Bejelentés



Mesék, történetek gyerekeknek

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.











 

Gani Zsuzsa: A hét testvér története.

/Hosszú  változat/

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen is túl, ott ahol a kurta farkú malac is túr, volt egy királyság.

Ennek a királyságnak a neve Szeretet. Az ország élén, a trónján ült a király: Törődöm. Volt neki hét szépséges, eladósorban levő leánya. Békességben éltek a kastély legfelső tornyában. Mindegyiknek külön lakosztálya volt. Mindegyik lakosztályból külön édenkert nyílott. Sokszor ültek ki a leányok a verandára az impozáns kertet csodálni. A hét testvér: Becsület, Szépség, Jószív, Szerényke, Derűlátó, Együttérző és Bölcsesség. Becsület, aki az első volt a sorban, minden nap korán, a kakasszóra felkelt, megmosakodott, megfésülködött, megreggelizett, rendbe tette, bevetette ágyát, párkányán a rózsáit meglocsolta közben szép szavakkal becézgette őket. A rózsák napról napra egyre szebbek lettek, pompázatos színekben illatoztak és kellemes illatot árasztottak a lakosztályban. Utána készülődött a kertbe. Szépség, a második, gyönyörű leány, messze földön híres erről. Ennek ellenére egyszerű, nem volt hiú, nem volt kevély. Tudta a szépség mulandó, az igazi szépség belülről fakad. Minden reggel korán kelt, pitymallatkor. Megmosakodott, megfésülködött, megreggelizett, rendbe tette, bevetette ágyát és elhatározta, hogy ma is festeni fog. Nagyon szeretett festeni. Csupa szépséges dolgokat. Szépség szerette az embereket, az állatokat, a növényeket, egyszóval mindent. Jószívű volt a sorban a harmadik. Nevét arról kapta, hogy édes szülei már kicsi korában felfigyeltek arra, hogy észrevette a nincsteleneket, az éhezőket, a szegényeket és mindenkinek adott, csak adott. Szerényke a negyedik, azért kapta ezt a nevet, mert ha jó tulajdonságait illették, mindig elpirult. Sosem kérkedett képességeivel, alázatos volt. Szerették is őt az emberek. Derűlátó, az ötödik mindig boldog, elégedett, sugárzó, gondtalan, viccelődő leány. Ezért is szerették annyian. Akivel csak találkozott mindenkinek reményt és bizakodást hozott életébe. Együttérző, a hatodik empatikus és megértő volt mindenkivel. Ezért szerette őt mindenki. Bölcsesség, mert így hívták a legkisebbet, a hetediket, aki tanulékony, cserfes, okos, értelmes leány, s vágott az esze, mint a borotva! A festői, szemet gyönyörködtető kertet a hét lány tette tündérszéppé két keze munkájával. Ebben a parkban nemcsak szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, aranyat tojó kivsmadarak, gyémántot tüsszentő kiscica, smaragdot könnyező kiskutya, rubintokat csilingelő rózsák voltak találhatóak, hanem egyszerű dolgok, is mint például fa, mindenféle. Volt fűz madárfészkekkel és benne kis fiókákkal, akác és hárs a finom illatával, fenyő kismókusokkal, tölgy, oldalán kopácsoló harkállyal, orgonabokorral és még sorolhatnám. Az öreg, hatalmas fák árnyékot adtak a tűző napmeleg ellen. Az öreg mezei szil alatt egy kézzel faragott, díszes pad állt. Ide szoktak reggelente ülni a lányok. Most is ezt tették. Először behunyták a szemüket, jó mélyeket szippantottak a finom illatokból, amelyek kavarogtak a levegőben, s hallgatták a boldog kismadarak csivitelését. Ez a pillanat örökkévalóságnak tűnt. A leányok feltöltődtek, kinyitották a szemüket és kedvesen egymásra mosolyogtak. Először elmesélték egymásnak álmaikat, majd elindultak a kertbe a szokásos körútra. Becsület minden reggel virágos gumikesztyűjében összeszedte az elhullott szemeteket, kidobálta őket a megfelelő konténerbe. Némely hulladékot előtte gyönyörűen, teljesen letisztított. A komposztáló is egyre jobban megtelt. „Hamarosan trágyázni lehet vele” – gondolta és elmosolyodott. Szépség megöntözte a virágokat, a frissen ültetett facsemetéket. Ahol szükséges volt megmetszette az ágakat. Csalánlevélből permetet készített a kártevők ellen. Kedvenc gyümölcse a cseresznye és a sárgabarack volt. A madáretetőt megtöltötte friss magokkal, friss vízzel, még madárkalácsot is készített. Ekkor odasereglettek a szépséges kismadarak. Csicsergéssel köszönték meg a gondoskodást. Becsület kedvesen elmosolyodott. „Jó, étvágyat kismadárkák! „– mondta, majd tovább sétált. Szépség körülnézett a kertben. Ábrándos szemeivel kereste, kutatta azt a helyet, amit ma szeretne lefesteni. Hamarosan meg is találta. Szépségesnek találta a madáretetőt a boldog kismadarakkal az öreg tölgyfán, amit elhatározott, hogy ma lefest. Elővette festőállványát, elhelyezte a legmegfelelőbb helyre. Felvette festőköpenyét, elővette az ecsettálat, az olajfestékeket, ecsetet is. Gondolkozott egy keveset, majd jókedvűen nekilátott a feladatnak. Közben dúdolászni kezdett egy szép zeneművet Liszt Ferenctől. Jószív eközben, ahogy a kert távolabb eső szegletében sétálgatott észrevett egy madárfiókát a kövek között. Egy kakukk repült el mellette. „Kieshetett a fészekből!”- gondolta. Óvatosan felemelte, szemével megvizsgálta. „Ó, de jó! Nem sérültél meg kisrigó! Visszateszlek a fészekbe! „ Jószív közben a fejét csóválta a kakukkmadár felé. Szerényke és Derűlátó együtt sétálgattak a kertben. Derűlátó találós kérdésekkel bombázta testvérét. Mi az? " Hosszú farka, sárga lába, Sötétszürke, tollbundája. Nevét sűrűn mondogatja, Költőhelyét el-elhagyja." Szerényke szemlesütve feleli: „Hát a kakukk”. - Igen, eltaláltad! " Testén szőr van, nagy farokkal Télen pihen odújában. Jól lakik a mogyoróval, Ugra- bugrál otthonában Találjátok ki gyerekek, Hogy mi lehet a nevem!” Szerényke szemlesütve feleli: „Hát a mókus” . - „Igazad van! „ Szerényke újfent elpirult. Közben Együttérző és Bölcsesség az öreg mezei szil alatt, a kézzel faragott, díszes padon ülve beszélgettek. Együttérző egyszer csak azt mondta: „Testvérem! Egy furcsa álmot láttam!” És „Mit?” – Kérdezte Bölcsesség. Együttérző elmesélte. „Azt álmodtam, hogy egy távoli sziget királyának is van hét fia. Ez a király megirigyelte a mi békés, boldog, gondtalan életünket és hadba indította népét ellenünk, élén a király fiaival.” – Bölcsesség elszomorodott. „Még jó, hogy csak álom volt! „, majd elindultak sétálni a meseszép kertben. Gyönyörködtek a pompás színvilágban, bőrük érezte a kellemes langymeleget, hallgatták a madárkák csicsergését, ámulva nézték a pillangók táncát. Boldogok voltak, nagyon boldogok. Örültek, hogy egy ilyen csodálatos országban élhetnek, hogy ilyen kifogástalan, remek királya van az országnak, mert tudták, hogy miatta ilyen jó élni ebben az birodalomban. Mellesleg annak is, hogy pont ő, az ország feje az édesapjuk. Alighogy visszaérkezett a hét leány a palotába, hírnök érkezett a távoli földrész uralkodójától. Egy pergamenpapírt hozott, amelyben az volt leírva, hogy Nemtörődöm, a király, háborút kezdeményez az országért. - Összeültek a Szeretet ország bölcsei, tudósai, hogy most mit tegyenek, hogyan kezeljék ezt a váratlan helyzetet. A tanácskozás három nap és három éjjel tartott, amikor Törődöm király kihirdette a népének, milyen döntés született. Arra jutottak, hogy elkerülhetetlen a háború, hisz az ország jövője, a nép léte a tét. Bergengócia követe már- már elindult az üzenettel, amikor a hét leány bebocsájtást kért a palotába, a királyhoz. A követet ekkor egy kis időre elszállásolták egy külön neki berendezett lakosztályba, melynek ablaka a meseszép kertre nézett. Onnan ámulva nézte a páratlan szépségű parkot. Amíg szájtátva álmélkodott a varázslatos kert báján, addig a tanácsteremben a király meghallgatta leányait. Kíváncsian, érdeklődve figyelte vajon mit is szeretnének gyermekei mondani? Bölcsesség belekezdett. „Édesapám! Arra gondoltunk, hogy elmegyünk álruhában Bergengóciába. Végig járjuk az országot, beszélgetünk a néppel. Ezt követően visszajövünk, elmondjuk, hogy mit láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Majd ismét összeülünk az ország tudósaival, bölcseivel és ismét megtanácskozzuk, hogy mitévők legyünk, hogyan tudnánk békében megoldani ezt a súlyos problémát, mert hiszem, hogy van rá békés megoldás”. Törődöm király elmosolyodott, majd rábólintott. Kihirdette döntését, majd elmondta a hírvivőnek, hogy három hónap gondolkodási időt kér. Odaadta a pergamenpapírra írt feleletet, melyet az írnok állított ki, de ő, saját maga pecsételt le. A lányok álruhát öltöttek, hátizsákba elegendő ennivalót és innivalót csomagoltak, majd útnak indultak. A testőrség elkísérte a leányokat a hajóig. Hamarosan megérkeztek a kikötőhöz. Éppen jókor értek oda, mert a hajó már útrakész állapotban volt. Felszálltak rá, majd megkeresték a kabinjukat. Amíg tartott az út az Óperenciás tengeren, gyönyörködtek a napfelkeltében, a tengerben fickándozó színpompás halrajokban, nézték a hajó árbocára lepihenő sirályokat, a csapatokban őket kísérő pajkos delfineket, a hullámzó, morajló tengert, a narancsos, vörösben úszó naplementét. Ekkor ők is álomra hajtották fejüket a kényelmes hajókabinban. Mikor felébredtek, a nap már magasan járt az égen, a hajó is a kikötő közelében úszott. A lányok sietve összecsomagoltak és amint kikötött a hajó elindultak a kijárat felé. Elköszöntek a kapitánytól és a matrózoktól, majd szerencsés utat kívántak nekik visszafelé. Ők pedig már Bergengócia földjén álltak. Szomorú, döbbenetes látvány tárult szemük elé. Ahogy mentek az utcákon, padokon szegény emberek feküdtek. Vékony kabáttal takaróztak, mellettük rengeteg szemét, hulladék volt szanaszét, törött üvegek mellette. Ahogy mentek tovább szikkadt földeket, kivágott fákat találtak. Madarak, kisállatok sehol. Ahogy beljebb értek a falvakba, a házakat üresen találták, az utcák, üzletek néptelenek, kihaltak. A fűszálak, virágok elszáradtak. A gyárak hatalmas, sötét füstöket okádtak ki magukból. Az állatfeldolgozóból szennyvíz zúdult a közeli patakba. Döbbenetes volt a látvány! Még fel sem ocsúdtak, amikor elérkeztek a fővároshoz, ahol a király is élt. A városban rohanó, tülekedő embertömeget láttak. Tolakodtak a buszmegállókban, a metrókban. Apukák, anyukák egymást, fiatalokat, időseket lökdösve siettek a munkahelyükre. Hangos kiabálások, veszekedések mindenütt. Járművek száguldoztak, a sofőrök egymásra dudáltak, ész nélkül vezettek. A kipufogók füstje pedig, brrrr hogyan is fogalmazzak, büdös volt! A falak összefirkálva, cigarettacsikkek mindenhol. A terjengő szagok borzalmasak, orrfacsaróak voltak. Mindenhol por és piszok. Körülöttük rajzottak a legyek, patkányok futkostak. Ahogy a leányok mentek, mendegéltek, rótták az utakat egyre inkább meglátták, érezték, hogy mi is lehet a probléma oka, forrása. De ez még nem volt elég! Beszélgetni is kellett az emberekkel, hogy meggyőződjenek arról, hogy jól látják a helyzetet, majd mentek tovább a maguk útján szomorúan, de egyre nagyobb meggyőződéssel. Egyszer csak elérkeztek a palotához. De ennek is, hogy nézett ki a fala! Koszos, piszkos volt, tele falfirkával. Ahogy mentek a leányok, föl a grádicson, szembe találták magukat a királlyal. Elmondták neki, hogy kik, s mik ők, honnan és mi célból jöttek. Nemtörődöm király amint meghallgatta a lányokat, szólt a szolgáknak, hogy szállásolják el őket, adjanak nekik friss fürdőt, rózsaszirmokat szórjanak bele, majd meleg ételt és italt. Miután felfrissültek és jóllaktak, elindultak a királlyal sétálni, aki pedig elmesélte, hogy mi történt, hogy történt. A leányok érdeklődéssel figyelték a történetet. Nemtörődöm király elmondta, hogy egyszer a természet tündére megelégelte az uralkodó nemtörődömségét és elvarázsolta az országát, a népét. Addig kellett a varázslat alatt élniük, amíg el nem jönl az országába hét leány testvér: Becsület, Szépség, Jószív, Szerényke, Derűlátó, Együttérző és Bölcsesség, aki a saját személyiségével megváltoztatja a királyt. Nemtörődöm érezte, hogy hamarosan jóra fordul népe sorsa, csak még mindig nem értette hogyan. A lányok elgondolkodtak, majd elmosolyodtak. Megkérték a királyt, hogy öltözzön álruhába néhány testőrével, hét fiával együtt és kövesse őket. Így is tettek. Végigjárták azt az utat, amelyen a leányok is végig mentek idefelé jövet. Miután jól szétnéztek az országban, visszatértek a palotába. Mivel közben beesteledett nyugovóra tértek. Megbeszélték, hogy másnap reggeli után összeülnek tanácskozni. Így is történt.- Azóta, hogy a leányok eljöttek otthonról már eltelt több mint három hét. De a szüleik nem aggódtak. Tudták, hogy gyermekeik megbízhatóak, az eszük is helyén van. Így hát nyugalomban, csöndben, boldogságban teltek napjaik. Az országban nyugalom és béke honolt. Másnap reggel a leányok a szokásaikhoz híven kakasszóra felkeltek, azaz, hogy arra nem, mert sehol sem kukorékolt a kakas. Megmosakodtak, megfésülködtek, rendbe tették, bevetették ágyukat, megreggeliztek, majd ezt követően meg kérték a királyt, fiait, s néhány testőrt hogy a palota körül kövesse őket. Becsület virágos gumikesztyűjében összeszedte az elhullott szemeteket, kidobálta őket a megfelelő konténerbe. Némely hulladékot előtte becsületesen letisztított. A komposztáló is egyre jobban dagadt. Szépség megöntözte a szomjas virágokat, a kivágott fák helyére frissen ültetett facsemetéket. Csalánlevélből permetet készített a kártevők ellen. Szépség madáretetőt készített. Megtöltötte friss magokkal, friss vízzel, még madárkalácsot is készített. Szépség körülnézett a kertben. Ábrándos szemeivel kereste, kutatta azt a helyet, amit ma szeretne lefesteni. Sajnos nehezen találta. Elhatározta tehát, hogy lefesti ezt a kertet, amit most lát. Elővette festőállványát, elhelyezte a legmegfelelőbb helyre. Felvette festőköpenyét, elővette festőkészletét. Gondolkozott egy keveset, majd jókedvűen nekilátott a feladatnak. Hét testvér Közben dúdolászni kezdett egy szép zeneművet Bartók Bélától. Jószív eközben észrevette, hogy egy kisfiú ehető bogyókat keresgél a palota kertjében. Amikor meglátta a leányt nagyon megijedt és el akart futni. De Jószív kedvesen elmosolyodott, megfogta a fiúcska kezét és odavezette a kerti asztalhoz. Leültette. Megkért néhány embert, hogy hozzanak a fiúnak enni, aki nem győzött csodálkozni. Miután jóllakott, szerényen megköszönte és tovább ment. A király és fiai ámulva nézték és egyre inkább furcsa érzések kerítették hatalmukba, amit nem tudtak mire vélni. Ugyanez történt a kísérőikkel is. Szerényke, Derűlátó, Együttérző és Bölcsesség közben kapát, ásót fogott a kezébe és elkezdett virágágyásokat, veteményest készíteni a kertben. Ezt követően palántákat helyeztek el, magokat szórtak a földbe majd megöntözték. Miután ezzel végeztek, megkérték a királyt, a fiait és a kísérőket, hogy ők is segítsenek. Szökőkutat készítettek, majd egy kis tavat ástak a hatalmas kertben, majd sok- sok munkával halastóvá varázsolták, benne tavirózsával, aranyhalakkal. A szökőkút köré függőhidat építettek, padokat faragtak a kivágott fákból, a kövekből járdaszegélyeket készítettek. Az összegyűjtött fakéregből pedig közé az utat. A palota mellé állványt fabrikáltak és elkezdték tisztára meszelni a falakat, letisztították az ablakokat. Közben a szívüket egyre inkább melegség járta át. Egyre inkább örömmel munkálkodtak, látva munkájuk gyümölcsét. Mikor elkészültek, lepihentek a padokra és meseszép látvány tárult a szemük elé, amivel nem tudtak betelni. Csak ámultak és bámultak. Nem győztek hálálkodni a leányoknak. De ők elmondták, hogy ez még nem elég. Holnap újabb kihívás elé fogja őket állítani, még több feladat, még több munka fog reájuk várni. A király, jóleső nyugalommal hajtotta álomra a fejét, ahogy a többiek is. A hét testvér pedig még egy jó darabig csendben ült a padon. Másnap reggel, miután elmondta Nemtörődömnek gondolatait, az jóváhagyta, s ekkor Bölcsesség a néphez szólt. „Bergengócia népei! Mi a Szeretet ország követei vagyunk! Azért jöttünk, hogy segítsünk néktek abban, hogy ismét békében, szeretetben és jólétben élhessetek! Ha ezt ti is így szeretnétek, a segítségetekre is szükség lesz! Mit szóltok hozzá? „ Ekkor a nép éljenezni kezdett. Bölcsesség ekkor folytatta szónoklatát. " A nőkhöz szólok mostan. Húzzatok gumikesztyűt, s az egész országban szedjétek össze az elhullott szemeteket, dobáljátok ki a megfelelő konténerbe. Némely hulladékot előtte becsületesen tisztítsatok le, csak úgy dobhatjátok ki. Komposztálót is készítünk. Ide a konyhai hulladékok kerüljenek. Öntözzétek meg a szomjas virágokat. Az elszáradtak helyére újakat ültessetek, majd azokat is öntözzétek meg. A kivágott fák helyére ültessetek facsemetéket. Csalánlevélből permetet készítsetek a kártevők ellen. Készítsetek fából madáretetőket is. Töltsétek meg friss magokkal, friss vízzel, még madárkalácsot is készítsetek. Férfiak, most hozzátok szólok! A házaitokat meszeljétek, fessétek le, majd az ablakokat is. Utána tisztítsátok meg! A párkányra balkonládába virágokat helyezzetek. Építsetek az utak mellé, kerékpár utat is. Közlekedjetek inkább azzal. Gyerekeknek építsetek játszótereket, sportlétesítményeket, művelődési házat, könyvtárakat. Városokba minél több parkot építsetek, ültessetek bele facsemetéket, a kivágott fákból padokat készítsetek az időseknek és minél több szemeteskukát is. Tisztítsátok meg a folyókat, patakokat. A szegényeket vendégeljétek meg, adjatok nekik ételt, italt, ha van felesleges, többet is. Adjátok nekik a már kinőtt, kopottabb ruháitokat, gyermekeiknek megunt játékokat. A buszokat, autókat cseréljétek le környezetbarátra. A buszmegállókba is tegyetek padokat és fölé tegyetek árnyékolót. Mikor ezzel készen vagytok, kicsit pihenjetek meg. Pihenésként vigyétek a családotokat kirándulni. Kerékpárral vagy gyalogosan a közeli erdőbe, vagy fel a hegyekbe. Sétáljatok sokszor. Töltődjetek fel, beszélgessetek egymással sokat. Nevessetek minél többet! Tegyétek meg minden héten legalább egyszer. Gyerekek! Most hozzátok szólok! Segítsetek a szüleiteknek! Húzzatok gumikesztyűt, s az anyukátokkal együtt az egész országban szedjétek össze az elhullott szemeteket, dobáljátok ki a megfelelő konténerbe. Némely hulladékot előtte becsületesen tisztítsatok le, csak úgy dobhatjátok ki. Komposztálót is készítünk. Ide a konyhai hulladékok kerüljenek. Öntözzétek meg a szomjas virágokat. Az elszáradtak helyére újakat ültessetek, majd azokat is öntözzétek meg. A kivágott fák helyére ültessetek facsemetéket. Beszéljetek hozzá. Csalánlevélből permetet készítsetek a kártevők ellen. Készítsetek madáretetőket is. Töltsétek meg friss magokkal, friss vízzel, még madárkalácsot is készítsetek. Egyelőre ezeket a feladatokat adom nektek. Mi most hazamegyünk a szülőföldünkre. Visszamegyünk a saját hazánkba. De hét esztendő múlva eljövünk ismét és megnézzük, hogy mire jutottatok. Jó lesz így? „ A király a lányoknak ételt és italt csomagoltatott. Miután elbúcsúztak, a lányok ismét felszálltak a hatalmas hajóra és ura keltek az Óperenciás tengeren keresztül. Hét nap múlva kikötöttek Szeretet ország partjainál. Ott már várták őket. Miután megpihentek elmesélték édesapjuknak a történteket, akinek a szívét hatalmas büszkeség töltötte el a hallottak alapján. Telt az idő, múlt az idő. Hamar elröpült a hét év. A leányok ismét útra keltek, immár a király és néhány testőr kíséretében. Nemtörődöm király a fiaival már várta őket. Ahogy mentek, mendegéltek a fővároshoz vezető úton, hatalmasra nőtt jegenyefák, tölgyfák, akácfák szegélyezték az utat. Falvakban nyugodt, mosolygós emberek. Az utakon, kerékpárral, illetve gyalogosan közlekedtek az emberek. Mindenki kedves, udvarias, figyelmes volt a másikkal. A házak kéményén gólyák fészkeltek. Ahogy beértek a városba ismét öröm töltötte el a leányok szívét. A járdák, utak, levegő sokkal tisztább volt. Leginkább kerékpárral, illetve környezetbarát autókkal közlekedtek az emberek. Nem volt zsúfoltság, nem tülekedett, idegeskedett senki. Játszótereken gyerekek játszadoztak önfeledten. A parkokban idősek ültek a padokon, beszélgettek, kártyáztak, sakkoztak egymással. Közben jólesően szippantottak bele a friss, tiszta levegőbe. Egy idős nénit, aki bottal csoszogott az éppen zöldre váltó lámpánál egy kisfiú segítette át a túloldalra. Egy másik kisleány a kutyapiszkot szedte össze, hisz pórázon sétáltatta a család kedvencét. A házak fala tiszta volt, meleg színre festett, az ablakpárkányokban virágok díszelegtek. Az egyik házból egy apuka a kisfiával épp lehozta a szemetet. Különválogatva, tisztán tette bele a megfelelő konténerbe. Egy nagypapa, az unokájával épp a közeli halastóhoz igyekezett horgászni. Az árnyékot adó öreg fűz mellé telepedtek le. Nagyon jóleső érzés fogta el a leányokat. Az emberek megismerték őket és nem győztek hálálkodni. Egy kisleányka barátnőivel mezei virágokból hét csokrot készített és odaadta a király leányainak, akiknek hatalmas könnycsepp csorgott le az arcán a boldogságtól. Nagyon jó volt látni mennyi változás történt röpke hét év alatt. A királyfiak közben feleségül kérték a leányokat, mert nagyon megszerették őket. A két király pedig boldogan adta rájuk áldását. Végül a két országot egyesítették. A neve pedig Összefogás lett.

 

Így volt, mese volt, füle, farka benne volt. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Fogtündér

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, aranyos, kicsit eleven, cserfes, de nagyon okos nagycsoportos kislány. Épp akkor zsendült a tavasz, virágok bontották ki egymás után szirmaikat. Aranka a babáival játszadozott. Ő volt az óvó néni, a babák pedig a Mályva csoportba járó gyerekek. Születésnapra készülődtek. Ari anyujától só-liszt gyurmát kért, közösen jó alaposan meggyúrták, majd készítettek belőle mindenfélét: sodrással készítettek kakaós tekercset, hó kiflit, lapítással és sodrással palacsintát, gömbölyítéssel és lapítással pogácsát, gömbölyítéssel kókuszgolyókat és még sorolhatnám. Édesanyja berakta őket a sütőbe, hogy mihamarabb kiszáradjon. Addig Aranka megterített, kicsinosította a babáit: szép ruhát adott rájuk, amiket még saját maga mosott, teregetett és vasalt, szépen megfésülte őket. Az egyiknek még be is fonta a haját, majd asztalhoz ültette őket. Addigra el is készültek a finomságok. Ari bekapcsolta a zenelejátszóján az ünnepi zenét. Minden babát megkínált, azaz megetetetett a finomságokkal, még édesanyját is megkínálta. El is fogadta. Aranka úgy látta, mintha anyukája evett volna belőle, így hát ő is beleharapott a hó kiflibe. Bár ne tette volna! - Jaj, jaj, jaj, jaj!- sopánkodott. - Édesanya, mozog a fogam! Még vérzik is! - és keserves sírásra fakadt. Sírt- rítt a fájdalomtól. Anyukája szorosan magához ölelte, megsimogatta a homlokát és vigasztalni kezdte. Aztán azt mondta: - Nem kellett volna beleharapni a süteménybe, hisz ez csak egy játék!- mosolyodott el. - Ám de az, hogy el kezdett mozogni a fogad, az nem a te hibád! Ebben a korban minden kisgyermeknek mozogni kezd a foga, előbb, vagy utóbb, majd egyszer csak kiesik és nő helyette egy új, a maradandó. Minden tejfogad kihullik majd egymás után. Nyugodj meg, nem csak neked, minden veled hasonló korú gyermeknek: lánynak és fiúnak, szőkének, barnának, vörösnek és feketének, kék szeműnek és barna szeműnek, sőt a zöld szeműnek is, s a barna bőrűnek és a fehér bőrűnek egyaránt. Nincs kivétel. Úgyhogy ne keseredj el! Viszont arra nagyon kell majd vigyázni, mert az már csak protézissel, azaz műfoggal pótolható. Az pedig már nem olyan, mint az igazi. Nem fogsz tudni úgy enni vele, mint most, kicsit kényelmetlen is lehet majd- mondta. Ekkor a fog egyszerre csak -zsupsz!- kiesett. - Gyere csomagoljuk be papírzsebkendőbe és tedd be a kispárnád alá. Hátha csoda fog történni! - Aranka így is tett. Hamarosan elfeledkezett fájdalmáról, a fogvérzésről és a kipottyant fogról és újra belemerült a játékba. Ebéd után lefeküdt egy kicsit pihenni. Hamarosan álomba szenderült. Hirtelen mindenféle dolgok elevenedtek meg szeme előtt: hatalmas tejfogak vicsorogtak rá, majd kacagtak, röhögtek, kuncogtak, vihogtak, nevetgéltek, nyihogtak, mint a lovacskák és még vinnyogtak is. Aztán táncolni kezdtek, először lassan, majd egyre gyorsabban, már a szem sem tudta követni. Utána fúró visítozott, mint a kismalac és fogó csattogtatta acél fogait. Aranka hirtelen felült, de a szeme csukva maradt. Ekkorra eltűntek a rémek. Ekkor visszaaludt, szuszogott tovább édesen. Most egy gyönyörű zöld, illatozó réten járt, tarka- barka pillangók szálltak virágról- virágra. Kismadarak fuvoláztak, katicák tinci- táncoltak, röppentek, méhek gyűjtötték a virágport, élettel telt meg a mező. Egyszer csak egy tündér tűnt fel a felhők közt, libbent erre, majd lebegni kezdett a levegőben pont Aranka orra előtt. Csodaszép volt a tündér, csillogott- villogott gyémánt ruhája. Uszálya olyan hosszú volt, mint a leghosszabb folyó hossza. Jé és a fején tiara tündökölt! De, még milyen tiara! Apró tejfogakból volt kirakva. Ránézett a kislányra, gyöngyözött mosolyától hófehér fogsora. Benyúlt Aranka párnája alá és kivette a tejfogat. Aztán lágyan, szelíden megcirógatta pihe- puha bársonyos orcáját, a vánkos mellett megsuhintotta a varázspálcáját, majd hirtelen eltűnt millió gyémánt csillámport hagyva maga után, amely aztán szétszóródott a levegőben. Aranka még egy kicsit szundikált, aztán megébredt. Ásított egy nagyot, megtörölgette csipás szemét. Aztán eszébe jutott az álma. Óvatosan bekukucskált a párnája alá. Nohát! Mit látott? Még a száját is eltátotta, úgy csodálkozott, majd felkiáltott: - Anyukám, nézd, itt járt a fogtündér! - édesanyja félbehagyta a házimunkát és sietett Arankához. - Édesanyám, nézd, egy ajándékdoboz! Vajon mi van benne? - nézett anyukájára kérdőn. - Bontsd ki, nézzük meg!- mondta édesanyja lelkesen. Így is történt. Hogy mi volt a dobozban ? Azt találjátok ki. Én már tudom, majd egyszer elmondom ha kíváncsiak vagytok rá.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Gézengúz és Nyikhaj

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kecskebak: Gézengúz és Nyikhaj. Ott laktak a karámban. Nagyon kíváncsiak voltak, ügyesen másztak fel mindenre amit találtak, még a fára is. Mindkettőnek szarva volt és szakálla. Gézengúznak volt a hosszabb, Nyikhajnak a rövidebb. Nem voltak válogatósak, még a fák, bokrok leveleit, fiatal fák rügyező hegyeit is megharapdálták, megrágcsálták, ezzel pedig jókora károkat okoztak. Sőt olyan szeszélyesek voltak, mint az időjárás és gyakran gorombák, durvák, erőszakosak és harciasak. Korholta is őket a szegény gazdasszony, nem is egyszer! Egyszer aztán elfogyott a türelme és nagy mérgesen a kecskékre támadt: - Olyan szegények vagyunk, mint a templom egere és ti mást sem csináltok, mint kárt tesztek! - Most már aztán fel is út, le is út!- kiáltotta elkeseredetten, még a könny is kicsordult szeméből és elkergette őket a keze ügyébe eső cirokseprűvel! Mentek, mendegéltek egész nap, széles mezőkön, keskeny utakon, zsombékon, mocsarakon, hegyeken- völgyeken keresztül, végül egy ritka, majd egy sűrű rengetegbe értek. Nem tudták maguk se, hogy hová és merre menjenek, mit tegyenek, csak a sebzett lelkük űzte, zargatta őket el, messzire, közben pedig haza vágyódtak szeretett gazdasszonyukhoz. Erősen törték a fejüket, hogy mit tegyenek, mivel tegyék jóvá a sok bajt, amit okoztak. Aztán hamarosan rájuk sötétedett. Sötétben nem tudtak jól tájékozódni, hiába nézték a csillagok állását, s a szegény kis bakkecskék eltévedtek. A fák sűrűjében feküdtek le a fűbe, majd elnyomta őket a buzgóság. Gézengúz álmot látott. Egész éjszaka álmodott: hát hol voltak, hol nem voltak, hetedhét országon is túl voltak, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyeken innen, az óriások földjétől jobbra, Manófalvától balra, a Sárkánykirály palotáján túl, ott ahol a folyó a kékes kék tengerbe ömlik, ott voltak. Ott lakott egy hatalmas király. Annak pedig temérdek pénze, s kincse volt: arany, ezüst, gyémánt. Nyikhaj is álmot látott ezen az éjjelen. Egész éjszaka álmodott: hát hol voltak, hol nem voltak, hetedhét országon is túl voltak, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyeken innen, az óriások földjétől jobbra, Manófalvától balra, a Sárkánykirály palotáján túl, ott ahol a folyó a kékes kék tengerbe ömlik ott voltak. Ott lakott egy hatalmas király: Temérdek király. Annak pedig temérdek pénze, s kincse volt: arany, ezüst, gyémánt. A nap már magasan járt az égen, cinegék daloltak édesen a fejük fölött lévő fa egyik ágán. Erre megébredtek. Egy kicsit legelésztek, mert nagyon éhesek voltak. Nem voltak válogatósak, így azt ettek, amit találtak. A közeli patakból ittak egy pár kortyot, majd egymásra néztek. Elmesélték egymásnak az álmukat. Ekkor döbbentek rá, hogy mindketten ugyanazt álmodták. - Ez nem lehet véletlen!- gondolták. Így hát elindultak Temérdek király palotájába. Mikor odaértek, köszöntötték a királyt illendően, majd elmondták mi járatban vannak. - Rendben van! Ha három kívánságomat teljesítitek, adok nektek egy zsák ezüstöt, egy zsák aranyat és egy zsák gyémántot és ökör húzta szekeret, amin hazavihetitek a gazdasszonyotoknak, akinek annyi bajt okoztatok. Áll az alku? - Áll!- felelték. - Jól van. Akkor hát halljátok az első kérésemet: Menjetek el Kínába. A császár nem rég arról panaszkodott hogy túl sok a gyom a tea ültetvényeken. Oldjátok meg a problémát! - Rendben, megoldjuk!- felelték. Mentek, mendegéltek egész nap, széles mezőkön, keskeny utakon, zsombékon, mocsarakon, hegyeken- völgyeken keresztül, még a nagy falon, pagodákon, rizsföldeken keresztül is, végül megérkeztek a tea ültetvényekre. Nekiálltak és jól kigazolták. A császár mikor ezt megtudta, örömében egy szekérnyi ínycsiklandozó ételt adott a kínai konyháról. Megköszönték illendőképpen,majd visszaindultak Temérdek király palotájába. Mikor odaértek, köszöntötték a királyt illendően, elmondták hogy történt, mint történt és átadták az ajándékot. - Jól van, köszönöm. Akkor hát halljátok a második kérésemet: Menjetek el Észak-Amerikába, azon belül pedig Kaliforniába. Sok a tűzveszélyes száraz bozótos, legeljétek le, irtsátok ki! Oldjátok meg a problémát! - Rendben, megoldjuk!- felelték. Mentek, mendegéltek egész nap, széles mezőkön, keskeny utakon, zsombékon, mocsarakon, hegyeken- völgyeken, még a Grand- Kanyonon, s a Golden Gate hídon is keresztül, végül megérkeztek a száraz bozótoshoz. Nekiálltak. Három nap és három éjjel legeltek, csak legeltek, míg nem maradt már semmi. Amikor ezt meghallotta a kormányzó, örömében adott nekik a híres kaliforniai csokoládékenyérből egy hatalmas batyuval. Megköszönték illendőképpen,majd visszaindultak Temérdek király palotájába. Mikor odaértek, köszöntötték a királyt illendően, elmondták hogy történt, mint történt és átadták az ajándékot. - Jól van, köszönöm. Akkor hát halljátok a harmadik kérésemet: Menjetek el Németországba, mert a meredek hegyoldalak túlságosan is bebokrosodtak. Ezért hát legeljétek le, majd trágyázzátok meg a földet. Legeljetek jó sokat! Oldjátok meg a problémát! - Rendben, megoldjuk!- felelték. Mentek, mendegéltek egész nap, széles mezőkön, keskeny utakon, zsombékon, mocsarakon, hegyeken- völgyeken, még a Watt-tenger- en, a Rajna folyón, Szász Svájcon keresztül, végül megérkeztek a meredek hegyoldalakhoz. Nekiálltak. Három nap és három éjjel legeltek, csak legeltek, míg nem maradt már semmi se a bokrokból. Amikor ezt meghallotta az elnökük, örömében adott nekik a híres kulináris ételeikből egy hatalmas batyuval. Megköszönték illendőképpen,majd visszaindultak Temérdek király palotájába. Mikor odaértek, köszöntötték a királyt illendően, elmondták hogy történt, mint történt és átadták az ajándékot. - Jól van, köszönöm. - Teljesítettük a három kívánságot felséges király!- mondták a kecskék- kérjük szépen a megígért egy zsák ezüstöt, egy zsák aranyat és egy zsák gyémántot és ökör húzta szekeret, amin hazavihetjük a gazdasszonyunknak, akinek annyi bajt okoztunk. - Így is történt. Megköszönték a temérdek ajándékot és elindultak. Mentek, mendegéltek egész nap, széles mezőkön, keskeny utakon, zsombékon, mocsarakon, hegyeken- völgyeken keresztül, addig- addig mentek, míg egyre ismerősebb lett a táj és a vidék. A szívük dobbanása mutatta az utat hazafelé. Egyszer csak megérkeztek. Hangos mekegéssel: mek- mek-mek mek jelezték jöttüket. A szegény gazdasszony sietett amennyire csak tudott eléjük, közben potyogtak a könnyei, annyira hiányoztak neki kecskéi. Már szánta- bánta, hogy elkergette Gézengúzt és Nyikhajt. Hát még hogy potyogtak könnyei az örömtől, amikor meglátta azt a temérdek kincset. Nem voltak már többé szegények, gazdagok lettek. Még a két kecskének is kacsalábon forgó palotát építtetett a gazdasszony. Így volt, mese volt. Tán még máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Hóember

2020. 12. 22.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorkány, aki azzal szórakozott, hogy aki szembe jött vele azt elvarázsolta. A napocska, amikor meglátta őt, ijedten bújt el a felhők mögé. Tél volt. Ropogós hó fedte a fázó földet. A fákat kicsipkézte a zúzmara. A madáretetőkön jégcsapok csüngtek. Havasak voltak a fák és a bokrok is. De a banya csak jött szélsebesen a seprűjén. Fekete földig érő ruhában volt, fejére fekete kendőt kötött. Fekete volt még az a három szál haja is. Az orra hosszú volt, szinte leért a hasáig. A szájában pedig csak egy fog ágaskodott. Hát meg kell, hogy mondjam elég ijesztő volt! Egyszer csak szembe jött vele egy farkas. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris csipkebogyó bokorrá változott. Csak úgy vinnyogott jókedvében az a gonosz némber! Aztán repült tovább a seprűjén. Arra jött az őzike. A varázspálcájával rásuhintott egyet, máris sombokorrá változott. Csak úgy hahotázott jókedvében az álnok banya! Aztán repült tovább a seprűjén. Egyszer csak odaért a Hóemberhez. Leszállt a seprűjéről. – Na, milyen hóembernek lenni? – kérdezte csúfondárosan. – Nagyon jó! Szeretek hóember lenni - válaszolta csendesen. Kismadarakkal beszélgetek, erdő vadjai látogatnak, nem vagyok egyedül. Nem beszélve arról, hogy milyen szép a tél! Ráadásul csönd van, nyugalom és béke. Jó itt lenni! - folytatta. Ahogy beszélt és beszélt a hóember, a banya egyszer csak a szívéhez kapott.- Elég, hagyd abba!- kiáltotta. Ám a hóember beszélt tovább kedvesen, hisz a szíve tele volt jósággal, szeretettel. A boszorkány egyszer csak azt érezte, hogy ott belül valami a mellkasában szétreped. A szíve volt eddig a sok gonoszságtól egészen jéggé fagyva. Abban a pillanatban, akit eddig elvarázsolt, visszanyerte eredeti alakját, így az őzike, a farkas és a hóember is. Vajon ki volt a hóember? Elárulom nektek. Egy csodaszép, hosszú, hófehér ruhába öltözött szépséges leány, kinek aranyos szárnya volt. Azonnal felröppent, és mint egy kecses pillangó röppent tova. Vajon hova? Talán éppen hozzátok? Ki volt ő? Kitaláltátok? /angyalka/

 

 

Gani Zsuzsa: A Sárkánygödör titka

 

2018. 06. 07.

 

Ezt a történetet az üknagyapám mesélte a dédnagyapámnak, ő pedig továbbadta nagyapámnak, aki pedig az édesapámnak, én pedig tőle hallottam. Most elmesélem nektek, figyeljetek jól! Makkoserdő kellős közepén, amelyhez közel a sok esőtől kiöntött a Zagyva folyó, még hogy kiöntött? Egy jókora földet is kisodort magával. Aztán meg belvíz jelent meg a síkságon.  Szóval valahol arrafelé, a folyó közelében, egy feneketlen tó gödrében élt a hétfejű sárkánykirály. Amikor a víz békés volt, átlátszó, mint a buborék, akkor édesen aludt, de amikor haragos, zöld színűre vált a víz, akkor bizony ébren volt a sárkány. Épp tiszta volt, átlátszó, mint a hegyikristály. Így leláttam benne a víz fenekéig. Színes halacskák fickándoztak, fogócskáztak társaikkal. Olykor-olykor magasra ugrottak, fel a víz fölé, szerte-szét fröcskölve a vizet. Aztán játszottak tovább békésen. Aztán egyre sötétebb viharfelhők terítették be az eget, villámok csattogtak. A tóban levő víz néha-néha hatalmas erővel a hullámszirtnek csapódott. Képzeljétek! Egyszer csak kibukkant a mélyből először két hatalmas kar, melyeken óriási karmok voltak. Két óriási szárny, olyan, mint a denevéré, amely felkorbácsolta a már hegyekké tornyosuló fodrokat, egy hatalmas, tömzsi test és végül hét hosszú, pikkelyes nyak. Minden nyakon egy-egy fej ült. De még milyen fej! Tetején hatalmas tülök meredezett fenyegetően az ég felé. Mind a hét nyakat gallér fedte. Óriási szájuk kicsit hosszúkás volt, kampóban végződő. Szemük apró, zöld, mint a borsó. Tekintetük semmi jót sem ígért. Szinte fenyegető volt. Mikor kinyitotta mind a hét száját, kilátszott hosszú, tűhegyes fogakkal teli állkapcsa. Mint a szökőkút, úgy fröcskölt a víz, ahogy kiemelkedett a háborgó tóból. Hatalmas, zöld tarajos farkával még haragosabbá kavarta a vizet. A hullámok fölött vitorlázva repült, valahogy úgy, mint a siklórepülő, de olyan robajjal, hogy még a táj is beleremegett. Szájából vöröses-sárga tüzet lövellt ki. Hangja mennydörgött. Hatalmas köröket tett a fák fölött, majd visszaszállt oda, ahonnan jött és újra nyugalom telepedett a tájra. Valószínűleg álmodhatott. Ennek a tónak a környékén csipkés hegy meredezett az ég felé, ormáról vízesés zúdult le a mélybe. Körötte gyertyános- bükkösök, tölgyesek és fenyvesek ontották magukból az oxigéndús levegőt. Jó hangulatról a kedves kis madarak gondoskodtak. Csodálatos trillájuk elhallatszott a közelben álló falvakig is. Az egyik házban egy népes család élt. Az apa suszter volt, az anya a háztartást vezette, nevelte és tanította hét porontyát. Gyakran mentek le a gyerekek a tóhoz fürdeni, a legidősebb fiú kíséretében. Hallották a sárkány históriáját, de mint minden gyerek, ők is kíváncsiak és egy kicsit vakmerők is voltak. Jó hangulatban zajlott a strandolás, még labdáztak is a vízben. Néha csobbantak egyet, sőt fejest is ugrottak a bátrabbak, a kellemesen langyos tóba. Egyszer csak egy fiú csatlakozott hozzájuk. Örömmel vették a közeledést. Felé dobták a labdát, ám ő gyorsan elkapta és már futott ki vele a tóból. Ezt látva sírni kezdtek: - Add vissza! Kérjük szépen! - ám az mintha meg se hallotta volna. Amint a könnycseppek belehullottak a tóba, a víz egyszer csak ringó, lassú táncba kezdett. Aztán kavarogni kezdett, örvénylett egyre gyorsabban és gyorsabban.  A fiatalok sietve tértek ki a partra. A tolvaj is megtorpant. Hirtelen koromsötét lett az ég, szinte semmit se láttak. A víz habzott, tajtékzott és egy hatalmas hétfejű sárkány emelkedett ki belőle. Megragadta a tolvajt és belerángatta a vízbe. Ezután újra elcsitultak a haragvó hullámok, újra csillogott a víztükör és az égen felhőbáránykák úsztak. Még a Nap is elmosolyodott. A testvérek szájtátva nézték végig az eseményeket. Kíváncsiságuk legyűrte félelmüket, s ott maradtak a parton kagylókat, kis halakat nézegetni. Egyszer csak valami különös dolog történt. A vízből egy kis hétfejű sárkány röppent ki, mindegyik fején aprócska koronák tündököltek. Egy darabig körözött a víz fölött majd, amikor meglátta a gyerekeket leszállt a legkisebb fiú, Babszem elé, aki ijedten hőkölt hátra. Ám de megbotlott egy kiálló fa gyökerében és hanyatt esett. A kis sárkány felsegítette az álmélkodó gyermeket. – Hát te ki vagy? – kérdezte. Addigra testvérei is odaértek és kíváncsian állták körbe. – A hétfejű sárkánykirály legkisebb fia vagyok, Aulet. Hárman vagyunk testvérek- folytatta. Apámmal, anyámmal és testvéreimmel lent lakunk a tó mélyén. Mi már itt születtünk. – Szüleid, hogy kerültek ide? - folytatta a kérdezősködést Babszem. – Szüleim nagyon messziről költöztek ide a tóba. - Miért költöztek ide? - kérdezte Babszem. Azért, hogy megbüntessék a rosszakat és jóra tanítsák az embereket! – felelte Aulet. Az előbb láthattátok is! – nézett rá a még mindig hüledező lurkókra. – Meddig maradtok itt? - Amíg élnek a környéken szívtelen emberek. Ha megjavulnak kiengedjük őket a tó fogságából, tovább állunk és akkor a tó majd kiapad. - Értem! - felelte Babszem. – Lehetünk barátok? - kérdezte újfent. - Hát persze! - mondta Aulet. – Felülhetek a hátadra? – kérdezte Babszem. – Természetesen! - Megmutatom neked milyen fentről a föld. A kisfiú ráült a sárkány hátára és felrepültek egészen a felhőkig. Amikor Babszem lenézett, már parányi fák nyújtózkodtak az ég felé, kacskaringózott a folyó és apró kis takaros házak mosolyogtak reá, majd megpillantotta a házukat is. Már lemenőben volt a Nap, mire visszaértek a tó partjára, ahol várták a testvérek. Elbúcsúztak a kis sárkánytól és hazamentek. Az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők narancs- vörösben úsztak. Mélységes csend borult az erdőre, és felsütött az égre a telihold.

 


 

Gani Zsuzsa: A garabonciás

 

Hol volt, hol nem volt, talán a Csallóközben a Kisalföldön, a Kis- Duna környékén, de lehet, hogy teljesen máshol élt egyszer egy ifjú. Ez az ifjú épp befejezte tanulmányait és már is dolgozni kezdett. Jóra való, becsületes, derék, szorgalmas fiatalember lett belőle. Büszkék is voltak rá szülei! Ám de ennek az ifjúnak varázsereje is volt! Az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú, vele együtt. Senkinek se árulta el a titkát. Még egy teremtett lélek se tudta! De én tudtam és csak nektek elárulom. Vihart tudott teremteni az akaratával, szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat. Kedve támadt egyszer a legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta az édesanyjának, hogy miben töri az eszét. Elmondta, hogy álmában egy tündérszép lány hívogatta. Kék szemű, mely olyan volt, mint égen a csillag. Haja barna, a földet söpörte. Karcsú volt, mint a nádszál. Álma olyan valósnak tűnt, hogy elhatározta addig meg nem nyugszik, amíg meg nem keresi. Édesanyja feltarisznyálta. Adott neki vizet és némi harapni valót az útra. Édesapja jó tanácsokkal látta el, majd keserves könnyhullatások közepette elindult. Jól tudta, hogy nem lesz egyszerű az útja. Ment, mendegélt, hegyre fel és völgybe le. Ment jobbra-balra, erre-arra. Átkelt a kékséges kék óceánon, számtalan veszéllyel szállt szembe. Egyszer hétméteres, tomboló viharral. Másszor óriás polippal, mely belecsimpaszkodott a hajóba és húzta-húzta lefelé a mélységesen mély árok felé. Szinte már-már az utolsó pillanatban az ifjú hozzáérintette a varázsos mutatóujját az egyik csápjához. Az meg úgy megcsiklandozta az óriás polipot, hogy kacagni kezdett. Kacagott és kacagott, de olyan hangosan, hogy kíváncsiságukban előbújtak a delfinek, a cápák, a ráják, a kardszárnyú delfinek és a bálnák és kíváncsian nézték, hogy mi történik. Eközben az óriáspolip elengedte a hajót és elmerült a mély vízben. Amikor partot ért a hajó az ifjú kiszállt belőle. Egy végtelennek tűnő homoksivatagba vitte az útja, ahol már vagy háromezer éve egy csepp eső sem esett. Az emberek úgy szomjaztak, mint a szivacs. Az ég tiszta volt, egy felleg se járt arra. Garabonciás diákunk erősen gondolkozni, koncentrálni kezdett. Erősen akarta, hogy essen, így hát szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat szórt. Egyszer csak eleredt az eső. Zuhogott, szakadt, esett, hullt, mintha dézsából öntötték volna! Az emberek éljenzésbe és ujjongásba kezdtek, nem győzték megköszönni a fiú jóságát. Örültek, mint a bolond a csörgős sipkának. Megetették, megitatták, majd szélnek eresztették. Ő ment tovább rendületlenül. Egyszer csak megérkezett egy végeláthatatlan tengerhez amelyben sellők laktak. Ott, ahol a legmélyebb volt a tenger, ott állt az Óperenciás tenger királyának a palotája. Gyöngykagylókból állt a fala, csigahéjakból az ablakok, melyeket piros és zöld növények díszítettek, az ajtó pedig korallokból. Itt az ifjú útbaigazítást kért egy sellőtől, aki épp arra járt, aztán folytatta útját. Kiért az óceánból. Ment egy ezüsterdőn, majd egy arany erdőn, végül egy gyémánt erdőn keresztül, amikor elérkezett keresztanyjához, a Viharanyához, aki egy barlangban lakott. Összehívta a szeleket és megtudta tőlük, hogy merre lakik a csodaszép tündér, akit a fiú már oly régóta keresett. Megköszönte a segítséget, majd továbbment. Már eltelt egy év, kettő, három, négy, öt, talán hat is eltelt, mióta útnak indult, mióta elhagyta a szülői házat. De ő csak ment tovább töretlenül.  Ment és ment éjjel és nappal, északra és délre, majd keletről-nyugatra. Egyszer csak megpillantott egy üveghegyet, a tetején egy kristálypalotát. Tizennégy grádicsfok állt rajta csupa-csupa gyémántból. - Azt hiszem, megérkeztem! - mondta magában a fiú. Odaérve egy sereg tündér libbent-lebbent elé sebbel-lobbal. Gyönyörű, csillogó-villogó, pörgős szoknyában, hófehér ruhában, tündöklő fátyollal a fejükön. Szemük úgy csillogott, mint az éjjeli csillag, mosolyuk sugárzott, mint a déli nap, orcájuk fehér volt, mint a frissen esett hó. Ahogy odalibbentek, hirtelen el is tűntek. Egy ezüst fa állt előtte, melyen ezüst almák csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. Az alma jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy arany körtefát, melyen arany körték csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. A körte jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy gyémánt szilvafát, melyen gyémánt szilvák csüngtek. Egyet leszakított, de most nem harapott bele. Felvitte a palotába és beletette az asztalon lévő tálba. Hát láss csodát! A szilva először ragyogni, tündökölni kezdett, majd hirtelen egy szépséges tündérré változott. Olyan  elbűvölő, lenyűgöző, ámulatba ejtő volt, mint az a lány akit álmában látott. A szép tündér elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány változtatta át két testvérével együtt gyümölccsé. Addig kellett ilyen alakban élniük, amíg el nem jön értük egy garabonciás. Eközben a két testvére is visszaváltozott gyönyörű lánnyá, csak mindkettejük bal karja vérzett egy kicsit a harapástól. A fiú ügyesen bekötözte, bocsánatot kért tőlük, majd feleségül kérte a legszebb tündér kezét, akiről oly szépet álmodott és akiért ezt a hatalmas utat megtette. A tündét hófehér táltos paripáján hazarepültek Csallóközbe a fiú szüleihez, akik már jól megöregedtek, de boldogan adták áldásukat az ifjú párra. A szülőket felültették maguk mögé a táltosra és visszarepültek a lány palotájába. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer ti is látogassátok meg őket!

 

Gani Zsuzsa: Jönne és Menne manó

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon két szomszéd. A Mátrában laktak a hegytetőn gyermekeikkel. Üde, friss volt a levegő és madárcsicsergéstől hangos. A kicsik még kis mókusokat is láttak ugra-bugrálni, ágról-ágra szökkenni. Ilyenkor meg se moccantak, meg se pisszentek, nehogy elriasszák őket. A kis Emese öt esztendős volt, Álmos pedig, a szomszéd hatesztendős fia. Sokat játszottak együtt, hisz jó barátok voltak. Tavasz lett. Pattantak a rügyek a fán, bimbót bontottak a virágok: a nárcisz és a jácint, menyegzőre készültek a fák. - De szép virág! - gyönyörködött benne a kislány. - Nézd! - egy szarvasbogár! - kiáltott fel a kisfiú. Ahogy rácsodákoztak a természet kincseire, egyre beljebb és beljebb mentek a sűrűbe. Mikor ráeszméltek, hogy eltévedtek, már este lett. Egy hatalmas, öreg korhadt fa ürege nyújtott nekik menedéket éjszakára. Arra ébredtek, hogy igencsak fáznak. Hűvös volt a reggel. Nekikészülődtek és elindultak hazafelé. Ám de sehogy se találták meg a hazavezető utat. Nagy búsan leültek egy fa tövében. Egyszer csak valahonnan hangokat hallottak. Hát felettük a faágon beszélgetett két apró manócska. Három arasznyi volt mindkettő, három ujjnyi a bajusza, öklömnyi a szakálla. Azt kiabálta az egyik vég nélkül a fán: - aki kitalálja a nevemet, annak teljesítem a kívánságát! - Hallgass, Jönne! - még meglát valaki! - mondta - Az ki van zárva, mondta erős hangon! - felelte. Aztán a másik is rákezdte, kiabálta vég nélkül a fán: - aki kitalálja a nevemet, annak teljesítem a kívánságát! - Hallgass, Menne! - még meglát valaki! - mondta gyenge hangon. - Az ki van zárva!- felelte- még sose fordult elő ilyesmi! - Ekkor a két gyermek örömében felugrott a fa tövéből és ugyan tényleg nem látták a manócskákat, mert a levelek eltakarták, de a hangjukat bíz meghallották. Hangosan felkiáltottak: - Tudjuk, hogy itt vagytok manócskák! Gyertek le a fáról. Megmondjuk a neveteket, ti pedig teljesítitek a kívánságunkat, hisz megígértétek! - Mit volt mit tenni, a kis manók lemásztak a fáról. - Na, mondjátok meg a nevünket! - mondták egyszerre még mindig mosolyogva, mert nem hitték azt, hogy kitalálják. Arra gondoltak, hogy hátha összetévesztik a nevüket. - A tied: Jönne - mutatott rá Emese. - A tied: Menne - mutatott a másikra Álmos. Lehervadt a vigyor mindkét manó arcáról: - Hát mondjátok meg, mi a kívánságotok? - Haza szeretnénk jutni! - felelték a gyerekek. A két manó csettintett egyet és abban a szempillantásban ott voltak a házuk kapuja előtt. Épp jókor, mert a szüleik már majd kisírták szemüket bánatukban. Bocsánatot kértek és megígérték, hogy többé nem fognak elkószálni az erdőben. Így volt, mese volt! Itt a vége fuss el véle, ha gondolod, járj a végére!

 

 

Gani Zsuzsa: Zombi mese

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi Zombi. Ez a kicsi Zombi egyik reggel kiment a kertbe sóskát szedni. Hogy miért pont sóskát? Azért, mert az volt a kedvence. Pont úgy, mint nektek a csokoládé. Amint ment mendegélt, egyszer csak hall valami károgást és cincogást. Odamegy megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy varjú verekszik egy kis egérrel. - No, még ilyet se láttam életemben - mondja a kicsi Zombi, és olyan jót nevetett rajta, hogy majd kipukkadt. - Ejnye- bejnye kicsi Zombi, hogy mersz te rajtam kacagni? - károgta a varjú. - No, ezért lesz nemulass! Kicsi Zombi bezzeg most már nem kacagott. Tudta jól, hogy hibázott, hisz nem szép dolog a kárörvendés, a gúnyolódás, csipkelődés. Tréfát űzni, gúnyt űzni valakiből és kifigurázni valakit bármi is legyen az oka. - Ha nem válaszolsz jól a három találós kérdésemre, idehívom a Zombi evő Habakukkot !- kárálta a varjú. A kis egér is csak tátott szájjal nézte! Kicsi Zombi bocsánatot kért tőle. Nem is egyszer, inkább háromszor. Szánta- bánta amit tett, de hiába. A varjú tovább károgott. - Ha nem válaszolsz jól a három találós kérdésemre, idehívom a Zombi evő Habakukkot ! - Hát jó!- nem volt mit tenni- válaszolok három kérdésedre. - Halld az elsőt!

Hosszú lábam van, szállok, hol ugrálok,

bárhol meglelhetsz e kerek világon.

Színem feltűnő, mérgező, ha rikít,

némely társam imádkozik egy picit.

 

Fűvel, levéllel, léggyel táplálkozok,

csápjaim rövidek, ám de vastagok.

Hátsó lábam, szárnyam megdörzsölgetve,

mezőn, réten vígan ciripelgetek.

- Ez a sáska- felelte Kicsi Zombi. - Jó a válasz! Halld, hát a másodikat!- kárálta a varjú.

Uszonyom és kopoltyúm van,

ezüst sikamlós pikkelyem.

Húsom finom és ízletes,

vízben fogócskázom veled.

- Ez a hal- felelte Kicsi Zombi. - Jó a válasz! Halld, hát a harmadikat!- kárálta a varjú.

Burukk- burukk

 

Bárhol láthatsz, akár a városban,

vagy szárazföldön, búgok zajosan,

ügyesen repülök, párban élek,

ragadozó madaraktól félek.

 

Magot, levelet, rügyet, virágot,

gyümölcsöt csipegetek meglátod,

színem szürkés, búgva beszélgetek,

nem költözöm s itt élek veletek.

 

Burukk- burukk

 

- Ez a galamb- felelte Kicsi Zombi. - Jó a válasz! Mindhárom találós kérdésre jól feleltél, most az egyszer szerencséd volt. Megbocsájtok!- kárálta a varjú. Mindhárman elbúcsúztak, elköszöntek egymástól. Még máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Sárkánykirály

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, talán még azon is túl, ott ahol a kurta farkú röfi túr, volt egy palota. Az ám! De ez a palota nem ám akármilyen volt! A fala gótikus stílusban készült, magasba emelkedtek csúcsos tornyai. Ezüst süvegcukorból, a díszes ablakai, ajtói arany cukordrazséból, rajta a díszítés marcipánfigurákból, a teteje pedig gyémánt fondantból készült. Olyan szép volt az a palota, hogy aki meglátta, annak tátva marad a szája, szinte leesett az álla csodálkozásában. Ám de ezt a palotát nagy titok övezte. Sohase látta senki se belülrõl és sohase láttak se kijönni, se bemenni se egy teremtett lelket sem. Valamint az a hír járta, hogy éjjel-nappal egy láthatatlan szellem õrzi. Ezért hát elkezdtek az emberek pusmogni. Szájról- szájra járt a sutyorgás. Volt aki azt mondta, hogy az a Sárkánykirály palotája, volt aki azt, hogy magáé az ördögé. Ám azt is lehetett hallani, hogy egy szépséges hajadont tartanak bent fogva, akit valamikor réges régen raboltak el szüleiktõl. De hogy mi az igazság, azt senki se tudta. A közeli parkban, ahol a leggyönyörûbb hangú énekesmadarak fuvoláztak és a legtöbb pávaszemes lepke röpködött, ott egy megkopott padon aludt télen - nyáron egy elhanyagolt, ápolatlan küllemû ember, akinek ránézésre még a korát se lehetett megmondani. Valamikor szorgos - dolgos ember lehetett, de elvesztette a munkáját. Hamarosan a felesége is elhagyta, végül a lakását is el kellett adnia. Hej, szomorú idõk következtek a fiatalember számára. Hiába keresett, sehol se talált munkát. Így koldulnia kellett, pedig roppant mód szégyellte. Lesütött szemmel köszönte meg, ha olykor-olykor csurrant-cseppent valami. - Ej, de jó volna, ha három kívánságom teljesülne! - sóhajtott fel egyszer egy holdfényes éjszakán a hajléktalan ember. Ebben a szempillantásban egy tündér tûnt fel a felhõk között, majd lebegni kezdett a levegõben, s ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, végül pont a koldus elõtt állt meg. Csodaszép volt a tündér, csillogott-villogott gyémánt ruhája. Uszálya olyan hosszú volt, mint a leghosszabb folyó hossza. Jé és a fején tiara tündökölt! De, még milyen tiara! Apró gyémánt kristályokból volt kirakva. Ránézett az emberre kedvesen, szelíden, szinte gyöngyözött mosolyától hófehér fogsora. - Mit kívánnál? - kérdezte meg tõle egyszeriben, oly váratlanul a meseszép tündér.  Teljesítem három kívánságod. Ám bölcsen használd fel õket! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még idõben észbekapott és gyorsan elõre köszöntötte és megköszönte. - Az elsõ kívánságom: láthassam meg észrevétlenül, hogy mi van, vagy ki van belül a palotában! - mondta. - Hát legyen! Hórum-punty-punty- pontyodáré és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját. Az ember máris eltûnt, és ott termett a palotában. A palota üres volt, legalább is azt hitte. Néma csend volt, de úgy érezte, hogy még a falak is figyelik. A hatalmas termekben a barokk stílusjegyek érvényesültek. Bonyolult minták, gazdag díszítés jellemezte õket. Nyugalmat, békességet sugárzott. Titokzatosnak, olyan mmeseszerûnek tûnt minden ahogy ment tovább elõre. Egyszer csak meglátott egy hatalmas aranykilincset egy óriási ajtón, kíváncsiságból benyitott. A falakon csodaszép díszítések, festmények voltak. Amerre csak nézett minden a pompáról és a gazdagságról árulkodott. De itt se látott egy teremtett lelket sem. Ám mintha valahonnan azt hallotta volna: - Gyere ifjú és szabadíts ki! - Nézett erre, nézett arra, fülelt itt és ott, de senkit se látott. - Biztos, hogy csak képzelõdtem! - morfondírozott magában. Már indult volna tovább, de valami azt súgta, hogy maradjon és nézzen jobban körül. Egyszer csak egy furcsaságot vett észre. Egy égõ fáklyát pillantott meg. De ez az égõ fáklya libegett, lengedezett, pedig az ajtók, ablakok zárva voltak, egy szellõ se jöhetett volna be sehonnan sem. Közelebb ment a fáklyához. Elkezdte tapogatni körülötte a falat, míg egyszer csak a kezével egy apró domborulatot érzett, amit véletlenül megnyomott. Hát lássatok csodát! - feltárult egy ajtó. A koldus kíváncsian, óvatosan, lábujjhegyen lépett be rajta. Egy szép lány ült egy fésülködõ asztalnál és valamit nézett. Nesztelenül a háta mögé állt és azt látta a tükörben, mert az bizony egy tükör volt, hogy egy távoli szigeten állt egy palota és az ablakába állt egy öreg király, akinek hullt, egyre hullt a könnye, mint a zápor esõ. Most vette csak észre, hogy ennek a gyönyörû lánynak is potyogtak a könnyei. De nem ám akárhogy! Gyémánt könnyeket hullajtott, már lassan megtelt vele a hatalmas terem. Ekkor a lány felnézett a tükörrõl, meglátta a férfit és egyenesen a szemébe nézve rákérdezett: - Azért jöttél, hogy kiszabadíts? - Az ember még válaszolni se tudott a kérdésre, a lány máris folytatta: - Ez a palota a Sárkánykirályé. Most nincs itt, elment. De ha hazajön, felfal szõröstül- bõröstül. Megszökni se tudunk, mert egy láthatatlan szellem õrzi a palotát, aki azonnal értesíti a palota urát, ha nem várt dolog történik. Minden reménytelen - sóhajtott föl a szépséges királylány és újra potyogni kezdtek a könnyei. Királylány volt õ, tudjátok? Ô volt a távoli sziget királyának a lánya, akit még kamasz korban rabolt el a palota kertjébõl a sárkány. Cukrot kínálgatott neki. Nem tudta még, hogy óvatosnak kell lenni az idegenekkel szemben. - Egy cseppet se búsulj, igézõ szépség! - most elmegyek, holnap ugyanebben az idõben eljövök. Hiszem, hogy nincs minden veszve és van remény! - Elköszöntek egymástól. A koldus elment, a királylánynak pedig tovább hullt, egyre hullt a könnye, mint a zápor esõ. A palota mellett ott volt egy arany istálló, benne pedig egy ébenfekete táltos paripa. Olyan, de olyan gyönyörû volt! Fénylett, tündökölt a sörénye, mely oly selymes volt, mint az üde tavaszi rét. Másnap az ifjú visszament a közeli parkba, leült a megkopott padra. - Mit kívánnál? - kérdezte meg tõle egyszeriben, oly váratlanul a meseszép tündér. - Teljesítem második kívánságod. Ám bölcsen használd fel! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még idõben észbekapott és gyorsan elõre köszöntötte és megköszönte. - Az legyen a második kívánságom, hogy adj nekem egy olyan hõlégballont, aminek olyan varázsereje van, amivel meg tudom szöktetni a királylányt. - Hát legyen! Hórum-punty-punty-pontyodáré és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját. Az ember máris eltûnt, ott termett a palota kapujában, s mellette ott állt repülésre készen a hõlégballon. Már tudta hol találja a tündérszép lányt, így szaladt, futott, mintha puskából lõtték volna ki! Amikor odaért hozzá sebtiben köszöntötték egymást, majd a fiú megfogta a lány kezét és szaladtak egyenest a hõlégballonhoz. Ekkor a felhõk közt feltûnt a hétfejû sárkány. Hatalmas zöld, pikkelyes szárnya csak úgy suhogott a levegõben. Szállt mint a szél, nem is, inkább, mint a gondolat! A torkából fényes lángnyelvek csaptak fel. Szinte felperzselte a közeli pázsitot. Ôk meg szaladtak és egyre gyorsabban szaladtak egyenest a hõlégballonhoz. Már éppen beugrottak. Már épp indulni akartak, amikor odaért a sárkány. Kiragadta a királylányt és dúlva-fúlva magával vitte és bezárta a szobába. De még elõtte hátrafordult és visszaszólt mennydörgõ hangon, villámló szemekkel a koldusnak: - Na, te nyomorult! Ha ezt még egyszer megpróbálod, nem állok jót magamért! - A koldus elment, visszament a közeli parkba, leült a megkopott padra és egy ideig búsult magában. A királylánynak a palotában, a szoba fogságában  pedig tovább hullt, egyre hullt a gyémánt könnye, mint a zápor esõ, már majdnem megtelt vele a hatalmas terem. Harmadnap ismét a fiú elõtt termett a tündér. Mit kívánnál? - kérdezte meg tõle egyszeriben, váratlanul. - Teljesítem harmadik kívánságod. Ám bölcsen használd fel! - Hej, Istenem, de megörült a koldus, majdnem táncra perdült örömébe, ám de még idõben észbekapott és gyorsan elõre köszöntötte és megköszönte. - Az legyen a harmadik kívánságom, hogy adj nekem egy olyan varázssípot, aminek olyan varázsereje van, amivel meg tudom szöktetni a királylányt. - Hát legyen! Hórum-punty-punty-pontyodáré - mondta és hírtelen megsuhintotta a varázspálcáját. Az ember máris eltûnt, ott termett a palota kapujában, s kezében volt a varázssíp. Már tudta hol találja a tündérszép lányt, így szaladt, futott, mintha puskából lõtték volna ki! Amikor odaért hozzá, sebtiben köszöntötték egymást, majd a fiú megfogta a lány kezét és szaladtak egyenest a az istállóba a táltos paripához. Ekkor a felhõk közt feltûnt a hétfejû sárkány. Hatalmas zöld, pikkelyes szárnya csak úgy suhogott a levegõben. Szállt mint a szél. Nem is! Inkább, mint a gondolat. A torkából fényes lángnyelvek csaptak fel. Szinte felperzselte a közeli pázsitot. Ôk meg szaladtak és egyre gyorsabban szaladtak egyenest a táltoshoz. Már éppen felugrottak a paripára. Már épp a levegõbe emelkedtek, amikor már majdnem odaért a sárkány. A koldus megfújta a sípot, amikor egy hatalmas kerekerdõ kerekedett. A táltos paripa pedig szállt a levegõben hasítva a fellegeket. Már jó messzire eljutottak, amikor észrevették, hogy a nyomukban jár a sárkány. Az ifjú újra megfújta a varázssípot. Egy végtelen kékes kék óceán hullámzott mögöttük. A tajtékok szinte az eget verték. Már jó messzire eljutottak, már a távoli sziget széléig jutottak, amikor észrevették, hogy a nyomukban jár a sárkány. Az ifjú újra megfújta a varázssípot. Végül is sikerült épségben hazavinni a királylányt. A sárkánynak pedig épp csak eddig volt hatalma. Amint hazaért a királylány, a hétfejû sárkány hamuvá foszlott. Hamvai a kékes kék óceánba hullottak. A király boldogan ölelte meg rég elveszett lányát, a koldusnak ékes gúnyát adott. Elõtte pezsgõfürdõben megfürdött, a borbély megmosta, majd levágta haját s szakállát. Gyönyörû ifjú lett belõle, ráadásul gazdag is, hisz a király hozzáadta fenséges leányát. Ebben a szempillantásban egy tündér tûnt fel a felhõk közt, majd lebegni kezdett a levegõben, s ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, végül pont az ifjú elõtt állt meg. - Teljesítettem három kívánságod és te bölcsen használtad fel. Viszont azt tudnod kell, hogy immár a Sárkánykirály palotája is üresen áll, így hát az is a tied. A szellem pedig mindig rád fog vigyázni, bárhol is leszel! - A fiatalember megköszönte a sok jót, amit kapott, majd végleg elbúcsúztak egymástól. Soha többé nem látta a tündért. A király pedig áldását adta az ifjú párra és hamarosan összeházasodtak. Odaadta a hajdani koldusnak az egész királyságát. Messze földön híres lett. Szerették, tisztelték becsületességéért, jóságáért és bölcsességéért. Sok gyerekük születetett, talán vagy tizenkettõ. Talán így történt, talán nem. De lehet, hogy mégis csak így esett és még máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

Gani Zsuzsa: A szerencsepénz

2021. 05. 29.

 

Mojszi édes mosollyal szenderült álomba. Egyszer csak az éjszaka közepén felébredt. Szobájába beszűrődött a Hold fénye. Nézte, hogy mily kék a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye. Néhány sirály halkan szállt alatta, talán a sóhajos éjt avatta? Gondtalan szárnyalt, figyelte csöndben, eközben némán pergett a könnye. Oly gyönyörű volt minden, mit látott, hisz lelkében nyugalomra vágyott. Tárta szárnyát, vagy lebegett veszteg, mint ott fent az a szép szatén felleg. Aztán hirtelen újra álomba szenderült. Egy fényes fémpénz gurult előtte a réten. Gurult, gurult, aztán egyszer csak megállt. Aztán forogni kezdett. Először csak lassan, aztán egyre gyorsabban, végül olyan gyorsan forgott, hogy azt már Mojszi szeme nem bírta követni. Milliónyi fényes gyémánt por  kavargott a levegőben. Egyszer csak kirajzolódott a fémpénzen egy gyémánt palota. Az is forgott az érmével sebesen. Fénylő gyémánt erdő kezdte körbe ölelni, benne gyémánt fákkal, bokrokkal, virágokkal és gyémánt állatokkal. Aztán egyszer csak lassulni kezdett a fémpénz, s s rajta minden, majd megállt. Bojszi nagyon kíváncsi lett, mi is lehet ott. Feltarisznyálta magát és elindult felé. Ment, mendegélt, tett vagy huszonnégy lépést, aztán mégegyszer ennyit és már a gyémánt erdőben járt. Gyémánt őzsuták és a gímszarvas tehenek gyémánt gidáikkal, borjaikkal járták az erdőt. A kicsik Bojszihoz egészen közel mentek. Ó, de jó lett volna megsimogatni őket! De nem volt szabad hozzáérni, megsimogatni őket, tudta ő ezt nagyon jól. Hogy miért nem? Az idegen szaga miatt, ami rátapadt volna a szőrükre. Ha az anyjuk megérzi, sorsukra hagyja őket. Ebben az esetben vagy éhen pusztulnak, vagy ragadozók zsákmányává válnak a kicsik. Ezért inkább távolabbról gyönyörködött bennük, amíg tovább nem ugra-bugráltak legelészni a gyémántos fűben. Ahogy Bojszi ment, mendegélt, egy gyémántos asztalkán egy gyémánt mag tündökölt árván. Beletette a tarisznyájába, aztán tovább ment. Egy gyémántos hordóban esővizet talált. Megtöltötte kulacsát gyémántos esővízzel, majd folytatta útját. Megérkezett. Hosszú, hosszú kacskaringós lépcsősoron ment végig. A korláton gyémánt rózsák készítettek hosszú-hosszú fonatot. Rajta lepkék, pillangók, méhek táncoltak derűsen, önfeledten, gondtalan. Ekkor Bojszi egy pillanatra felült az ágyában, kinyitotta a szemét. Körül nézett a szobában, talán még el is mosolyodott, aztán visszahuppant a párnájára és aludt tovább. Álmában elérkezett egy kapuhoz. Lenyomta a kilincset és belépett egy hatalmas, tágas terembe, ahol gyémántos trónuson egy mosolygós óriás ült. Fején hét szál kékes-zöld színű hajszál ágaskodott, három füléből szőrszálak meredeztek. Két füle pont úgy helyezkedett el, mint mindenki másnak, egy pedig hátul a tarkóján. Orra hosszú volt és horgas, olyan, mint a sasnak. Állán pedig hosszú-hosszú kékes-zöld szakáll lógott le egészen a földig. Kedvesen, szelíden beinvitálta. Illendőképpen köszöntötték egymást. - Gyere be Mojszi, már vártalak. Finom étellel, itallal kínállak. Egyél, igyál nyugodtan, utána majd beszélgetünk - mondta és eközben köszöntésképpen átölelte.  Miután jóllakott, beszélgetni kezdtek. Gyorsan telt-múlt az idő. Az égen a Hold aludni készült pihe-puha fészkén, tündöklő fények ölelték békén. Így hát Mojszi is elbúcsúzott. Az óriástól kapott egy csodaszép gyémántos könyvet ajándékba, tele szebbnél-szebb rajzokkal. Megköszönte, majd hazament. A könyvet, az esővizet, a magot az éjjeli szekrényére tette nyuszikás tálkájába, majd lefeküdt és elaludt. Sarjadt a holnap, űzte a múltat, vajon mi az, amit csak Ő tudhat? Nézte, milyen kék volt a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye. Aztán ő is aludni tért. Ahogy ébredt, a Nap és sugarai bevilágították a szobát Mojszi is felébredt. Egy ideig még ült az ágyán ásítozva, csipáit törölgetve, közben az álmára gondolt. Kinézett az ablakon, de nyoma se volt se a gyémánt palotának, se a gyémánt erdőnek, de ahogy megfordult csak úgy tündökölt az éjjeliszekrényén valami. Bigyó és Bogyó ekkor már körötte álltak. – Hát mégse álom volt? – Mojszi töviről-hegyire elmesélte mi történt az éjszaka. Testvérei tátott szájjal hallgatták. Aztán fogta a gyémántos kincseket és lement a szüleihez reggelizni, nyomában fiú, majd lánytestvérei nyargaltak. Lent aztán újra elmesélt mindent töviről–hegyire. Reggeli után Mojszi kiment a kertbe, elültette a gyémántos magot, meglocsolta gyémántos esővízzel, majd mellétett egy aprócska gallyat. Ezután visszament a szobájába és belelapozott a könyvbe. Sok-sok illusztráció volt benne. Utalás arra, hogy mit kell tennie, hogy hatalmasra nőjön a kertben a gyémántos répa fa. Így is tett. Eltelt egy nap, eltelt kettő, három és a harmadikra lássatok csodát, tényleg csodaszép, gyémántos répafa tündökölt a kertben. Leszakított egyet és jól lakott vele. Így tett mindenki a családban. Minden nap termett a fa hét gyémántos répát. Aztán pirkadt a reggel, Kakas Kamill kukorékolni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. Erre már Mojszi is felébredt. Egy ideig még ült az ágyán ásítozva, csipáit törölgetve, közben az álmára gondolt. Kinézett az ablakon, de nyoma se volt a gyémántos répafának. Egy darabig még ült az ágyában csodálkozva és az álmára gondolt. Így volt mese volt, talán igaz se volt.

 

Gani Zsuzsa: A dínók földjén

2021. 06. 01.

 

Esős idő volt. Zuhogott, mintha dézsából öntenék, ráadásul a szél is erősen fújt. A Diósförgepatony család tv-t nézett. Kivételesen a kicsiknek is meg lett engedve. Tudjátok, hogy mit néztek? Egy természetfilmet, dokumentumfilmet. Hogy miről szólt? Elmondom, figyeljetek jól! Gyönyörű, üde, zöld és buja dzsungel volt az őskontinens, a Pangea. Az idő egyre melegebb és csapadékosabb lett. Forró volt és száraz, aztán hirtelen a monszunok, a szelek hatalmas esőt zúdítottak le a termetes tenger felől. Cikászokat és a páfrányokat porzott be a szél. A hatalmas ginko fa is kellemes árnyékot nyújtott a nagy hőségben. Néhány fenyőt rovarok, lepkék poroztak, néhányat a szellő, vagy úszva tették meg az utat más területekre, ahol a mag bebújt a földbe és égig érő fává cseperedett. A fenyők gyantája megkövesedett, magába zárva, fogságban tartva néhány rovart: szúnyogot, legyet, vagy hangyát. Diósförgepatony Bubika csak nézte-nézte elmerengve, képzeletben már egészen máshol járt. Hogy hol? A Triász osztályban, ahova járt a camarasaurus, az apatosaurus, a diplodocus, a brachiosaurus, az archosaurus, a plesiosaurusz és az ichthyosaurus. Együtt járták a pusztákat. Együtt gyönyörködtek a bogarakban, rovarokban, növényekben. Nagyon vigyáztak a természetre, mert csodaszép volt és szerették volna, ha mindig az is marad. Finom, fűszeres, vagy eső illatok kavarogtak a levegőben. Míg az archeusok inkább az atlétikát, a gyaloglást és a futást szerették, mert a sport volt a mindenük, a plesiosauruszok és az ichthyosaurusok inkább az úszást választották. Gyakran rendeztek egymás között versenyeket is. Ki úszik messzebb, ki úszik gyorsabban. Hol az egyik, hol a másik győzött. Nem az volt a lényeg, hogy győzzenek, hanem maga a játék és a hangulat. Eközben a Jura osztályban boldogan, gondtalan éltek a gigászi húsevő ragadozók. Olyan nagyok voltak, hogy mellette mi talán kisegerek lehettünk volna. Legelték a füvet, a lombokat a hatalmas növényevők. A diplodocus, a brachiosaurus, a seismosaurus, a sauropoda, a titanosauria, az argentinosaurus, a seismosaurus. Ők a Jura nevű  osztályba jártak. Nagyon jó barátok voltak. Mellettük, mi akkorák lehettünk, mint talán egy hangya. Ekkorra a Pangea, az őskontinens egyre inkább két részre vált. A vulkanikus aktivitás egyre inkább csökkent, a levegő hűlni kezdett. Még mindig meleg volt, vegetáció, az élővilág szemet gyönyörködtető, varázslatos, impozáns volt, szinte magához csalogatta a látogatót. Az iskolának volt egy hatalmas szárazföldi udvara, ahol szabadon játszottak és tanultak a dinoszauruszok. A szünetben csordákban jártak, hosszú nyakukkal a legmagasabb fák leveleiből legelésztek. Néha azért Diplodocus Dorothea és Sauropoda Sarolta egy-egy finom falaton összekapott. A vita hevében hosszú farkukat egymásnak csapkodták, mintha ostor lett volna. Ilyenkor olybá tűnt hogy tán mennydörgött vagy villám csapkodott, akkorát szólt, durrant a hangja. Titanosauria Titanilla fülét, farkát behúzta ijedtében. Persze ezután gyorsan ki is békültek. Nagyon sokat beszélgettek mély, öblös hangjukon. Jókorát sétáltak, hatalmas lábaikkal szinte döngött lábuk alatt a föld. Földrajzórán volt, amikor a csipkés, zord, égig érő hegyekben, vagy a sűrű erdőben jártak. Ilyenkor az érintetlen természetben gyönyörködtek, de olykor kirándulást tettek a szép, kristálytiszta folyókhoz, a vízesésekhez és a gleccserekhez. Félelmetes volt, amikor a jégfalból óriási, gigászi jégtömbök szakadtak le, és zúdultak le óriási robajjal. Szauropoda Szerafin és Szauropoda Szerafina legjobban a gyönyörű hegyi tavakhoz szeretett kirándulni. Tornaórán fogócskázást kedvelték legjobban a húsevők, bújócskázást pedig a növényevők. Alloszaurusz Szkilla nagyon boldog volt, amikor sikerült elkapnia, vagy megtalálnia egy- egy növényevőt, például Szauropoda Szorinát, aki a leglassúbb és legügyetlenebb volt. De nem bántotta. Ám amikor korgott a gyomra volt olyan állat, akit kíméletlenül cafatokra tépett és felfalfalt. De hát ő ilyen volt, húsevő, ragadozó. Menekültek is amerre láttak a szauropodák , ha észrevették, hogy Alloszaurusz Szkilla közeledik. A geosaurusok az úszásért rajongtak a legjobban. Szinte szelték a vizet óriási uszonyaikkal. Az iskolai szünetben finom halakat ettek tízóraira és ebédre. Pterosaurus Szonja imádott repülni. Szenvedéllyel űzte a vadászatot. Addig üldözte a kiszemelt prédát, amíg az el nem fáradt és hirtelen a hátába mélyesztette karmait. Hiába, ő is ragadozó volt. A Kréta osztályba jártak a dinoszauruszok, Raptor Szilviusz és Tyrannoszaurusz Szilvána is. Eközben lassan egyre inkább szétváltak a szárazföldek. Formálódott a Föld arculata. Változott az időjárás. A tengerben úszkált a mosasaurus, a plioszaurusz, a kronosaurus, a pleizoszaurusz és később jött az osztályba az elasmosaurus és a megalodon is. Ő volt a csúcsragadozó az őstengerben. Félt is tőle mindenki. Hatalmas volt, óriási fogakkal és olyan sebesen úszott, hogy azt szem nem tudta követni. Amikor zsákmányra lelt olyan hatalmas hullámokat korbácsolt, hogy a felhőkig fröccsent a víz és örvénylett a tenger. Nagyon félelmetes volt, akárcsak a hangja. Raptor Szilviusz, Tyrannoszaurusz Szilvána és Megalodon Melánia nagyon jó barátok voltak. Soha sem fölényeskedtek társaikkal, nem fitogtatták erejüket. Egyik sem volt önelégült, beképzelt, hetyke, és hivalkodó sem. Ám történt egyszer, hogy Raptor Szilviusz és Tyrannoszaurusz Szilvána találtak egy elpusztult, vastagon húsos, zsíros tetemet. Mindketten nagyon éhesek voltak és fájt a foguk a finom falatra. Ezért veszekedni kezdtek, hogy kié legyen. Összekaptak, összetűztek, vitatkoztak egyre dühösebben, mérgesebben. Senki, se mert a közelükbe menni, zengett a hangjuktól a környék. - Hadd legyen az enyém! majd legközelebb a tied lesz! - mondta Szilviusz. - Hiszi a piszi! – felelte. - Hadd legyen az enyém! Legközelebb a tied lesz!- mondta Szilvána. - Hiszi a piszi! – felelte. - Csihi-puhi, csihi-puhi, csihi-puhi kezdték el a verekedést. Aztán kerültek-fordultak jobbra és balra, előre és hátra, aztán körbe-körbe a vita hevében, amikor hirtelen csibbent- csobbant a víz, és zsip-zsup kiugrott a vízből Megalodon Melánia és azonnyomban elvitte a zsákmányt. - Ez most már az enyém! - kacagott és belecsobbant a tengerbe. A víz hulláma beterítette Szilviuszt és Szilviánát. - Hapci! Hapci!- prüszköltek, majd dérrel-dúrral, hanyatt-homlok elmentek a sűrű berekbe. Egy jó ideig senki se látta őket. Aztán újra hétfő lett. Gyönyörű idő volt. Az udvaron gyülekeztek a Kréta osztályos tanulók. Szilviusz és Szilviána először még mérgesen néztek egymásra, aztán egyszer csak elnevették magukat és bocsánatot kértek egymástól. - Látod Szilviusz? Ha nem vitatkoztunk volna, hanem igazságosan osztozkodunk, nem vitte volna el az ennivalót az orrunk elől Megalodon Melánia. - Igazad van! – felelte immár vidáman, jókedvűen. Aztán mindketten hazabaktattak a szüleikhez. Így volt mese volt, ha nem hiszed, járj utána! Ekkor Diósförgepatony Dénes bácsi, a kicsik apukája elkapcsolta a televiziót. - Nézzétek, kisütött a nap! Menjünk ki a kertbe tenni-venni! Így is történt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

Gani Zsuzsa: A smaragd lakat

2021. 05. 29.

 

Karakószörcsögi Kazimír nagyon sokat hallott a sárkányokról. Nagyon szeretett volna meggyőződni arról, hogy tényleg léteznek- e, valamint arra, hogy hol és hogyan élnek. Ekkor eszébe jutott testvérének a múltkori varázslatos utazása. – Ahá! – csillant fel a szeme. Lement a pincébe, megkereste a ládikát. Poros volt, ütött-kopott, sűrű pókháló szőtte körbe. Hozta a teleszkópos pókhálózót, leszedte vele a dús fonalakat, és letörölgette a ládika tetejét egy ócska ronggyal. Valami ókori felirat volt rajta, s a fémpántot lakat zárta. Megérintette a lakatot, felpattant a zár és kinyílt a ládika. A ládikából kivette a varázsköpenyt. Lehajtotta a láda tetejét, rátette a fémpántot. - Nem fogja senki se észrevenni, ha elmegyek, mert estére visszatérek. A hátizsákomba tettem a használt mobiltelefonomat, majd csinálok vele fényképeket. Tettem még egy kis üveg vizet és egy pár darab sajtos masnit az útra – gondolta magában. Felvette a köpenyt és ha hiszitek, ha nem láthatatlan lett. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a sárkányok földjén. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőbe és hipp-hopp, sitty- sutty már meg is érkezett. - Nézz fel az égre, a kékséges kék felhők fölé, ott terült el a sárkányok birodalma. Hatalmas volt. Se az elejét, se a végét sem lehetett látni. Gyönyörű abszintzöld, néhol krómzöld színű volt a pázsit. Rajtuk megszámlálhatatlanul sok virág nyílt. Finom illatuk kavargott a légben. Még az orromba is. Ettől egy nagyot tüsszentettem: hapci-hapci-hapci!- Fehér, kék, lila, bíbor, vörös, piros, rózsaszín, narancs, barna, fekete és sárga színben pompáztak. A Nap még háromszor fényesebben tündökölt, mint a Földön. Az égen teljes színkavalkádban úsztak a felhők. Eső után, amikor a sugarak áttörtek a cseppeken vörös, narancssárga, sárga, sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék, lila színben tűnt fel a szivárvány. A gyönyörű pázsiton öt palota állt, egymástól mindegyik hétholdnyira. Az egyfejű sárkány palotáját borostyán futotta be. A háromfejű sárkány palotáján moha virágzott. A hétfejű sárkányén repkény kúszott. A tizenkétfejű sárkány palotáján az aranyos rózsabogarak tömege őrködött éberen és a huszonnégy fejű sárkány palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. Mindegyik palota mellett állt egy gémeskút, körötte szürkemarhákból álló gulya, amit egy pásztor, a sinka kutyájával őrzött, aki ugyancsak munkabíró volt. Ha a pásztor megéhezett, gulyáslevest főzött magának. A maradékot a kutyájának adta. A vasfazík alá árvaganét tett tüzelő gyanánt. Ha elálmosodott, a szabad ég alatt hunyta le a szemét. Karakószörcsögi elővette a mobiltelefonját és csinált vele jó sok fényképet. Békésen, nyugalomban teltek a napok a sárkányok földjén. Mindegyik palotában egy sárkánykirály uralkodott a sárkánykirálynéval. Egyedül a huszonnégy fejű sárkány volt láthatóan magányos. Azaz mégsem, de erről később mesélek. Azt kérdezitek, hogy néztek ki a sárkányok? Testük erőteljes, hosszan megnyúlt, fejük hosszúkás, erőteljes állkapoccsal, benne hatalmas, tűhegyes fogak meredeztek. Mellső lábaik vaskosak, hosszú hátsó lábaikon a lábujjak szaru karmokban végződtek. Testüket pikkelyek fedték. A királynék színe szürkésfekete, a királyoké sötét szürkésbarna volt. A szájukban hosszú villásnyelv ült. A királyok a birodalmukban bölcsen és igazságosan uralkodtak, szerette is őket minden alattvaló, akik takaros kis kertes házakban laktak, mely előtt patak csordogált. A házak mögött pedig kőriserdő burjánzott. Ugyanolyan állatok lakták, mint a mi erdeinket. Az alattvalók, a vazallusok ugyanúgy dolgoztak, mint az emberek a földön. Voltak köztük szabók, varrók, cukrászok, szakácsok, takácsok, suszterek, szövők, fonók, ácsok, lakatosok, kőművesek, kéményseprők és még sorolhatnám. Nagyon szerettek dolgozni, mert az iskolában azt a mesterséget tanulták, amit szerettek, így jókedvvel munkálkodtak. Munka közben néhányan dudorásztak, néhányan beszélgettek. Nagyon szorgalmas, tisztelettudó, illedelmes és alázatos volt mindenki. Éppen ezért a fizetést is annyit kaptak, amennyit megérdemeltek. Gyémántot, aranyat, vagy ezüstöt kaptak. Ládikákban gyűjtötték össze. Ha megéheztek halásztak, vadásztak. Szaglásuk kitűnő volt, így már messziről megérezték a zsákmány szagát. Az áldozataikat, a prédát a családnak adták. Nagyvadat: szarvast, vaddisznót, vagy rovarokat, néha még tojásokat is fogyasztottak. Nagyon szaporák voltak. A nőstény sárkányok az üregekbe akár huszonnégy tojást is leraktak egyszerre, aztán betemették őket. Egészen addig, amíg a kicsik ki nem keltek, a közelben őrködtek. Na, most akkor térjünk vissza a legidősebb sárkánykirályra, a huszonnégy fejűre, akinek palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. Nagyon magányosan élt. Sehogy se talált magához illő sárkánylányt, mert egy se tetszett neki. Ezért évente elrabolt a Földről három királylányt. De ezt ekkor Karakószörcsögi még nem tudta. Hallgatta a gyönyörű csalogány dalát, csodálta az illatos virágszőnyeget, amely lába előtt terült el, ámulattal nézte a bódító rózsakertet. Olyan volt a sárkánykirály parkja, mint az Édenkert. Képzelhetitek, milyen csodaszép lehetett. Igazán titokzatos volt. Egy tórendszer vette körbe, amelyen keresztül kőből készült híd ívelt át. A köveken járva találta meg Karakószörcsögi a rejtett kincset. Hogy mi volt az? Hát a gyönyörű hangon zengő madárdal, a fákon a lomblevelek takarásában. Hatalmas lombhullató mamutfenyő nyújtózkodott egyre magasabbra és magasabbra. Virágba borult az elragadó magnólia, káprázatosan nézett ki a páfrányfenyő. A csüngő ágú japánakác és a messze földön híres cseresznyefa szépsége lenyűgözte Karakószörcsögit. A tó felszínén tündérrózsák lebegtek, a vízparton bambuszok látványa varázsolta el. Olyan volt, mint a Japánkert.  A leveleken békák adtak szerenádot. Ott ült Karakószörcsögi, és hallgatta őket a sárkánykirály kertjében a padon a láthatatlan köpönyegében. Számára ez is kincs volt, ráadásul felbecsülhetetlen értékű. Elővette a mobiltelefonját és ismét csinált vele jó sok fényképet. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy királylány jő vele szembe. Karakószörcsögi körül nézett, de nem látott sem vele, sem a közelében senkit. Hogy meg ne ijessze óvatosan levette a köpenyét. A királylány ekkor észrevette őt. Odaült mellé a padra és beszélgetni kezdtek. Elmondta a lány, hogy egy hatalmas huszonnégy fejű sárkány tartja őt és a testvéreit fogságban. Évente kedvtelésből rabol el a Föld bolygóról királylányokat, legutóbb a testvéreit. Mindegyiket egy óriási koboldházba zárta és az ajtóra egy smaragd lakatot tett. Csak egyedül ő lakott a sárkánnyal a palotában, de ő is bezárva egy szobába. Naponta egyszer jöhet ki a kertbe. A ház, amelyben a testvérei vannak bezárva kőből épült, vörös pala fedte. A lakatot csak egy smaragd kulccsal lehetett kinyitni, ami annak a zöld mambának a nyakában volt, amely minden nap háromszor: reggel, délben és este a palota és a koboldház között csúszott-mászott. - Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Karakószörcsögi. - Hát nem is tudom - mondta a királylány – mert az elrablója palotáját a világ legveszélyesebb kígyói, a zöld mambák tekerték körbe. - Igen, azt láttam, de valahogy hátha tudok segíteni. Kérlek, hogy törd a fejed rajta. Én is azt fogom tenni. - Rendben van, de most vissza kell mennem. Este  kijövök ide a tóhoz, akkor legyél pontosan itt. Addig hátha eszünkbe jut egy jó ötlet. - Rendben. Itt foglak várni. Karakószörcsögi így is tett. Közben gyönyörködött a számtalan csodában, amit itt látott. Szép volt, nagyon szép volt ez a Föld. Sehol se volt szemét. Nem volt füst, nem voltak gyárak, nem voltak járművek. Mindenki gyalog közlekedett. Volt ugyan szárnyuk, de nem használták. Nem siettek sehova, mégis mindenre jutott idő. A gulya is békésen legelt, nem törődve semmivel. Csak a sinka szaglászta meg néha-néha Karakószörcsögit, de aztán máris futott vissza farkcsóválva. Közben beesteledett. Elővette a mobiltelefonját és ismét csinált vele jó sok fényképet a naplementéről. Egyszer csak megérkezett a szép lány. Tanakodtak, hogy mi tévők legyenek. Karakószörcsöginek eszébe jutott egy ötlet. A boa már vészesen közel járt a kunyhóhoz. - Itt a lehetőség, most vagy soha! Várj meg itt csöndben, el ne mozdulj! - mondta Karakószörcsögi. Hirtelen letépett a fűből egy toklászt, felvette a köpenyt és láthatatlanná vált. A királylány csöndben ült, még pisszenni se mert. A kezét tördelte és nem mozdult egy csöppet sem. Karakószörcsögi odament a boához. A kígyó nem látta, mert rajta volt a köpeny. Gyorsan bedugta a toklászt a boa orrába. Amíg a boa azzal kínlódott, hogy kiszedje,  fürgén lekapta a nyakáról a kulcsot. Odafutott a koboldkunyhóhoz, kinyitotta a smaragd lakatott, egy pillanatra levette a fejéről a kapucnit és kiszabadította a huszonhárom lányt. Eközben a kígyó próbált megszabadulni a toklásztól. Egyrészt azért, mert rettenetesen csiklandozta, másrészt azért, mert az orrában egyre beljebb és beljebb fúródott. Sehogy se bírta kiszedni. Ez alatt Karakószörcsögi visszavette a kapucnit, a királylányokkal csöndben odasietett a padhoz. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a királylányok otthonában. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedtek a levegőbe és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkeztek. A lányok boldogan szaladtak oda édesapjukhoz. Ó, de nagy volt az öröm! Jókedvükben ugrálni kezdtek, hol az egyik, hol a másik lábon. Aztán meg tótágast álltak, meg cigánykerekeztek. Még a könnyük is patakzott eközben. Karakószörcsögit királyi lakomával jutalmazták. Nagyon megköszönte a sok-sok finomságot. Karakószörcsögi nagyon kíváncsi volt, hogy az óta mi történhetett a zöld mambával és a sárkánykirállyal, ezért elbúcsúzott. Felvette a köpenyt és újra láthatatlan lett. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp-hopp, sitty-sutty, legyek a sárkányok földjén. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőben és hipp-hopp, sitty-sutty már meg is érkezett. A zöld mamba még mindig ott kínlódott a toklásszal. Tüsszögött tőle: hapci- hapci- hapci- hapci. Véres váladék szivárgott az orrából. A sárkánykirály pont akkor ért oda. Látta, hogy mi történt és rettenetes haragra gerjedt. Méregmirigyével, éktelen dühében beleharapott a boába. Gondolhatod mennyire fájhatott neki! A sok baktérium, ami ebben a mirigyben volt, beszivárgott a kígyó véráramába és vérmérgezést okozva, kegyetlen kínok közt vergődve hamarosan elpusztult. Ekkor a sárkánykirály felfalta. Aztán szaglászni kezdett. Mivel nagyon jó volt a szagérzéke egyre közelebb és közelebb ért Karakószörcsögihez a villás nyelvét nyújtogatva. Már egészen közel ért hozzá úgy négylépésnyire, már három, már csak kettő, már csak egy…. Karakószörcsögi úgy megijedt, hogy alig bírta elmormolni a varázsigét. Kettőt tapsolt, majd azt mondta: „hipp- hopp, sitty-sutty, legyek azon nyomban otthon. Épp hogy végig mondta a kívánságot, hirtelen felemelkedett a levegőbe és hipp- hopp, sitty-sutty már meg is érkezett. - Hm…. ez meleg helyzet volt, majdnem pórul jártam. - Senki se vette észre, hogy elment. A pincében a ládikával, amikor megérintette a lakatot újra csoda történt. Hirtelen vakító fényár sugárzott szerte szét a pincében. Felpattant a zár és kinyílt. A szemét se bírta nyitva tartani, mert majd megvakította a fény, úgyhogy hunyorognia kellett. Aztán eltűnt a fényár és ugyanolyan sötét lett, mint előtte. Beletette a varázslatos dolgot, megköszönte a csodát és lecsukta a fedelét. Mikor ránézett, újra poros volt, ütött- kopott, és a sűrű pókháló körbe szőtte. Gyorsan felszaladt a grádicson, hátizsákját kiürítette. Feltöltötte a képeket a számítógépre és még egyszer végignézte. Este volt már vacsoraidő, hívta az anyukája. Szaladt is fürgén, ahogy csak bírt. Elsőként ért oda. Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta a finomságokat, majd elvégezte az ezt követő szokásos teendőket, ágyba bújtak. Az altató mese után mindenki mély álomba merült. Karakószörcsögi aludt el elsőnek. Álmában a sárkányok földjén járt……

 

Gani Zsuzsa: Az aranyszívű tehén

2021. 05. 29.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép, aranyszőke, aranyszívű, de szegény lány. A Csalinka csalitos túloldalán lakott édesapjával és édesanyjával. A Görcsönydoboka család jól ismerte. Nagyon szorgalmas egy család volt. Az asszonyka már korán reggel a tornácot söpörte. Az édesapa hulladékrakodó volt, más néven kukás. A szemeteket rakodta egy nagy autóba. Nem volt könnyű munka, de szerette csinálni, meg hát kellett a betevő. Géza és Guszti minden héten kivitte a ház elé a szemetet a kukában. Aztán pont jött a kukásautó és elvitte. Adela, a lányka takarítónő volt. Házakhoz járt ki minden nap. Mindig pontos volt és precíz. Néha Bogi is segített neki, csak úgy, szorgalomból. A szomszédságában egy csúf és gazdag lány élt a szüleivel. De még milyen förtelmes, gusztustalan, rút lány, emellett még rátarti, pökhendi és páváskodó is, ráadásul még a szívét is talán kőből faragták. Olykor még füllentett is és sose vallotta be az igazat. Magának való, nagyon furcsa egy népség lakott az aranyszívűék mellett. A szülők szinte mindig bent tartózkodtak a házban. Az apát gyakran látták, amikor az erdőből, vagy a rétről mindenféle gyógyfűveket hozott. Az ablakon keresztül pedig, hogy éjjel-nappal azt kavargatta egy hatalmas üstben egy hosszú aranypálcával, aminek a végén egy arany csillag volt. Fejét egy kúp alakú sapka nyomta, és testét egy palást takarta, minden ébenfekete színben. Csiribi-csiribá, keverem, kavarom, dib- dib- dáb, pipi láb, nem lesz jó a napod! Csepp nadragulya, kutyulom, kavarom, de jó, hejehuja, ha kész lesz, kacagok! - motyogta. – Vajon mit csinál? – tűnődött a széplány olykor-olykor. De aztán sietett tovább. Az anya szintén fekete ruhában járt. A cirokseprűje mindig a szobasarokban állt. Kora hajnalban fogta fedeles kosarát és mindenféle csúszó- mászót, tücsköt- bogarat összegyűjtött, majd hazavitte. Aztán éjjel- nappal valamit kavargatott egy hatalmas bográcsban és hozzá fura halandzsa szavakat mormolt. Adela ezt is hallotta, furcsállotta is, kicsit rossz érzése is volt, de sietett is tovább. Mik ez a fura halandzsa szavak?- töprengett. Közben, hogy szavamat ne feledjem az aranyszívű lánynak már egy udvarlója is akadt a szomszéd faluból. Egy dali legény Boldizsár, rendes, dolgos családból való. Minden szombaton találkozhattak. Még táncba is vitte a fiú olykor kedvesét. Irigyelte ám a pökhendi, páváskodó kőszívű lány a boldogságukat. El is határozta, hogy mindenáron megszerzi magának. Mondta is a szüleinek, nem is egyszer, hogy minek egy ilyen szedett-vedett, ringy-rongy lánynak ez a nyalka legény, mikor ő csak nekem való. Addig- addig mondott kígyót-békát a lányról, míg a szülei úgy döntöttek, hogy felhasználják a varázsitalt ami épp akkorra készült el. Csiribi- csiribá, keverem, kavarom, Boldizsár granicsár, neki kell ártanom. Szomszédlány piszlicsár, messzire zavarom. Csiribi- csiribá, ma elvarázsolom. – mormolta mielőtt eloltotta a bogrács alatt a tüzet. A tűz szinte sikoltott fájdalmában, ahogy rázúdult a jéghideg víz. Egyik nap munka után, amikor épp arra járt a lány, azt mondta neki az apa-, aki megsúgom nektek, hogy varázsló volt. De el ne áruljátok neki! Ugye titokban tartjátok? - No, lányom, gyere az erdőbe, szedjünk málnát! Az enyémnek most dolga akadt. Adela aranyszívű volt, így hát természetes volt, hogy segített. Kimentek az erdőbe, s mikor egy sűrű helyre értek, azt mondja az ember neki: - Te csak maradj itt, lányom. Itt van egy bokor, szedd meg a kosarat. Én arrébb szedek. - Rendben. Így teszek. – felelte, azzal nekiállt málnát gyűjteni. Közben megérkezett az asszony is a cirokseprűjével, aki megsúgom nektek, hogy boszorkány volt. De el ne áruljátok neki! Ugye titokban tartjátok? – A lány meg csak szorgosan gyűjtötte a málnát, egyre jobban telt a kosár. Nem vette észre a háta mögött a banyát. Csiribi- csiribá, keverem, kavarom, dib- dib- dáb, pipi láb, nem lesz jó a napod! Szomszédlány piszlicsár, messzire zavarom. Csiribi- csiribá most elvarázsolom. – Sutyorogta a fogai közt és rázúdította a kikutyult főzetet. Adela azon nyomban aranygyapjas tehénné változott. - Múúúú- múúúú- múúúú- múúúú bőgte ijedten a lány. De aztán olyan szép állat volt ez az aranygyapjas tehén, hogy egy gulyában sem akadt neki párja. Nem is, hiszen aranygyapjú fedte a testét. A gonosz banya meg hirtelen rápattant a seprűjére és hazarepült. - Múúúú- múúúú- múúúú- múúúú bőgte ijedten a lány, azaz a tehénke, majd szaladt, szaladt, meg se állt hazáig. Ám senki se ismerte meg. Befogadni se merte. Bánatában járt- kelt, fel s alá az erdőben, egészen a Görcsönydoboka családig jutott a Csalinka csalitos túloldalára. - Múúúú- múúúú- múúúú- múúúú – próbált segítséget kérni. Ők befogadták. Bogi minden nap fényesre kefélte a szőrét, megetette, édesapja kora reggel megfejte, majd a tejet eladta. Hétvégente hajnalban Boglárka fejte a tejet, majd eladta. De nagyon furcsállta a tehén arany színét, meg a gyapját, hisz egy tehénnek nincs olyan. Ráadásul a tekintete is nagyon ismerős volt neki. Aztán meg hallotta, hogy az aranyszívű lány eltűnt. Boldizsár égen-földön kereste. Dehogy kellett neki a másik! Ő ezt a lányt szerette, aki most aranygyapjas tehén képében élte életét. De ő ezt nem tudta. Közben Adela nagyon szomorú volt, fájt neki, hogy így elbántak vele, hisz ő még a légynek se ártott, mindig jól cselekedett. Éjszakánként kicsit gyengült a varázs és emiatt emberi hangon sírdogált. Egyik éjszaka, talán a harmadikon Bogi nem aludt jól, ezért kiment egyet sétálni. Hallja ám, hogy az aranygyapjas tehén emberi hangon sírdogál. Odament hozzá és megkérdezte: - Ki vagy te? Miért sírsz emberi hangon? A tekinteted is nagyon ismerős. - Én vagyok Adela, aki a Csalinka csalitos túloldalán lakik. Akinek te olykor segítettél a takarításban. - Igen, akkor ezért tűntél ismerősnek. De mi történt veled? Mondd el! Az elvarázsolt lány pedig elmesélte, de közpen patakokban folyt a könnye. Miután befejezte, nagy csönd támadt. - De vajon hogy törhetjük meg a varázslatot? - Sajnos nem tudom. - Támadt egy ötletem. Arra sétálok, és hátha meghallok valamit, ami segíthet. Így is tett. Közben összetalálkozott Boldizsárral, aki azóta is égen-földön kereste a lányt és töviről-hegyire elmondta, hogy mi történt. A dali legény nagyon megörült a jó hírnek, hogy él a kedvese. Elment az elvarázsolt lányhoz és attól kezdve mellette maradt. Beszélt hozzá, vigasztalta és cirógatta az arany gyapját. Bogi pedig odaért a rettentő házhoz, elbújt az ablak alatt a bokorban és hallgatózott. Nem is kellett sokáig! - Hiába varázsoltad el a lányt, Boldizsár nem akar az enyém lenni, mert őt szereti! - Varázsoljam el őt is? - Nem, dehogy! - Viszont mi lesz, ha valahogy visszaváltozik lánnyá? - Az nem lehet, mert nem tudja a varázsigét. - Mi a varázsige? - A banya erre elmondta. Csiribi- csiribá, legyen aranyszívű tehén újra egy szép kis lány Csiribi- csiribá. Banya s pökhendi lány legyenek – itt el kell mondani, hogy mivé szeretnénk változtatni és végül azzal befejezni, hogy csiribi- csiribá – mondta. Ez kellett csak Boginak, máris kibújt a bokorból és hazasietetett. Ment egyenest Adelához. Boldizsár is ott ült mellette. Boglárka nem teketóriázott sokat, elmondta a varázsigét. Csiribi-csiribá, legyen aranyszívű tehén újra egy szép kis lány Csiribi-csiribá. Banya s pökhendi lány legyenek tűcsigák, csiribi-csiribá - mondta jó hangosan az aranygyapjas tehénnek, közben simogatta a szőrét. Lássatok csodát, ragyogó fényesség támadt és azon nyomban megtörtént a varázslat. Adela és Boldizsár boldogan ugrottak egymás nyakába. Miután kiörvendezték magukat, megkérdezték: - De miért pont tűcsigává? - Mert akkor pont az jutott az eszembe - kacagott fel Bogi. Ezen mindannyian jót nevettek. Ezután a lány megköszönte Bogi segítségét és hazament az otthonába. Vele ment Boldizsár is. Útközben a szomszéd előtt mentek el. Látták is a kertben csúszni- mászni a tűcsigákat. A varázsló, pedig amikor meglátta őket, mérgében megpukkadt. Ha hiszed, ha nem, így történt. A szülőkkel madarat lehetett volna fogatni, olyan boldogok voltak. Áldásukat adták az ifjú párra és hamarosan összeházasodtak. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Gani Zsuzsa: Az elvarázsolt kastély

2021. 06. 28.

 

Lencsi egy nagyon szép mesét hallott tegnap az óvó nénitől. Sokáig tűnődött rajta, hogy hátha nem is mese. Talán igaz is lehet, ezért úgy gondolta, hogy utánajár a dolognak. Emlékezet arra, hogy Beled csalitos közepén állt egy kastély, borostyán futotta be. Elhanyagolt állapotban volt, némely része már romokban állt. Lencsi útnak indult hát, s vele ment Lajcsi is. Mentek, mendegéltek, egészen addig, amíg oda nem értek. A kastély körül tejfehér sűrű massza úszott, alig lehetett tőle látni, de Lencsi és Lajcsi ment előre töretlen, mert vonzotta az ismeretlen. Egyszer csak benyitottak a kopott rézkilincset lenyomva. Hatalmas pókháló szőtte be a szobákat. Odaértek a grádicshoz. Az első fokán egy kígyó sziszegett mérgesen rájuk, de ők mentek tovább bátran. A kígyó ekkor félrehúzódott, nem bántotta őket. A második lépcsőfokon egy erős szélfuvallat próbálta őket eltántorítani, de ők mentek tovább bátran. Az erős szél ekkor félrehúzódott, nem bántotta őket. A harmadik grádicson egy sánta kóbor kutya nyüszített. Lencsi ölébe vette a kutyát, Lajcsi pedig egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tüskét a lábából. Farkcsóválva, lábukat nyaldosva köszönte meg a segítséget. Ekkor egy hatalmas rézkilincs állt előttük a palota kapuján. Lencsi megfogta és képzeljétek el, hogy mi történt. A kastély körül a tejfehér sűrű massza eloszlott a levegőben. A romos részek láthatatlan kezektől felépültek. Gyönyörű, illatos virágok borították be a palota kertjét. Pillangók, méhek és milliónyi nyüzsgő, aprócska rovarok rajzottak rájuk. Dalos madarak röppentek vidám dalt fújva a fák, bokrok ágaira. Olyan gyönyörű volt, hogy elképzelni se lehetett volna szebbet. Óvatosan beléptek a kastély ajtaján. Üres volt, lakatlan. A falakon fotók árulkodtak a korábbi lakókról. Aranyozott dísztermek, főúri lakosztályok tárultak a szemük elé. Fehér márványköveken lépkedtek. A falakat vadásztrófeák, tájképek díszítették. Az ajtók mellett márványmellszobrok álltak. Gyönyörű volt. Miután Lencsi és Lajcsi körbesétálták a belsejét, a palota körül is tettek egy sétát, aztán leültek egy padra csodálni az illatozó színpompás rózsákat, hallgatni a dalosmadarak koncertjét. Lelküket nyugalom és békesség járta át. Kis idő múlva hazamentek. Így volt, vége volt, talán igaz se volt.

 

Gani Zsuzsa: Molly, az egyszarvú

2021. 06. 28.

 

Egy távoli országban, talán Bisho környékén élt egy csodálatos állat az Egyszarvú. Mollynak hívták. Ez az állat igen különleges volt. Feje vörös és ló alakú, teste fehér és ló formájú, lába az őzéhez, farka az oroszlánéhoz hasonlított, homloka közepén egy egyenes, hatalmas, hegyes szarv állt ki. Ám sose bántott vele senkit. Békésen éldegélt a vadonban. Nem volt magányos, pedig ő volt az utolsó, mégis boldogan élt. Élvezte, amikor szél fésülte selymes sörényét, Nap cirógatta lágyan bőrét. Erről a csodálatos teremtményről legendák keringtek szerte a Földön. Ezért a világ minden pontján keresték őt, hátha egyszer, véletlenül megpillanthatják, de idáig senkinek sem sikerült csak rajzokat találtak a sziklafalakon. Egy kapzsi, dúsgazdag és öntelt ember elhatározta, hogy mindenáron megszerzi magának. Egy nap különös dologra lett figyelmes az Egyszarvú. Elhatározza, hogy a végére jár. Kíváncsi volt nagyon, s talán éppen ez miatt kissé óvatlan is. Emberek érkeztek. Nem tudhatta, hogy azért jöttek, hogy őt elfogják és elhurcolják. Egy aranyszőke hajú lány is velük érkezett. Olyan bársonyos volt a haja, mint a csikónak a farka. A lány egyszer csak megpillantotta az Egyszarvút és csodálkozva felkiáltott. De bár ne tette volna! Az emberek meglátták és üldözőbe vették a csodálatos teremtményt. A közelben épp arra bóklászó Szimi szem- és fültanúja volt a dolognak. Ő is óvatosan követni kezdte az eseményeket. Az Egyszarvú megrettent és félelemtől reszketve vágtázni kezdett. Az járt a fejében, hogy csak el innen, minél messzebbre üldözői elől, akik a nyomában jártak, azonban lassacskán elmaradoztak, csak a lány volt végig mögötte. Az is hamarosan utolérte, talán azért, mert engedte az egyszarvú? A leány ölébe hajtotta a fejét és simogatni kezdte selymes sörényét. Ekkorra az emberek is odaértek. Jó szorosan megkötözték. Hagyta magát. Ketrecbe zárták és elvitték a kapzsi, dúsgazdag és öntelt emberhez. Ott bezárták egy pompás istállóba. Jó dolga volt, mert mindenki szerette, kényeztette. Ám ő mégse volt boldog. Egyre csak fogyott és fogyott, szinte már jártányi ereje se maradt. Ezt látva a kapzsi, dúsgazdag és öntelt ember kihajtotta a mezőre és sorsára hagyta. Szimi, aki mindent látott, odament Mollyhoz. Cirógatni kezdte a csodálatos állatot, közben szép szavakkal illette. Erőt és bátorságot öntött a pompás állatba. Az összeszedte minden erejét, szarvával megbökte Szimii homlokát, megköszönve ezzel a támogatást, majd nekirugaszkodott, felemelkedett a levegőbe és elszáguldott Bisho sűrűjébe. Sose látták többet. Így volt mese volt, ha nem hiszed, járj utána.

 

Gani Zsuzsa: Árvácska

/Az elvarázsolt kastély folytatása/

2021. 06. 06.

 

Lencsinek egy kép ragadta meg a figyelmét egy könyvborítón. Érdeklődve olvasott bele a könyvbe. Aztán már le sem bírta tenni, amíg ki nem olvasta. Élt egyszer valahol, valamerre egy árva. Nem volt se anyja, se apja. Amikor megszületett, valaki egy inkubátorba rakta. Innen hamarosan nevelőszülőkhöz került, majd az árvaházba. Itt se volt jó neki és ott se. Aztán egyszer csak megszökött. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken, erdőkön- mezőkön által egy száll ruhában, a szüleitől örökölt medállal a nyakában, születését igazoló papírokkal, amíg egyszer csak elérkezett Beled csalitos sűrűjébe. Ott egy fa árnyékába leült megpihenni. Közben azon tűnődött, vajon miként jutott erre a sorsra? - Talán szegények voltak a szüleim? Az anyukámnak nem volt társa? Vagy volt, csak sokat veszekedtek? Jó volt a nevelőszüleimnél, de mégse. Nem szerette, ha átöleltem és ő se viszonozta. A nevelőapám nagyon művelt volt és a tökéletességet várta tőlem. De én nem vagyok az, mint ahogy senki se az. Az otthonban meg egy voltam a sok közül. Ezért úgy döntöttem, hogy megszököm és megkeresem az édes szüleimet és kérdezek tőlük valamit. Itt ez a csodaszép kastély. Bekopogok illendően. - Gyönyörű, illatos virágok borították be a palota kertjét. Pillangók, méhek és milliónyi nyüzsgő, aprócska rovarok rajzottak köröttük. Dalos madarak röppentek vidám dalt fújva a fák, bokrok ágaira. Olyan gyönyörű volt, hogy elképzelni se lehetett volna szebbet. Lencsi, azaz Árvácska bekopogott és illendően köszönt, ám nem felelt neki senki. Lenyomta a hatalmas rézkilincset és bement az ajtón. Üres volt, lakatlan. A falakon fotók árulkodtak a korábbi lakókról. Aranyozott dísztermek, főúri lakosztályok tárultak a szeme elé. Fehér márványköveken lépkedt. A falakat vadásztrófeák, tájképek díszítették. Az ajtók mellett márványmellszobrok álltak. Gyönyörű volt. Az egyik kép nagyon ismerősnek tűnt. – De hasonlít rám, csak sokkal idősebb, mint én. Árvácska kiment a kertbe és gondolataiba mélyedve leült a padra. Eltelt egy, nap, kettő, három, de nem történt semmi. Vidáman gondozgatta a pompás kertet, takarította a házat, egyre otthonosabban kezdte magát érezni benne. Negyed napon úgy döntött, hogy elmegy a Pagony iskolába, hogy tanulhasson, mert minden érdekelte. Így is tett. Eleinte nem mert megszólalni, ha a tanító kérdezte, mert attól félt, hogy kinevetik a társai, ha rosszul válaszol. Ám gyorsan tanult és az új otthonában is nagyon sokat gyakorolt. Egyik alkalommal, mikor újra felszólította a tanító, már bátrabb volt. Hangosan olvasni kezdte a könyvet: „- Ó, te kis csacsi! Fák nem isznak tejet! Hát nem tudod, hogy a fa, mint a többi növény, a földből szív magának táplálékot a gyökeleivel? Az az ő eledele! De abban igazad van, hogy sok-sok víz kell neki. Gyele, tölöld meg a szemedet, elmegyünk valahová.” - Nagyon ügyes vagy!- dicsérte meg a tanító. Ám ő nem volt elégedett. Amikor vége lett a tanításnak és hazafelé igyekezett, egy varjú szállt el a feje fölött. – Kárr- kárr- károgta. - Ő meg utánozni kezdte. Ismételte egészen addig, amíg meg nem érkezett: - káll- káll- káll. Aztán egyszer csak sikerült: - kárrrrr- kiáltotta boldogan. A ház előtt egy autó állt. Árvácska zavarba jött. Nézte, nézegette. Aztán óvatosan belépett a házba a nyitott ajtón. Három bőröndöt látott a földön. Ekkor a képen látható hölgy és a férje jelent meg előtte, akik döbbenten nézték Árvácskát. Egy ideig néma csönd volt, majd a felnőttek szeméből patakokban folyni kezdett a könny. A hölgy odament hozzá, nézte elöl, hátul a nyakában levő medált, forgatta, majd átölelte és így szólt: - Hazajöttél édes kislányom? Egy darabig ordított a csönd a házban, amikor Árvácska megszólalt: - Nem értek semmit. Most mi történik? Elmondaná valaki? Álmodom talán? - Nem, nem álmodsz,- ültette ölébe az édesanyja. - Elmesélek neked valamit. Valamikor réges régen kölcsönt vettünk fel, hogy az álmainkat valóra válthassuk. Túl nagy kölcsönt. Még fiatalok, könnyelműek voltunk. Megvettük ezt a kastélyt, ez volt az otthonunk. Mindenünk megvolt, amit csak kívánhattunk magunknak. Összeházasodtunk. Nagyon boldogok voltunk. Édesapádnak jól fizető állása volt, ahogy nekem is, de sajnos egyik napról a másikra megszűnt. Sehogy se sikerült másikat találni. Ekkor te már úton voltál. Nem tudtuk fizetni a kölcsönt és elszegényedtünk. Elvették tőlünk az otthonunkat, fizetség fejében. Az utcára kerültünk. Ekkor születtél meg. Nem tudtunk mit tenni, azt találtuk a legjobb megoldásnak, hogy egy inkubátorba rakunk, és a sorsra bízunk. Reméltük, hogy egyszer újra együtt lehetünk. Édesapádnak sikerült elhelyezkednie és éjt nappallá téve dolgozott, hogy kitudjuk fizetni az albérletet. Nekem is sikerült munkát találni. Aztán ismét gyarapodni kezdtünk. Csak azt vettük meg, amit nagyon muszáj volt. Minden fillért félre raktunk. Közben megtudtuk, hogy a kedves kastélyunk megüresedett, mert meghalt, aki elvette tőlünk az otthonunkat, sőt meglepetésünkre a nevünkre íratta. Így visszajöttünk. Már egy ideje keresünk téged, mindenhol és mindenkitől érdeklődtünk rólad. Nemrég eljutottunk a nevelőotthonba, ahol megtudtuk, hogy elszöktél. Képzelheted, hogy mit éreztünk. De most végre itt vagy, megtaláltuk egymást. A szíved hazavezetett. - Árvácska arra gondolt, mennyi fájdalomban, szomorúságban és nehézségben volt része. Édesanyja lehajolt hozzá, megsimogatta, édesapja átölelte. Közben forrón sütött a nyári Nap, s Lencsi szíve csordultig telt örömmel. Fejét felemelte, tekintetét édes szüleire emelte és izzó hálával mondta: - Álmodni sem mertem volna ennyi örömről és derűről, amikor még Árvácska voltam!


Gani Zsuzsa: A beszélő kert

2021. 07. 07.

 

Kisid és Küsid augusztus végén, annak is az utolsó napján kimentek a  kiskertjükbe. Leültek a kedvenc padjukra és gyönyörködtek a két kezük munkájában. Egyszer csak elkerekedett a szemük és tátva maradt a szájuk. Egy aprócska tündér libbent a kert és a balkon fölé. Varázspálcájával parányi, milliónyi gyémántport szórt szerteszét. Aztán tovaröppent. Illa berek, nádak erek és már nyoma se volt. Ezután azt vették észre, hogy megelevenedett a kertjük. A fák, a bokrok, a virágok, sőt a rovarok is beszélnek. - Jól látom? – nézett Kisid csodálkozva Küsidre. - Jól hallom? – nézett Kisid elképedten Küsidre. - Azt hiszem igen…pszt!...maradjunk csendben… suttogta Kisid. Valóban. Beszélt a kert. - Ugye, milyen szépen burjánzom? - szólt a balkon. - Sokat gyomlált, locsolt, becézgetett, cirógatott Kisid és Küsid. - Ugye, milyen gyönyörű vagyok? Fenséges, szépséges, ellenállhatatlan- sorolta emelt fejjel, büszkén a balkon. - Akárcsak én! Olyan vagyok, mint egy tündérkert! Mesés, szikrázó, káprázatos, csábító, és formás! - sorolta emelt fejjel, büszkén a kert. - Engem is sokat gyomlált, locsolt, becézgetett, cirógatott Kisid és Küsid. Sokat dolgoztak, hogy ilyen varázslatos legyek!- folytatta. - Nézd, milyen pompás lepkék táncolnak köröttem - szólt a balkon. - Sáskák, futrinkák, a csinos hétpettyes, a bongó- zengőlégy, a szitakötő, a darázspók és a fényes- zöld rózsabogár is itt lakik- mondta a kert. - Az előbb egy kacsafarkú szender szállt az egyik virágszirmomra nektárt szívogatni- felelte a balkon. - A száz lábú százlábú, a fogós fülbemászó, a fekete mintás, piros bodobács és a hangos, zümmögő-döngő, szőrpamacs poszméh is ideköltözött – felelte a kert. - Ez mind- mind Kisidnek és Küsidnek köszönhető- mondták mindketten nagy örömmel. Méh Manci zzzz- zzzz- zümmögött el előttük vidáman. - Nézd, felfalja a virágok nedveit, be is porozza őket. Hasznos Hétpettyes épp fogyasztja a levéltetveket. Lepke Lili szép és színes. Bájával gyönyörködteti a szememet. De ez még nem minden! A virágport szállítja más virágokra, beporozva azt. – sorolta a balkon. - Nézd, Szitakötő Sziszi épp most falja fel a szúnyogokat, a gyümölcslegyeket és azok lárváit- közölte a kert. - Dongó Dani gyümölcsfa nektárt szívogatott: zzzz- zzzz – duruzsolt jókedvűen. Nézd, milyen bőségtál terül el előtte! – locsogta a balkon. - Hopp, itt araszol Földigiliszta Fifi!- kiáltott fel a kert. - Szervusz! Hová, hová Fifi? - Szervusz, beszélő kert! Szellőztetem, levegőztetem a termőföldet. Nemrég trágyázta érett marhatrágyával Pliccsplaccs. Jó messziről hozatta. - Igen, az nagyon egészséges a földnek. Akkor nem is tartalak fel. Jó, munkát! - csevegte a kert. - Köszönöm és szép napot! – válaszolta Fifi. - Szervusz! Hát te is itt vagy kedves Pufi Pók? – kérdezte a balkon. - Szervusz! Igen! Épp hangyát, legyet, szúnyogot, illetve levéltetvet keresek, mert a hálóm megüresedett. - Jó étvágyat!- felelte. - Köszönöm!- válaszolta, majd elsietett. - De szépen süt a Nap! – mondta Kisid. - Ám hamarosan jön az eső!- válaszolta Küsid. – Már látom gyülekezni a felhőket. Nagyon fontos a növényeknek. Utána hatalmasat nőnek, vaskos és finom lesz a termés – folytatta kellő komolysággal. - Kisid és Küsid elbűvölve hallgatta tovább a beszélő kertjük meséjét és jól esett nekik az a sok- sok dicséret, amit munkájukért kaptak. Pedig nem is érezték munkának, hanem kikapcsolódásnak, pihenésnek. Még egy ideig magukba szívták a virágok, bokrok üde aromáját, élvezték a fák adta árnyat, csodálták a petúniát, a törökszekfűt, a rózsát, a liliomot, a leandert, a levendulát, a kövérkét, a lobéliát, napvirágot, a pistikét, begóniát, a büdöskét, a jázmint, a fuksziát és sorolhatnám napestig azt a számtalan csodát, ami a szemük előtt pompázott gondtalan, boldogan.


Gani Zsuzsa: A hétfejű Szenilis és a legkisebb legény

 

Mielőtt elkezdeném a mesémet, szeretném tőletek megkérdezni, hogy tudjátok-e, hogy mit jelent az a szó, hogy szenilis? Feledékenyt jelent. Hogy az a valaki mindent, vagy sok mindent elfelejt. Hát erről a feledékeny sárkányról fog szólni a mesém. Most elkezdem. Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az üveghegyeken innen, élt egy özvegyasszony, s annak három fia. Ott laktak az erdő mellett egy vályogfalú, nádtetős kulipintyóban, melynek kéményére mindig visszajárt a kedves gólya. Az asszony szerette fiait. Becsületre, tisztességre nevelte. Taníttatni is szerette volna őket, valami jóravaló szakmára. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, vagy talán még annál is szegényebbek. Búsult, a néne erősen, hogy mi tévő legyen? Azt mondja egyszer az asszony a fiainak: - Nincs egy lyukas garasunk se, elfogyott mind, ezért a kedves Balga birkát, Mérges pókát le kell, hogy vágjam, hogy éhen ne haljunk. Csak a kedves, egyetlen Tikom tud kapirgálni még egy darabig. Hallja ezt a legkisebb fiú, s így válaszolt: - Cseppet se búsulj drága, jó édesanyám! Nem kell kedves állatainkat leölnöd, segítek én, megtalálom a megoldást, csak egy kis időt kérek tőled és ígérem, hogy rendbe jön minden! - Jól van hát, legyen így! Akkor menj el kedves kisfiam, láss országot-világot, próbálj szerencsét, mert itthon már alig akad egy betevő falat. Ígérem, míg haza nem jössz, addig ki fogunk tartani. - Így is lett. Az édesanyja sütött neki hamuban sült puffancsot, adott mellé egy flaska vizet, így tarisznyálta fel. A legkisebb fiú: Szorgos Szepes elbúcsúzott hát szeretett édesanyjától és testvéreitől, majd keserves könnyhullatások közt elindult, hogy meglelje a szerencsét. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Amint ment, mendegélt, találkozott az úton egy hajlott hátú, éltes emberrel. Illendőképpen köszöntötte: - Adjon isten, öregapó! - Amaz meg vissza: - No, áldott szerencséd, hogy öregapónak szólítottál, mert különben bizony nagy baj lett volna! De hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Szepes mindent elmesélt töviről, hegyire. - Értem! - felelte öregapó, majd így válaszolt: - Gyere, szegődj el hozzám három napra, juhokat legeltetni. Az lesz a dolgod. Minden hajnalban kelj fel kakaskukorékolásra, vidd ki a juhokat legelni, délben itasd is meg, délután még legeljenek, s estére tereld be őket Buksi kutyával az akolba. Meglásd, ha minden nap így teszel, jóra fordul minden. Ráállott hát az alkura a legény. Este jó korán lefeküdt, másnap kakasszóra kipattant az ágyból és Buksi kutyával együtt kiterelték a juhokat legelni. Úgy dél körül álmot hozó szellő cirógatta meg az arcát. Szepes majdnem elaludt, de Buksi kutya ugatni kezdett, így újra éber lett, s figyelte a delelő állatokat. Egyszer csak egy hétfejű sárkány szállt alá a felhőkből, hosszú szárnya betakarta a fellegeket, s szórta a lángot mind a hét széles szájából. Elébe állott Szepesnek. Először megijedt a legény, de úgy csinált, mintha nem félne. - No, te hétfejű sárkány, mit keresel itt? - Hogy én mit keresek itt? - kérdezte meglepődve Szenilis sárkány. - Ez az én legelőm! - Ez meg az én nyájam, és az én kutyám! – felelte bátran Szepes. - Mérkőzzünk meg! - kiáltotta a legény. - Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő! De tudd meg, hogy én szerfölött erős vagyok ám! - Jó - hagyta rá a sárkány – mérkőzzünk meg. A fiú rámutatott egy Gyepűrózsa bokorra. - Mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Két manccsal húzd ki a földből. Szenilis sárkány egy hirtelen mozdulattal kitépte a földből a bokrot. De azon nyomban éktelen hangon ordítani kezdett, mert a nagy, horgas tüskék jól összeszurkálták mind a tizennégy mancsát. Miután abbamaradt az üvöltése, így szólt: - Most te jössz! Mutasd meg, hogy milyen erős vagy! A fiú felgyűrte a ruhaujját és erősen a bokor mögé nézett. - Miért nézel olyan erősen a bokor mögé?- kérdezte álmélkodva a sárkány. - Várom a kisöcsémet, az Izmos Csiguszt. Ha erre jár, megkérem, hogy tépje ki ő a földből a bokrot. Gondold el, ha ő ki tudja tépni, akkor én milyen erős lehetek! - Jó, elhiszem neked. Ha te ilyen erős vagy, akkor inkább legyünk jó barátok. - Nem bánom - egyezett bele Szepes - de csak akkor, ha úgy tisztelsz engem, mint az idősebbet. - Rendben!- Állt rá Szenilis sárkány. – Tiéd lehet a legelő is!- felelte. - Jó!- felelte a legény. Megitták az áldomást, a hétfejű elköszönt a legénytől, és visszament oda, ahonnan jött. A fiú tovább legeltette a nyájat, majd amikor esteledett Buksi kutyával hazaterelte. Öregapó már várta. Mikor látta, hogy a nyáj hiánytalanul hazaért, Szepest puliszkával /kukoricalisztből készült kásás étellel/ várta. Miután jól bevacsoráztak, lefeküdtek aludni. Jó meleg libatollas dunnával takarództak. Másnap a fiú kakasszóra kipattant az ágyból és Buksi kutyával együtt kiterelték a juhokat legelni. Úgy dél körül újfent álmot hozó szellő cirógatta meg az arcát. Szepes majdnem elaludt, de Buksi kutya ugatni kezdett, így újra éber lett, s figyelte a delelő állatokat. Egyszer csak Szenilis, a hétfejű sárkány szállt alá a felhőkből, szórta a lángot mind a hét szájából. Elébe állott Szepesnek. Csodálkozva nézte a legény, de gyorsan összeszedte magát és azt mondta: - No, sárkány öcsém, mit keresel itt? - Hogy én mit keresek itt? - kérdezte meglepődve Szenilis sárkány. - Ez az én legelőm! - Ez meg az én nyájam, és az én kutyám! – felelte bátran Szepes. Tegnap már megmérkőztünk. Nem emlékszel? Ó, hiszen a neved is: Szenilis, hogy erre nem gondoltam! – kacagott fel a legény. Abban egyeztünk meg, hogy azért mert erős vagyok, inkább jó barátok leszünk. Ráadásul, abba is beleegyeztél, hogy engem tekintsz az idősebbnek. - Nem emlékszem! Biztosan be akarsz csapni! - Dehogy! - mondta a fiú – de ha úgy gondolod, akkor mérkőzzünk meg. A fiú rámutatott egy szeder bokorra. - Mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Szenilis sárkány egy hirtelen mozdulattal kitépte a földből a bokrot. De azon nyomban éktelen hangon ordítani kezdett, mert a nagy, horgas tüskék jól összeszurkálták mind a tizennégy mancsát. Miután abbamaradt az üvöltése, így szólt: - Most te jössz! Mutasd meg, hogy milyen erős vagy! A fiú felgyűrte a ruhaujját és erősen a bokor mögé nézett. - Miért nézel olyan erősen a bokor mögé?- kérdezte álmélkodva a sárkány. - Nézem a kisöcsémet, Muszklis Muszi nyuszit. Ha erre jár, megkérem, hogy tépje ki ő a földből a bokrot. Gondold el, ha ő ki tudja tépni, akkor én milyen erős lehetek! - Jó, elhiszem neked. Ha te ilyen erős vagy, akkor inkább legyünk jó barátok. - Nem bánom - egyezett bele Szepes - de csak akkor, ha engem tekintsz az idősebbnek. - Rendben!- Állt rá Szenilis sárkány. – Tiéd lehet a legelő is!- felelte. - Jó!- felelte a legény. – De nem fogod elfelejteni?- kérdezte. - Dehogy! Nem fogom!- így Szenilis Sárkány. Megitták az áldomást, a hétfejű elköszönt a legénytől, és visszament oda, ahonnan jött. A fiú tovább legeltette a nyájat, majd amikor esteledett, Buksi kutyával hazaterelte. Öregapó már várta. Mikor látta, hogy a nyáj hiánytalanul hazaért, Szepest csicsókával /krumplihoz hasonlít, de kicsit édesebb, finom gumós növény/ kínálta. Miután jól bevacsoráztak, lefeküdtek aludni. Ma éjjel spapulával takarózott, pihe- puha vánkosba fúrta orcáját. Másnap kakasszóra kipattant az ágyból és Buksi kutyával együtt kiterelték a juhokat legelni. Úgy dél körül ismét álmot hozó szellő cirógatta meg az arcát. Szepes majdnem elaludt, de Buksi kutya ugatni kezdett, így újra éber lett, s figyelte a delelő állatokat. Egyszer csak Szenilis, a hétfejű sárkány szállt alá a felhőkből, szórta a lángot mind a hét szájából. Elébe állott Szepesnek. Ám amikor meglátta a legényt, eszébe jutott ígérete. - Ne haragudj, megint elfelejtettem az ígéretemet, hogy én mindent elfelejtek! - Búsulta el magát a hétfejű. - Semmi baj, előfordul az ilyen. Néha én is elfelejtek dolgokat. De most már tényleg tartsd az eszedben, hogy elnyertem tőled ezt a legelőt. Ez az enyém! - Ígérem, hogy így lesz! – Paroláztak, megitták az áldomást, a hétfejű elköszönt a legénytől, és visszament oda, ahonnan jött. Soha többé nem tért vissza. A fiú tovább legeltette a nyájat, majd amikor esteledett Buksi kutyával hazaterelte. Öregapó már várta. Mikor látta, hogy a nyáj hiánytalanul hazaért, Szepest csiripiszlivel /lepénytésztával/ kínálta. Miután jól bevacsoráztak, így szólt a legényhez: - Most pedig odaadom a fizetséged. Azzal elővett egy nagy zsákot, abban pedig temérdek pénzt. - Ez a fizetség a szorgalmadért!- mondta az öregember. A fiú megköszönte a fizetést, majd illendőképpen elbúcsúzott és nagy örömmel hazaindult. Amikor hazaért, Kornél Kakas hangosan kukorékolni kezdett: Kukurikú, kukurikú! Szorgos Szepes hazaért, tengernyi pénzt hozott! – Szaladt elébe két testvére, és bottal bicegett elé drága öreg édesanyja. Zokogva borultak egymás nyakába. - Megígértem drága anyukám, hogy segítek én, megtalálom a megoldást, csak egy kis időt kértem tőled és ígértem, hogy rendbe jön minden! Így is történt. Most itt vagyok!- Miután bementek a házba, töviről hegyire elmesélt mindent, majd átadta a tengernyi pénzt. Annyi volt belőle, mint a rosta lika. Jutott belőle minden nap finom ételre: kolbászra, tojásra, paradicsomra, paprikára, sőt még almára is. Jutott a fiúk kitaníttatására is. Nem szenvedtek hiányt többé semmiben. Jutott belőle mindenre, amire csak szükség volt. Így volt mese volt, ha nem hiszed, járj utána!

 

Gani Zsuzsa: Csámpás cica

2022. 12. 01.


 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Borsod megyében, a Sajón innen, a Hernádon túl, ott, ahol a tél búcsúzni készült és a tavasz már az ajtón kopogtatott, pont ott élt egyszer egy öregember és egy öregasszony Csipa cicával és Kócos kutyával. Nem voltak gazdagok, de szegények sem. Volt nekik egy szomszédjuk, azoknak gyermekük is. Ütött-kopott házikóban laktak, tiszta, de ringyes-rongyos ruhában jártak. Az asszonyka gyakorta foltozta. Háziállatuk nem volt. Pedig de szeretett volna a kis emberpalánta egy cicát! De hát, ha nem lehetett, hát akkor nem, mit lehet tenni! Mondja az ember az asszonynak. - Most lett kész a tepsi töltött kifli, meleg, friss, ropogós. Szeretnék a szomszédnak és a gyermekének adni belőle. Úgyis ritkán kerül az asztalukra finomság. - Rendben, tedd azt, ha jónak látod! Mikor odaért, becsöngetett. Kinyílt az ajtó. Meglepetten néztek rá. - Jó napot! Mi járatban van? - Jó napot! - Az asszonyka a kis tálcát odanyújtotta a szomszédnak. Az kibontotta, és megkérdezte: - Mit hozott nekünk? - Finomságot, három pár töltött kiflit hoztam, kóstolót. Magam sütöttem. - Köszönöm! De kedves! - Nagyon szívesen! - Ekkor a gyermek felé fordult. Odanyújtott neki egy aprócska díszdobozt, szép kis masnival átkötve. A zsebéből vette elő. - Kérlek, hogy csak este bontsd ki, vacsora után, mielőtt lefekszel! Ne kíváncsiskodj, legyen meglepetés! - Rendben! Köszönöm szépen! – Elbúcsúztak egymástól és ment mindenki a maga dolgára. Jóízűen nekiláttak és elfogyasztották a finom, ropogós töltött kiflit. Azért egyet meghagytak. - Jó lesz neked holnap reggelire! - mondta kedvesen az édesanya és mosolyogva megcirógatta legféltettebb kincse buksiját. Már lefekvéshez készülődtek, amikor eszébe jutott a gyermeknek a díszdoboz. Óvatosan kibontotta. Tudjátok mi volt benne? Nem más, mint egy cica formájú töltött kifli. - Van már cicám! – kiáltott fel örömében. De jó! úgy örülök! Teljesült az álmom, van már cicám, még ha nem is igazi! Mindjárt kitalálok neki egy nevet. Már ki is találtam. - Csámpás lesz a neved - mert az egyik lábad kicsit csámpás lett. Itt lesz a helyed, a közelemben – mondta túláradó örömmel és odatette gyengéden az éjjeli szekrényre. Belefektette óvatosan a díszdobozba. - Ez lesz az ágyad. Jó éjszakát! Hamarosan mély, édes álomba szenderült. Ott pihent az ágyában Csámpás cica. Ám úgy hajnal négy óra felé unatkozni kezdett. Felkelt és leugrott a földre. Talált egy pihe-puha, icipici gurigát a földön. Megpaskolta, az meg elkezdett gurulni. Csámpás cica meg futott utána. A gombolyag elgurult az ajtóig, cica meg loholt utána. A kis motring átgurult a kutyakijáraton, Csámpás cica meg lótott-futott utána. Aztán gurult a teraszra, onnan a lépcsőre, a lépcsőről a kertbe a hóvirág elé, aztán a tölgyfa mögé, a kapu alá, a kerítés fölé, mindig messzebb és messzebb, Csámpás cica meg boldogan futott utána. Gurult, gurult az úton, egyszer csak szembe jött vele egy kisegér. -Megeszlek te Csámpás cica! -Ne egyél meg kisegér! Inkább mondok neked egy szép verset. Máris kezdte:


Csámpás cica az én nevem,

csoda történt meg ma velem.

Itt e házban megszülettem,

kaptam sok-sok szeretetet.

Nagyon jó a sorsom nekem,

s tudd, hogy, engem meg nem eszel!

Tüzet hány rád nézd, a szemem,

s ha el nem inalsz, lenyellek!


A kisegér erre úgy megijedt, hogy a füle is kétfelé állt! Aztán nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Tovább gurult a gombolyag, s futott utána Csámpás cica. Gurult, gurult az úton és szembe jött vele Csipa cica. -Megeszlek te Csámpás cica! -Ne egyél meg Csipa cica! Inkább mondok neked egy szép verset. Máris kezdte:


Csámpás cica az én nevem,

csoda történt meg ma velem.

Itt e házban megszülettem,

kaptam sok-sok szeretetet.

Nagyon jó a sorsom nekem,

s tudd, hogy, engem meg nem eszel!

Tüzet hány rád nézd, a szemem,

s ha el nem inalsz, lenyellek!


Csipa cica erre úgy megijedt, hogy a füle is kétfelé állt! Aztán nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Tovább gurult a gombolyag, s futott utána Csámpás cica. Gurult, gurult az úton és szembe jött vele Kócos kutya. -Megeszlek te Csámpás cica! -Ne egyél meg Kócos kutya! Inkább mondok neked egy szép verset. Máris kezdte:


Csámpás cica az én nevem,

csoda történt meg ma velem.

Itt e házban megszülettem,

kaptam sok-sok szeretetet.

Nagyon jó a sorsom nekem,

s tudd, hogy, engem meg nem eszel!

Tüzet hány rád nézd, a szemem,

s ha el nem inalsz, lenyellek!


Kócos kutya erre úgy megijedt, hogy a füle is kétfelé állt! Aztán nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Tovább gurult a gombolyag, s futott utána Csámpás cica. Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy kisfiú -Megeszlek te Csámpás cica! -Ne egyél meg kisfiú! Inkább egy szép verset mondok neked. Máris kezdte:

Csámpás cica az én nevem… - de tovább, már nem tudta folytatni, mert a kisfiú, hamm, - bekapta. A gyermeknek erre hirtelen kinyílt a szeme, felriadt. Felült az ágyában, majd odanézett az éjjeli szekrényre. Csámpás cica ott aludt mélyen, békésen a díszdobozban. Szinte hallotta még a szuszogását is. – Csak álom volt! Elmosolyodott, odatette a dobozt Csámpás cicával az ágyára a párnája mellé, megcirógatta és megkönnyebbülve hajtotta le újra álomra a fejét. Így történt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

Gani Zsuzsa: Táltos Vitéz és a hétfejű sárkány

2023. 01. 03.

 

Hol volt, hol nem volt, a katángkórón túl, de a sáfrányfüves réten innen, a pillangó formájú orom felett, de a fehér ördögszem formájú felleg alatt, a cédruserdőben. Oda már a karmos-harcos hárpia se jár! Ahol a sárkányfű is nőtt, ott volt a hétfejű sárkány királysága. Bár igazából senki se tudja, hogy hol, merre, hiszen senki se járt arra. De miért is ment volna? Semmi dolga nem akadhatott ott, ahol tüzet okádó, lángot hányó szörnyeteg él! Itt a földön, a Behemót - tavon túl, de még a Pocakos - hegyen is egy arasszal túl, a Hájpacni erdőben, egy sörhasú kunyhóban élt Táltos Vitéz a szüleivel, bár szegénységben, de boldogságban. Hogy miért hívták táltosnak? Ha hiszitek, hanem azért, mert természetfeletti ereje volt. Történt egyszer, valamikor, már nem is emlékszem, hogy mikor, de valamikor régen, hogy leszállt a Földre a nehézfejű hétfejű, mert szeretett volna világot látni. Miért hívták nehézfejűnek? Láttátok már a mimetikus, halacska formájú horgászati épületet? Az borzasztó nagy és rettentő nehéz a súlya is! No, most képzeljetek el belőle hetet! - Szóval meglátott egy hatalmas, havas hegyet. Lenyűgözte hófödte orma. Bidres-bodros fellegek lebegtek a csúcsa alatt. - Itt megszállok!- gondolta és így is tett. Aztán lassan narancs- vörösben kezdett lángolni a látóhatár. A fényes Nap a horizont alá zuhant. A nehézfejű hétfejű gondolkodóba esett. - Talán valami rokonom lakik ott? De vajon ki? Úgy tudtam, hogy én vagyok az utolsó. Csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem egyedül az övé a fajtájából ez a csodaszép világ. - Ha-hó, hali-hó, van ott valaki? - De nem kapott választ. Lélegzet - visszafojtva figyelte a sok-sok varázslatos színt, amit az a temérdek felhő festett meg festőpalettájával. - Miért okádsz tüzet? - mennydörögte - de erre se kapott választ. - Nem hallod? - Kiáltotta egyre dühösebben. Majd megpukkadt mérgében! Már majd megütötte a guta! Egyre jobban emésztette a méreg. Szinte fortyogott a dühtől. Vasvillaszemeket meresztett, aztán pedig lángot hányt mind a hét szája, mind a hét fején. Lángra is kapott emiatt a hegy növényvilága, sőt még saját pikkelyes farka is megperzselődött. - Beleütött az istennyila! - Ordította ijedten. Még szerencse, hogy nagy volt a hó és hirtelen jött a csapadék, mert amilyen hamar kigyúlt a tűz, olyan hamar el is aludt. Így nem történt nagy baj. Telt-múlt az idő. Jött az éjszaka, a koromsötét, ében éj. Álmos lett, mint a macska. Leragadt mind a tizennégy szeme, mind a hét fején. Húzta a lóbőrt. Ekkor jött arra dirmegve-dörmögve, cimmegve-cammogva egy tenyeres- talpas. Nem tudta ki ez, mi ez. Megszaglászta jobbról, megszaglászta balról, majd továbbment. Aztán jött a reggel. Felébredt az álomszuszék. Gondolta lemegy a hegyről, körül néz a Hájpacni erdőben. Így is tett. Nehézkesen közlekedett a sűrű, buja fák között. Olykor meglebbentette hatalmas szárnyait és a fák fölött vitorlázott vele. Ijedten rebbentek szét a kis dalos madarak. Táltos Vitéz, aki a sörhasú kunyhóban élt szüleivel, felfigyelt a szokatlan zajra. A szülők ijedten pislogtak kifelé az ablakon. Vitéz gyorsan felmászott a fa tetejére, hogy körül nézzen. De abban a pillanatban fölé érkezett a nehézfejű hétfejű, aki a szárnyaival akkora szelet csapott, hogy a fiút lesodorta a fa tetejéről. Nagyot huppant a földön. – Aúúú-aúúú! Azt hiszem darázsfészekbe nyúltam! Fülig vagyok a csávában! - dünnyögte magában. Nagy nehezen felkászálódott a földről. Csak úgy sajgott a feneke! A sárkány pedig ott állt mellette, s kérdőn nézte. - Hát te miféle szerzet vagy? - Ember vagyok. Itt élek a földön, még nyolcmilliárd másikkal. - Nem félsz tőlem? - Nem én! - Majd fügét mutatott neki. - Hát te, hétfejű sárkány, mit keresel itt? Valami rosszban sántikálsz? - Honnan tudod a nevem? – Hüledezett. - Azt hittem, hogy ez csak mese, sokat olvastam, hallottam rólad könyvekből és valóságban nem is létezel! - De létezem. Itt állok előtted. Világot látni jöttem, és nem sántikálok, hanem lépkedek, vagy repülök. A mitológiai világból jöttem, a cédruserdőből. Itt a Földön nem én vagyok az egyetlen. Ma már kihaltak ősi rokonaim a dinoszauruszok. Viszont Komodó- szigetén él a varánusz, számos más helyen pedig apró rokonaim, a gyíkok, gekkók élnek. - Igen, tudom. - Ekkor a sárkánynak elkezdett korogni-morogni a gyomra. De annyira, hogy beleremegett, még a föld is: krr-brr, krr- brr. - Hát ez meg mi? – Táltos ámulva, tátott szájjal hallgatta. - Tudsz nekem valami harapni valót adni? - De mit adjak neked? Akkora böhöm vagy, ráadásul hét szád is, mi meg szegények vagyunk, mint a templom egere. Ám itt van a közelben egy kristályvízű tó, fogjál benne magadnak halat, vagy vadássz az erdőben vadakat. - Jól van!- állt rá a sárkány. Sikerült is telerakni a bendőjét. Bár nem volt könnyű becserkelni őket a sűrűben. Olykor forgott, mint ürge a madzagon, vagy beakadt a fák közé, mint légy a pókhálóba. De végül felfalt egy halat, egy nyulat, egy őzet, egy szavast, egy vaddisznót, desszertnek pedig kis madarakat. Előtte mindegyikkel beszédbe elegyedett. - Ki vagy te? - Vaddisznó vagyok. - Sárkány vagyok. - Miért jöttél? - Bolondnak ne köss mindent az orrára!- gondolta. - Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta. - Ki vagy te? - Szarvas vagyok. - Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta. - Ki vagy te? - Őzike vagyok. - Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta. - Ki vagy te? - Nyuszi vagyok. - Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta. Elérkezett a tóhoz. Színes halacskák ficánkoltak benne. Az egyiket megszólította. - Ki vagy te? - Halacska vagyok. - Sárkány vagyok. Megéheztem, ezért megeszlek. Azzal, hamm - bekapta, aztán visszament táltoshoz, aki a sörhasú kunyhónál várta. Alighogy odaért nagyon megfájdult a gyomra. Csak úgy szörfölt, görcsölt odabent, mintha nagy, csihi-puhi lett volna. - Megfeküdte a gyomromat!- nyöszörögte. Azt hiszem, inkább hazamegyek. De sajnos nem tudom, hogy jutok fel oda. Nem emlékszem, hogy jutottam le. - Segítsek? - Igen, az nagyon jó lenne! Gyönyörű a Te világod, de nekem mégis csak jobb otthon! - Táltos Vitéz ekkor elköszönt tőle, jó utat kívánt neki és fújt egy hatalmasat. De akkorát, hogy hatalmas örvény kerekedett. Kevergett-kavargott, firgett-forgott, aztán egyszer csak szétoszlott az örvény és a nehézfejű hétfejű ott volt, a katángkórón túl, de a sáfrányfüves réten innen, a pillangó formájú orom felett, de a fehér ördögszem formájú felleg alatt, a cédruserdőben. Oda már a karmos-harcos hárpia se jár! Ahol a sárkányfű is nőtt, ott volt az ő királysága. Ha nem hiszed, járj utána!


Gani Zsuzsa: A csodafiú

2023.01.08.

 

Mily festői volt az a tél, csillámló hópihék szállingóztak a fázó földre. Egyre vaskosabb, béleltebb bunda, s puha- pihe vánkos takarta be féltőn, óvatosan. Ha jól láttam, tán rá is mosolygott, s még meg is cirógatta. A tanyán a kedves parasztház kandallójában ripegett- ropogott a tűzifa. Itt élt, valahol Tokaj környékén egy szorgos, dolgos asszonyka a férjeurával. Volt nekik egy csodálatos, Magor nevű gyermekük. Hogy miért volt csodálatos? Figyeljetek jól, mindjárt elmesélem. Magor naphosszat üldögélt a sutban a kanapén és olvasott és csak olvasott. Csak akkor emelte fel a fejét, ha szóltak hozzá, vagy segítséget kértek tőle. Ilyenkor letette a könyvét és szorgosan tette a dolgát. Ha kellett jószágot etetett, ganézott, vagy mustot készített, mikor mi volt a teendő. Szájából csak úgy szálltak, sőt repültek az: igen, szívesen, természetesen, köszönöm… szavak. Szerette, tisztelte a környéken mindenki, pont úgy, ahogy ő is másokat. Történt egyszer, hogy Magor egy csodát álmodott. De nem mondta ám el senkinek, hanem arra gondolt, hogy bizony ő addig meg nem nyugszik, míg az álma be nem teljesül. Elbúcsúzott a szüleitől. Magához vette a tarisznyáját. Beletett három juhtúrós pogácsát és egy kis üveg forrásvizet és útnak eredt. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül. Hol lefelé, hol felfelé vándorolt, de mindegyre csak elfelé. Addig- addig ment, mígnem kitavaszodott. Egyszer csak megérkezett egy meseszép kerthez. Mögötte égig érő hegyek nyújtózkodtak. Azok lábánál sűrű, buja erdő ontotta üde, friss illatát. Benne madárkák énekeltek vidám dalokat. A kertben tarka- barka virágok ontották finom illatukat. A takaros kis kunyhó előtt egy seprű átt. Magor úgy érezte, mintha csalogatná. - Adjon, Isten! Gyere, legény! Seperd ki velem légy szíves a kunyhót! - Adjon, Isten! Nagyon szívesen!- mondta. A legény se volt rest, fiú létére gyönyörűen rendbe tette a belül poros házikót. Hiszen ki mondta azt, hogy ezt csak a lányok tehetik meg? Hát, senki! Csak úgy csillogott- villogott utána! Miután jól végezte dolgát kijött a házból. Előtte csillámló, hűs vízű patak szaladt sebesen tova. Nagyon csábította a part menti ösvény így végig haladt rajta. Ragyogott a víztükör, ahogy ragyogott a nap is az égen. Csodálatos színekben pompáztak a tavaszi virágok. Cseresznyefa kínálgatta finom, édes, érett gyümölcseit. Magor annyit ehetett belőle, amennyit csak akart. Jól is lakott vele! Közben rohanó, feszült felnőttek, s gyerekek haladtak el mellette hangos beszélgetéssel. Nem álltak meg egy percre sem, se cseresznyét szedni, se a szépséges virágokra rácsodálkozni, sem beleszippantani a finom levegőbe. Csak rohantak, mintha űznék őket tova. Azt se vették észre, hogy az elhasznált papírzsebkendőt a kukát ugyan megcélozva, de annak a pereméről le a földre hullajtották a szemetet. Magor szó nélkül felszedte és beledobta a gyűjtőbe. Friss vízben megmosta a kezét és megszedte tarisznyáját kevésbé érett cseresznyével, drága szüleire gondolván. Mire hazaérek a csodával, pont beérik- gondolta és elmosolyodott. Aztán ment tovább. A patak pedig egyre szélesedett, immár folyóvá. Hallgatta a csendet. Elmosolyodott, amikor madárcsivitelést, vagy a tücsökhegedűt hallotta. Megbámulta a lapu alatt megbúvó gombákat, és minden élőt, ami az útjába került. A vízparton egy aprócska csónak várt rá. Úgy érezte, hogy hívogatja. - Adjon, Isten! Gyere, te legény! Ülj be és elviszlek! - Adjon, Isten! Rendben és köszönöm! - Miután Magor továbbra is a csodát kereste, nem teketóriázott tovább és beleült a csónakba. Az pedig vitte és vitte egyenest a tengerig. Ott kiszállt belőle. A csónak tovaúszott, ő pedig leült a partra és nézte, nézte a hatalmas tengert. Gondolatai messze szálltak. Ott búsult, töprengett, hogy hol találhatja meg a csodát, amit álmában látott, amit annyira keresett. - Ha a tengerre nézek, úgy tűnik számomra, mintha a hullámok szinte elragadnák bánatomat- gondolta. Nézte és nézte az aranyhomokos, napsütötte tengerpartot, amely a még hatalmasabb, végeláthatatlan óceánba torkollott. Bámulta az azúrkék tengert, a fölötte vitorlázó sirályokat, s a szíve csordultig telt. Ekkor feltámadt a szél és felkorbácsolta a hullámokat. Hatalmas volt a víz ereje, amikor a szikláknak csapódott. Félelmetes és egyszerre szépséges is. Ekkor egy erős fuvallatot vélt hallani. Úgy érezte hozzá szól. - Adjon, Isten, te legény! - Adjon, Isten! - Tudom, hogy mit keresel. - Tényleg? - Azt, amit keresel, az mind benned és az otthonodban van. - Ezt nem értem. - Mire is vágysz? Egy takaros házra, benne a szeretteidre és nyugodt, békés életre. A tudás hozzá pedig ott van a fejedben, hisz amikor csak teheted, olvasol. Csak eddig nem vetted észre, hisz természetes volt a számodra. - Még nem teljesen értem- motyogta Magor. - A kenyeret adó földre, melyen az a takaros ház áll, amiben laksz a szeretteiddel. A kert, melyben friss, egészséges konyhakerti növények és jószágok nyújtják a mindennapi betevőt. Valamint a nyugodt, békés élet és a tudás, amiért megdolgoztál az már maga a csoda. Gondolj bele! Világot láttál, hosszú utat tettél meg, tapasztalatokat szereztél. Találkoztál rohanó, feszült emberekkel is, akikben nem volt alázat, s csak magukkal foglalkoztak. Te hallani vélted a seprű, a csónak hangját, még az én hangom is meghallottad, hisz beszélgetünk. Ez már maga a csoda. - Hm… - hümmögött Magor. - Szeretnek, tisztelnek, te is szeretsz, tisztelsz. Befogadod, ami jön. Teszel azért, hogy elérd a vágyaid. Tanulsz, hisz olvasol. Tanulsz, hisz dolgozol. Ha hibáztál, azt javítottad, tanultál belőle. Mindenki hibázik, mindenből lehet tanulni. Számodra nincs, nem lehet lehetetlen. Csak tenni kell érte, amit meg is teszel. Te magad is egy csoda vagy! - Magor gondolkodóba merült. - Azt hiszem már értem. Igen, mindent értek!- kiáltott fel boldogan. - Köszönöm neked, hogy utat mutattál, hogy rávilágítottál a csodára, ami itt volt az orrom előtt! - Nagyon szívesen!- mosolyodott el a szél, aztán pillanatok alatt tovasuhant. Magor pedig bámulta az azúrkék tengert, a fölötte vitorlázó sirályokat, s a szíve csordultig telt. Aztán ahogy telt- múlt az idő, a horizont narancs- vörösben úszott. Olyan gyönyörű volt, hogy nem bírt betelni a látvánnyal, majd egyszer csak lebukott a nap és feljött az égre a hold és a csillagok. Épp búcsúzott a kikelet, amikor Magor útnak indult hazafelé. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül. Hol lefelé, hol felfelé vándorolt, de mindegyre csak elfelé. Addig- addig ment, mígnem beköszöntött a nyár. Egyszer csak megérkezett Tokaj környékére, a már jól ismert, békés tanyához, a kedves parasztházhoz, melynek kandallójában már nem ripegett- ropogott a tűzifa. Nyár volt, perzselő, forró nyár. Magor meglátta a kertben sertepertélő idős szüleit, a szorgos, dolgos asszonykát a férjeurával. Boldogan ölelték meg egymást. A legény elmesélte mi történt vele, mit látott, tapasztalt a hosszú út során. Odaadta szüleinek a friss, ropogós cseresznyét, ami addigra teljesen beérett, az útközben szedett mezei virágcsokrot, s a tarisznya gombát. Miután jól belakmározott, jószágot etetett, ganézott, vagy mustot készített, mikor mi volt a teendő. Mikor más dolog nem volt, olvasott és csak olvasott. Magor az óta már talán meg is nősült, talán gyerekei is lettek, ki tudja. Tán még ma is él, ha meg nem halt.


Gani Zsuzsa: Bojta

2023. 01. 08.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azért sírt-rítt, hogy legyen. Egyszer az ember home office- ban dolgozott otthon, az irodájában, az asszonyka pedig az ebédet készítette elő a konyhában. Amint rakta az asztalra a terítéket: a csontlevest, no meg az egy szál kolbászt, megint eszébe jutott a vágya. – Ó, legalább, csak egy akkorka kis gyermekünk születhetne, mint egy kis manó, akkor mi lennénk a világon a legboldogabb szülők! Alig mondta ezt ki, máris ott termett egy babszemnyi kisfiú előtte a bölcsőben. Ráadásul azon nyomban elkiáltotta magát: - Édesanyám, itt vagyok! - Megörült ennek az asszony. Férjeura is csapot- papot hagyva, szaladt ki a konyhába, hogy lássa, mi történt. – Hej, de örültek a kisdednek!- Egymásba kapaszkodtak és eljárták a csűrdöngölőt. – Miután kimulatták magukat, a fiút elnevezték Bojtának. Ahogy telt, múlt az idő észrevették, hogy egy cseppet sem nő a fiúk. Rövidebb volt a karja, az ujjai, sőt a lába is. Csak a feje nőtt, úgy ahogy kellett. Szülei elhatározták, hogy elviszik kivizsgálásra. Miután ez megtörtént, az orvos azt mondta a szülőknek: - Az Önök fia sosem fog olyan nagyra nőni, mint a felnőttek, mindig kisember marad. - A szülők csöndben mentek hazáig, mert erősen gondolkodtak, hogy most mitévők legyenek. Mire hazaértek, már döntöttek. - Sebaj! Az a lényeg, hogy egészséges a mi fiunk! Hogy nem nő nagyra nem számít. Más a fontos! Ezen túl azon fogunk munkálkodni, hogy Bojtát tanítsuk meg „hinni, álmodni, akarni, tervezni, küzdeni, szeretni és óriásként élni”!- Így is történt. Eleinte nehézséget okozott a kisfiúnak a beilleszkedés a társak közé, sokat gúnyolták, másképp néztek rá, másképp szóltak hozzá. Nagyon bántotta őt, amikor futás közben emiatt elmaradt a társaitól. - Mitől vagy te ilyen alacsony? – kérdezte Pista. - Sajnos nem tudom! – sóhajtotta Bojta. - Biztosan azért, mert nem eszel "D" vitamint!- jelentette ki Enci. - De, szoktam enni!- válaszolta. - Akkor biztosan nem eszel finomfőzeléket, vagy kelkáposzta főzeléket! – mondta Vancsi. - De azt is szoktam!- csacsogta határozottan. - Hmm…- aztán tovább mentek. Mikor hazaért, levetkőzött és belenézett a tükörbe: - Nem szeretlek! - mondta a tükörnek, mert látta, hogy más, mint a többi. Valójában tényleg másnak született: egy csodának. Mivel nagyon barátságos, kedves, mosolygós, sőt vidám volt, hamarosan elfogadták a többiek. Aztán barátai is lettek. Egy idő után megszokta azt is, hogy az utcán megbámulják. Már cseppet sem zavarta. Szeretett bújócskázni a társaival. Nehezen tudták megtalálni, mindig talált jó kis búvóhelyeket. Képzeljétek! Egyszer bebújt egy kályhacsőbe. Tudjátok, hogy jött elő onnan? - Kormosan, szutykosan, mint a kéményseprő. Sok minden érdekelte: a foci, így focista szeretett volna lenni, aztán vasutas, később kosárlabdázó, majd vadászpilóta, de mivel kisnövésű volt, azt sem választhatta. Minden álma szétfoszlott, mint a füst! De nem bánkódott sokáig ezen! - Találok én magamhoz illő munkát! Van még időm keresni!- mondta fennhangon. Telt az idő, múlt az idő. Eljött az ősz, baktatott a tél, sietett a tavasz és futott a nyár. Kisfiúból, nagyfiú, majd felnőtt lett. Olyan felnőtt, mint az apukád. Ám akkora maradt, mint egy kis manó. Sok buszra nehéz volt felszállnia, mert magas volt a lépcső. A metrón pedig csak az ajtónál volt az ő magasságában kapaszkodó. Márpedig kapaszkodni muszáj, mert különben az emberek könnyen elsodorják! Leülni se tudott, mert nem ért le a lába. Milyen nehéz volt neki! Azt el se tudod képzelni! Többször akaratlanul is összehasonlította magát a testileg ép társakkal, ami nagyon elszomorította. Olykor még egy- egy könnycsepp is legördült az arcán. Ám Bojta erőt vett magán, hisz eszébe jutott, amit édesanyja, édesapja tanított neki az elmúlt évek alatt. Amikor elkeseredett, elfogyott az ereje a szülei adtak neki bátorítást, nyújtottak támaszt. Ezért képes lett elfogadni magát olyannak, amilyen. Ráadásul okos volt, nagyon okos! Nem győzték dicsérni a tanítói. Egyre inkább nőtt az önbizalma is. - Én mindent meg tudok csinálni, el fogom érni az álmom! - mondta vidáman. Sokoldalúsága miatt is kedvelték, majd’ mindenhez értett. Szüleinek is ő volt a mindene! Igyekezett önálló lenni, mindent megcsinálni segítség nélkül, mert nem akarta kiszolgáltatottnak érezni magát. Elköltözött a szüleitől. Vett egy házat, hasonlót, mint amilyenben te laksz. De ó, jaj! Alig érte el a szekrényt, vagy bármit, ami magasan volt. Ám nem keseredett el a mi Bojtánk, elővett egy széket, vagy egy létrát, mikor mit és arra állt rá. A boltban, olykor segítséget kért: - Legyen szíves, vegye le nekem az üveg bodza szörpöt! Köszönöm szépen! - Nagyon szívesen! - Kivehetek esetleg valamit a polc aljából? Nekem könnyebb elérni és Önnek, sem kell lehajolnia. - Köszönöm szépen! - Mindig vidám volt, jókedvű, humoros és vicces. Nagyon szeretett „poénkodni”, én is többször hallottam. Mindenkihez volt egy kedves szava. Kedvelte őt, aki csak ismerte. Ám az autójában se volt egyszerű a vezetés. Joystickkel kormányzott. Gondot okozott neki az öltözködés is. A gyerek méret kicsi volt, a felnőtt méret túl nagy. Ezért szabó készítette a ruháit, szabta- varrta. Sajnos a cipőválasztás is bonyolultnak bizonyult. Így legtöbbször suszter készített neki lábbelit. De semmin se problémázott, semmin se bosszankodott. "Kicsi ember volt, de hatalmas szívvel". Immár ezt lehetőségként élte meg. Mindenből igyekezett kihozni a legtöbbet, legjobbat, a leghasznosabbat. - Nem a külsőség a lényeg, hanem a belső! - gondolta magában. Egyszer a réten meghallott egy csalogányt édes hangon trillázni. Ó, de gyönyörű a hangod! Énekeljünk együtt! – Így is történt, csodaszép hangon daloltak. Aztán már csak ő folytatta. Hangjától kinyíltak, szirmot bontottak a mezei virágok, táncra perdültek a pillék. A napsugár pedig ontotta melegét, megcirógatva Bojtát. Ekkor elhatározta, hogy énekes lesz. Nagyon szeretett énekelni. Dalolt a fürdőkádban, a zuhany alatt, amikor sétálni, vagy dolgozni ment akkor is dudorászott. Az álma végül valóra vált. Egy csoda volt Ő, egy kis emberke óriási hittel. Gyakran felnéztem rá. Példakép volt számomra. Ha nem hiszed, látogasd meg! Biztosan örülni fog neked.

 

Gani Zsuzsa: Az elveszett lábbelik


Volt egyszer egy kislány Lizbet, aki nagyon szerette a cipőket. Mindenféle lábbeit gyűjtött: magas sarkút, tornacipőt, balerinacipőt, bebújóst, fűzőst, szandált, papucsot és még bakancsot is. Minden nap váltogatva hordta őket, és boldogan járkált velük az utcán. Nem vette őket, hanem kapta. Használt, mások által kinőtt lábbelik voltak. Amikor ő is kinőtte, ő is továbbadta annak, akinek szüksége volt rá. Egyik nap azonban a kislány, az egyik kedvenc cipőjét nem találta. Aznap reggel még ott volt az ágya mellett, mert azt tervezte fölvenni, de amikor hazament az iskolából, a cipő már nem volt ott. Lizbet szomorú és kétségbeesett lett. Körbejárta az egész házat, és kérdezgette a családját, hogy látták-e a cipőt, de senki sem tudta, hol lehet. Benézett az ágy alá, ágy fölé, még egyszer mellé, mögé. Kereste a játékai közt, iskolaszerei közt, a szekrényében, a konyhában, fürdőszobában, még az előszobában is, de a cipő szőrén-szálán eltűnt. Ráadásul mire körbenézett a lakásban az összes cipője eltűnt. Az az egy maradt, ami a lábán volt. Sehogy se értette a dolgot. A kislány elindult, ki az utcára, hogy ott folytassa a keresést. Az utcán járva mindenhol nézte, kereste, de sehol sem találta. Az emberek, akikkel találkozott, nem tudtak segíteni neki. A kislány annyira szomorú lett, hogy hazament, és bezárkózott a szobájába. Aznap este azonban egy varázslatos dolog történt. Egy manó jelent meg az ablakánál. Lizbet kitárta és tátott szájjal meredt a manóra. Amikor feleszmélt, sebtében illendőképpen köszöntötte. A manó elmondta neki, hogy a cipője nem veszett el, csak elrejtette egy gonosz boszorkány, aki csupán irigységből akarta megbüntetni a kislányt, mert annyira sok cipője volt, neki pedig csak egy. A manó azt is elmondta a kislánynak, hogy csak akkor kapja vissza a cipőjét, ha elindul egy varázslatos útra, és megkeresi a boszorkány szigetét és visszakéri tőle. A kislány megdöbbent, némán hallgatta e szavakat, de a manó azt ígérte neki, hogy segít neki, bár láthatatlanul, de vele tart. Így hát Lizbet és a manó még aznap este elindultak a varázslatos útra. Mentek-mendegéltek, hegyen át-völgyön át. Keresztülmentek a sűrű erdőn, ritka tisztáson, felültek a felhőkre, a Holdra, majd az egyik csillagra, és végül nagy sokára eljutottak a boszorkány szigetére. Ében fekete volt az a hely. Az erdő, a mező, a patakok, a tavak, a folyók, még a kacsalábon forgó palota is. Koromsötét volt, még a lábukat se látták. Lizbet nagyon félt, keze, lába reszketett, de erőt vett magán. Bekopogtak az ajtón. Hatalmas rézkilincs nyitotta. Az ajtó magától kinyílt. Olyan sötét volt, hogy semmit se láttak. Lizbet mégjobban félt. A manó megfogta a kis kezét, mire valamelyest megnyugodott. Ekkor hirtelen a semmiből előtte termett a banya. Lizbet illendőképpen köszöntötte. Azonban, amikor meglátta a kislányt éktelen kacagásba kezdett: Hi-hi-hi, ha-ha-ha, he-he-he…A lábbeliket keresed? Azért hiába tettél meg ekkora utat, mert nem adom vissza. Az már mind az enyém. – De miért vitted el? Neked nincs? - Nincs, csak ez az egy, ami a lábamon van. – De akkor miért nem kértél tőlem? Szívesen adtam volna, akár két párat is. De az, hogy titokban elvitted, az nem volt szép tőled. Az nem volt helyes. Nem vagyok gazdag, nekem is csak mások által levetett, használt lábbelim van, de szívesen adok belőle. Csak kérned kell. - Nem! Nekem az összes kell, mert én nem kapok senkitől. – Miért? Kértél? – Nem! – Akkor miből gondolod ezt? - Csak úgy! – Szerintem tégy egy próbát. A lábbeliket meg szeretném visszakapni, mert az mind az enyém. - A boszorkány azonban nem volt hajlandó visszaadni azokat. A kislány és a manó azonban nem adták fel. Nagy nehezen, de sikerült meggyőzniük a boszorkányt, hogy nincs szüksége ennyi cipőre, és inkább más, jobb dolgokra kellene koncentrálnia, minthogy gonoszkodjon, és mások tulajdonát elvegye. Végül csak visszaadta őket. Egyet azonban elkért. Lizbet örömmel, szívesen adta oda. Miután elköszöntek, boldogan ment haza a manóval. Amikor hazaért megköszönte a segítséget és elbúcsúztak egymástól. Ekkor a kislány az órájára nézett és észrevette, hogy alig telt el pár perc ez idő alatt. Ezen már ezek után meg se lepődött. A lábbeliket szépen sorba, kitisztítva visszatette a helyére. Azóta sem felejtette el ezt az estét és a varázslatos manót.

 

Gani Zsuzsa: Joli és Jóni a szupervárosban

 

2024. 02. 27.

Joli és Jóni a házuk melletti réten sétálgatott, közben fogták egymás kezét. Jó idő volt, kellemesen sütött a nap, fütyörésztek a madarak.

Joli egyszer csak talált valamit a földön. – Nézd, Jóni, mit találtam! Vajon, mi lehet ez? – Nem tudom! Nagyon furcsa a kinézete, de fölveszem, és alaposan szemügyre veszem. – Talán nem kellene! – intette óvatosságra Joli. De Jóni nem hallgatott rá és fölvette. Fogta, forgatta a kezében, jól megtapogatta: - olyan, mint egy varázspálca!- kiáltott fel vidáman kacagva. – „Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta meggondolatlanul fennhangon és megütött vele egy különleges követ.

Hát lássatok csodát, hirtelen mindketten egy furcsa világban tértek magukhoz. Elképedve, tátott szájjal néztek körül, de még mindig egymás kezét fogva. „–Mzper X jelkezz... jelkezz... Mzper X jelkezz... jelentkezz…„- csúszott ki önkéntelenül Jóni száján vigyorogva. A pálcát jó mélyen a zsebébe tette, nehogy elveszítse. Ki tudja, mi történik majd most. – Gyere Joli, ha már itt vagyunk, nézzünk körül! – Rendben!- válaszolta az halkan, félszegen. Így is tettek.

A huszonharmadik században jártak. Ez a világ teljesen más volt, mint amit eddig ismertek. A városokat geopoliszoknak hívták, köröttük zöld színbe öltözött a környezet. Hogy ez mit jelent?  Hatalmas, égig érő épületek, mint az oszlopok emelkedtek ki a földből. Minden teljesen új, fejlettebb módszerrel épült.

Joli és Jóni alig tett pár lépést, már a természetben sétált a jó levegőn, a fák között, a ligetekben, parkokban. Ráadásul pár perc gyaloglással megérkeztek egy étteremhez, majd egy orvosi rendelőhöz, a közérthez, az óvodához, az iskolához, a színházhoz, a mozihoz, a rendőrséghez és még sorolhatnám.

Képzeljétek! Olyan földalatti gyorsvasutak közlekedtek, amelyek pillanatok alatt elvitték az utasokat a város egyik végéből a másikba. Ki is próbálták, csak úgy, kíváncsiságból. Más jármű nem közlekedett. Nem pöfögtek az autók, a motorok, a buszok, a kamionok, nem szennyezte a levegőt egy jármű se. Egy-egy ilyen geo poliszban annyi ember élt, - talán, mint hazánkban, ahol élünk. A lakosok életét folyamatosan követték, figyelték az okos eszközök, chippekkel működő érzékelők. Azonnal jelezték az orvosi központnak, ha betegséget, vagy valamilyen rendellenességet tapasztaltak.

Minden nap- és szélenergiával működött. Mellettük mesterséges szigetek, itt- ott vízen úszó szigetek terültek el. Csodálatos, szinte mesés volt minden. – Vajon álmodjuk ezt az egészet?- tette fel a kérdést Joli. – Nem, dehogy!- felelte Jóni. - Idehozott a varázspálca. – Az épületek, a szigetek legfőképpen újrahasznosított anyagokból és betonból épültek. Jóni és Joli elképedten, leesett állal sétálgatott a különleges helyen. A mellette levő intelligens városban, a gigászi épületek szomszédságában rengeteg szemet gyönyörködtető növény és fa állt, benne számtalan rovar zsongott, ráadásul úgy pompázott, mint egy óriási botanikus kert.

Ekkor érkeztek meg egy másik futurisztikus városhoz, amelyik épp az óceán partján terült el. Itt szintén hatalmas felhőkarcolók, óriási bevásárlóközpontok, ráadásul sportpályák álltak. Az emberek forint helyett kriptopénzzel fizettek, ha vásároltak. Minden az okostechnológiára épült. Hogy ez mit jelent? Sofőr nélküli, önvezető autók közlekedtek az utakon, sőt némelyik, már repült is. A háztetőkön napkollektorok voltak, ezek állították elő a napenergiát. – Nézd Joli, ilyet már nálunk is láttam! – Én is!- felelte hüledezve.

 

Ekkorra megérkeztek a következő helyre. Ez a szuperváros gőzerővel épült. Némelyiket polikarbonát tető fedte. Benne a valódi napsütés hatását lehetett érezni. – Nézd Joli! – Ilyesmit már láttunk.- mutatott rá. – Igazad van! A Városligetben találtunk többet is az ilyen kupolából. Presszók lehettek, ettek-ittak bent az emberek. – Észrevetted Jóni, hogy amióta itt sétálgatunk egy fia szemetet se láttunk? – Tényleg! Én se láttam. Bezzeg nálunk!–

Ebben a városban az épületek tetejét sajátos formájú kupola fedte. -Milyen különleges! – mondta megdöbbenve Joli. – Valóban az!- válaszolta ámuldozva Jóni. – Tudod, hogy mi jutott az eszembe? – Nem!- Emlékszel, amikor a Magyar Zene házában voltunk?  – Emlékszem! – Az is hasonló volt a látottakhoz! – mondta Joli. – Igen! Nekem nagyon tetszett, nagyon bejött!- mosolyodott el Jóni. – Nekem is! Főleg a hangdóm, a hangdimenziók- lelkesedett Joli. - Nagyon különleges volt- Szerintem is az volt! Babzsákfoteleken ültünk, a hangosbemondóban elmondták, hogy mit fogunk látni és hallani. Ezután kivetítették a plafonra, körös- körül. Az az áttetsző, alaktalan zenei üvegépítmény is hasonló és ott is körötte van a liget, a friss, jó levegő- felelte lelkendezve Jóni – Valóban! Hogy milyen igazad van!  De nem kellene már visszatérnünk? Nagyon elfáradtam ettől a rengeteg furcsaságtól, újdonságtól. – Akárcsak én! De hogy jutunk haza? – Próbáld meg a varázspálcával elmondani a varázsigát. – Jó, rendben! –

„Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta fennhangon Jóni és megütött vele egy különleges követ. Hát lássatok csodát, hirtelen mindketten ugyanott voltak, mint annak előtte. – Ez igazán érdekes volt! – Anya, édesanya! – képzeld hol voltunk, mit láttunk az előbb! – szaladt hozzá lélekszakadva Joli. – Hol voltatok, drága kincsem? – nézett rá érdeklődve. Ekkor ért oda Jóni is. Joli belekezdett a mesélésbe, édesanyja kíváncsian figyelte. –

Ahogy a házuk melletti réten sétáltunk egymás kezét fogva, egyszer csak találtam valamit a földön. – Nézd, Jóni, mit találtam! Vajon, mi lehet ez? – Nem tudom, nagyon furcsa a kinézete, de fölveszem, és alaposan szemügyre veszem. – Talán nem kellene! – intette óvatosságra Joli. De Jóni nem hallgatott rá és fölvette. Forgatta a kezében, jól megtapogatta: - olyan, mint egy varázspálca!- kiáltotta vidáman kacagva. – „Hókuszpókusz, csiribí- csiribá” – mondta meggondolatlanul fennhangon és megütött vele egy különleges követ. Joli csak mesélt és mesélt, édesanyja egyszer sem szakította félbe.

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

Gani Zsuzsa: Vibrálka, Vibrál és a látszólagos világ

 

 

 

2024. 02. 27.

Egy pazar házban lakott Vibrálka és Vibrál a szüleivel. Volt nekik egy számítógépük. Nagyon szerettek rajta játszani tapasztalatfüggő elméjükkel. Minden nap meg volt nekik engedve egy fertályóra. Ilyenkor úgy belemerültek a játékba, hogy megszűnt körülöttük a világ. Felvették a VR szemüveget és egyre inkább belemélyedtek, vagyis beleélték magukat a látszólagos térben történő dolgokba. Az pont olyan volt, mintha valóság lett volna, pedig dehogy is volt az! Édesanya nézte- nézte, árgus szemekkel figyelte a virtuális játék kezdetét, majd bement a konyhába tenni- venni.

Vibrálka Tündérországba utazott, Vibrál pedig úgy döntött, hogy elutazik a Kréta korba, mert mostanában nagyon foglalkoztatta őt, az akkori élővilág.

Vidáman, gondtalanul lépkedett a hatalmas, üde, buja zöld erdőben, amikor egyszer csak erőteljes rengést, dübörgés érzett a lába alatt, mely egyre csak erősödött, ezzel egyidejűleg egy vészjósló hang is egyre erőteljesebben közeledett felé. Hirtelen abbamaradt a dübörgés. Aztán újra rákezdte. Mellette egy másik, ám erőtlenebb hang is hallatszott, mintha az a valaki félelmében sikítozott volna. Aztán csönd lett.

Talán az az ijesztő valaki elkaphatta és széttéphette azt, aki az útjába került?- futott át Vibrál agyán. A szíve egyre vadabbul kalapált. Félelem lett úrrá rajta. De kíváncsisága erősebb volt izgalmánál. Ekkor az ágak hirtelen kétfelé hajlottak és megjelent egy irdatlan méretű, félelmetes ragadozó, a T-Rex.  Hatalmas álkapcsait széttárta, benne az óriási hegyes fogaival ráüvöltött Vibrálra, aki ijedtében leesett a székéről.  Aztán a T- Rex sebességre kapcsolt és rohant egyenesen felé. Már majdnem odaért, már majdnem bekapta, amikor Vibrál villámgyorsan levette a fejéről a VR szemüveget és egyszerre eltűnt az óriási ragadozó.

Vibrál megborzongott, még a  szőr is felállt a hátán. Keze, lába reszketett, de lassacskán megnyugodott. – Ekkor megszólalt az édesanyja: - Vibrál, kapcsold ki légy szíves a gépet, mert letelt a fertályóra!- Igen, édesanya, már kapcsolom is!- fogadott szót, majd beviharzott a játszósarkába. Elővette a T-Rex figurát és egy növényevőt, majd újrajátszotta azt, amit az imént átélt. Utána a maga módján le is rajzolta. Mire végzett vele, békésebb, és higgadtabb lett. Kiment a kertbe, érdeklődve figyelte az aprócska rovarokat, köveket, botokat gyűjtött, nézegette, fogdosta azokat. Miután jól kijátszotta magát, a térköveken kezdett bele egy ügyességi játékba. Először minden másodikba lépett lábujjhegyen, aztán minden harmadikba a sarkán, és így tovább. Ekkor egy újabb játék jutott az eszébe az ágyás széli farönkökön egyensúlyozott. Hamar eltelt a délután, este lett, és édesapja behívta a házba.

Vibrálka Tündérországban a legkisebb tündér volt. Ott repkedett pillangó- szárnyaival erdő, mező fölött.  Látta a gyönyörű virágos mezőt, szagolta finom illatukat, hallotta a madarak édes dalát és megérintette pihe- puha selymes tollukat. Ekkor megpillantotta, hogy a fűben egy gyönyörű széplány csodálja a színpompás virágokat, aranyos fürtjei eltakarják szép fehér vállát. Olyan békés volt ez a világ, hogy nagyon jóleső érzés járta át Vibrálkát. Egyszer csak megszólalt az édesanyja. – Vibrálka, kapcsold ki légy szíves a gépet, mert letelt a fertályóra!- Igen, édesanya, már kapcsolom is!- fogadott szót, majd jókedvűen, dudorászva besétált a játszósarkába. Elővette a babáit, tiszta, szép ruhát adott rájuk és mosolyogva megfésülte őket. Amikor kiment a kertbe, betársult Vibrál mellé. Érdeklődve figyelte az aprócska rovarokat, köveket, botokat gyűjtött, nézegette, fogdosta azokat. Házat, fát, állatokat, növényeket rakott ki belőlük. Amikor megunta, a térköveken kezdett egy ügyességi játékba. Először minden másodikba lépett a sarkán, aztán minden harmadikba lábujjhegyen, majd páros lábon szökdécselt, és így tovább. Ekkor egy újabb játék jutott az eszébe. Meglátta, hogy Vibrál  az ágyás széli farönkökön egyensúlyoz. Ő is betársult mögé. Hamar eltelt a délután, este lett, és édesapja őt is behívta a házba. - Az álommanó álomport szórt a szemükbe és mindketten mély álomba merültek. Vibrál álmában a Kréta korban járt, ahol a sűrű erdőben fügefák,  platánfák,  liliomfák, és tűlevelűek nőttek. Egyszer csak erőteljes rengést, dübörgést érzett a lába alatt, mely egyre csak erősödött, ezzel egyidejűleg egy vészjósló hang is egyre erőteljesebben közeledett felé. Hirtelen abbamaradt a dübörgés. Aztán újra rákezdte. Ekkor az ágak hirtelen kétfelé hajlottak és megjelent egy irdatlan méretű, félelmetes ragadozó, a T-Rex.  Hatalmas álkapcsait széttárta, benne az óriási hegyes fogaival vicsorgott Vibrálra, aki ijedtében felkiáltott és kinyitotta a szemét. Édesanyja azonnal ott termett. - Mi a baj? – Semmi, semmi, csak rosszat álmodtam. Anyukája odaült az ágya mellé. A fejét, a hátát simogatta, mert ez nagyon jól esett, nyugtatóan hatott Vibrálra, eközben altatót dudorászva újra elaltatta. Vibrálka álmában Tündérországban járt. Néha- néha mosolyra nyílt a szája. Nyugodtan, mélyen aludt.

Reggel jó idő volt, kellemesen sütött a nap, fütyörésztek a madarak. Mindketten jókedvűen, mosolyogva keltek fel.

Így volt mese volt, füle, farka benne volt.

 

Gani Zsuzsa: Huma Robi

2024. 02. 27.

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyek mellett, volt egy embernek egy takaros kis háza. Ott lakott egy fiatal házaspár. Egyszer az asszony nagy örömmel újságolta a férjének: - Hamarosan gyermekünk fog születni.

 

Telt-múlt az idő. Eljött a nap, megszületett a gyermek. Az idő gyorsan szállt. A kicsi cseperedett. Az asszonykának másodjára valamiért sehogy se sikerült teher beesni. Ezért úgy döntöttek, hogy vesznek egy humanoid robotot testvér gyanánt, aki ráadásul segít a háztartásban és a kerti munkában a fiatal házaspárnak. Az apa úgyis késő estig dolgozik a munkahelyén és néha itthon a dolgozószobában. Talán lesz annyi pénzük, hogy kifizessék, hisz évek óta kuporgattak rá.

Így is történt. Huma Robi - mert így nevezték el - formájával, kinézetével nagymértékben hasonlított az emberre. Utánozta az emberi beszédet, tudott szomorkodni, mosolyogni, csodálkozni és még sorolhatnám, hogy mi mindent. Bőre szilikonból volt, ami nagyon, de nagyon hasonlított az emberéhez. Még a mozdulatai is hasonlóak voltak! - Jé, ez hasonlít az én játékrobotomhoz, csak az sokkal kisebb!- ámult el a gyermek. Vagy inkább ahhoz a robothoz hasonlít, amit a múltkor láttunk a bevásárlóközpontban. – Igen! Tényleg!- lelkendeztek a szülők.  – Vajon számítógép vezérli? – kérdezte a gyermek. – Igen az, „mesterséges intelligencia”- válaszolta az édesapja. – Mi mindent tud? – érdeklődött tovább. Apukája türelmesen válaszolt meg minden egyes feltett kérdést. – Beszélget velünk, ha megkérjük, takarít és füvet nyír. – Tényleg? Milyen érdekes!

De nekünk van már egy takarító robotunk és egy robotporszívónk! Sőt fűnyíró robotunk is van. Igaz, hogy az nem így néz ki. – Valóban, de ez már egy továbbfejlesztett változat. – Azok nem robotgépek, amiket oly sokszor használsz a konyhában? – Tette fel a gyermek az édesanyjának a kérdést. – De igen! A dagasztó, a daráló, a mixer, a szeletelő, a tésztakészítő, ez mind- mind robotgép. Segíti, megkönnyíti a munkámat. Meggyorsítja, hogy elkészüljön az étel. – Szereted őket?- Igen, nagyon szeretem. –

A kicsi csak kérdezett és kérdezett, amíg egyszer csak azt nem mondta: - Vigyük vissza Huma Robit! Nem szeretnék vele játszani, nem szeretném, hogy a testvérem legyen. Úgy gondolom, hogy nektek is fölösleges.  A fiatal házaspár elgondolkozott a gyermek szavain. – Azt hiszem, igazad van, számunkra még nem szükséges. Igaz, ami igaz, segítheti, esetenként kiválthatja, de nem helyettesítheti a mi munkánkat. Arra pedig már minden fontos itt van a háztartásunkban. Még úgyse fizettük ki az árát, csak próbára hoztuk el. Azt a pénzt elkölthetjük másra is, ami sokkal fontosabb- mondta az asszonyka. – Igazad van gyermekem!

Az ilyen és ehhez hasonló humanoid robotok segítsenek tovább a gyárakban, ahol veszélyes munka folyik. Dolgozzanak a mezőgazdaságban, az építőiparban, a raktározásban ott könnyítsék meg, az ember munkáját, hisz sokkal pontosabban dolgozik. Ez az én véleményem- mondta az édesapa. – Igen, szerintem is!- helyeselt az asszonyka és a gyermek is. – Te mit gondolsz Huma Robi? – szegezte neki a kérdést a gyermek. – Igen, úgy gondolom, hogy nektek még nincs szükségetek rám. De lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor igen. Akkor szóljatok és örömmel jövök.

Addig a robottársaimmal együtt ott segítünk, ott tesszük magunkat hasznossá, ahol most is szükség van ránk. – Az hol van? – kíváncsiskodott a gyermek. -  Azok a társaim, akik ipari robotok, leginkább az ember számára unalmas munkát végzik az autógyárban. Az elektronikai gyárban, a gumigyárban, a műanyaggyárban segítik, vagy helyettesítik az ember munkáját. Néhány hozzám nagyon kicsit hasonlító társam már javában dolgozik. Van, aki kézfertőtlenítőt oszt, vagy az ápolók munkáját segíti a messzi- messzi kórházakban. Képzeld el, hogy van olyan kórház, ahol robot végzi a műtétet az orvos irányításával. – De érdekes!- kiáltott fel a gyermek. – Igen. Nagy szükség lesz ránk a jövőben. Számos helyen fogsz találkozni a hozzám hasonló robotokkal. – De most búcsúzom tőletek! Viszontlátásra!- Viszontlátásra! -

Telt-múlt az idő. Egyszer csak az asszonyka nagy örömmel újságolta a férjének: - Hamarosan gyermekünk fog születni. – De jó! Testvérem lesz! – ujjongott a gyermek.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt. Ki tudja!

 

Gani Zsuzsa: Benti, a boszorkány

2024. 03. 18.

Emlékeztek még arra a mesémre, amelyikben a boszorkány, azzal szórakozott, hogy aki szembe jött vele azt elvarázsolta?

Arra is emlékeztek, hogy mi történt vele? Hogy a jóságos hóember kedves, nyugtató szavaitól minden megváltozott?

Igen minden, még a boszorkány is. Benti szívét jóleső érzés járta át, lelke megtelt őszinte, igaz szeretettel.  Mert eredendően nem volt gonosz, csak addig- addig üldözték, zaklatták, szekálták, hogy egy időre megkeseredett. A jóságos hóember, azaz a tündér szavai viszont mélyre hatoltak a szívében. Akkor ébredt rá arra, hogy amit tett, az helytelen volt, s megfogadta, hogy megváltozik.

Na de folytassuk is a mesét. Figyeljetek jól!

Valamikor réges- régen élt, valahol Fliuri környékén. Hosszú fekete ruhát viselt fekete kendővel. Orra görbe, és ormótlanul hosszú volt, az álla hegyes, lefelé álló. Elég rút volt a külleme. Nappal aludt, viszont éjszaka erdők- mezők, hegyek- völgyek fölött repdesett a cirokseprűjével:- ssss- ssss, ssss- ssss surrogott- burrogott a hangja. De nem féltek tőle, mert tudták azt, hogy hiába az a csúf küllem, de belül igenis jó ember. A múltbeli gonoszságát, már minden élő réges- régen megbocsátotta.

Egyébként, tudtátok, hogy gyógyító képességekkel rendelkezett? Bizony! Óvta, védte, gyógyította a természetet és az ott élő állatokat. Nagyon sokat olvasott, szomjazta a tudást. Ha valamire nem tudta a megoldást, hiába volt bölcs, nagy tudású, nem szégyellte ilyenkor elővenni vaskos könyveit és addig lapozta, addig olvasta, amíg rá nem jött a megoldásra.

Történt egyszer, hogy egy vadkant állandóan hátfájás gyötört. Visítozott fájdalmában: - uíííí- uíííí, uíííí- uíííí. - Meghallotta ezt Benti, leszállt a söprűjéről, és azt a fának támasztotta. – Miért visítozol? Mi a baj? Tudok segíteni? – kérdezte. - Nem bírom már elviselni a fájdalmakat. Tegyél velem, amit akarsz, csak gyógyíts meg – mondta a vadkan. Benti azon nyomban nekiállt a beteg kúrálásának. Mivel ismerte az orvoslás minden csínját-bínját, és a vadkan feltételek nélkül rábízta magát, hamarosan meg is gyógyult.  Hálás szívvel köszönte meg Bentinek a segítséget.

Egy másik alkalommal egy tolvaj lopakodott egy csillogó- villogó kalitka felé. Valaki elveszíthette. Nagyon megtetszett neki és úgy gondolta, hogy a csőrében hazaviszi. A kalitka azonban túl nagy volt hozzá. Ráadásul az erőlködés hatására ide- oda ütődött és akkorát kondult, hogy megrettent: - még meghallja valaki, és elorozza tőlem, ezért, hogy ne hallja a hangot mindkét fülét befogta. Az ám, de Benti észrevette, leszállt a söprűjéről, és azt a fának támasztotta. – Mit csinálsz te szarka? Azt hittem, te ennél ravaszabb, okosabb vagy! – A szarka nagyon elszégyellte magát: - Bocsánatot kérek! Ne haragudj, de olyan fényes volt… csillogó- villogó… szegte le bűnbánatosan a fejét. – Rendben van, megbocsátok. Máskor ne tégy ilyet! – Rendben! – lélegzett fel a kis tolvaj, azzal, huss, elrepült.

Az út mentén egy kis hűs vízű patak folydogált. A vadak nagyon örültek neki, mert itt volt az egyetlen lehetőség arra, hogy szomjukat olthassák.

Egyszer arra járt a kicsi gida és beleesett a patakba. Sírt- rítt keservesen: - Beő- beő, beő- beő. - Benti észrevette, leszállt a söprűjéről, és a fának támasztotta. Keresett egy hosszú farönköt, megtámasztotta egyik végét a vízben, másikat a parton.- Gyere, mássz ki! – mondta a gidának, az így is tett. – Köszönőm szépen, hogy segítettél!- rebegte. – Nagyon szívesen! – felelte.

Benti nagyon sok jót cselekedett. Segített eloltani a tüzet, amikor a turisták zsarátot hagytak szalonnasütés után és az belobbant, vagy amikor a megtelt kukából a szél kifújta a szemetet összeszedte, bezsákolta és még sorolhatnám.

Benti, a jóságos boszorkány így óvta, védte, gyógyította a természetet és az ott élő állatokat.

 



Frissítve: 2023. Május

 

 

 

 

 

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!