki, hogy három esztendő alatt, ha törik, ha szakad, megszerzik az orvosságot, ami meggyógyítja őt, azzal elmentek. Eltelt az egy esztendő, eltelt kettő is, de nem jött haza egyik sem. Vajon mi történhetett velük? Aggodalmaskodott a király és otthon maradt testvére. Elmeséljem, hogy mi történt? Szeretnétek tudni? Jól van. Hát figyeljetek. Fonnyadó Alma, Cseresznye és Jácint mentek, mendegéltek. Elérkeztek egy ugarhoz. Ott építettek egy űrállomást és egy űrhajót. Jácint űrruhát vett magára és felrepült az űrbe. Először egy műhold mellett haladt el szélsebesen, villámsebesen, majd szuperszonikus sebességgel, gyorsabban, mint a hang. Sötét volt a világűr, szinte koromfekete, milliárnyi csillag és apró bolygók, aszteroidák, üstökösök és holdak voltak láthatóak. Mind-mind a Nap körül keringtek a mi Földünkkel együtt. Milyen gyönyörű volt! Álmodni se lehetne szebbet! A Merkúr a Naphoz legközelebbi bolygó volt és egyben a legkisebb is. Jácint bízott benne, hogy ott megtalálja a segítséget a király számára. Viszont ahogy egyre közelebb ért a bolygóhoz, egyre elviselhetetlenebb lett a meleg. Ez lehetetlenné tette a megközelítését. Ráadásul már émelyegni és képzelődni kezdett. Azt látta, hogy vele szemben, pont felé száll egy másik űrrepülő, vészesen közel. – Jaj, mindjárt nekem csapódik! - rémüldözött. De aztán az, egy szempillantás múlva eltűnt. – Csak képzelődtem!- gondolta magában megkönnyebbülve. Így Jácint szomorúan fordult vissza. Miután földet ért az ugaron az űrhajó, szédelegve szállt ki belőle. Testvérei siettek a segítségére. Miután kicsit megpihent, elmesélte nagy szomorúan, búsan, hogy mi történt, hogy történt. Azaz, hogy sajnos nem járt szerencsével. Viszont mennyi, de mennyi csodát látott! - Na, majd én! - mondta Alma. Ő is űrruhát vett magára és felrepült az űrbe. Elszáguldott a Vénusz felé. Hátha ott találja meg a segítséget. Elszáguldott a Hold mellett is. Már-már odaért a fényes Esthajnal csillaghoz. Külsőre nagyon hasonlított a mi Földünkhöz. Viszont hirtelen a bolygót kénes, fürge és vastag felhő kezdte beborítani, ami lehetetlenné tette a megközelítését. Ráadásul egyre inkább elvesztette tájékozódó képességét. Már-már rossz irányba kormányozta az űrhajtót. Nagyon megijedt, amikor észrevette, de még időben rájött tévedésére. Ráadásul súlytalan állapotba került. Ott lebegett az űrhajóban, mint egy légy. Már fájt a feje és felpüffedt az arca is. Alma szomorúan fordult vissza. Ő sem járt szerencsével. Már csak a legkisebb, Cseresznye maradt hátra. Az idő pedig vészesen fogyott, már kétesztendő is eltelt indulásuk óta. – Most, vagy soha!- mondta Cseresznye, majd ő is pályára állt az űrhajóval és felrepült az űrbe a Mars felé. Ő is émelygett, képzelődött, majd súlytalan állapotba került és a feje is lüktetett, de aztán elmúlt. Egyszer csak megközelítette a Marsot. Ez a vörös bolygó is nagyon hasonlított a mi Földünkhöz. Volt két holdja, ugyanolyan évszakok alakultak ki, mint nálunk, viszont nehéz volt levegőhöz jutni. Egyszer csak megérkezett Cseresznye. Kiszállt az űrhajóból űrruhájában és rátalált egy űrszondára, ami az élet nyomait kutatta. De sehol sem volt egy teremtett lélek sem. Gyűjtött pár követ, sétált egyet és visszaszállt az űrhajóba. Szomorúan fordult vissza. Az ám! De rossz irányba ment. Így elhaladt a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, aztán a Plútó mellett. Hiába próbálta jó irányba rakni a gépet, sehogy se sikerült. Tanácstalan volt, elkeseredett és nagyon félt is. De aztán hirtelen irányt váltott az űrhajó és száguldani kezdett egyenest a Föld felé. Egyszer csak megállt egy űrállomáson. Kíváncsian száll ki belőle Fonnyadó Cseresznye. Az űrállomáson tudósok dolgoztak. Cseresznye odament hozzájuk és elmondta, hogy miért jött. Ekkor Z professzor átnyújtott neki egy fiolát. – Itt van, amit keresel! – ez meggyógyítja a királyt. Z professzor részletesen elmondta a használati utasítást. Cseresznye megköszönte, a segítséget is, majd visszaindult a Föld felé. Nagyon boldog volt. Madarat lehetett volna fogatni vele! Hát, amikor meglátta a csodaszép kék bolygót, mert a világűrből nézve kéknek látszott, a felszínét majdnem teljesen beborító vizek miatt. Aztán már láthatóak voltak az úszó felhők, majd ahogy egyre inkább földet ért a csipkés hegyek, erdők, síkságok, majd pedig az épületek, fák, a járművek és az emberek. Gyönyörű volt! Miután földet ért az ugaron az űrhajó, boldogan szállt ki belőle. Egy kicsit megpihent, s végül örömmel mesélte el, hogy mi történt, hogy történt és hogy megvan végre a gyógyszer. Nem tétováztak, siettek nyomban haza, Fonnyadó Ódor királyhoz. Mire megérkeztek, pont letelt a három esztendő. Kitörő lelkesedéssel nyújtották át a gyógyszert, szinte az utolsó pillanatban. Hamarosan meggyógyult a király, mert már a halálán volt. Ahogy egyre jobban lett, ápolása közben elmesélték a testvérek kalandjaikat. Hirtelen huzat csapta meg Fonnyadó Ódor arcát, ahogy a tavaszi szél meglengette az ablakfüggönyt. Ekkor felébredt és tágra nyitotta a szemét. – Csak álom volt! - nézett körül csodálkozva. Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: A Föld napja
2020. 03.01.
Nudli nyuszinak kezébe akadt a nagy pakolás, rendrakás és szanálás közben egy ütött- kopott könyv. Volt rajta egy rozsdás lakat. Ez felkeltette érdeklődését. Testvérei is köré gyűltek. Leporolták, letisztogatták a könyvet, kinyitották a zárat a lakattal és hirtelen tündöklő fényesség közepette szétnyílt a könyv. Egy mesét rejtett. Nudli nyuszi kíváncsian olvasott bele. Gombóc egyszer csak megszólalt. - Meséld el légy szíves, mi is szeretnénk hallani - mondta. – Igen, igen, mi is, mi is!- mondták a többiek. – Hát jól van. Elmesélem. Hol volt, hol nem volt, volt a világon öt kis virágtündér: két lány és három fiú tündér. Egyszer kimentek az erdőbe tündérport hinteni, a tavaszt életre kelteni. Egyszer csak arra ment egy öreg néni, akinek a homloka olyan volt, mint a gyűrt lepedő, háta görnyedt volt, álla pedig a földet verte. Amikor meglátta a tündéreket elmosolyodott. A szájában már egy fog sem volt az ősz hajú néninek. Épp a Forráskúttól igyekezett, már amennyire a fájós lábai bírták, mert egy korsó, egy fazék és egy kosár volt a kezében. – Segíthetek? – kérdezték a tündérfik. – Igen!- felelte a néne. Átadta nekik a terheket, így könnyebben tudott a botjára támaszkodva menni. – Olyan fáradt vagyok! - Hozzak egy pohár forrásvizet? - Köszönöm nem, épp az imént ittam, de másban tudnátok nekem segíteni?- kérdezte őket. – Hát persze! Mondja el, hogy mit szeretne. Mi pedig megtesszük. Addig pedig üljön ide a farönkre. Várjon, segítünk. - Miután helyet foglalt az öreganyó, elmondta a tündérfiúknak, hogy mit szeretne. Ez alatt a két tündérlány tovább hintette pörögve-, forogva, csilingelő hangon dalolva a tündérport. Nyomán kibújt a fű, a tarka- barka vadvirág, virágba borultak a fák, a bokrok, madarak fakadtak édes nótára, a Nap pedig ott tündökölt az égen. Szórta langymeleg sugarait szerte szét. - Az elsőt már sejthetitek. Az első kannába töltsetek friss esővizet a kútból, mert ha meglocsoljuk vele a földet, zöldbe borul az erdő, a mező, a tündérek által elszórt magok. Az elültetett facsemeték erőre kapnak, a fák által pedig finom, friss levegőhöz jutunk. Az erdőben dús lesz az élet, a benne lakóknak lesz lakóhely és élelem. A földeken pedig kibújnak, szárba szökkennek a haszonnövények. Általuk lesz élelem a kamrában és a haszonállatoknak takarmány. A fazekat ide a tisztásra tegyétek le. Készítünk belőle élelmet. Annyi élelem lesz benne, amennyi minden embernek elegendő. Se több, se kevesebb. Ugyanis a kidobott étel óriási mértékben terheli a Földet és az értékes édesvizet, amiből már nagyon kevés van. Ám ebben a fazékban ismétlem, hogy annyi élelem lesz, amennyi minden embernek egy életre elegendő. Se több, se kevesebb. Miután elkészült, megkérlek benneteket, titeket, tündérlányokat és titeket, tündérfiúkat is, hogy tündérszárnyaitok segítségével juttassátok el az élelmet minden földrészre mindenkihez. Az elkészítés során, ami konyhai hulladék megmarad, azt mind a komposztálóba tesszük. Így semmi se vész kárba. A komposztba kerülhet a már romlani kezdett gyümölcs, zöldség, a zöldség szára, levele, héja. Belekerülhetnek a hervadt, elszáradt növények, a virágföld, és a fahamu, valamint a tojáshéj, a kávé- és teazacc. Belekerülhet a komposztálóba a növényevő állatok ürüléke, az alom és a tiszta papír is. Látjátok? Szinte minden. Ez egy idő után lebomlik, és kiváló trágyaként visszakerül a földbe. Nagyon fontos takarékoskodni. – Ezt hogy érted néni? – kérdezték kiváncsian a tündérfiúk. – Takarékoskodhatunk az élelemmel, a vízzel, úgy hogy inkább zuhanyozunk, és annyi vizet folyatunk a csapból amennyi szükséges. Ugyanígy az energiával. Ha nem szükséges, akkor nem kapcsolunk villanyt és még sorolhatnám. – Igen, értjük. Így teszünk és mindenki figyelmét fel is hívjuk erre. Megígérjük, azért hogy a környezetünkkel harmóniában élhessünk. Hiszen mindenki szereti a szépet. – Igen, így van! – felelte a néni. – Mi van a kosárban? – kérdezték a tündérek kíváncsian. - A kosárban pedig környezetbarát közlekedési eszközök vannak. Tudjátok, hogy az mit jelent? - Igen, már tudjuk! - Megkérlek benneteket, hogy ezeket is juttassátok el oda, ahol nincs villamos, trolibusz, metró, hajó vagy vonat. Persze ahol csak lehet inkább gyalog célszerű közlekedni. Ez a legegészségesebb! – Rendben!- felelték. A tündérek megsuhintották varázspálcájukat. Hirtelen a felhőből hajszálvékony fonalak ereszkedtek a földig. Erre fonták fel villámsebesen a rollereket, kerékpárokat, a napelemes és az elektromos autókat. Aztán a felhőt elfújta a szél szerte szét, ahol csak szükség volt a járművekre. Megtettük, ami a legszükségesebb, ami tőlünk telik. A többit a természetre és az emberekre bízzuk. Eltelt egy esztendő, eltelt a második is, harmadik is. A Földön nagy változások történtek. Pont, amiért megdolgozott az öreg néni és az öt tündér. Az erdőkben aranytorkú madarak zengtek, gyémántosan csillogtak a tiszta vízű patakok, tavak, folyók, folyamok, tengerek, sőt az óceán is. Benne gyémántpikkelyes halacskák fickándoztak. Gyémánthegyek csillogtatták meg az aranyló napfényben az érceiket. Ezüstösen csillogó szempárok kukucskáltak a fák mögül, majd bátran merészkedtek elő bársonyos bundáikkal, és játszottak, ugrabugráltak önfeledten a mezőn, erdőn, réten. Bódító illatok kavarogtak a virágzó ligetekben a levegőben. Kacagó gyerekek szaladgáltak, gurultak, hevertek a fűben, papírsárkányt eregettek, labdáztak, piknikeztek a barátaikkal, szüleikkel. Így történt. Ekkor hirtelen tündöklő fényesség közepette becsukódott a könyv. A rozsdás lakat pedig kattant egyet és bezárult. A nyuszikák pedig ügyeltek az öreg néni tanácsaira, hisz minden szavát jól az emlékezetükbe vésték.
Gani Zsuzsa: Varázslatos utazás
2020. 03.01.
Képzeljétek, az imént lent jártam a pincében és egy ládika felkeltette figyelmemet. Poros volt, ütött- kopott, sűrű pókháló szőtte körbe. De valamiért egyszerűen nem bírtam róla levenni a tekintetem. Így hát hoztam egy teleszkópos pókhálózót, leszedtem vele a dús fonalakat, és letörölgettem a ládika tetejét egy ócska ronggyal. Mennyivel másabb így! - gondoltam magamban. Valami antik felirat volt rajta, s a fémpántot lakat zárta. Vajon mi lehet benne és hogyan nyílik, hisz nincs hozzá kulcs sem? - tettem fel magamnak a kérdést. Ekkor megérintettem a lakatot és képzeljétek el, hogy mi történt! Hirtelen vakító fényár sugárzott szét szerte a pincében. Közben felpattant a zár és kinyílt a ládika. A szemem se bírtam nyitva tartani, mert majd megvakított, úgyhogy hunyorognom kellett. Aztán eltűnt a fény és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Még jó hogy bekapcsolva hagytam apa zseblámpáját! A ládikában pedig nem volt más, mint egy esőköpeny, egy síp és egy erszény. Sokáig nézegettem, tűnődtem, hogy vajon ez a három jellegtelen tárgy vajon miért volt ennyire elzárva? Talán titkot rejt? Megfogtam a köpenyt kíváncsiságból és magamra öltöttem. Ránéztem a testemre és nem volt sehol. Eltűnt a lábam, a kezem, mindenem. Hát ez egy láthatatlanná tevő köpeny! – derültem fel. Ekkor kíváncsian belefújtam a sípba. Olyan volt a hangja, mint egy csalogánynak. Nyomban itt termett az aranyszárnyával és megkérdezte: - Miben segíthetek? – Hát teljesen leesett az állam, hüledeztem, aztán nagy nehezen megszólaltam: - köszönöm, most semmit. – Hát jó, fújd meg a varázssípot, ha szükséged lesz rám és ígérem, hogy segítek!- azzal, huss, elröppent. Döbbenettől szinte megmozdulni se tudtam egy darabig. Aztán erőt vettem magamon és megfogtam a kezemben az erszényt. Ahogy kinyitottam, hirtelen ömleni kezdett belőle a sok gyémánt, úgyhogy gyorsan vissza is zártam. A kihullott gyémántokat bedugtam a kabátzsebembe, jól be is cipzároztam, nehogy kihulljon belőle akárcsak egy is. Ez a soha ki nem fogyó erszény - gondoltam magamban még mindig elhűlten, szájat tátva. Egy kis idő elteltével, mikor már eléggé magamhoz tértem, lehajtottam a láda tetejét, rátettem a fémpántot. Hátizsákomba tettem mindhárom kincset és elhatároztam, hogy elmegyek világgá. Úgyis régóta terveztem már. Nem fogja senki se észrevenni, mert estére visszatérek. A hátizsákomba tettem egy használt mobiltelefont, amit nemrég cserélt le édesapa egy újra, így ez az enyém lett. Majd csinálok vele fényképeket. Tettem még egy kis üveg vizet és egy pár darab sajtos masnit az útra. Felvettem a köpenyt és újra láthatatlan lettem. Kettőt tapsoltam, majd azt mondtam: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek dél- Afrikában a hottentották, a bantuk és a bushmanok földjén. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőben és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. A hottentották épp az állattenyésztéssel foglalkoztak és a szavannán szarvasmarhát legeltettek. Világosbarna bőrük volt, és alacsony termetűek. A hajuk fekete, mint az ében és göndör, az arcuk oldalt erősen kitüremkedett, és hegyes volt az álluk. A bushmanok vadásztak és gyűjtögettek. Éjszakánként a bozótosba húzódtak vissza. Bőrük sárgásbarna, kicsit talán fakósárga. Hajuk fekete, csigás és vékony szálú volt. Botswana és környéke, ahol éltek, gyönyörű ország volt. Volt neki egy hatalmas sivatagja, ahova nagyon kevés csapadék jutott. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. A szavannán rengeteg nagyvad élt: oroszlán, hiéna, gepárd, de itt élt a növényevő impala, a gnú, a zsiráf, az elefánt és még oly sok állat. A láthatatlanná tevő köpenyem védelmet nyújtott. Nem láttak benne és én nem féltem. Egy jó ideig gyönyörködtem a táj szépségeiben és néztem az állatokat és az embereket, csodáltam a baobab fákat, majd ettem pár szem sajtos masnit, hozzá vizet ittam, mert nagyon meleg volt és megszomjaztam. Ki is ürült a kulacsom, így megtöltöttem friss vízzel a sivatagi oázisban. Hát ennyi szépséget még a természetfilmekben se láttam soha. Elővettem a mobiltelefonom és csináltam vele jó sok fényképet. Milyen békésen legelnek, élnek egymás mellett a növényevők. Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom. Láttam azt is, hogy kergeti az oroszlán az impalát. Jó sokáig fogócskáztak mire majdnem elkapta, de az utolsó pillanatban mégis sikerült kereket oldania a növényevőnek. Lassan mennem kell, hogy még máshova is eljuthassak, mert az idő nagyon fogy - szomorodtam el. Jó lenne kicsit megállítani, de azt nem lehet! - sóhajtottam. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a Kaukázusnál. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Úgy döntöttem, hogy ezt a környéket is bejárom. Itt az embereknek világos volt a bőrük. Magas volt a homlokuk, vékony az orruk. Láttam, hogy mennyit, de mennyit dolgoznak a betevő falatért. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az itt élő embereknek, amíg ki nem ürült az erszény. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Hatalmas zord csipkés hegyek sorakoztak, volt, amelyiket a hó fedte. Meredek csúcsokat és szélesen elnyúló völgyeket láttam sétáim során. A hegyi út szerpentinként kanyargott. Még nézni is félelmetes volt! A sziklafalba vájt keskeny ösvények, alagutak ijesztőek és megkapóak is voltak egyben. Ám ez a táj épp ezért tetszett oly nagyon. Hatalmas tűlevelű erdők tárultak a szemem elé. A sík vidékeken fenyők és nyírfák magasodtak. A tajgán, rén- és jávorszarvas legelt, barnamedve cammogott, hiúz, farkas, róka kereste a prédát. Vaddisznó csörtetett a bozótban. De találkoztam hermelinnel, cobollyal, akiket az értékes prémjéért vadásztak az orvvadászok. A hidegvízű folyókban lazacok úszkáltak. Csak úgy csillogott a vize! Meseszép, lenyűgöző volt a táj. Nem bírtam betelni vele. Amíg leültem csipegetni a hátizsákomból, levettem a köpenyem és beletettem a hátizsákba. Nem vettem észre, hogy két medvebocs hancúrozott a közelben. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki szimatol engem. Hirtelen megmoccanni se mertem. Egy medve volt. Hosszú perceken keresztül járkált körülöttem, szaglászott, bökdösött. Óvatosan mikor nem látta előkaptam a varázssípomat és megfújtam. Olyan volt a hangja, mint a csalogánynak. Nyomban itt is termett az aranyszárnyával és megkérdezte: - Miben segíthetek? – De mondanom se kellett, mert már látta is. Gyönyörű hangjával elcsalta a közelemből a bocsokat és az anyamedvét. Gyorsan megettem az ennivalót és elővettem a köpenyemet. Ekkor megjelent a csalogány. Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztunk egymástól, majd ő elröppent, ki tudja merre én pedig felvettem a láthatatlanná tevő köpenyemet. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a Szaharától délre, a törpe és a óriás emberek földjén. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Érdekes népek éltek itt. Széles orruk, vastag ajkuk, és göndör hajuk volt. A pigmeusok leginkább az esőerdőben laktak. Hát hogy az milyen gyönyörű! Szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól. Az aprócska férfiak vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. Ügyesen közlekedtek az őserdőben. Mivel a hallásuk, szaglásuk kitűnő volt, így könnyen észlelhették a közelben ólálkodó nagyvadakat: a párducot, gorillát, növényevők közül az elefántot, vízilovat és még sorolhatnám. A fák égig értek, a felhőket súrolták. De sajnos egyre kevesebb volt belőlük, mert a fákat egyre inkább kivágták. Épp láttam és hallottam a fák jajgatásait: - Jaj-jaj- segíts rajtam!- nézett rám könyörgő tekintettel az egyik. De én mit tehetnék? - tűnődtem el. Mindig nagyon vigyázok a természetre. Nem szemetelek, nem hagyok zsarátot se magam után, nem bántom az élőt. Mást nem tehetek. Hiába tudom, hogy nagy veszélyben van az ottani páratlan szépségű élővilág. A nők épp a közeli víznél halásztak. Ekkor eszembe jutott valami. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Hátha így sikerül megkönnyítenem az életüket és hátha a fákat sem vágják majd ki. Ekkor megpillantottam a nilotidokat. Tényleg óriások voltak. Vékony, egyenes, rövid testük és hosszú karjuk, lábuk volt. Volt köztük világos és sötét bőrű is. A hajuk fekete színben göndörödött, mint a kismalac farka, a fejük hosszúkásra nyúlt, az orruk szélesen feküdt az arcukon. Az ajkaik vastagok voltak és az arccsontjuk kissé előre ugrott. Szemük sötét színben csillogott, talpuk és a tenyerük pedig rózsaszín volt. Ahogy sétáltam az álomszép világban, hirtelen kiszakadt odafönt egy felhő és mintha dézsából zúdult volna rám, ömleni kezdett az eső. Közben villámlott és mennydörgött. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty- sutty, legyek Ausztráliában. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Az itt élő embereknek sötét volt a bőrük, a hajuk és csapott volt a homlokuk. Óriási foguk volt, majdnem olyan, mint nekem! - mosolyodtam el, és krumpli az orruk. Ők is nagyon sokat dolgoztak azért, hogy ne haljanak éhen. Így nem volt kérdés, hogy segítek nekik. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült az erszényem. Akkor becsuktam. Hálálkodva, könnyeket ejtve köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. A szárazföld legnagyobb részén sivatagok, valamint száraz, szavannás és bozótos területek voltak. A parti részeken lombhullató erdők, és trópusi esőerdők magasodtak. Az állatviláguk nagyon különleges volt. Egy kicsit levettem a köpenyegem, mert már kezdett rám izzadni, hisz éppen itt a sivatagban jártam - gondoltam most úgyse találkozom senkivel. Ám rosszul gondoltam. Ahogy sétáltam épp a forró, homokban egy hatalmas, égig érő, óriási gyík jött felém. Hosszú nyelvét nyújtogatta. Nagyon megijedtem. Már majdnem elővettem a varázssípot, hogy megfújjam, de nem mertem megmozdulni. Ekkor megszólalt: – Ssszervusssz! Ki vagy te? Mit keresszel erre mifelénk? Hol jársssz, ahol a madár sssze jár?- sziszegte pöszén. Egyre közelebb ért hozzám. Neveletlenség lett volna nem válaszolni és hírtelen eltűnni, így udvariasan válaszoltam neki. Csók Ivó vagyok és kirándulni jöttem ide, mert annyi szépet és jót hallottam erről a földről. – Én az óriásssz varánusssz vagyok. Tőlem minden élő elmenekül. Ragadozó vagyok, sssszinte mindent megesszek, nem válogatok, ebben ssszegít hossszú nyelvem. Megessszem a madarakat, gyíkokat, teknősssztojássszokat, még a rovarokat, dögöket, sssszőt akár a társaim isssz, ha éppen nincccc másssz issz. A zsákmányomat addig rázom, amíg az el nem pusssztul, majd egyben lenyelem. De veled mossszt kivételt tessszek, de csak azért, mert nem vagyok éhesssz. – Vissszlát!- köszönt el az óriás tőlem. Viszonoztam a köszönését vadul verő szívvel.- Ó, ez meleg helyzet volt- gondoltam magamban. Gyorsan felkaptam a varázsköpenyt és újra láthatatlan voltam. Már a folyóparton sétáltam, amikor megpillantottam a kacsacsőrű emlőst. Úgy nézett ki, mint a vidra, de a csőre a kacsáéhoz hasonlított. Nagyon jópofa volt! Úgy úszott a vízben, mint a halacska. Jó volt nézni. Ahogy sétáltam tovább az eukaliptuszfákon koalák lakmároztak. Erszényükből a kicsinyeik kukucskáltak ki. Kenguruk, wollabyk és vombatok legelték a füvet, ahogy haladtam tovább. Tényleg nagyon különleges állatok élnek errefelé! Érdemes volt hát eljönnöm. Elővettem a mobiltelefonom és itt is csináltam vele jó sok fényképet. Milyen békésen legelnek, élnek egymás mellett. Ahogy az emberek is. Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom mindenhol, amerre eddig jártam. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek Alaszkában. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. A bőrük halványsárga vagy tán barnássárga volt, sima, és tiszta. Szemük olyan formájú volt, mint a mandula. Alig látni köztük, hogy ki a fiatal és ki az idős, mert alig ráncosodott a bőrük. A hajuk pedig fényes kékesfeketének láttam. Ők is dolgoztak látástól vakulásig a betevőért. Elővettem varázserszényem és annyi gyémántot adtam az ott élő embereknek, amíg ki nem ürült. Akkor becsuktam. Hálálkodva köszönték meg a segítséget. Bevallom nekem is jó érzés volt adni. Földjük káprázatos, álomszép volt! Béke volt, tisztaság, csend és nyugalom mindenhol, amerre csak jártam. Északi része a jég és hideg birodalma volt a földnek, ahol megcsodálhattam az északi fényt. Még álmomban se láttam ennél szebbet! Gleccserek és égig érő hegyek csalogattak magukhoz. Még a messzeségben egy grizzly medvét is láttam. Nem mentem hozzá közelebb. Az egyik vulkán épp aktív volt. Csodálatos és egyben félelmetes is, ahogy a magma a felszínre tört. Nem beszélve a kráterből lezúduló forró lávafolyamról. Egy ideig csodáltam tisztes távolból majd tovább indultam. A déli részre érkezve egy bálnában gyönyörködhettem. Most nyár volt és épp ezért láthattam, mert a sarkvidék tengerén krilleket, planktonokat keresett. Aztán hamarosan, ahogy közeleg a tél a déli, melegebb vízre úszik majd, hogy megszülje borjait. Szerencsés voltam, hogy láthattam egyet. Egyszer csak légzőnyílásából levegőt lövellt ki fel, talán a felhőkig. Hirtelen ugrottam félre, mert még rám is jutott belőle bőven. Aztán jót nevettem magamban, mert muris volt. Még egy utolsó pillantást vetettem a szépséges, festői tájra, az élővilágra, majd kettőt tapsoltam és elmondtam a varázsigét: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek otthon. Épp hogy végig mondtam a kívánságom, hirtelen felemelkedtem a levegőbe, és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztem. Senki se vette észre, hogy elmentem. A pincében a ládikával, amikor megérintettem a lakatot újra csoda történt. Hirtelen vakító fényár sugárzott szerte szét a pincében. Közben felpattant a zár és kinyílt. A szemem se bírtam nyitva tartani, mert majd megvakított a fény, úgyhogy hunyorognom kellett. Aztán eltűnt a fényár és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Beletettem a varázslatos dolgokat, megköszöntem a csodát és lecsuktam a fedelét. Mikor ránéztem, újra poros volt, ütött-kopott, és a sűrű pókháló körbe szőtte. Gyorsan felszaladtam a grádicson, hátizsákom kiürítettem. Feltöltöttem a képeket a számítógépre és szólítottam a családom. Megmutattam nekik a képeket és elmeséltem nekik mennyi szépet láttam. Hát hitték is, meg nem is. De inkább nem. Ha elhitték volna, lehet, hogy az én mesém is tovább tartott volna.
Gani Zsuzsa: A hetedik mese
2020. 05.01.
Dalos Levente Húsvétra egy arany keretes mesekönyvet kapott ajándékba, amelyben sok-sok mese volt. Ma épp a hetediket olvasta. Testvérei köré ültek, hogy ők is hallják, mert nagyon szerették a meséket. - Egy nagyon érdekes történetet hallottam az imént Fehér Orgonától - kezdte a mesét Dalos Levente. Kikiriki földjén állt egy elhagyatott kút. Már a vize is kiapadt. Mellette nőtt egy mamutfenyő. Ez a fa az égig ért, de talán még annál is magasabb volt. A felhők fölött lakott a háromfejű óriás. Ez az óriás minden harmadik évben lejött a földre és elrabolt három hajadont. Sokan próbálták megmenteni, de senkinek se sikerült. Volt, aki lezuhant a fáról, ahogy mászott egyre feljebb és kezét, lábát törte. Volt, akit az óriás öccse a griff madár kergetett le onnan. Volt olyan is, aki már majdnem felért a tetejére, de a boszorkány, a nővérük forgószelet küldött rá, az felkapta és visszavitte a földre. A kút tövében három törpe beszélgetett. - Kedves bátyám Hórukk, hallottad ennek a kútnak a titkát? - Nem hallottam. - Azt rebesgetik, hogy a kút mélyén három tojás van elrejtve. Egy piros gyémántkő, egy cián színű kő és egy kék gránátkő. - Tényleg? - Igen. - És mi az érdekessége? - Az, hogy három gyönyörű, okos és nemes tündérszép leány van bele zárva. Hekaté, a boszorkány varázsolta el őket. Méghozzá azért, mert a három hajadon nem akart az óriások felesége lenni. - Mi hogyan tudnánk kiszabadítani őket? - Hát azt én nem tudom, mert ha észreveszi Hekaté, hogy valaki megpróbálkozik vele, azt kővé változtatja. Látod ezeket a kőszobrokat? Ők mind megpróbálták, de nem jártak sikerrel. - Zingzong törpe gondolkodóba esett, mit is tehetne, akárcsak az öccse Cikcakk. Törték a fejüket három éjjel és három nap, de nem sikerült megoldást találniuk. Egyszer csak a közeli fűzfán egy aprócska aranymálinkó bús dalára figyeltek fel. - De szépen énekelsz kismadár!- szólította meg Zingzong. - Miért dalolsz ilyen búsan? – kérdezte Cikcakk. - Tudunk neked segíteni? – kérdezte Hórukk. – Igen tudtok. Azzal sírni kezdett. - Siratom a nővéreimet, akiket elvarázsolt Hekaté. - Ahogy sírt, szeméből három jádekő gurult ki. – Vegyétek fel ezt a három jáde követ, és itt van egy negyedik is, szerencsét fog hozni. Így is tettek. Tovább tanakodtak a törpék, hogy most mihez kezdjenek a kövekkel. Eszükbe jutott, hogy van három szegénylegény, akit mi háromszor kisegítettünk a bajból. Elmegyünk hozzájuk. Bátor, becsületes, ráadásul jóképű legények. Így is tettek. A fiúk miután megtudták, hogy miről van szó, azonnal ráálltak. Mindegyik fogott egy jáde követ, azaz eggyel többet és elmentek a kúthoz. Lassan, óvatosan, lábujjhegyen mentek. A boszorkány épp kedvenc libatollas párnáján aludt. Az egyik követ csöndben a párna alá tették. Ettől Hekaté még mélyebb álomba szenderült. A másik két fiú a többi jáde követ bedobta a kútba. Hirtelen fényesség támadt és kiröppent egy piros gyémántköves, egy cián színű köves és egy kék gránátköves szárnyú tündérszép leány. A boszorkány olyan mélyen aludt a jáde kő fölött, hogy nem ébredt fel. Olyan édesen aludt, hogy a nyála is elcsordult. Ám ekkor a felhőből leereszkedett három táltos paripa. Egy piros gyémántköves, egy cián színű köves és egy kék gránátköves szárnyú papipa. Felpattantak rá a tündérszép lányok, mögéjük a legények és illa berek, nádak erek, eltűntek. Repültek, még a szélnél is sebesebben egészen édesapjuk palotájáig. Ott leereszkedtek a táltos paripák. A király könnye nagy bánatában még mindig patakokban folyt, ám amikor meglátta lányait, már örömkönnyeket hullajtott. A király és a tündérszép lányok megköszönték az ifjak segítségét. Mivel bátor, becsületes, ráadásul jóképű legények voltak, a lányoknak is tetszettek, a király örömmel adta rájuk áldását. Azon nyomban össze is házasodtak. Hencidától-Boncidáig tartott a lakodalom. Közben Hekaté is felébredt. Mikor észrevette, hogy pórul járt, mérgében szétpukkadt, mint a lufi. Nyomán ezüst virágok nyíltak, ezüst fák nőttek, azon ezüst madarak daloltak. Megérezte ezt az óriás és öccse a griff madár, hisz mindhárman testvérek voltak. Ám így, hogy Hekaté örök álomba szenderült, az óriás és a griffmadár ereje is egyre jobban fogyott. Kihasználta ezt a helyzetet az ifjú, aki bárányokat őrzött a közeli réten. Elhatározta, hogy most, vagy soha! Elindult, hogy felmásszon a mamutfenyőn, amikor a griff madár kergetni kezdte. Próbálta elhessegetni, de sehogy se sikerült. Összeszedte minden erejét és egy jó nagyot suhintott a terelőbotjával a griffre, aki ekkor lezuhant a földre és elpusztult. Nyomán arany virágok nyíltak, arany fák nőttek, azon arany madarak daloltak. A deli, bátor legény, mászott tovább, egyre feljebb, már- már felért a fa tetejére, na, még egy kis kitartás, és hupsz, fel is ért. Épp hétrét görnyedve találta a háromfejű óriást. Az óriásnak már jártányi ereje se volt. A legény kiszabadította a lányt, akit a banya rabolt el a szomszédos ország királyától, mert szerette volna menyének. Amíg rabságban tartotta, mindenféle cselre, fortélyra, varázslatra tanította. Ekkor megjelent a táltos paripa, hátára kapta a szépséges hajadont és visszavitte a földre, a palotába. Volt nagy öröm, volt nagy boldogság. Az ifjú az óriást nem bántotta. Amaz megígérte, hogy soha többé nem fog hajadonokat rabolni. Az ígéretét betartotta. A fiú feleségül vette a királylányt és addig éltek, amíg meg nem haltak a gyémánt palotában, amely parkjában gyémánt virágok nyíltak, gyémánt fák nőttek, azon gyémánt madarak daloltak. Természetesen, amikor a király meghalt, a fiú, a herceg lett az uralkodó. Annyi gyerekük született, mint a rosta lika. Mindegyik nemes volt és alázatos, akárcsak a szüleik és a nagyszüleik. A gyönyörű lány varázserejét mindig csak a jóra használta, szerette is őt a népe élete végéig. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána! - Ez nagyon izgalmas mese volt! - mondták Dalos Levente testvérei. – Köszönjük, hogy elmesélted! Szívesen! - válaszolta.
Gani Zsuzsa: Anyák napja a Hájas családban
2020. 05.01.
Édesanya most is, mint mindig édes, pihe-puha, bársonyos puszival ébresztette csöppségeit. - Ébresztő hétalvók, reggel van. Óvodába, meg iskolába kell menni! - Jó, jó, édesanya, csak még egy kicsit - és máris a másik oldalára fordult Angyalka és aludt tovább. A többiek lassan kinyitották a szemüket. Hol az egyiket, hol a másikat. Közben hatalmasokat ásítottak. Édesanya tovább cirógatta őket. Hol az egyiket, hol a másikat. - Ébresztő álomszuszékok, reggel van. Óvodába meg iskolába kell menni. Vár az óvó néni és a tanító néni. - Jó, jó, édesanya, csak még egy kicsit – várnak a gyerekek is! - erre már kinyitották a szemüket. Hol az egyiket, hol a másikat. Közben hatalmasokat ásítottak. Csillag kikecmergett az ágyból, nyála még folyt le a szájáról. Vitéz elég zilált állapotban kelt fel, igyekezett a mosdóban rendbe szedni magát. Levente a papucsát keresgélte egy darabig a csipás szemével. Bíborka szemét törölgetve kelt fel a jó meleg ágyból. - Ébresztő Angyalka, reggel van! - Édesanya cirógasd még egy kicsit a buksimat, légyszíves, úgy könnyebb az ébredés. - Jó, jó, egy picit simogatlak, de aztán keljél, mert az idő sebesen száll tova. – Rendben!- dünnyögte félálomban. Egy picit még hagyta magát kényeztetni, de aztán ő is felkelt. Édesanya segített gyermekeinek az öltözködésben, kinek többet, kinek kevesebbet. - Még jó, hogy este kikészítettük, hogy reggel mit kell felvenni, így nem kell keresgélni! - mondta mosolyogva. Már mindenki ott ült az asztalnál. Édesanya tálalta a frissen lefőzött forró kakaót, és a finom vajas kalácsot. Ma is nagyon korán kelt. Mire a gyermekeit ébresztette, már mindennel elkészült. Hamar elfogyott a reggeli. Mindenki sietett a mosdóba a hátralevő teendőket elvégezni, majd vették a kabátot, cipőt és a sapkát. Addig anyukájuk még elmosogatta azt a pár edényt. Aztán igazított, csinosított rajtuk még egy csöppet, majd máris zárta az ajtót és indultak. Apa már rég elment a munkába. Így üres lett a ház. A Hájas család először Csillagot és Leventét kísérte az iskolához, ahol elbúcsúztak egymástól. Édesanya még mondott nekik pár bölcsességet, majd átölelte őket és megpuszilta. Miután elbúcsúztak egymástól, az óvoda felé vették az irányt egymás kezét fogva, beszélgetve. Először Vitézt, Bíborkát, majd Angyalkát kísérte be a csoportba édesanya, miután segített nekik levetkőzni és elrendezni a ruhadarabjaikat. A csoportszoba ajtajában elköszöntek egymástól: - Uzsonna után itt leszek! Akkor most én is megyek dolgozni. Érezzétek jól magatokat! - homlokukra még rányomott egy cuppanóst, majd sietve távozott. Hamar elröpült a nap. Egyszer csak anya ott állt újra az ajtóban. Elköszöntek az óvó nénitől és a kicsik örömmel ugrottak édesanya nyakába. – De jó, hogy jöttél! Úgy vártalak!- mondták neki. Anya arcáról egy könnycsepp gördült le a földre, olyan jól esett neki ez a fogadtatás. - Édesanya!- nézd mit készítettünk neked Anyák napjára - fogadd szeretettel!- Édesanya meghatódva köszönte meg. Óvatosan eltette őket. Nagyon vigyázott rájuk. Segített felöltözni csemetéinek, akik közben megállás nélkül mesélték élményeiket, úgy ahogy édesanya is. Ezt követően jó szorosan megfogták egymás kezét és együtt mentek az iskolába a többiekért. Félúton találkoztak. Látták, hogy a zöld lámpánál figyelmesen sietnek át testvéreik. Miután átértek köszöntötték egymást és együtt mentek hazafelé. Útközben még bementek a közeli boltba ennivalót venni. Anya szatyrokkal megrakodva indult ki a boltból. – Hadd segítsünk! - mondták egyszerre a csemeték. Mindenki kapott egy szatyrot és így édesanyának könnyebb volt a teher. Hamarosan hazaérkeztek. Mindenki levetkőzött, helyére tette a kinti ruháit, s felvette a bentit. Gyorsan elvégezték a mosdóban a teendőket. Anya közben készítette a vacsorát. Látva ezt Csillag és Levente, szinte rutinosan kezdett teríteni az asztalon. Vitéz Bíborkával a mosógépből vette ki a kész ruhákat. Amíg Angyalka a szárítóról levette és hajtogatni kezdte a megszáradt ruhákat, Vitéz és Bíborka teregetni kezdett. Miután elkészültek, segítettek Angyalkának szétválogatni az összehajtogatott ruhadarabokat, s vitték a helyére. Mire elkészültek, a vacsora is kész volt. Kézmosás után mindenki asztalhoz ült. Közben apa is hazaérkezett. Örömmel fogadták. Kellemes hangulatban társalogtak egymással vacsora közben. Miután jól laktak, amíg Csillag és Levente leszedték az asztalt, édesanya elmosogatott. Vitéz és Angyalka apával társalgott. Édesanya, amíg átnézte Csillag és Levente füzeteit, kikérdezte a leckét és megnézte, hogy pakolták el másnapra a tanszereket, addig a kis óvodások társasjátékot játszottak apával. Később a többiek is becsatlakoztak. Utána még mindenki egy kicsit külön vonult. Anya olvasott, apa a laptopját nézegette, a kicsik pedig a kertben ugrabugráltak. Közben a nagyok egy pillanatra bejöttek, odamentek az anyukájukhoz hátuk mögé dugott kézzel: - Édesanya!- nézd mit készítettünk neked Anyák napjára - fogadd szeretettel! - Édesanya meghatódva köszönte meg. Óvatosan eltette őket. Nagyon vigyázott rájuk. Aztán közelgett a lefekvés ideje. Csillag és Levente lezuhanyozott, egyedül átöltözött pizsamába és lefeküdtek. Még egy kicsit olvasgattak az ágyban, amíg a kicsik még pancsikálták a kádban. Édesanya megtörölgette őket és átöltöztette pizsamába. Először Angyalkát fektette le, majd betakargatta. Ma épp Hortobágyi Csikó meséit kezdte mesélni, amikor a többiek is fürgén felugrottak az ágyra jó szorosan anyához és tátott szájjal hallgatták a mesét. Három mesét is kikönyörögtek tőle. De azután mindenki szó nélkül bebújt az ágyába. Édesanya mindenkihez külön-külön odament, betakargatta őket és jó éjt-puszit adott. Leoltotta a villanyt és kiment a szobából. A nagyok is lassan álomba szenderültek. Anya és apa fáradtan bújtak ágyba. Egyszer csak Angyalka megjelent édesanya ágya mellett: – Én nem kaptam puszit! - Dehogynem, kaptál kincsem! - Édesanya újból felkelt, ölébe vette a legkisebb csemetéjét és visszavitte az ágyába. Három bársonyos, pihe-puha puszit adott a dundi pofikájára, majd ismét betakarta. Addig-addig cirógatta az ágya szélén ülve, amíg el nem aludt.
Gani Zsuzsa: Az aranyhajú dadus néni
2020. 05.01.
Stefi reggel nagyon nehezen ébredt, az óvodába is rosszkedvűen ment hiába adta rá édesanyja a kedvenc csili-vili pörgős rózsaszínű szoknyáját, kopogós rózsaszínű cipőjét és hajába a hatalmas rózsaszínű muszlin maslit, ami pont úgy nézett ki, mint egy pillangó. Amikor a csoport ajtajához értek, Stefi keserves sírásra fakadt, édesanyja sehogy se tudta megvigasztalni. Egyszer csak megjelent az aranyhajú dadus néni Edit néni, akinek úgy tündökölt a haja, mint égen a napsugár. Két karját nyújtotta a csöppség felé és csilingelő hangon hívta: - Gyere, Stefi! - Ekkor ő is kinyújtotta két karját felé. Óvatosan átvette az apróságot anyukájától, aki aggódó tekintettel mondta kincsének, hogy: - uzsonna után itt leszek, most én is megyek dolgozni! Érezd jól magad! - homlokára még rányomott egy cuppanóst, majd sietve távozott. Az aranyhajú dadus néni óvatosan, gyengéden ringatni kezdte és halkan dúdolni kezdett egy édes dallamot. Hangja olyan volt, mint a lágy, szelíd szellő. Stefi lassacskán megnyugodott és belemerült a játékba. Legkedvesebb barátnője odament hozzá és együtt játszottak egész délelőtt és egész délután. Hamar elröpült a nap. Egyszer csak anya ott állt az ajtóban. Elköszönt a csillogó szemű, kedves óvó nénitől és az aranyhajú dadus nénitől, akinek úgy tündökölt a haja, mint égen a napsugár. Örömmel ugrott édesanyja nyakába. – De jó, hogy jöttél! Úgy vártalak!- mondta neki. Anya arcáról egy könnycsepp gördült le a földre, úgy megkönnyebbült. – Minden rendben volt az óvodában? Jól érezted magad? – Igen, nagyon!- mondta vidáman.
Gani Zsuzsa: A Kincses csoportban
2021. 04. 12.
A Kopasz család egy szép tavaszi napon új helyre költözött. Sokan voltak. Ha jól számolták, akkor: egy, kettő, három… heten, így szűkös lett a régi szeretett otthonuk. Olyan házba költöztek, ami sokkal tágasabb, a Csirip csalitosban. Szép parasztház volt, nádtetővel a tetején. A kéményen itt is gólya fészkelt, eresz alatt pedig fecske, hisz velük költözött Hedvig és Villásfarkú is. Az ablakban piros muskátlik virultak. A házat búbos kemence fűtötte, és három hálószoba várta őket: egy a szülőknek, egy a fiúknak és egy a lányoknak. Este hamar álomba szenderültek. Vakarcs ugatása, Hedvig kelepelése és Villásfarkú ficsergése ébresztette őket. Hétvége lévén bőven volt idejük megismerkedni a környékkel. Aztán gyorsan eljött a hétfő reggel. A nagyok új iskolába mentek: a Pocakos Pagonyba, a kicsik pedig óvodába: a Kincses csoportba. Anyukájuk és apukájuk munkahelye nem változott, mert innen is könnyen meg tudták közelíteni. A csemeték izgatottan indultak útnak édesanyjukkal. Az út szélén milliónyi gyermekláncfű nőtt gondtalan. Minden lurkó szedett egy csokorral. Az iskola nagyon szép volt, hatalmas, de belülről pont ugyanolyan, mint a régi. Az udvart pedig üde, zöld gyep borította, mászókával és focikapuval. A kerítés mellett aranyvesszők és orgonák nyíltak. Miután a megszokott módon elköszöntek egymástól, a két nagy sietve ment az osztályba. A tanító néniknek és az osztálytársaknak illendőképpen bemutatkoztak és átadták a csokrokat a tanító néniknek. Megköszönték és vázában az asztalukra tették. Az óvisok tovább haladtak, kéz a kézben édesanyjukkal. A Kincses csoport ajtajában három felnőtt állt: egy barna hajú, csillogó szemű óvó néni, akinek varázslatos volt a mosolya, szinte ugyanannyira, mint az előzőnek, de neki talán hosszabb volt a haja. Egy szőke dadus néni, akinek pont olyan aranyhaja volt, mint az előzőnek. Volt egy másik barna hajú néni is, aki szintén barátságos, kedves és halk szavú volt. Mint megtudták, ő volt az, aki mindig segített az óvó néninek és a dadus néninek is. Elbúcsúztak a kicsinyek az édesanyjuktól. - Uzsonna után itt leszek, most én is megyek dolgozni. Érezzétek jól magatokat! – Homlokukra rányomott egy cuppanós puszit, majd sietve távozott. Mindhárom néninek és a csoporttársaknak is illendőképpen, bátran bemutatkoztak a kicsinyek és átadták a felnőtteknek a csokrokat: Suzy óvó néninek, a barna hajú Zsike néninek és Edit dadus néninek. Megköszönték és vázában az asztalra tették. A szép csokor megmosolyogtatta azt, aki ránézett, sőt megdobogtatta a szívét. Kopasz Farkast kézen fogta a kedélyes és barátságos Suzy óvó néni, aki pont olyan volt, mint a tyúkanyó. Kopasz Tündért az aranyos Zsike néni és bevitte a játékbirodalomba. Kopasz Pálmát ölbe vette Edit néni, a szőke dadus néni. Nem sokkal később már mindhárom kicsi játszott. Hamarosan barátokat is találtak. Foglalkozás és a szabadjáték után zöldségevés következett. Zsike néni körbe kínálta a kicsiket. Miután telerakták pocakjukat és mosdóztak, gyorsan átöltöztek udvari ruhába. Akinek szükséges volt, annak segített: Suzy, Edit és Zsike néni. Mivel a napocska szorgosan szórta a sugarakat a földre, hamar kimentek az udvarra játszani. Farkas motorozott, Tündérke homokozott, Pálma pedig mászókázott az új barátaikkal. Aztán egyszer csak arra figyeltek fel, hogy az óvó néni körjátékozik a hozzá kedvet érző gyerekekkel. Tündérke és Pálma odaszaladt játszani. A tündéri Zsike néni labdázott néhány gyerekkel. Farkas örömmel kapcsolódott be a játékba. Egyszer csak véletlenül elesett. Zsike néni sietve ment oda hozzá aggódó tekintettel és jó alaposan megnézte jobbról-balról, elölről-hátulról, hogy nem történt- e baj. Miután meggyőződött róla hogy nem, mosolyogva megsimogatta Farkas buksiját. Keze féltő volt és olyan puha, mint a bársony, mint a gyolcs és olyan meleg, mint a friss kenyér. Kézen fogva, kacagva mentek vissza labdázni. Nagyon jó volt ebben az óvodában. Sokkal jobb, mint a másikban, pedig azt is nagyon szerették. Hasonlóképp érezték magukat iskolás testvéreik is. Örömmel mesélték édesanyjuknak, aki munka után szokás szerint sietett értük.
Gani Zsuzsa: A varázsseprű
2021. 04. 12.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ott ahol a kurta farkú malac túr, ott a Kopasz erdő mellett, élt egyszer egy szegény ember. Ott lakott, azaz tengődött egy rozoga kalyibában feleségével, a Nemoda család szomszédságában. Nem született gyerekük, hiába szerettek volna, ki tudja miért nem. Nincstelenek voltak, de boldogok, hisz szerették egymást. Minden reggel mosolyogva keltek, mosolyogva feküdtek egyidőben a tyúkokkal. Néha azért ők is összekaptak, de hamarosan ki is békültek. Ekkor átölelték egymást és egymásra mosolyogtak. Ilyenkor mindig eggyel több virág nyílt a házuk előtt. Így történt ez most is. Már annyi virágjuk volt, mint a rosta lika, de talán még annál is több. Ezernél is több színben pompázott, illatozott. Körülöttük számtalan pillangó, méhecske és hétpettyes sertepertélt. Szombaton kora reggel kelt az öreg bácsi, még Kornél kakas kukorékolása előtt és kibicegett botjával a piacra. Vett egy cirokseprűt, mert az asszonykának tönkrement a régi. Ötszáz pénzbe került. – Jól felment az ára! - dohogott magában. De nem volt mit tenni, kifizette és hazavitte. Az asszonyka beállította a gardrób sarkába, a régi helyére. Aztán folytatta a kenyérdagasztást. Mikor elkészült, betette a kemencébe. Jó pirosra, ropogósra sült. Készített mellé héjában sült krumplit is. Egy kis disznózsírral megkenve, hogy az milyen finom! Olyan kellemes volt az illata, hogy még Lili cica is megnyalta a száját tőle! A két idős ember leült az asztalhoz és apóka felszelte a kovászos kenyeret. Kevéske szalonnával, kertből szedett kamillából főzött teával jóízűen elfogyasztották a vacsorát. Evés után még egy kicsit beszélgettek a tornácon, majd megmosakodtak és lefeküdtek. Már öreg, sötét éjszaka volt, amikor valami fényesség szűrődött be a hálószoba üvegablakán. Az öreg néni kíváncsian tipegett oda. Hát látja ám, hogy a seprű ontja a fényt. Úgy ragyogott, mint égen a csillag. Még a száját is eltátotta döbbenetében. De ideje se volt a csodálkozásra, mert azon nyomban egy szépséges tündér lépett ki belőle. Nem vette észre az anyókát. Sebesen kitakarította a lakást, kimosta a szennyest, elmosogatta az edényeket, kivasalta a ruhákat, leszedte még a pókhálókat is a falról. Az ablak üvege is úgy ragyogott, mint a gyémánt. Az asztalra nagy kosarat varázsolt a varázspálcájával: - Hókusz-pókusz, kókusz-lótusz – mondta és az asztal tele lett mindenféle finomsággal. Volt ott gyümölcs, zöldség, kolbász, szalámi, kávé és még csokoládé is. Tacsi és Lili tálkájába is finom falatok kerültek. Megsimogatta őket. Még egyszer körülnézett a lakásban, elmosolyodott és visszalépett a seprűbe. Ismét öreg, sötét éjszaka lett. A nénike lassan visszatipegett a hálóba és bebújt a dunyha alá, fejét a libatollal tömött vánkosára tette. Még egy ideig forgolódott az ágyban, aztán elaludt. Másnap, kora reggel kelt az öreg bácsi. Kornél kakas kukorékolása ébresztette. Álmosan megkereste a botját, még ásított egyet, kettőt és kibotorkált a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, aztán beballagott a konyhában. Az asztalon roskadozott a bőségtál. Lili cica miákolva és Tacsi kutya farkcsóválva mutatta, mi minden van a tálkájukban. Az öregapó sehogy se értette a dolgot. – Hallod- e asszonyka? – Mi ez a sok minden az asztalon? Ennyi ételt még életemben nem láttam. Mi törtét itt az éjszaka, amíg aludtam? - A kedves öreg néni mosolyogva csoszogott ki toldozott – foldozott mamuszában a konyhában. – Jó, reggelt! - köszöntötte élete párját. Egy darabig nézte a finomságoktól roskadozó asztalt, majd elmesélte, amit látott. Az apóka a hallottaktól lerogyott a vén sámlira és ott ült egy darabig csodálkozó tekintettel. Szinte visongott a konyhában a csönd. Egy jó idő múlva nekiálltak a reggelihez. Jól telerakták a gyomrukat étellel, itallal, majd a többit eltették későbbre. Aztán ahogy szokták, tettek- vettek. Telt-múlt az idő, újra este lett. Egy kicsit beszélgettek a tornácon, majd megmosakodtak, lefeküdtek és álomba szenderültek. Az éjszaka most is pont ugyanúgy történt minden, mint az előző éjjel, s úgy, ahogy a harmadikon is. Öreg, sötét éjszaka volt, amikor valami fényesség szűrődött be a hálószoba üvegablakán. Az öreg néni és immár az apó is kíváncsian tipegett oda. Hát látják ám, hogy a seprű ragyog, mint égen a csillag. A szájukat is eltátották döbbenetükben. De idejük se volt a csodálkozásra, mert azon nyomban egy szépséges tündér lépett ki belőle. Most sem vette észre őket. Ugyanazt csinálta, amit eddig is, majd az asztalra egy nagy kosarat varázsolt, tele mindenféle finomsággal. Tacsi és Lili tálkájába is finom falatok kerültek. Megsimogatta őket. Még egyszer körülnézett a lakásban elmosolyodott és visszalépett a seprűbe. Azaz, hogy csak lépett volna, mert hirtelen megszólalt a néni. - Várjon, kedves, szépséges tündér! Miért kaptuk immár harmadjára is ezt a sok finom ételt és italt? Mivel érdemeltük ki? - A tündér mosolyogva fordult az idős emberek felé és azt felelte: - Önök minden reggel mosolyogva kelnek, mosolyogva fekszenek. Egyszerűek, kedvesek és hűek egymáshoz. Ha olykor-olykor össze is kaptak, mindig hamarosan ki is békültek és mosolyogva ölelték át egymást. Ez nagy boldogság a számomra. Sajnos egyre ritkábban látok ilyet. Ezért ültettem a virágokat is a házuk elé. A mérhetetlen szeretetért, ami ebből a házból áradt. - Nagyon szépen köszönjük!- köszönték meg hálásan. - Nagyon szívesen! Mindig maradjanak ilyenek. Ha ezt látom az emberek szívében, olyankor én is boldog vagyok – felelte a tündér és hirtelen visszalépett a seprűbe. Ismét öreg, sötét éjszaka lett. A nénike és a bácsika lassan visszatipegett a hálóba és visszabújtak a jó meleg dunyha alá. Fejüket a libatollal tömött vánkosra tették. Még egy ideig forgolódtak az ágyban, aztán elaludtak. Másnap, kora reggel kelt az öreg bácsi. Kornél kakas kukorékolása ébresztette. Álmosan megkereste a botját, még ásított egyet, kettőt és kibotorkált a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, aztán beballagott a konyhába. Az asztalon roskadozott a bőségtál. Nekiálltak a reggelihez. Jól telerakták a gyomrukat étellel, itallal, majd a többit eltették későbbre. Aztán ahogy szokták, tettek-vettek. Később kimentek a kertbe. Még több színpompás, illatos virág nyílt a házuk előtt, madárkák zengtek nekik édes dallamot egy faágról. – Nézd, anyjuk! Ezt a fát nem mi ültettük! Talán a tündér volt? – Dalolt nekik a rigó, a cinege, a seregély, a pacsirta, a tengelice, a zöldike, a sármány és a bíbic is. Odamentek a fa alá, az apóka megsimogatta a fa kérgét. Ekkor egy aranypénz hullott a tenyerébe. Így ment ez minden nap. Viszont a tündér soha többé nem jött elő a söprűből. Ettől kezdve az idős párnak mindig jutott finom étek az asztalra. A házukat megjavíttatták, nem ázott be most már a tető. Az ablakot is kicseréltették, azon se nőtt többé jégvirág. Ha láttak a házuk előtt egy-egy koldust elmenni, étellel, itallal, jó szóval kínálták. Nem feledkeztek meg arról, hogy nem is olyan régen, még ők is szegények voltak.
Gani Zsuzsa: Madarak, fák a természetben
2020. 05.01.
A Csodás csalitosban szirmait bontogatta a kikelet. Pattantak a rügyek, virágba borultak a fák. Ontotta magából a finom illatot a lila és a fehér orgona. Nőtt a sárga nárcisz, a rózsás jácint. Fészkükben vidáman csicsergett a rigó, a cinege, a seregély, a pacsirta, a tengelice, a zöldike, a sármány és a bíbic. Virágzott a barack és a cseresznyefa. Kopácsolt Ferók, a fakopáncs. Szelíden cirógatta a földet, s rajta minden élőt a napsugár. Éjjelente Bagoly Béla huhogott. Hétvége volt. Az Olajos család a kertben piknikezett. Amíg a családfő sütötte a grillrácson a paprikát, répát és minden más finomságot, édesanya rendezgette a veteményest, a csemeték önfeledten játszottak, ugra-bugráltak, fogócskáztak, lepkét kergettek a réten. Méhecskék versenyeztek, ki gyűjti össze hamarabb a kaptárba a mézet. A kicsik ámulva nézték a szorgos kis csapatot. Egyszer csak azt hallják, hogy hozzájuk beszélnek a méhek. A füleiket jól kihegyezték, hogy vajon jól hallják? – Igen, jól hallották, hozzájuk beszéltek. Nézd, serényen, sebbel-, lobbal dolgozok, sitty- sutty. Gyűjtöm-, gyűjtöm a potrohomon. Egy cseppel, két cseppel is izgek-mozgok, nyami nektár, ó de finom: kóstolod? Jaj, ne bánts, mert készítem a lépeket, zümi-züm, nektek adom a mézemet. Egy idő után otthagyták a gyerekek és elsétáltak a kedvenc orgonafájukhoz. Épp bús dallamot játszott. - Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezték. - Azért, mert éppen most érkezett meg a szellő. Üzenetet hozott szerte a világból, a rokonaimtól. - Azért vagy szomorú? Mi történt? Meséld el! – Az orgonafa belekezdett. - Egyik unokatestvérem a fenyő, szél szárnyán szállt, s pici magként került a földbe igen-igen régen. Mindig azt mondogatta: - Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! – Aztán ahogy telt, múlt az idő, megnőtt, gyönyörű fa lett belőle. Nem volt a környéken nála szebb. Nagyon boldog volt. De az öröme nem tartott sokáig. Egyik reggel emberek jöttek és kivágták. A szellő mesélte, hogy mennyire fájt neki, ahogy az éles balta belehasított a kérgébe. Úgy sírt, jajgatott. Aztán kivitték a piacra, ahol egy család megvette és hazavitte. Karácsonyfa lett belőle. Kivágott törzsét belenyomták egy acél talpba. Nagyon fájt neki. De aztán csili-vili díszeket aggattak rá, majd még egy égősort is. Pár napig csodálták, beszéltek hozzá, egy kicsit újra boldog lett, de aztán mezítelenre vetkőztették és kidobták az udvarra. Lassan elhullajtotta tüskéit és elszáradt. Egyik nap elszállították és komposztot készítettek belőle, amit a földekre szórtak, hogy termő legyen. Másik unokatestvérem, még mag korában utazott az esőerdőbe, ahol felnőtt, társra lelt, gyermekei születtek. Egyre többen és többen lettek. Gyönyörűek, üdék, finom illatúak voltak. Gondtalan ölelték át őket a liánok. Közöttük állatok, növények éltek. Ágaik fészkeket, azokon színpompás madarakat ringattak. Boldogan csivitelték: csivitt-csivitt! Aztán az emberek őket is elkezdték pusztítani, kivágni. Madarak, vadak zokogtak otthonukat elvesztve. Egyre nagyobb területet vetettek be, szennyezett lett a levegő a gyáraktól, kipufogó gázoktól, szemetekkel lett teli a megmaradt erdő. Volt ahol a tűz pusztított. Veszélybe kerültek, kipusztulás szélére kerültek állatok, madarak, rovarok. Testvéremet a hegyekben savas eső pusztította el. Szinte hallottam jajgatását, éreztem fájdalmát. A többi fának is lassan ez lesz a sorsa. Nem fognak nekünk friss, jó levegőt adni. Madaraknak, vadaknak se lesz lakóhely. - Ez nagyon szomorú történet volt – mondták, majd megcirógatták az orgonafát. Most már tudjuk miért ilyen bús a dalod. De vajon mit kéne tennünk, hogy visszacsináljunk mindent, hogy segíthessünk? - Az nagyon sok idő, nagyon nagy munka. De nem lehetetlen. Ehhez minden emberre szükség van. - Mondd el kérlek, hogy segíthessenek! - kérlelték. - Hát jó! Egyetek kevesebb húst, helyette sok-sok gyümölcsöt, zöldséget. Takarékoskodjatok a vízzel, energiával, ne pazaroljatok. Használjatok olyan tisztítószereket, amik kímélik a környezetet. Ne szemeteljetek! Minél többet sétáljatok, vagy kerékpározzatok, buszozás, autózás helyett. Még egy nagyon fontos! Ne siessetek! Néha álljatok meg, pihenjenek. Vigyázzatok a környezetetekre, a természetre. Bánjatok jól az állatokkal. Lássátok meg a jót, a szépet. Szeressétek, vigyázzátok egymást. - Ha ezeket mind- mind megtesszük, minden újra a régi lesz? - Igen, de sok-sok idő múlva. A kicsik bánatosan búcsúztak el, készülődtek a lefekvéshez. Hamarosan álomba szenderültek. Olajos Olívia édeset álmodott. Az égen ragyogott a nap. Milliónyi kismadár ült az ágon, és énekelt. Arról szólt a daluk, hogy nekik az erdő az otthonuk. Mindenüvé elvitte a szárnyuk, ahova csak vágytak, de mindig hazatértek a rengeteg erdőbe.
Gani Zsuzsa: A Csodás csalitosban
2021. 05. 06.
Az Olajos gyerekek szorgosan takarították anyukájukkal együtt a szépséges parasztházukat, melynek nádtető volt a tetején. A kéményen Kelep gólya fészkelt, eresz alatt pedig Ficseri a fecske. Kelep a közeli tóhoz járt élelemért, az egyre erősödő fiókáinak hozta. Ficseri is gyönyörű ficsergésével örvendezte meg a ház lakóit. Természetesen ők is gyarapodtak kis fiókákkal. A fészkek óvták, biztonságot nyújtottak a kicsinyeknek. Kelep néha a kertben is kutatott élelem után, főként eső után, amikor előjöttek a békák. Brekeke, épp csemetéivel dalolt a tavaszról, a finom illatokról, a szépséges virágokról, a cirógató napsugárról, mikor Kelep hangjára lett figyelmes. – Mi eeeez a vészjósló hang? Ideeejeee feeedeeezékeeeet kkkeeereeesni: kkkvákkk- kkkvákkk- kkkvákkk, meeeneeeeküljünk! - Sietősen, még épp időben menekültek el egy biztonságos helyre. – Huhh, eeez meeeleeeg heelyzeeet volt! Bree- kkee- kkeee - mondta. Az ablakban piros muskátlik virultak. Olívia világoskék locsolókannájából esőlével locsolta meg. Oszkár és Ottó a gazt, a gyomot szedegette az épp kibúvó és növekvő saláták, répák, káposzták, karalábék közül az édesapjával. Olinda és Olivér édesapjukkal fát ültettek. Apukájuk jó nagy és mély gödröt ásott, s az aljára talajfertőtlenítőt szórt. - Miért kell ezt beleszórni?- kérdezte Olívia. - Hogy a cserebogár pajor ne tegyen kárt benne. - A gödörben már egyenesen állt a fa. Édesapjuk, Olívia és Olinda feltöltötte földdel, a kicsik kicsi, apukájuk pedig nagy lapáttal. Ezután jól körbe taposták. Édesapukájuk a fa köré karimát húzott. - Ezt miért csináltad?- kérdezte Olinda. - Azért, mert így a gyűrűkbe öntött víz nem fog elfolyni. - Apa vödörből, Olívia és Olinda pedig a kis locsolókannájukból, az ereszről hordóba folyt esővizet öntötte bele a kis gödörbe. Ezután még apukájuk a lapáttal földet húzott a vízzel telt gödör fölé. - Miért tettél rá földet? – kérdezte Olívia. - Azért, mert ha a száraz réteg van felül, akkor nehezebben párolog el a víz. - Értem! - felelte a kicsi. Ezt követően összeszedték a kerti szerszámokat és a helyére tették. A kis Olajos gyerekek körbe sétálták a kertet, gyönyörködtek a munkájukban, az egyre jobban szépülő konyhakertben és a virágos kertben, majd a szülőkkel együtt elmentek a Csalafinta csalitosba, mert igazán kellemes idő volt. Velük ment természesen Tacsi is, kizárólag pórázon. Gyönyörű sárga virágszőnyeg tárult a szemük elé. Nagyon figyeltek arra, nehogy letapossák őket. Jól tudták, hogy azért sem szabad őket letépkedni, mert nagyon rövid idő alatt, legtöbbször már az erdőszélre érve elhervadna. A hóvirág, az ibolya már elnyílt. A csillagvirág, a hunyor, a gyönyörű kökörcsin ott illegette-billegette magát előttük. A tavaszi hérics nyújtogatta szirmait. – Ó, de szép! – gondolták magukban a kicsik. A keltikék, a salátaboglárka, a szellőrózsa is épp virult. A kis Olajos lurkók nem győztek betelni a látvánnyal. Az aranysárga színű som, ami egy cserje, nagyon hangulatos, szemet gyönyörködtető volt. Virágzott az aranyvessző, bódító illatot árasztott a fehér és a lila orgonabokor is. A lombhullató juhar és az égerfa is épp szirmot bontott. Az egyik faágon széncinege dalolt, a másodikon egy seregély, a harmadikon mezei pacsirta csacsogott, a negyediken feketerigó zengett, az ötödiken tengelic fújta: „tyaf-tyaf-tyaf”, szépen, dallamosan. Aztán a hatodikon tollászkodott a zöldike, hetediken fiókáit etette a sármány és a sordély. A nyolcadik ágon bóbiskolt a bíbic. - Édesapa a bagoly hol lehet? – kérdezte Olinda. - Ő, ilyenkor alszik. Leginkább korhadt fák odujában van az otthona. Éjszaka vadászik éles csőrével, karmaival egérre, pocokra, verébre. – felelte. - Nézd édesanya, egy mókus!- kiáltott fel Olivér. – Valóban. Az örökzöld tűlevelű fenyőkön rőt, vörös bundájú, nem is egy, hanem inkább több mókus ugrabugrált. Néha még a fent maradt tobozvirágzat is lepottyant a magasból. A kicsik fürgén ugrottak el a fák alól, még mielőtt a fejükön koppantak volna a tobozok. - Nagyon fontos az erdő! - jelentette ki komoly képpel Olinda. Erre mindenki ránézett, mert folytatta - az erdőkből származik az építő- és tűzifa jelentős része. Helyet ad a moháknak, gombáknak és minden más növénynek. Otthont nyújt az állatoknak. A vadak közül: az őzek, szarvasok, vaddisznók, nyulak, a dámvadak, gímszarvasok, a rókák, farkasok, sakálok, hiúzok és már a medvék is itt élnek. Biztonságot nyújt nekik. Itt élnek gondtalan a madarak és a rovarok is. Oxigént termel és még a levegőt is tökéletesen képes megtisztítani. Tanultuk az iskolában - fejezte be büszkén, mert érezte, hogy ő milyen okos. – Ez igen! Tökéletesen felsoroltad, hogy miért fontos az erdő mindannyiunk számára és miért szükséges vigyázni rá - fejezte be édesapja. – Büszke vagyok rád, kincsem! - Mi is! – mondták a többiek. Még egy kicsit sétálgattak a tavaszi erdőben, a Csalafinta csalitosban. Gyönyörködtek a madarak énekében, a szellő susogásában, az üde, szép, nyíló virágokban, majd lassan hazatértek, hisz várta őket Ficseri és Kelep.
Gani Zsuzsa: Az őzek egy napja / napszakok/
2023. 10. 16.
Végre itt a tavasz!
Előbújt a gyengéd napsugár. Melegével felolvasztotta a fagyos földet. Előbújtak a bogarak, a rovarok, a madarak és a vadak. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedtek. Néztek erre, néztek arra. Ámuldoztak, hogy milyen derűs lett a világ. Kinőtt a fű, kikukucskált a hóvirág. Kipattantak a rügyek. Egyre hosszabbak lettek a nappalok, egyre rövidebbek lettek az éjszakák.
Kora hajnalban a közeli tanyán ébresztőt fújt a kakas. – Kukurikú! Kukurikú! Kukurikú! Ébresztő! Közeleg a reggel. Keljetek fel! – Így is történt. Lassan kinyitották a szemüket a nyuszik, a mezei egerek, a vakond, a pávaszemes lepke, a szarvasbogár. Nagyokat nyújtóztak, hatalmasat ásítottak. Még a kismadarak is ásítottak. A cinege akkorát, de akkorát, hogy közben lenyelt egy méretes legyet. Köhécselt egy darabig, de aztán dalra fakadt, akárcsak a többi énekes madár. Élettel telt meg az erdő, a mező. Aztán délelőtt nagy sürgés-forgás támadt. Madarak javítgatták fészküket, a kis vörös bundás mókusok, a parkok, erdők fáin ugráltak, fogócskáztak ágról ágra.
Lady az egyik kicsi őz, így szólt Lucyhoz : - Legfőbb ideje, hogy anyát és apát leszoktassuk az ebéd utáni szunyókálásról!- Én is épp erre gondoltam- mondta Lucy. - Nem szeretem, hogy ebéd után mindig le kell pihenni.- Ezentúl nem fekszünk le! - határozta el Lucy, és tovább szaladgált a réten gombát keresni. Lady is követte. Így aztán, mikor édesanya lefekvéshez szólította őket, nem voltak sehol. Kereste- kutatta a bokrok előtt és mögött, fáktól jobbra- balra, erre- meg arra, fönt és lent, de sehol se találta. Kedvesen szólítgatta őket: - Hol vagytok gidácskáim? Gyertek, szükségetek van a pihenésre! Nekem is jól esik. Mellétek bújok hát, ha szeretnétek! Egy ideig még bújócskáztak anyukájuk elől, de aztán egyre, másra ásítani kezdtek. Először Lucy dugta ki a buksiját, majd Lady is követte. – Gyere, menjünk! Álmos vagyok. Látom, te is. – Hát igen. Tényleg jó lesz, ha egy kicsit lepihenünk. – Anyukájuk betakargatta őket, mesélt nekik, melléjük bújt és egy édes altatót dúdolt hozzá. Egy olyan édesen szendergőt, hogy pillanatok alatt elaludtak. Még az anyukájuk is elbóbiskolt egy kicsit. Persze aztán hamar felébredt és nekilátott bokros teendőinek. Mikor elkészült, leült a fotelba könyvet olvasni. Édesapjuk pedig újságot olvasott. Délután még olyan édesen szunyókált a két kicsi, mint a méz. Anyukájuknak nem is volt szíve felébreszteni őket. De aztán mégis felébresztette. Cirógatta a buksijukat, kedves, szelíd hangon szólítgatta őket. – Ébredjetek, délután van. Lassan kinyitották a szemüket, nagyokat nyújtóztak, hatalmasat ásítottak. – De jót aludtam!- sóhajtott fel Lady. – Én is! Én is! – válaszolta Lucy. Uzsonna után még egy nagyot játszottak az ébredező tavaszi réten, ahol bimbót bontott a barka, kitárta szirmát az aranyvessző, és rózsaszín, meg hófehér szirmokba öltöztek a fák, s a bokrok. Még mindig gyengéden sütött a napsugár, és a szellő is alig fújt az égen. Megkóstolták a földön a rügyeket, hajtásokat, magvakat. Kergetőztek, ugra- bugráltak az erdei tisztáson. Mindig a szüleik közelében, játszottak, mert biztonságot nyújtott a közelségük. Addig- addig játszottak, amíg be nem esteledett. Akkor hazamentek, megvacsoráztak, tisztálkodtak és lefeküdtek aludni. Éjszaka az álommanó rájuk szórta az álomport. - Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű – szundikált békésen. Néha kicsit horkolt egyet- egyet Lucy. - Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű. Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű.
Lady gyönyörű álmot látott. Hogy mi volt az? Legközelebb elmesélem.
Gani Zsuzsa: Cakó, a mi gólyánk
2024. 02. 22.
Milyen üres az a fészek! – mutatott oda búsan a kicsi édesanyjának.
– Igen. Nyár végén délre vonult a mi gólyánk Cakó, úgy ahogy majdnem minden vonuló madár. Ahogy változik az időjárás évről- évre, úgy változik az is, hogy mikor indulnak útra. – Hallgatta figyelmesen a kicsi édesanyja szavait. – Miért vonulnak el? Nem jó itt nekik? – Dehogynem, nagyon jó itt nekik! Viszont elsősorban a rovarokkal táplálkozók kénytelenek máshol áttelelni, mert télen itt nincs számukra elegendő eleség. – Értem!- tűnődött el a kicsi. - Nézd, kibújt a földből ez a virág! – Mi a neve? – Ez a hóvirág, a tavasz hírnöke! - Olyan szépen mutat a kertben, jó nézni! – Bizony!
A kedvünk is szemlátomást jobb tőle! – kacagott fel az édesanyja. – Észrevetted, hogy hamarabb van világos, később van sötét és egyre több a fény?- Igen, észrevettem. - Érzed, hogy milyen friss a levegő? – Igen, érzem és nincs is olyan hideg, mert sálat se kellett felvennem. – felelte a kicsi – Úgyhogy szerintem hamarosan visszajönnek az elvonult madaraink. – Lehet, hogy már a mi gólyánk is úton van? – Hát az nagyon is elképzelhető. – Lehetséges, hogy a következő alvás után már ott lesz a fészekben? – Igen, az is előfordulhat, hogy holnapra megérkezik. – felelte a kicsi édesanyja. -
Eljött a nagy nap, ismét felszállt a messzi délről a vonuló madársereg. Egy kis időre eltakarták a Napot, oly sokan voltak. Gibraltáron vagy a Boszporuszon haladtak át. Éjszakákon és nappalokon át, számtalan veszélynek kitéve repültek szeretett hazájuk felé ezek a kedves madarak. Útjuk során, árbocon, sziklaszirten, zátonyon pihentek meg, aztán tovább hasították a levegőt. Alig várták már, hogy visszatérhessenek a régi fészkükbe. Már gondolatban a jövőt tervezték, de lelkükben még ott motoszkáltak a félelmek. Amit nem is csodálok! Néhányat közülük lesben álló orvvadászok lőttek le, néhányan elhulltak, mert nem bírták a hosszú utat. Többségük március közepére érkezett meg.
Bizony nagyon el voltak fáradva, de szerencsére épségben visszataláltak fészkelőhelyükre, ahogy Cakó is. – De jó! Hazaértem! Itt a fészkem! Hm… kicsit viseltes, de sebaj, holnap megjavítom- mosolyodott el. - Pihenés közben eltűnődött. – Szegény Muri! Ő már nem jön vissza többé. Lelőtte egy orvvadász. Csurival meg valami vegyszer végzett – közben kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. - Pedig milyen sokat beszélgettünk. Milyen jókat ettünk a szeméttelepeken, pedig egy cseppet sem volt veszélytelen. Furival áramütés végzett- buggyant ki még egy könnycsepp a szeméből. Bubinak megvágta a lábát egy odadobott konzerves doboz. Hurinak meg egy nylon zacskó akadt a lábára. Nehezen tudtuk lecsipkedni róla. Úgyhogy másnap reggel el is jöttünk onnan.
Elváltunk egymástól, és repültünk tovább, mindenki a hazája felé. Nekem is elég kalandos volt az utam, de végül szerencsésen hazaértem. Úgy körözgetem hosszú- hosszú ideig a levegőben, hogy szinte alig billentettem meg a szárnyamat. Amikor nagyon magasan, majdnem a felhők közelében szálltam, a légáramlat segítségével könnyedén tudtam repülni. Azonban amikor lehűlt a levegő, akkor nagyon nehezen ment, nem csak nekem, a társaimnak is. A kiszáradt gyepen bőségesen találtam sáskát, így jóllakottan folytattam az utam. Aztán egyszer csak megérkeztem.
Most nagyon boldog vagyok, mert itt vagyok szeretett hazámban, a békés fészkemben. - Egyszer csak az öreg Hold álomport szórt Cakó megfáradt szemére és édes álomba szenderült. Arra ébredt fel, hogy valaki hangoskodik a közelében.
A kicsi gyerek ugrabugrált ujjongva, lelkesen. – Nézd, édesanya, hazaért a mi gólyánk!-
Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: Március
2024. 03. 13.
Március derék legény volt. Ha a kora tavaszi kertben tett- vett, mindig hordott kalapot a fején. A bajusza még nem serkent ki, pipázni se pipázott. Azt az édesapja szokta.
Most is ott künn a kertben metszette a szőlőtőkéket, majd felásta a földet. Elültette a virághagymákat a járda mentén, és meglocsolta őket. Aztán leült a kerti padra.
-De szép idő van! A fénylő, szelíd nap csalta elő a hóvirágot, a krókuszt, az ibolyát, a jácintot, a
nárciszt, sőt még az aranyfát is. - A rügyező fákon füttyögtek a dalos madarak. - De milyen édesen dalolnak! Érzem, hogy boldogsággal töltik meg a szívemet-, lelkemet. Olyan jó hallgatni őket!- gondolta magában Március. - Csicseregjetek csak kedves kis madarak! Ébresszétek fel a szunnyadó természetet! - Ekkor ért mellé egy aprócska kisleány. - Te is kijöttél kishúgom?- Igen! Kicsalogattak a jókedvű, pihe-puha tollú, énekes madárkák. – Gyere, ülj le mellém! Hallgassuk együtt édes hangjukat! – Rendben! Hogy itt milyen nyugalom van és milyen finom illatok szállnak a levegőben és hogy cirógatja az arcom a napsugár! - Ahogy ott ültek mindketten és gyönyörködtek a zsendülő természetben észrevétlenül telt el az idő. Ábrándos orcával merengtek az előttük elterülő csodában, miközben orcájukra rózsás pírt festett a hamvas napfény.
Március derűs arccal tette el a kerti szerszámokat a fészerben, segített neki kishúga is.
Gani Zsuzsa: A sánta süni Samut felébreszti a tavaszi napsugár
2024. 03. 14.
Emlékeztek még arra, hogy mi történt tavaly ősszel, süni Samuval? Igen? Vajon, azóta mi lehet vele? Ti tudjátok? Nem? Figyeljetek jól, elmesélem.
Nos, Süni Samu és családja egy hatalmas, száraz falevelekből és gallyakból összerakott kupac belsejében aludta az igazak álmát, pont abban, amelybe az állatmentők ősszel átköltöztették. Édesen aludták a jó melegben téli álmukat.
Samunak még a nyála is lecsurgott összegömbölyödött tüskéire. Néha felébredt, félálomban nagyokat ásítva körülnézett, majd békésen szuszogott tovább: psz- tyű, psz- tyű, psz- tyű… Oly édesdeden aludt, s olyan szépeket álmodott, mint amikor az örök tavaszon a kertben fogócskázott testvéreivel és gilisztákkal tömte a pici pociját - psz- tyű, psz- tyű, psz- tyű… szuszogott tovább. Amikor olykor- olykor felébredt, álmosan fél szemmel hunyorítva az órára sandított, de az ugyanazt a régi nótát fújta: "tik-tak", „tik- tak” ", „tik- tak” ugyanúgy forgott körbe a mutatója, mint eddig. Semmi változás nem történt. Még tél van- nyugtázta.
Telt- múlt az idő. Május lett. Egyre erősebben szűrődött be a napfény a rejtekadó sünfészekbe. Egyre jobban felmelegedett odabent, ráadásul az édes kinti virágillatok megcsiklandozták Samu orrát.
Felébredt a süncsalád. Jó nagyokat nyújtózkodtak: hmmm- hmmm, hmmm- hmmm.
Aztán levették a kötést Süni Samu lábáról. Megpróbált járni rajta. A seb ugyan begyógyult, már nem fájt, de sajnos örökre sánta maradt. Mindig bicegett a jobb lábára. – Semmi baj! - nyugtatta az édesanyja. – Nagyobb baj is történhetett volna! - mondta az édesapja. – Azért fogócskázni még így is fogsz tudni velünk! – válaszolták kedvesen a testvérei.- Várjuk meg, amíg beesteledik - mondta az apukájuk - és akkor hagyjuk el a fészkünket. – Rendben! - válaszolták egyszerre a többiek. Így is történt. Napközben, amíg sötét nem lett beszélgettek, képeskönyveket nézegettek, olvastak. – Most óvatosan bújjunk ki az avarkupac alól – mondta az édesapjuk. – Megyek legelöl, nehogy az esetleges óvatlanul végzett kertrendezés közben elpusztítsanak minket, nehogy megszúrjanak egy vasvillával, vagy bármilyen más egyéb szerszámmal az emberek - folytatta. Így is történt. Elől ment a családfő, utána sorban a többiek: a legnagyobb, a kisebb, a még kisebb, azaz Samu, aki az icikepicike lábait egyre szaporábban szedte, azaz egy egyiken sántikált. A legvégén haladt az édesanyjuk. – Bal- jobb, bal- jobb, bal- jobb… - meneteltek a csöppségek. Szerencsésen kijutottak a kupacból. – Ó, mennyi finomság! – puffogtak, szuszogtak, nyüszítettek és visítottak örömükben. Nem győzték falni a csótányokat, a bogarakat, és a csigákat.
-Nézd, Samu! Itt egy madártojás. – mondta a legnagyobb sün.
-Biztosan kiesett a fészekből. – felelte a középső.
-Megeszem – válaszolta Samu. - Nézd, ott is van egy! Ott meg egy fióka. – Samu odasietett
hozzá. Már alig volt benne élet.- Sajnos menthetetlen. Viszont nekem finom eledel. Ez a természet rendje. – mondta alig hallhatóan, majd jóízűen hozzá látott a lakomához. Fél szemmel észlelte, amint az édesanyja egy aprócska egeret, az édesapja pedig egy gyíkot lakmároz. Annyi mindent találtak az erdő szélén, hogy mindenki bőségesen jól lakott. Ahogy hajnalodott, visszatértek a sünvárba aludni. - Psz- tyű, psz- tyű, psz- tyű… szuszogtak békésen. Átaludták az egész napot.
Este messzebbre mentek, betévedtek egy kertbe. Samu észrevett egy tálkát. Finom illatok csavargatták meg az orrát. – Gyertek, ott, arra, finom szagokat érzek! - suttogta a többieknek. Szaporán szedték a lábuk, mígnem odaértek a tálkához. – Nem is egy, hanem két tálka!- kiáltott fel az édesapjuk. Igen, így volt, az egyikben kutya, a másikban macskaeledellel. Pillanatok alatt elfogyasztották, majd amerről jöttek, arra el is mentek: – Bal- jobb, bal- jobb, bal- jobb…- meneteltek a csöppségek. Szerencsésen hazaérkeztek.
Másnap a gazdi észrevette, hogy valaki megdézsmálta az ennivalót. Sejtette, hogy ki lehetett az!- Zsömi megyek, kimosom a tálkádat, mert az éjjel itt járhatott egy süncsalád. Látom az apró lábnyomaikat. Kimosom, nehogy összeszedj tőlük valami betegséget, esetleg egy kullancsot. – Cirmi, a tiéddel is így teszek. Hamarosan hozta is a gazdi tisztán, friss eleséggel. – Így ni! Most már ehettek, jó étvágyat!
Este, amikor lebukott az utolsó napsugár is a látóhatár alá a gazdi eltette a tálkákat és kikészített egy másikat, benne finomabbnál - finomabb sün csemegékkel. – Tessék, kedves sünikék, ez a tiétek! Jó étvágyat!-
Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: Borzvár lakói
2024. 03. 13.
Valamikor réges-régen volt egy borzvár, melynek közelében tiszta vizű tó csillogott. Az erdőben sok-sok állat, de különösképpen sok vad és madár élt, s mindig a tiszta vizű tó partjára jártak inni.
Kora tavasz volt, a gyengéd Nap a tó tükrében nézegette aranyló varkocsait. Ám de még hamar elálmosodott és aludni tért. Eközben felébredt a Hold, felvette ezüstös gúnyáját, elővette lámpását és azzal világított a földre. A borzvárban édesen szunyókált két kis borz: pityipű- pityipű…- szuszogtak közben. Még a nyálukat is elcsorgatták álmukban. Ám de a finom tavaszi illatok beszűrődtek a réseken és felébresztették őket. – Áááá.. ásítottak kábultan, s fél szemükkel hunyorogtak közben. – Mi történt? Tavasz van? - kérdezte erőtlenül Borzi. – Igen, a mennyei illatokból ítélve, tavasz van. – felelte a másik.
Borzinak megkordult a gyomra. – Éhes vagyok! – Én is! - Gyere, keressünk valami harapnivalót!- Menjünk!- Felcihelődtek és kimerészkedtek a borzvárból.
Összeszedték a földön talált magvakat, egy- két kóbor földigilisztát. Találtak néhány rovart és csigát is. Jól megrakták bendőjüket, és a maradékkal, amit már nem bírtak elfogyasztani, visszamentek az üregükbe. Azaz, hogy talán félúton megálltak. Egy árva roller hevert a bokor tövében.
-Nézd, ott egy roller! Valaki itt felejtette. – mondta Borzi.
-Álljunk rá, menjünk vele haza, akkor nem kell gyalogolni és nem fáradunk el.
-Ugyan! Hisz itt lakunk pár lépésre. Ráadásul a séta, a gyaloglás egészséges.
-Igazad van Borzi! Ráadásul keresheti a gazdája, lehet, hogy még itt van közel. Szomorú lesz, ha nem találja meg. Gyere, menjünk! – Így is tettek, haladtak tovább hazafelé.
Hogy szavamat el ne felejtsem, ott lakott mellettük a többi járatban a róka család, a nyúl család, és a nyestkutyák is. Tavaszköszöntő bált tartottak éppen. Mindenki hozott valami finomságot a terülj- terülj asztalkámra. Borziék meghallották a kiszűrődő zenét és a jókedvű kacarászást, így bekopogtattak hozzájuk. – Kopp- kopp, kopp- kopp, szabad bejönni? – Persze! Tessék, csak tessék! Szeretettel várunk mindenkit. – Így hát bementek. Amikor Borzi meglátta a lakomát, visszaszaladt egy kis csemegéért, amit odatett a közösbe. Nagyszerű lakomát csaptak, folyt az evés-ivás, a táncmulatság, jókedvű volt mindenki.
Az egyik sutban Borzi észrevett két szótlanul figyelő szempárt. Ott kuporogtak magányosan, és kíváncsian figyeltek. Az egyiken meg is akadt a szeme. Egy csodaszép borzkisasszony volt, de olyan szép, hogy Borzinak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Borzinak nagyon megtetszett és táncolni hívta. - Ki vagy te, mi vagy te? - kérdezte Borzi, mikor magához tért a nagy ámulattól…
Mire vége lett a táncnak, már jól ismerték egymást, sőt meg is szerették egymást. - Jössz-e velem az én váramba? - kérdezte Borzi. - Elmegyek én veled a világ végire is, felelte a kicsi borzkisasszony. Úgy megörült Borzi, hogy madarat lehetett volna fogatni vele! Testvérének a másik borzkisasszony tetszett meg, úgyhogy négyen mentek haza a mulatság végén. Aztán papot hívattak, mindannyian megesküdtek, s csaptak hét országra szóló lakodalmat. A szomszédokat is meghívták a nagy eseményre. Tavaszi virágkoszorúval díszítették a borzvárat.
Még ma is boldogan élnek a borzvárban, ha azóta meg nem haltak.
Gani Zsuzsa: A három kismalac és a farkas
2024. 03. 28.
Élt egyszer három icipici nemrég született kismalac a baromfiudvarban.
Gondtalanul élték napjaikat. Amikor csak tehették dagonyáztak, ugrabugráltak, fetrengtek a sárban. De úgy ám, hogy messzi- messzi fröcskölt az a trutyis latyak. Beterített mindent: füvet, bokrokat, a diófát, sőt még a disznóólat is, amelyben laktak. De ki bánta! Hangosan kacarásztak, nevetgéltek, hisz olyan jól érezték magukat. Amikor megéheztek, finomabbnál- finomabb moslékot ettek. Ettek? Dehogy, inkább faltak! Nem is, inkább csámcsogtak! Azon versengtek, hogy ki csámcsog a leghangosabban. Megtehették, hisz nem szólt rájuk ezért senki se, náluk ez bevett szokás volt.
Történt egy napon, hogy a legnagyobb kismalac eltűnt. Keresték- kutatták mindenfelé, de sehol se akadtak a nyomára, pedig követték a lábnyomait. Egyszer csak észrevették, hogy a baromfiudvar kapuja tárva- nyitva áll.
Ki tudja miként, s hogyan, de valahogy kinyílt az ajtó és a legnagyobb kismalac a nyomokból ítélve megszökött.
Tanácstalan volt a három kismalac. Most mi tévők legyenek? Tudták, hogy kint az ismeretlenben veszélyes lehet, hisz a szüleik oly sokszor figyelmeztették őket erre. De nem volt más választás, a legidősebb, legnagyobb testvér után kell menni, hisz lehet, hogy bajba jutott. Utána is ment a középső. Ment, mendegélt a nyomok után, míg egyszer csak az utolsó patanyom is eltűnt. A középső malacka nézett erre, nézett arra, de csak az erdő szélét látta. – Hű, csak nem bement ebbe a nagy- nagy rengetegbe? Vagy valaki elrabolhatta? – töprengett magában.
Valójában az történt, hogy ahogy ott sétálgatott az erdőben meglátott valamit a földön. Bár picurka volt, de ott tekergőzött a lábai előtt. Ráadásul nem is egy volt belőle, hanem nagyon sok. Megszámlálni se tudta. Mivel ilyet még sose látott, úgy megijedt, hogy gyorsan felmászott a tölgyfára. Mivel sose mászott még fára, ez is nehézkesen ment, csak az első ágáig jutott. Onnan nézett le reszketve arra a valamire. Ekkor érkezett oda egy szürke bundás, hegyes orrú és fülű állat, amely nagyon hasonlított arra a kutyára, amelyik a baromfiudvarban élt, így hát nem félt tőle. Amaz pedig jól ismerte.- Mit csinálsz itt kismalac? – Világot látok! – De ott fenn a fán? – Igen, innen jó messzire is el lehet látni! – De akkor miért reszketsz? Szerintem félsz valamitől. Gyere, ugorj a hátamra, hazaviszlek! – Jó, rendben állt rá a kismalac. – Így is történt. A farkas egészen a baromfiudvar kapujáig vitte. – Köszönöm szépen a segítséget.- Szívesen. Egyébként a szürke farkas vagyok. Biztosan hallottál már rólam. – Igen. Nézett rá elkerekedett szemmel. Ám a farkas folytatta. - Az az állat, amitől úgy megijedtél, az nem volt más, mint a féreg, aki a testének összehúzásával és kinyújtásával mozog. Egyébként a malacok nagyon szeretik. – Komolyan? Még sose láttam ilyet! – Sejtettem. Most búcsúzom, mert még sok dolgom van.- Miután elbúcsúztak egymástól, mindenki ment a saját dolgára.
Amikor a legkisebb malacka észrevette a legidősebb kismalacot, boldogan futott elé. Szaporán szedte csámpás csülköcskéit. – Szervusz, te merre jártál? – Ekkor az elmesélte. Miután befejezte, rákérdezett: hát a középső testvérem, hol van? – Elment megkeresni. – Komolyan? – Komolyan!- Gyere, menjünk be az ólba, hátha hazajön! De az csak nem jött, így a legkisebb is utána indult.
Valójában az történt, hogy ahogy ott sétálgatott az erdőben a középső kismalac, meglátott valamit a földön. Bár picurka volt, de ott tekergőzött a lábai előtt. Ráadásul nem is egy volt belőle, hanem nagyon sok. Megszámlálni se tudta. Mivel ilyet még sose látott, úgy megijedt, hogy gyorsan felmászott a tölgyfára. Mivel sose mászott még fára, ez is nehézkesen ment, csak az első ágáig jutott. Onnan nézett le reszketve arra a valamire. Ekkor érkezett oda egy szürke bundás, hegyes orrú és fülű állat, amely nagyon hasonlított arra a kutyára, amelyik a baromfiudvarban élt, így hát nem félt tőle. Amaz pedig jól ismerte.- Mit csinálsz itt kismalac? – Világot látok! – De ott fenn a fán? – Igen, innen jó messzire is el lehet látni! – De akkor miért reszketsz? Szerintem félsz valamitől. Gyere, ugorj a hátamra, hazaviszlek! – Jó, rendben állt rá a kismalac. – Így is történt. A farkas egészen a baromfiudvar kapujáig vitte. – Köszönöm szépen a segítséget.- Szívesen. Egyébként a szürke farkas vagyok. Biztosan hallottál már rólam. – Igen. Nézett rá elkerekedett szemmel. Ám a farkas folytatta. - Az az állat, amitől úgy megijedtél, az nem volt más, mint a féreg, aki a testének összehúzásával és kinyújtásával mozog. Egyébként a malacok nagyon szeretik. – Komolyan? Még sose láttam ilyet! – Sejtettem. Most búcsúzom, mert még sok dolgom van.- Miután elbúcsúztak egymástól, mindenki ment a saját dolgára.
Amikor a legidősebb malacka észrevette a középső kismalacot, boldogan futott elé. Szaporán szedte csámpás csülköcskéit. – Szervusz, te merre jártál? – Ekkor az elmesélte. Miután befejezte, rákérdezett: hát a legkisebb testvérem, hol van? – Elment megkeresni. – Komolyan? – Komolyan!- Gyere, menjünk be az ólba, hátha hazajön! Várták, várták, hogy a legkisebb is hazatérjen, türelmesen, békésen.
A legkisebb kismalac, ahogy ment-mendegélt az erdőben, keresve a középső testvérét, meglátott valamit a földön. Bár picurka volt, de ott tekergőzött a lábai előtt. Ráadásul nem is egy volt belőle, hanem nagyon sok. Megszámlálni se tudta. Mivel ilyet még sose látott, úgy megijedt, hogy gyorsan felmászott a tölgyfára. Mivel sose mászott még fára, ez is nehézkesen ment, csak az első ágáig jutott. Onnan nézett le reszketve arra a valamire. Ekkor érkezett oda egy szürke bundás, hegyes orrú és fülű állat, amely nagyon hasonlított arra a kutyára, amelyik a baromfiudvarban élt, így hát nem félt tőle. Amaz pedig jól ismerte.- Mit csinálsz itt kismalac? – Világot látok! – De ott fenn a fán? – Igen, innen jó messzire is el lehet látni! – De akkor miért reszketsz? Szerintem félsz valamitől. Gyere, ugorj a hátamra, hazaviszlek! – Jó, rendben állt rá a középső kismalac. – Így is történt. A farkas egészen a baromfiudvar kapujáig vitte. – Köszönöm szépen a segítséget!- Szívesen! Egyébként a szürke farkas vagyok. Biztosan hallottál már rólam. – Igen. Nézett rá elkerekedett szemmel. Ám a farkas folytatta. - Az az állat, amitől úgy megijedtél, az nem volt más, mint a féreg, aki a testének összehúzásával és kinyújtásával mozog. Egyébként a malacok nagyon szeretik. – Komolyan? Még sose láttam ilyet! – Sejtettem. Most búcsúzom, mert még sok dolgom van.- Miután elbúcsúztak egymástól, mindenki ment a saját dolgára.
Hamarosan a legkisebb is hazatért. Amikor a legidősebb és a középső malacka észrevette a legkisebb kismalacot, boldogan futott elé. Szaporán szedték csámpás csülköcskéiket. – De jó, hogy itt vagy! Merre jártál? – Ekkor az elmesélte.
Összedugták a fejüket, megtanácskozták a történteket és levonták a tanulságot. Attól kezdve egyik se szökött el a kapun túlra még akkor se, ha az véletlenül nyitva állt.
Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: Szasza, és Orrsza szerelmes lesz
2023. 01. 03.
Élt egyszer az erdőben Szasza, az agancsos szarvasbogár, aki nagyon szerette a tavaszt.
Egy tölgyesben lakott. Minden reggel örömmel kelt fel, hogy sétálgasson, rácsodálkozhasson az üde, zöld erdő minden szépségére. A tölgyek nedveit kereste. Élvezte a fák gyantaillatát, a virágok aromáját, a szellők simogatását. Egy- egy kósza napsugár csak akkor találkozott vele, ha eltévedt.
Szaszának volt egy rokona Orrsza, az orrszarvúbogár, aki szintén az erdő mélyén élt, a korhadékok közt lakott és korhadékkal táplálkozott. Leginkább az esti órákban beszélgettek, játszottak együtt.
Egy szép tavaszi napon, amikor Szasza és Orrsza épp az erdőben sétált, megpillantottak egy- egy gyönyörű, hozzájuk hasonló bogarat. Nagyon megdobbant a szívük. Szasza odament Szaszihoz, a szarvasbogár lányhoz, Orrsza pedig Orrszihoz az orrszarvúbogár lányhoz és udvarolni kezdett neki. Figyelmesek, kedvesek voltak, ezért hamar megszerették egymást.
-Nézd, hoztam neked friss, tölgyfakéreg- nedvet! - halmozták el a nőstényeket, mindenféle finomsággal. – boldogan nyalogatták a finomságot.
Orrsza és Orrszi, az újdonsült szerelmespár keresett egy új korhadékot és mindketten beköltöztek oda. Hamarosan sok- sok pici pete született. Ahogy nőttön- nőttek, lárva, majd pajor lett belőlük. Amikor felnőttek, elköszöntek szüleiktől, hogy ezentúl a maguk útját járhassák.
Szasza és Szaszi éppen a korhadt fákat rágcsálta jóízűen, amikor egy hím orrszarvúbogár odapimaszkodott közéjük. Nagyon megtetszett neki Szaszi. Az ám, de ezt Szasza nem hagyta! Ahogy náluk ez ilyenkor szokás, egymásba kapaszkodtak, ölre mentek. Egymás szarvait megragadták. Addig- addig harcoltak egymással, amíg egyszer csak Szasza a hátára fordította az ellenfelét, aki szégyenkezve elkullogott.
Szasza és Szaszi boldogan ölelték át egymást.
Az esti órában, szürkületben hangos zúgással tovarepültek és egy új tölgyfa korhadékában kezdtek új életet. A szerelmespárnak sok- sok pici petéje született. Ahogy nőttön- nőttek, lárva, majd pajor lett belőlük. Amikor felnőttek, elköszöntek szüleiktől, hogy ezen túl a maguk útját járhassák.
Szasza és Szaszi, Orrsza és Orrszi pedig boldogan éltek a nyár végéig, amíg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!
Gani Zsuzsa: Mézit keltette a kikelet
2024. 04. 23.
Egy ködös őszi napon, amikor besötétedett, Mézit elnyomta a buzgóság. Ámaiban a nyári mezőkön járt. Munkavégzés közben élvezte a zsongást, a napsütést, a szelíd felhőket.
Anyukája még szeptember környékén lerakta a petéket, amelyekből a téli méhek kelnek ki. Csodálkozva néztek körül. – Hol vagyunk? – kérdezte a legkisebb. – Itt a kaptárban, ahol megszülettél a testvéreiddel együtt. Mézi vagyok, köröttem látod a testvéreimet, ő pedig az édesanyánk, a királynő.- mutatta be a családot. –Hű! Szervusztok! – köszöntötte őket. – Üdvözlünk a családban! – mondta mosolyogva Mézi. Miután jól körülnézett, ámuldozott a kamrában álló aranyló, túlcsorduló édes, lépesmézeken,
hirtelen megborzongott. – Fázok! – nyöszörgött.
Mézi, aki immár az egyik legidősebb házi méh volt, így szólt: - gyertek, álljunk szorosan egymás mellé kört alkotva. Valóban kicsit hűvös van, de ha tavaszig táncolunk, vígadunk és mulatunk, nem fogunk fázni. Amikor pedig meleg a téli nap, kimegyünk a közelbe friss vizet keresni, és virágport gyűjteni a téli virágokról.– így is tettek. - Aj la, la, la...
Kosaramba nektárt raktam,
Mézikével ropok jobbra- balra.
Húgom rokolyája pörög- forog,
irul- pirul, körbe mozog.
Perdül- fordul, jobbra- balra,
fénylő szeme nagyon csalfa.
Viszek neki piros rózsát,
daloljunk egy vidám nótát.
Ajjaj, ijju jujj! - kurjongattak jókedvükben. Amikor besötétedett, Mézi mesét olvasott a kicsiknek, akik nyugovóra hajtották a fejüket. Betakarta, megcirógatta, megpuszilta őket.
A nagyok még egy kicsit beszélgettek egymással, mígnem elbóbiskoltak. Úgy aludtak, mint a bunda! Így teltek napjaik, egészen tavaszig.- Mi ez a friss illatáradat? – szagolt bele a levegőbe Mézi. – Talán itt a tavasz? – gondolta magában. – Igen. Hurrá! Tavasz van! Ébresztő méhecskék! Dologra szaporán! Először is fel kell tölteniük a télen megcsappant éléskamrát. – jelentette ki Mézi. Mindenki tudta, tanítani se kellett, - hogy kevés az idő, minden percet ki kell használniuk. Éjjel és nappal is folyt a munka.
A fiatalok rendet raktak, majd illemre nevelték, tanították a kicsiket. Amikor megtanultak mindent, amire szükségük volt, az építők csapatába kerültek. – Álljatok neki az új viaszlépek készítéséhez!- adta ki a feladatot Mézi. – Igen, máris csináljuk! – mondták szinte egyszerre. Amikor elkészültek egy cseppet megpihentek. Ezt látva Mézi újabb feladatot adott nekik. Te és te rendfenntartó leszel. Ti pedig kapuőrök. – Rendben! –
Amikor megnőttek veszélyesebb, nehezebb munkák következtek. – Felnőttetek méhecskék, ezért komolyabb, nehezebb feladatot adok nektek!- mondta Mézi. – Mondjad hát, megcsináljuk pontosan, alaposan! Nem lesz benne hiba! - Repüljetek ki, virágport, nektárt gyűjteni!- Máris repülünk! – A nagyobbik csapat nyomban megkereste a legfontosabb, legértékesebb fákat, az akácot. A kisebb csapatok pedig a hárs, a levendula, illetve a leveleken található édesharmatot, azaz a mézharmatot gyűjtögette kis kosárkákba. – Ti pedig gyertek,– szólította a legerősebbeket- a vizet fogjátok hordani és a propoliszt fogjátok gyűjteni! – Máris megyünk! – azon nyomban repültek végezni a dolgukat, hisz sürgette őket az idő, ezt jól tudták.
Mire elkészültek sötét felhők gyülekeztek az égen. Mézi és népes családja sietősen gyűjtögette kosarába a virágok nektárjának utolsó cseppjeit. A végső pillanatban zárták be a kaptár ajtaját.
Hiszen jött az ősz, ment a nyár. Se híre, se hamva nem volt a cirógató napsütésnek. Hideg szél kergette az aszott, színesre festett leveleket. Szőröstül-bőröstül lesöpörte őket a földre.
Odabent azonban meleg volt. A szeretet fűtötte őket.
Gani Zsuzsa: Varázslatos tulipánok
2023. 01. 03.
Az éltető napsugár szelíden cirógatta a földet, a csendes eső meglocsolta. Nyomán álomszép virágok nőttek. Nagyokat ásítottak, nyújtózkodtak, majd rácsodálkoztak a világra.
-Milyen boldogan süt a Nap!
-Arany sugarai, hogy bevilágítják az eget!
-Ó, de szépek az úszó felhők!
-Mily édesen csivitelnek a madarak!
-Minden csupa csuda!
Száz meg száz növény virult a kertben, mindegyik a legszebb ruháját öltötte magára, de a legszebbek közé a tulipánok tartoztak. Minden évben, amikor szirmot bontottak, együtt ünnepeltek a kert többi virágával. A jámbor szél olykor elsuhant a tulipánok fölött, s odasúgta nekik:
- Ti vagytok a legszebbek az egész kertben!
-Nem győzök gyönyörködni bennetek!- Jólesett ezt hallani a kis tuliknak.
-Rendezzünk szépségversenyt! – monda a sárga tulipán.
- Rendezzünk!- így a rózsás.
-Vajon ki lesz a legszebb? – töprengett a piros. Így hát szépségversenyt rendeztek a szemet gyönyörködtető virágszálak. A dalos madarak sorba foglalták el a legelső helyeket a mandulafa ágain, hogy minél jobban láthassanak.
Elsőként a narancsos, teltvirágú tulipán mutatta meg magát. Illegett- billegett, mint egy balerina, oly könnyeden lejtett a kertben. Még a tarka szárnyú pillangók is elámulva nézték! A bordó következett. Nagy elragadtatással bámulták, egészen közelről az aprócska méhecskék a gyönyörű, viruló, bársonyos szirmait. Szárát kecsesen ringatta a tavaszi szellő. A lila olyan elegáns volt, mint egy királynő. A sárgából a gondtalanság, remény áradt. Mintha azt mondta volna:
-Ugye milyen szép a világ? - Már egy jó ideje jegyben járt egy kőris színű tuli fiúval, aki szerette a társaságot, bókolt, viccelődött a tuli lányok és a tuli fiúk előtt. Mivel szeretett a figyelem központjában lenni, sokat beszélni, könnyen teremtett kapcsolatot, ezért úgy gondolta magáról, hogy ő a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Pedig higgyétek el, olyan, hogy tökéletes, nem létezik! Közben sorban mutatkozott be, bontott szirmot az összes többi szépséges tulipán: így a fekete, a piros, az ibolya, és a törtfehér.
Utoljára következett a fehér szirmú tuli leányka. Ő volt a tisztelet, a tisztaság jelképe. Egyszerű volt, kecses, bársonyos szirmán még egy utolsó harmatcsepp fénylett, még mielőtt felszárította volna a napsugár. Egy ideje észrevette, hogy titkon figyeli őt a hófehér szirmú tuli fiú, aki a kőris színű barátja volt. Azonban még sose szólította meg. Ez a tuli fiú nagyon okos volt. Bármilyen témában ékesszólón beszélt. Nem irigykedett a többiek szépségére. Sokoldalú is volt, hisz virágágyban, gyepben és sziklakertben is, sőt a művészetben is virult. Minden tavasszal pompázott a turbánja. Minden délelőtt és minden délben kinyíltak szirmai, akár órát lehetett volna igazítani hozzá! De a többi tuli közt megbújt.
-Talán csendes, és szégyenlős lenne? De hát miért? Nincs rá oka! – töprengett a gyönyörű tuli lány. - Már egy jó ideje róla álmodom. Vajon miért nem szólít meg? Nagyon tetszik nekem. Nem baj, kivárom, van idő bőven!- gondolta. A tuli fiút nagyon bántotta, hogy ilyen szégyenlős, pedig szülei születésétől fogva dicsérték jó tulajdonságai miatt, de hiába. – Aztán egyszer csak a fiú tuli gondolt egyet.
-Azért is megváltozom! Ha nem is leszek pont olyan, mint a barátom, de átformálom magam amennyire csak tudom. Tetszik nekem a fehér tuli, már csak miatta is. De hogyan csináljam? – törte a fejét.
-Hoppá! Megvan!- nézett fel örömmel. – Sokat fogok gyakorolni és figyelem jóbarátom mozdulatait, gesztusait, mindent, mindent rajta. Így is tett. - Egy idő után észrevette magán, hogy változik. Megtanult elengedni dolgokat, s egyre többet mosolyog. Egyik alkalommal odafordult a lányhoz és beszélgetni kezdett vele. – Nagyon jól megy! – gondolta magában. Egyszer csak a lány azt mondta:
-Tudod, nekem már nagyon régóta tetszel, csak vártam, hogy akarj velem beszélgetni!
-Tényleg? – ámult el a fiú.
-Igen!
-Hogyhogy?
-Látom rajtad a természetességet, hogy nem játszod meg magad. Olyannak tetszel, pont amilyen vagy. Kedvelem az okosságod, a megbízhatóságod, a becsületességed, ráadásul még sármos is vagy! – A tuli fiú elpirult, mert jólestek neki a szavak. Attól kezdve gyakran töltötték együtt az idejüket. Sokat beszélgettek. Egymásba karolva táncoltak a gyenge szélben, cirógató napsütésben dalosmadarak melódiájára. Megértették és együtt csodálták a természet szépségét.
Egy napon azonban sötét felleg borult a kertre, és a nap ijedten bújt a felhők mögé. Hatalmas szélvész kerekedett. Kiabált, dühöngött.
-Vajon mitől lett ilyen haragos?- kérdezgették egymástól a tulipánok, de sehogy sem lelték meg a választ. Egyre jobban fáztak és attól féltek, hogy betegek lesznek. A fehér tulipán vigasztalta, bátorította a társait, de olyan hideg volt, hogy már- már alig- alig tudták mozgatni a szárukat, leveleiket, s a szirmaikat.
-Ne adjátok fel, és ne veszítsétek el a reményt! Még ha sötét is a felhő, zord is a szél, hűvös eső esik, sőt még ha hideg is van, akkor is kell hinnünk magukban, és kitartanunk, mert a nap vissza fog térni, és újra jó lesz az idő! - Így is történt. Pár nap elteltével a felhők lassan szétoszlottak. A nap újra kisütött, ami a tulipánoknak nagyon jólesett. A kedvük is jobb lett. Boldogság töltötte el a szívüket. A kert ismét megtelt élettel. A tulipánok büszkék voltak arra, hogy erősek maradtak, és nem vesztették el a hitüket.
Ott pompáztak a kertben, és nem győztek hálálkodni a fehér tulipánnak, aki végig lelket öntött beléjük.
Gani Zsuzsa: A legdíszesebb tojás
2023. 01. 03.
Volt egyszer egy tyúk, aki nagyon szép és nagyon sok tojást tojt minden évben.
Az emberek az egész környéken ismerték és nagy becsben tartották. A tojások első részéből kiscsibék bújtak ki, második részét felhasználták, a harmadikat pedig eladták. A piacon az ő tojásai voltak a legkelendőbbek. Azonban ahogy telt, múlt az idő a tojások egyre jobban fogyatkoztak.
Egyik nap belenézett a tükörbe. Ahogy nézte, nézegette magát, észrevette, hogy egy idős tyúk nézett vissza reá. – Hm…ez én lennék? Hát igen, a test fiatalnak születik, de megöregszik. Ezt így kell elfogadni. – gondolta magában.
Egyik alkalommal, tavasszal, tojt még egy tojást, talán az volt a legszebb, legdíszesebb mind közül, nem is tudom… aztán soha többé. Egy hófehér tapsifüles meglátta a kertben és gyönyörűen kifestette, majd eldugta egy bokorban. Pár nappal később a tyúk észrevette egy ablakban és nagyot dobbant a szíve. – Milyen gyönyörű! Valamikor én is szép voltam, egészséges, fiatal, és hamvas. Belecsöppentem egy új, ismeretlen világba, amit már jól ismerek. Sok mindent megéltem, megtapasztaltam, bölccsé váltam. A tudásomat átadtam a befogadóknak. Szép életem volt. Most se panaszkodhatom. Jó itt nekem, a baromfiudvarban.
– Mondd, te öreg vagy? – nézett rá ártatlan szemekkel, őszinte kíváncsisággal egy kiscsibe, az egyik unokája. – Igen. – Olyan nagymama szagod van!- folytatta a kicsi. – Komolyan? – mosolyodott el a tyúk. – Lehetséges- felelte. – Kapirgálunk együtt?- természetesen. - Játszol velem? – hát, persze! – Mesélsz nekem? – igen, nagyon szívesen. Miről meséljek? – amiről szeretnél. Szeretem a meséd – felelte a kicsi. Miután befejezte, így szólt: – most pihenni szeretnék! – Jó, pihenj. Közben most én mesélek neked. Jó lesz? – Igen, nagyon- mondta fáradtan, erőtlenül, de még mindig mosolygós tekintettel. A kiscsirke megcirógatta.
Így teltek a napjai, amíg egyszer a szegény tyúk örökre elnémult.
Gani Zsuzsa: Tilinkó
2024. 07. 15.
Tavasz volt. szelíden fújt a szél, gyengéden sütött a nap, sorban pattantak ki a rügyek és virágba borultak a fák, a bokrok.
Nutria épp a tóparti fűz alatt sétálgatott, amikor a földön észrevett valamit.
-Jé, ez egy tilinkó. Vajon hogy került ide? Nézegette, forgatta. Erről a fűzfáról húzhatták le a héját. A héj végébe egy pici rés van faragva. Biztosan bugylibicskát használtak hozzá. Na, kipróbálom. – Nutria ferdén a szájához illesztette, és ráfújt a szabadon lévő peremre. Hát lássatok csodát, megszólalt a fűzfasíp. Nagyon megörült neki és fújta, egyre csak fújta. Már nagyon jól játszott rajta. Egyre több dalosmadár telepedett le köré hallgatni a gyönyörű muzsikát.
Egyszer csak ágak, gallyak zörgésére lettek figyelmesek. A kismadarak elröpültek.
-Vajon, hol lehet a tilinkóm? – hallatszott messziről. – Azt hiszem, megvan a gazdája. Most keresi- gondolta Nutria. – Odateszem, ahol volt. – Így is tett, azután elment. Messziről még hallotta:
-De jó! Itt van! Megtaláltam! – kiáltott fel az a valaki nagy boldogan. Lelkesen fújt bele a hangszerbe és fújta és fújta, amíg a hang egyre gyengébben volt hallható, majd újra csend lett. Azaz, hogy mégse, mert újra élettel telt meg a tó partja. Jött a széncinege, a seregély, a mezei pacsirta, a feketerigó, a tengelic, és a zöldike és énekversenyeket rendeztek a fák ágain. Öröm volt őket hallgatni.
Elandalodva hallgatta Nutria is a tóban párjával.
Gani Zsuzsa: Nyalóka róka
2024. 06. 18.
Tyúkanyó a tojásain ült már egy jó ideje. Volt neki két csibéje, akik rettentően unatkoztak. Ezért úgy döntöttek, kimennek a rétre kapirgálni.
A réten méhek duruzsoltak, katicabogarak röppentek, egyik virágról a másikra. Lepkék fogócskáztak, a sárga színű a kékkel és a pirossal. A csibék hasukat fogták nevettükben, jókat kacarásztak, amikor az egyik pillének az utolsó pillanatban sikerült kitérni a másik elől.
Egyszer csak, ahogy keresgéltek, kapirgáltak, találtak a földön egy nyalókát. Az egyik fölkapta. Nézte, forgatta, - ez nyalóka róka!- kiáltott föl örömmel.
- No, ezt megeszem, csip-csip, csip-csip! – mondta.
- Én, eszem meg, csip-csip, csip-csip!- vágta rá a másik. Ezen aztán jól összekaptak. Vitatkoztak, veszekedtek. Észre se vették, hogy mellettük termett a farkas.
- Min veszekedtek? – kérdezte.
- Találtam egy nyalóka rókát-, kezdte az egyik csibe, és mondta, és mondta, azaz, hogy csipogta, míg a farkas egyszer csak kikapta a kezéből és elszaladt vele. A két kis csibe egy darabig szomorúan nézett utána.
- Menjünk haza!- mondta búsan az egyik csibe.
- Rendben!- felelte bánatosan a másik.
Mire hazaértek, tyúkanyó is felállt a tojásról, mellette totyogott egy aprócska kiscsibe: - csip-csip, csip-csip!- csipogta.
Gani Zsuzsa: Kisrigók és a tavaszébredés
2025. 02. 13.
Pirkadt a nap, nagyokat ásított, nyújtózott gyönge sugaraival.
Megcirógatta a földet és minden szundikálót.
-Ébresztő, hétalvók!- súgta kedvesen.
Hirtelen zsongani kezdett a mező, az erdő, s trilláztak a madarak. Kipattantak a rügyek és csöppnyi méhek döngicséltek itt és ott. Hangyák dolgoztak szorgosan, élelmet vittek a bolyba. Az aranyvesszőt körbe ölelte a friss, zöld pázsit:
- Láttál ilyen szépet? - Benőtte az oldalát a moha, selymet szőtt rá a pók, bársony lába nyomán felébredt a tavasz. Lágyan fújt a szellő. Egy aprócska gyermek hevert a fűben.
Meghallotta a rigó dalát, és a szívét boldogság öntötte el. Hangja valóban csodásan csengett. Aztán lerepült a földre. Valamit találhatott, mert aztán tüstént felszállt a levegőbe. Kíváncsian figyelte. Egy kukacot vitt a szájában. Csöndben követni kezdte. Egy takaros kis fészekhez vezetett az útja. Egy kúszónövény szövevényében volt elrejtve. Benne három pihe-puha tollú, aprócska feketerigó tátogatta picinyke csőrét. Minden egyes kismadár mohón kapott az élelem után.
-Éhes vagyok, csip csip csipcsirip!
-Enni kérek, csip-csirip, csip-csirip!
-Én is, csip csip csipcsirip!- Aztán megérkezett a rigópapa is, ő legyet hozott a torkos fiókáknak.
Miután icipici begyük jól megtelt, jól laktak, elálmosodtak.
Szemük lassan kezdett lecsukódni, majd álomországba repültek.
Gani Zsuzsa: Kabóca dala
2025. 02. 13.
Valahol, talán a Bükkben, ahogy a Szeleta-barlang felé haladt Zsivány, a rókalány, talán a Garadna patak mellett húzódó fasor egyik fájánál, különös hangra figyelt fel. Egy pillanatra megtorpant.
-Mi lehet ez a különös hang? Ki az, aki ilyen szépen cipripel? Ki az, aki ilyen szépen hárfázik?
-Hahó! Van itt valaki? – néma csend lett.
-Hahó! Ki ciripelt ilyen gyönyörűen, talán az erdő tündére?
-Én voltam, az énekes kabóca.
-Hol vagy? Nem látlak.
-Itt vagyok, a lombkorona rejtekében. Itt töltöm a napjaimat. Épp a fa nedveivel táplálkozom. Amikor épp nem eszem, akkor naphosszat ciripelek és hárfázom.
-Nem hallottam rólad. Régóta vagy itt?
-Igen, de mivel az utóbbi időben egyre melegebb van, ezért egyre több helyre eljutok társaimmal.
-Mutasd magad!
-De szép, nagy ízeltlábú vagy! Látom szárnyad is van. Repülni is tudsz?
-Igen, én repülni is, de társaim közt vannak, akik nem. Ne haragudj, most mennem kell. Elbújt a nap, kezd hűvös lenni.
-Jó, menj csak! Örülök, hogy találkoztunk.
-Én is! – A gyönyörű gyanta illatú természetben, a fák ölén, egyre jobban elhalkult a megnyugtató duruzsolás. Zsivány, a rókalány is hazaindult.
-Sose fogom elfelejteni ezt a különös hangot, a kabóca énekét!- gondolta magában.
Gani Zsuzsa: Suszterbogár és Katóka
2024. 06. 18.
Szép tavaszi idő volt, lágyan sütött a nap. Azt mondja az öreg suszter a kisbodáknak:–no, bodobácsaim, ma kisétálunk a mezőre. - Az első kikeleti meleg csalogatta elő őket. Tetszett a mező a kicsiknek.–De jó itt lenni! Illatos, szép, terített asztal a mező, a virágok pedig édesek, mint a cukor, mint a méz. – mondták.
Eleinte játszottak, aztán legelészték a korhadó növényi részeket, s az elhullott tetemeket. Egyszer csak arra jött a bödebogár, a katica.-Szervusz, Suszterbogár!
-Szervusz, Katóka! Örülök, hogy látlak. Merre mész?
-Megéheztem, keresek magamnak ennivalót.
-Jó étvágyat!
-Köszönöm.-azzal Katóka elröpült.
- De jó neki, én nem tudok repülni!- búsult el egy pillanatra Suszterbogár, de aztán újra jókedvű lett.
-Jaj, nektek levéltetvek, jövök!- kiáltotta fennhangon Katóka, és már le is szállt az egyik virág szárán és levelén hemzsegő tetvekhez. Mohón falatozni kezdett. Eközben Suszterbogár és a kicsik már jól laktak, és a köveken süttették a hasukat. Néhány kedves kismadár odalépett melléjük és szóba elegyedett velük. Bántani nem bántották őket, mert jól tudták azt, hogy nagyon rossz az ízük, ezért nem érdemes őket elfogyasztani.
Egyszer csak arra jött rosszcsont Rudolf és az egyikre rátaposott. A többi bodobács ijedten menekült be a kövek alá.
-Jaj, mit tettél!- nézett rá szemrehányón Mancika.
-Eltapostam.-tekintett rá kérdőn rosszcsont Rudolf.
- No, de miért? Bántott téged?
- Nem.-felelte.- Azért, mert ő is poloska.
-De nem kártékony, hanem nagyon hasznos. Nem áraszt kellemetlen szagokat és nem is csíp.-mondta Mancika. -Miből gondolod?- Nem gondolom, hanem tudom. Hasznosnak számít, hiszen eltakarítja a hulladékokat. Ne bántsd többet, kérlek! Sőt semmilyen élőt, hisz mindegyikre szükség van, nem véletlenül léteznek. Nézzünk egy példát: füvet legel a szöcske, őt eszi a béka, vagy füvet eszik a tehén, tehenet fogyasztja az ember. Békát fogyaszt a kígyó, kígyót a sólyom. Mondok egy másikat: falevelet eszik a kukac, őt pedig a rigó, azt pedig a macska, a róka, a karvaly. Érted már?- kérdezte Mancika.
-Azt hiszem igen.- felelte rosszcsont Rudolf. – Többet nem fogom őket bántani, sőt védelmezni fogom.-jelentette ki komoly képpel.
-Örülök, hogy így gondolod, Rudolf.-mosolyodott el Mancika, aztán megfogták egymás kezét és elmentek. Lassan előjöttek a bodobácsok a kövek alól.
Eleinte szomorkodtak az egyik társuk elvesztése miatt, de aztán újra süttették a hasukat a köveken.
