Gani Zsuzsa: Szamár Füles csacsiskodik

/Tréfás mese/

2022. 10. 10.

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis csak volt, volt egyszer egy szamár. Fülesnek hívták. Régebben a trágyát és a vizet hordta, de mostanság igazán jó dolga volt a gazdaságban. Szinte az egész napot a legelőn töltötte, a friss, jóízű levegőn. Mondhatni aranyélete volt. Ma is egész nap a füvet legelte, de szerette a szénát, szalmát, a répát, sőt még a körtét is. Épp jóllakottan pihent a zöld fűben, amikor rászállt egy légy. Nagyon zavarta őt, mert csiklandozta a farát, így a farkával odacsapott egy jó nagyot. – Aú!- ordította, mert fájt a feneke az ütéstől. A légy elrepült, de kisvártatva vissza is jött. Most a hátsó, jobb oldali combjára szállt. Most is zavarta őt, mert csiklandozta, viszketett is nagyon, így a farkával odasózott egy jó nagyot. – Aú!- bömbölte, mert nagyon nyilallt neki. Egyre dühösebb lett a szamár. A légy elrepült, de kisvártatva vissza is jött. Most a jobb oldali fülére szállt. Most is odavert egy nagyot. – Aú!- ordította, mert sajgott neki. Úgy iázott, hogy kilométerekre is elhallatszott a hangja. Minduntalan megpróbálta agyoncsapni a szemtelen legyet, de sehogy se sikerült neki. Csak saját magát ütötte, verte hol itt, hol ott. Aztán a légy egyszer tényleg elröpült. Megkönnyebbülten sóhajtott fel Szamár Füles: végre, most már nyugtom lehet tőle! Ekkor eszébe jutott, hogy a fülén van egy jókora folt. Talán elfelejtettem reggel megmosni?- tűnődött magában. Hatalmas fülei voltak, amik segítették őt abban, hogy nagyon jól halljon. Így hát elkezdte a jobb mellső lába és a nyelve segítségével lemosni. Nyalta, nyalta és dörzsölte, de sehogy se akart lejönni a folt. Súrolta, sikálta, amennyire az erejéből tellett, de semmi eredmény. A paca ott maradt. Újból nekigyürkőzött hát, mert megmakacsolta magát. Nyalta, súrolta, csiszolta, de semmi. Közben egyre jobban bőgött a fájdalomtól. Még csak halványabb se lett, csak a szenvedése erősödött. Arra repült ismét az a szemtelen légy. Látva Szamár Füles kínlódását, éktelen kacagásban tört ki. - Miért nevetsz ki te légy? – kérdezte tőle. - Miért akarod eltűntetni a foltodat? Az a sajátod, sose fog eltűnni akármit is csinálsz!- Hátul hordja az eszét, mint szamár a kötényét!- vetette oda foghegyről. Azzal nagy vihorászással tovább repült. A szamár egy ideig búslakodott, szomorkodott, de aztán megéhezett. Legelni kezdte a füvet és közben elfeledkezett a dologról. Hogyha nem feledkezett volna el a dologról, az én mesém is tovább tartott volna.

Gani Zsuzsa: Ébredezik a tavasz

2023. 01. 08.

Reggel, amikor felébredtem, már világos volt. Így könnyebben keltem, vidáman, dudorászva. Odakintről édes madárdal szűrődött be. De szép!- sóhajtottam. – Ha én így tudnék énekelni! – gondoltam magamban. Igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjek a természetbe. Ott volt a házunktól pár lépésnyire az erdő és a tisztás. Jól tudtam, hogy mit szabad és mit nem. Ismertem a növényeket, a gyógynövényeket, az erdei állatokat, még a viselkedésüket is. Szüleim megtanítottak rá. Ráadásul a közelből láttam és megtapasztaltam azokat. Apukám már dolgozott, nagyon korán kelt. Akkor én még aludtam. Bár éreztem a pusziját a homlokomon. Sose ment el anélkül, hogy ne adott volna egy leheletnyit. Édesanyám otthon sürgött-forgott, a kertben és a lakásban. Mindig akadt teendője. Sokszor segítettem neki, még akkor is, ha nem kérte. Láttam, hogy elkél a segítség, így tettem a dolgomat. Viszont most nem volt rá szükség. Miután engedélyt kaptam rá, kimentem a kertbe. A nap gyengéden cirógatta az arcomat, ami nagyon jól esett. Ekkor dalra fakadtam. Szerettem énekelni. A szüleim mindig azt mondták, hogy úgy énekelek, mint egy csalogány! Egyszer csak észrevettem valamit. Odamentem, leguggoltam hozzá. - Szervusz! Ébredezel hóvirág? Látom, már a testvéreid is ocsúdnak! - mosolyodtam el. - Áááááá – ásított egy nagyot nyújtózkodva a hófehér szirmú szépség.- Szervusz! Jót aludtam! - Mi is! Mi is! – kürtölték világgá a többiek is. - Tavasz van? – kérdezte az első. - Igen, zsendül! – válaszolta Berkenye, mert így hívták a kislányt. - Érzed a melegedő időt? - Igen, érzem, de finom! Simogatja a lelkem. Szinte mosolyog a kikelet! - Szervusz, kicsi hangya! Szervusz, hétpettyes! Szervusz, méhecske! Szervusz, pók apó! Ti is felébredtetek? Előcsalogatott a napsugár? – nézett rájuk kérdőn Berkenye. - Szervusz! Igen, és még milyen jól tettük, hisz csodaszép az idő! A pók máris szőni kezdte sebesen a hálóját. - Hm, milyen jó lesz, ha beleragad majd egy-két kövér légy, vagy egy dunyog-szúnyog! – gondolta, már is nyalta a száját körbe-körbe. Ekkor ért oda hozzájuk a süni, a mezei nyúl és néhány dalos madár is vidáman fütyörészve: Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - Ez nagyon szép volt! - mondta ámulattal a gyermek. - Köszönjük szépen! - felelték a kismadarak: a rigó, a cinke, a seregély, a mezei pacsirta, a tengelice, a zöldike és a sármány, majd vígan, csicseregve tovaröppentek. Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - Te hova mész méhecske? - Elkezdem a munkát, a finom, ízes nektár begyűjtését a kaptárba, amiből mézet készítek majd. Te is kaphatsz belőle! - De jó! Szeretem a mézet. Köszönöm szépen. - Szívesen! - azzal: huss, tovaröppent. Közben a hangya és a katica is elindult. - Ti hova készültök? - Megyek élelmet gyűjteni a bolyba!- felelte a hangya és sietett tova. - Megyek petét rakni!- kiáltotta vidáman a hétpettyes és röppent tova. Ó, de kár! Elmentek. Persze megértem őket, hisz ők is csak a dolgukat teszik. - Kedves süni, drága nyuszi! Ti hova mentek? Mit fogtok csinálni? - Megyek fogócskázni a lepkével! – muszogta a nyuszi. - Megfogom a nyulat! – puffogta a süni. - Engem akarsz megfogni? – Ha-ha-ha, ha-ha-ha, hahotázott hangosan a nyuszi. - Igen! - Hiszem, ha látom! - Fogadjunk? - Fogadjunk! De miben? - Abban, hogy aki nyer, azzal játszanak, fogócskáznak a többiek: Berkenye, Én és Te, nyuszi. - Jó, rendben, áll az alku. Még paroláztak egyet, aztán megbeszélték, hogy mi legyen a cél. - Aki előbb elér a varázsmogyoróig, az lesz a győztes! - Rendben. A süni egy cselt eszelt ki természetesen, hisz tudta ő, hogy a nélkül sose nyerhetne, ám meg akarta leckéztetni a hencegő nyulat. - Erre, a közelben levő pallóra, aminek a közepén, alul egy nagy kő van, futás közben a túloldalára odadobok egy akkora követ, amekkorát még elbírok és ráfutok a palló innenső oldalára. A nagy kő abban segít majd, hogy elhajít jó messzire. – Kuncogott alig halhatóan. - Vigyázz!- Kész! Rajt! - kiáltotta Berkenye, akit megkértek erre. A mezei nyuszi nyakába szedte hatalmas ugrólábait és futott, futott amilyen gyorsan csak bírt. A süni pedig véghez vitte, amit kitervelt. A mezei nyuszi már nagyon közel járt a győzelemhez. Már majdnem célba ért. Na, még egy kicsi, na, még egy, hú, mindjárt ott van az aranyfánál, mikor a süni, mintha az égből pottyant volna - sitty- sutty, máris ott volt a célban. Mivel a nyuszi hátra se nézett, nem vette észre a cselt, csak Berkenye, aki a fejét csóválta és szúrósan nézett a szemével. - Éljen! Győztem! – ujjongott a süni. - Nem tudom, hogy ez hogy történhetett!- motyogta nagy búsan lekókadt fülekkel a nyuszi. - Tudod, hogy? Elmondjam? - Igen, kérlek! Ekkor elmesélt mindent töviről hegyire. A tapsifüles csöndben hallgatta. Azért eszéltem ki ezt a tréfát, mert az imént, még hencegtél. Látod? A győzelmemhez csak egy cselre volt szükségem. - De ez nem volt becsületes, azt ugye tudod? - Igen, tudom! Ne haragudj érte! Bocsánatot kérek! - Semmi baj, megértem, hogy meg akartál leckéztetni, de máskor ne csinálj ilyet! - Nem fogok! - Ezt hallva már Berkenye is jókedvűen kapcsolódott be a tereferébe. Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - füttyögte a kis rigó, aki épp ott röppent el fölöttük. - No, akkor játsszunk? Fogócskázunk? - Igen! - vágták rá mindketten. - Persze! Mindenképpen! – nevettek jóízűen. Miután kijátszották magukat, elbúcsúztak egymástól és mindenki ment a dolgára. Berkenye is hazament. Útközben dalra fakadt. - Úgy énekelsz, mint egy csalogány! - csicseregték a fölötte röppenő kismadarak. - Köszönöm szépen!- kacagott vidáman. Így történt, ha hiszed, ha nem.

Gani Zsuzsa: Kinek szebb a hangja?

2023. 01. 06.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony, annak egy kiskutyája és egy kismacskája. Telt-múlt az idő. A két kis állat úgy szerette egymást, mintha testvérek lettek volna. Azért néha ők is hajba kaptak, összeakasztották a bajuszukat, de utána mindig kibékültek. Gyönyörű tavaszi reggel volt, a nap már felbukkant a látóhatáron. Kakas Karcsi erőteljes, hangos kukorékolással jelezte: – Jó reggelt! – Bajusz cica akkora ásítással ébredt, hogy majd bekapta Galuskát, a kutyát. – De jót aludtam! – fordult volna a másik oldalára, de Kakas Karcsi folytatta: – Kukurikú! – Jól van! Kelek már! Nem nagy kedvvel ugyan, de felkelt a cica, és megkezdte a szokásos mosakodást. Galuska már javában reggelizett, később Bajusz is csatlakozott. Miután befejezték, már mosolygott a délelőtt, cirógatta hátukat a nap, a madarak is vígan énekeltek. – Szerintetek ki énekel a legszebben? – kérdezte a rigó. – Rendezzünk egy dalversenyt! – felelte a cinege. – Rendben, rendezzünk! De jó! De jó! – lelkesedtek a kert lakói. – Mi is versenyezhetünk? – kérdezte Bajusz és Galuska. – Hát persze! De kik legyenek a zsűritagok? – kérdezték szinte egyszerre. – Leszek az egyik! – felelte a mezei nyuszi. – A másik én! – mondta a hétpettyes katica. – Szívesen vállalom! – így a sündisznó. Zsűritag lett még a vakond, a pocok, a bodobács és a lepke is. – Hány zsűritag jelentkezett? – kérdezte a cica. – Számláljuk meg! – így a kutya. – 1, 2, 3…7! Nagyon jó! – kiáltották. Nem teketóriáztak sokat, hamarosan el is kezdték a versenyt. A rigó azt füttyögte, hogy “csakk-akk-akk-akk…”. Nagyon tetszett a dala mindenkinek, mert bátran, hangosan, érthetően adta elő, megfoghatatlan szépség áradt belőle, ezért mindenki megtapsolta. Megkapta rá a maximális pontszámot. A cinege következett. Azt dalolta, hogy: “szisziszi”. Szép volt az ő dala is, mert lágyan, kedvesen adta elő, szinte belefacsarodtak a szívek. Ugyanannyi pontot kapott, mint a rigó. A kis veréb következett. Nagyon izgult, pici szárnya, vékony lába remegett. De azért rákezdte: “csuri-csuri-csuri, tett-ett-ett-ett, csvit-csvit-csvit”. – Látod? Nagyon szépen énekeltél te is, kár volt ennyire izgulnod! – mondta a zsűri. Őt is megtapsolták. Természetesen ő is megkapta a tíz pontot. Nagyon, de nagyon örült neki. – Köszönöm! Köszönöm szépen! – rebegte. Bajusz cica következett. Bátran rákezdte: ”Miaú-miaú-miaú”. Nagyon kitett magáért. Ugyan a hangja nem olyan volt, mint a madárkáké, de bájos és kedves, ezért társai tapssal jutalmazták. Maximális pontszámot kapott. Persze Galuska se akart kimaradni, így ő is rákezdte: „Vaú- vaú-vaú”. Az ő előadása is mindenkinek tetszett, annak ellenére, hogy nagyon hangos volt, mert bátran, önfeledten adta elő, ezért mindenki megtapsolta. Megkapta rá a legtöbb pontot. – Hű, mindenki tíz pontot kapott! Most vajon ki lesz a győztes? – suttogták egymás között a versenyzők. Ekkor a csalogány röppent oda közéjük, és rákezdte. Hű, de gyönyörűen zengett a hangja! Mindenki, aki épp arra járt, földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal hallgatta. Lelküket simogatta a dala. Hogy miről énekelt? Arról, amit épp érzett, amiről álmodott. – De szépen énekel! – sóhajtottak. – Ő a győztes! – kiáltotta egyhangúan a bírálóbizottság. Mindenki ujjongott. – Igen, az ő hangja a legszebb! – mondták ámulattal a versenyzők is. Még egy darabig ott álltak, mert a csodálatos, lágy dallam elvarázsolta őket, békét hozott a szívükbe. Aztán mindenki ment csöndben, boldogan a dolgára.

Gani Zsuzsa: A kurta farkú nyuszi

/Tréfás láncmese/

2023. 01. 08.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kurta farkú nyuszi. Vidáman legelészett a virágos mezőn. Nem volt válogatós, szinte minden növényt megevett. Elfogyasztotta a lóherét, cickafarkat, pásztortáskát, százszorszépet, pitypangot és a füvet is. Miután degeszre tömte a bendőjét, leheveredett a fűbe a hátára. Tarkója alá tette két kis mancsát és az eget fürkészte jólesően. Ámulva nézte a virágba borult fákat, a bárányfelhőket, érezte a bőrén a kellemes napsugarat. Amikor neszezést hallott, kihegyezte két tapsi fülét és hallgatódzni kezdett. Arra csúszott-mászott a csigabiga. - Szervusz, csigabiga! Hova mégy, csigabiga? - Szervusz, nyuszi! Megyek világot látni. - Én is megyek, menjünk együtt. Mennek, mendegélnek, összetalálkoznak a sündisznóval. - Szervusz, sündisznó! Hova mégy, sündisznó? - Szervusz, csigabiga! Megyek világot látni. - Én is megyek, menjünk együtt. Mennek, mendegélnek, összetalálkoznak a vakonddal. - Szervusz, vakond! Hova mégy, vakond? - Szervusz, sündisznó! Megyek világot látni. - Én is megyek, menjünk együtt. Mennek, mendegélnek, összetalálkoznak a pocokkal. - Szervusz, pocok! Hova mégy, pocok? - Szervusz, sündisznó! Megyek világot látni. - Én is megyek, menjünk együtt. Mennek, mendegélnek, összetalálkoznak a pókkal. - Szervusz, pók! Hova mégy, pók? - Szervusz, pocok! Megyek világot látni. - Én is megyek, menjünk együtt. Billegtek-ballagtak, egyszer csak összetalálkoztak a méhecskével, a verébbel, lepkével, majd a tücsökkel. Már tízen voltak. Battyogtak-bandukoltak tovább. Előre, meg hátra, bukfencezve, meg kézen állva lépkedtek. Lábon járva, talán fejen állva is vándoroltak. Jobbra, meg balra, nyitott szemmel, meg csukott szemmel is, sőt lejtőn gurulva, emelkedőn meg baktatva kutyagoltak. Fel és le, körbe-körbe, no meg hegyen-völgyön át is kolbászoltak, amíg oda nem értek egy takaros házikóhoz. Illendően bekopogtak. Senki se felelt. Erre benyitottak és mivel üres volt, bementek. Számtalan finom falattal megrakott, terített asztal fogadta őket. Mivel már éhesek voltak, mint a disznó, aki makkal álmodott, ezért leültek és addig ettek-ittak, amíg el nem fogyott minden az utolsó morzsáig. Úgy jól laktak, hogy elálmosodtak. Lefeküdtek hát aludni. Nyuszi lepihent a friss szalmába. Csigabiga elcsúszott-mászott az ajtóig, majd attól jobbra lepihent a sutba. Süni a csigabiga mögött és a nyuszi előtt pihent le jól összegömbölyödve. A sut melletti szék lába alatt volt egy pici üreg, a pocok abba feküdt bele. A vakond a lapátra feküdt. A pók az ajtótól balra a sarokban vetette meg pókhálóból a pihe-puha ágyát. A méhecske fent a falon aludt. A kisveréb a jobb oldali polcon aludta az igazak álmát. Lepke az ajtó fölött szunnyadt. A tücsök pedig a bal oldali polcon héderezett. Sötét árnyék közelített feléjük, miközben felkúszott az égre a hold és a sok-sok fénylő csillag. Mindenki álomba merült. Se szó, se hang, semmi se mozdult, csönd volt, néma csönd. Egyszer csak éppen arra sompolygott a róka. Megérezte a nyuszi finom szagát. Már össze is szaladt a nyál a szájában. - Hm, de finom a nyuszi húsa, bendőm meg korog, mert üres, csillag helyett téged kutat a szemem, nézd meg mily tüzes! – motyogta magában és se szó, se beszéd, berontott a takaros házba. Felriadt a tücsök legszebb álmából, és már ugrott is a fortélyos koma nyakába, aki igencsak meglepődött. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, aki nyakon csapott? De azon nyomban felriadt a lepke is és ijedten repdesett a farkas pofája előtt, még jól meg is csiklandozta. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, - ha-ha-ha, ha-ha-ha, hahotázott kínjában – aki megcsiklandozott? Azonnal jöjjön elő! De semmi se történt, azaz, hogy a kisveréb is felébredt a legszebb álmából. Hirtelen felröppent nagy surrogással-burrogással és vaktában belecsípett egy jó nagyot a csavaros eszű orrába. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, aki a cuki-muki, gimbi-gömbi orromba belecsípett? - Közben megtántorodott a fifikás róka, de úgy, mint aki részeg és nekiesett a falnak. De azon nyomban felriadt az icipici méhecske is, aki a falon szundikált nyálát csorgatva és ijedtében „z-z-z-z” zümmögve, jól megbikedte-böködte, majd beleszúrt egy jó nagyot a ravasz róka farába. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, aki megbökdösött, aki a fenekembe szúrt? - megborzongott, eközben megszédült és a pók csapdájába esett. - „Pf-pf-pf” – köpködte kifelé, szedegette le magáról a hálót. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, aki odaragasztott a falhoz? - Ahogy lépett tolatva hátrafelé, a sötétben rálépett a lapát nyelére, ami azon nyomban meglendült és szegény bóbiskoló kisvakondot a sunyi képébe repítette. Annak még meglepődni se volt ideje, mert a rafinált róka óbégatni kezdett. - Jaj-jaj-jaj! – Ki volt ez, mi volt ez, aki fejbe kólintott? Rémülten tántorgott egyet, kettőt a szék felé. Szinte azonnal felriadt az incifinci kispocok a legszebb álmából, és fürgén, sebesen felrobogott a koma füléig és egy jó nagyot beleharapott, úgy istenesen. - Jaj-jaj-jaj! Jaj-jaj-jaj – Ki volt ez, mi volt ez, aki beleharapott a fülembe? Közben a szőr is felállt a hátán. Reszketett, mint a nyárfalevél. De hiába nézett riadtan erre-arra, nem látott semmit és senkit, hisz koromsötét volt. Keresztül-kasul ugrabugrált a házban, majd megbotlott a lábtörlőben, elvesztette az egyensúlyát és elvágódott. Hatalmasat esett. Aztán meg valaki vagy valami meglökte és gurulni kezdett. Gurult- gurult, miközben sajgott a háta, a négy lába, a két füle, a farka, a feje fölött meg csillagokat látott, úgy beütötte. Ekkorra már elment a kedve a nyuszi evéstől és szeretett volna minél előbb elmenekülni erről a rémisztő helyről. Épphogy felkászálódott, amikor megbotlott a süniben, aki a hegyes tüskéivel jól összeszurkálta. - Jaj-jaj-jaj! – Mikor lesz már ennek vége? Ki volt ez, mi volt ez, aki megszurkált a sok-sok tűvel? – Már könnyek potyogtak a szeméből, akkora volt a fájdalma, ám ekkor a csigabiga nyálkájában hasalt el és csúszott, - mintha a jégen korcsolyázna, - el egészen az ajtóig. Abba meg jól beverte az üstökét, de úgy hogy az egy jókorát nyekkent. Szegény ravaszdi! Nagy üggyel-bajjal kijutott a házból, nem nézte merre, csak szedte a lábát, húzta a csíkot, el innen, minél messzebb. Vissza se jött soha többé. A nyuszi pedig aludt tovább békésen, csak másnap tudta meg a többiektől, hogy mi történt az elmúlt éjjel. Így volt mese volt, ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsa: Az epertolvajok

2023. 02. 02.

Volt egyszer egy nagy szemű piros eper, aki a kertben élt. Barátja az apróbb szamóca a szomszédságában, a vadonban, a földön, és fekete eper, a harmadik pedig a fán. Nagyon jó pajtások voltak. Sokat beszélgettek egymással. - De jó, hogy már tavasz van! - Cirógat a napsugár, fésülget a szellő. - Nézzétek! Egészen felélénkült az élet. Felébredtek téli álmukból. - Valóban. Előbújtak a rovarok, a bogarak, a hétpettyes katica, a bodobács, a lepke. - Halljátok, hogy milyen szépen énekelnek az icipici dalosmadarak, a légykapó, a rigó, a vörösbegy, a pinty és a cinege is? Melengetik a szívemet. - Igen, csodálatra méltóak! - Látjátok? Virágba borultak a növények, nyílnak a nárciszok, a jácintok, a tulipánok. - Igen és kizöldültek az erdők és a mezők. - Odanézzetek! Fészkükhöz visszatértek a kedves vonuló madarak. - Kikre gondolsz? - Hát a gólyára, a fecskére, és a sárga billegetetőre. - De többen is vannak! Ideért a poszáta, a pacsirta, a vércse és a haris. Igen, nagyon sokan vannak. - Így beszélgettek egymással nap, mint nap. Pafi és Pufi a két kistestvér gondozta őket. - Kapáljuk meg a földet körülöttük. - Szórjunk komposztot a földre. - Az elhalt leveleket rendszeresen távolítsuk el róla. - Locsoljuk meg szükség szerint. - Egyik nap hófehér virágszirom nőtt Szamócán és Eperkén. Ébenke szomorkodott egy ideig, mert nála semmi változás nem történt. Ám pár héttel később rajta is hófehér virágszirom nőtt. Nagyon boldog volt, nagyon örült, vele együtt örültek a barátai is. Telt-múlt az idő. Egyre, s másra történtek a változások. Szamóca, Eperke sápadt arcocskája egyre inkább irult-pirult. Ébenke egyre sötétebb lett. Pafi és Pufi a két kistestvér nagy gonddal, szeretettel gondozta őket. Száraz időszakban rendszeresen öntözték, de csak a tövét. - Gyere, gazoljuk meg! - Irtsuk ki a gyomot rendszeresen! – Egyszer csak arra járt Csiga Csegő, Süni Szemus és a fehér szövőlepke hernyó, akik nagyon éhesek voltak. Meglátták a piros érett gyümölcsöket. - Csiga Csegő amilyen gyorsan csak tudott csúszott-mászott Szamócához, hogy befalja, Süni Szemus futott és szaladt icike-picike lábacskáin Eperkéhez, már a nyálát csorgatta. A fehér szövőlepke hernyó, akinek már ugyancsak korgott a gyomra Ébenkéhez araszolt. Nagyon megijedtek. Reszkettek, mint a nyárfalevél. Azok meg egyre közelebb értek hozzájuk. Már majdnem odaértek. Még egy lépés, na, még egy és még egy… már nyitották is a szájukat jó nagyra, amikor odaért Pafi és Pufi a két kistestvér. Egyik felkapta a hernyót, a másik felkapta Csiga Csegőt, Süni Szemus pedig ijedtében hanyatt-homlok menekült, dugába dőlt a bátorsága. A hernyót és a csigát tisztes távolságra vitték az ízes eprektől, akik végre fellélegezhettek. - Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána!

Gani Zsuzsa: Ikerpár Badacsonyban

2023. 03. 03.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy testvérpár, akik nagyon különlegesek voltak. Hogy miért? Azért, mert ikrek voltak. Nagyon hasonlítottak egymásra. Olyanok voltak, mint két tojás… azaz majdnem. Az egyik, Pali, picit alacsonyabb volt, mint a másik fiú , vékonyabb is volt egy icurka-picurkát a bátyjánál, Petinél, de ezen kívül külsőre nem volt más különbség köztük. Szép sötétszőke, rövid hajuk és barátságos barna szemük volt, pont olyan, mint az őzikének. Az óvodában egy csoportba jártak. A ruhásszekrényük ugyan távol volt egymástól, az asztalnál se egymás mellett ültek, csak játszani szoktak együtt. Pali szinte mindig a testvére közelében tevékenykedett. Nem vette szívesen, ha másik kispajtás is közeledni szeretet volna hozzá. Ilyenkor odament Petihez és valamivel elvonta a figyelmét. Mindketten nagyon okosak, ügyesek voltak, nem győzték őket dicsérni, hol ezért, hol azért. Mindig teljesen megegyezett a felsőjük, a kabátjuk, a cipőjük és a sapkájuk, néha még a nadrágjuk is. Eleinte nehéz volt őket megkülönböztetni, de ahogy telt, múlt az idő már nem. Közben nagycsoportosok lettek. Sok- sok barátjuk volt, szívesen játszottak velük a társaik. Peti szívesen tanult, odafigyelt, ha mondtak neki valamit, Pali nem mindig, de nagyon igyekezett. Ezt pedig nagyon értékelte az óvónéni és a szülei is. Nagyon szeretett beszélni, csicseregni, még akkor is, amikor nem kellett volna. Az ikertestvérek között nagyon szoros volt a kapcsolat. Talán még egymás gondolataiban is tudtak olvasni. Néha azért ők is hajba kaptak, de hamarosan ki is békültek. Szombat lett, hétvége, gyönyörűen sütött a nap, az égen világoskék bárányfelhők úsztak. A parkokban, mezőkön, réteken, sőt az erdőkben is nyílt a hóvirág, a krókusz. Bimbót bontott a barka, rügy fakadt, szelíd szellő cirógatta őket. Vidám madárcsicsergéstől volt hangos a táj. Az ikrek szüleikkel Badacsony északi partjára utaztak, a telkükre. Nagyon szerettek itt lenni. Gyakorta látogatták meg őket a nyulak, őzek és a szarvasok. Éjszaka még a rókák és a vaddisznók is megjelentek a birtokon, bár ők akkor már aludtak. Biztonságos volt a terület, a birtok, így megbeszélt feltételek mellett szabadon játszhattak a gyerekek. Javában fogócskáztak a szőlőtőkék között, jókat kacarásztak eközben jókedvükben. Annyira belemerültek a játékba, hogy csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy két aprócska kislány közeledik feléjük. Pali vette észre őket elsőként. - Nézd, ők is pont olyanok, mint mi, teljesen egyformák! Ők is egészen biztos, hogy ikrek. - Ekkor értek oda hozzájuk. Illendőképp köszöntötték egymást. Csodaszép volt a két kislány. Az egyiknek hosszú, fonott aranyhaja volt, hatalmas rózsaszín masnikkal és két nagy égszínkék szeme. Pali alig bírta levenni a tekintetét róla. A másik kislánynak hosszú, fonott vörös haja volt, hatalmas sötétkék masnikkal és két nagy égszínkék szeme. Peti tátott szájjal nézte. Anna, az aranyhajú és Hanna a barna hajú kedvesen beszédbe elegyedett velük. - Ez a ti birtokotok? - Igen, a miénk. - A miénk pedig az! - mutatott a szomszéd telekre, amelyen szintén nagyon sok szőlőtőke volt. - Ti ott laktok? – kérdezte már felbátorodva Pali. - Nem, csak a hétvégére jöttünk le! - felelte Anna. - Mi is! - kiáltott fel Peti. - De jó! Van kedvetek velünk játszani? – kérdezték a fiúk. - Igen, persze! - Mit játsszunk? - Mi eddig fogócskáztunk, úgyhogy inkább bújócskázzunk! – Így is tettek. Sokáig játszottak. Élvezték a jó levegőt, a cirógató napsugarakat, a finom virágillatot, a kedves madárcsicsergést és persze a jó társaságot. Egyszer csak Hanna meglátott egy nyuszit és a nyomába eredt. Futott, szaladt, de a nyuszi gyorsabb volt, sehogy se tudta utolérni. Viszont messzire került a többiektől és ettől úgy megijedt, hogy sírva fakadt. Próbált visszamenni a többiekhez, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis, nem tudta, hogy merre menjen, hiszen a nyuszi össze-vissza, ugrabugrált. Annának, valahogy hirtelen rossz érzése támadt. Nem tudta mi az, de úgy érezte, mintha valami baj történt volna. Közben a fiúk is előkerültek. - Nem láttátok Hannát? – kérdezte tőlük. - Nem láttuk! - Akkor keressük meg! - Jó, rendben! - Hanna! Hanna! Hol vagy? – szólongatták olyan hangosan, ahogy csak tudták, de nem jött felelet. Egyre inkább eltávolodtak a biztonságot nyújtó házuktól. A Nap is lemenőben volt. A szülők is aggódni kezdtek, mert nem látták a gyerekeket és keresni kezdték. A fiúkat napkelte felől, a lányokat pedig napnyugta felől. Szólították őket: - Fiúk! Hol vagytok? Gyertek haza! Megy le a nap! – de nem jött válasz. - Lányok! Hol vagytok? Gyertek haza! Megy le a nap! – de nem jött válasz. Közben Hanna, ahogy sírva-ríva, már fáradtan kereste a hazavezető utat, egyszer csak megbotlott, elesett és beütötte a térdét. Nagyon fájt neki, még egy kicsit vérzett is. Már zokogott, de úgy, hogy a könnye lecsorgott a szép arcocskáján, rá a fidres-fodros pörgős ruhácskájára. Eközben meghallotta az ikerfiúk és Anna hangját: - Hanna! Hanna! Hol vagy? – szólongatták. - Itt vagyok! – kiáltotta zokogva. A fiúk hamarosan odaértek hozzá. Mindenki megkönnyebbült. - Mi történt? Hogy kerültél ide?- kérdezte Anna. - Megláttam egy kis nyuszit. Olyan icipici volt és olyan aranyos, hogy meg akartam fogni. De a nyuszi gyorsabb volt és elszaladt, én pedig eltévedtem. - Mi történt a térdeddel? - Ahogy próbáltam hazatalálni megbotlottam, elestem és beütöttem a térdem. - Mutasd, hadd nézzem!- mondta Anna komoly képpel. - Semmi baj, csak egy aprócska seb. Hazamegyünk, lefertőtlenítjük és sebtapaszt teszünk rá. - Rendben! - Hüppögte a barna hajú lány. - De induljunk haza, mert lassan besötétedik! A szüleink már biztosan aggódnak. A két ikerpár sietősen indult hazafelé. Amikor a birtokhatárhoz értek megbeszélték, hogy másnap is találkoznak, ha a szüleik megengedik. Illendőképpen elbúcsúztak egymástól és mindenki hazafelé vette az irányt. Útközben összetalálkoztak a szülőkkel, akik már nagyon aggódtak. Hazaúton aprólékosan elmesélték, hogy mi történt velük a délután. Mindent, de mindent megbeszéltek. Természetesen mindkét ikerpárnak megengedték, hogy vasárnap is találkozzanak és játsszanak, de ők is szerettek volna megismerkedni a másik családdal. Közben narancs-vörösbe borult a látóhatár. Gyönyörű volt. Tátott szájjal nézték a teraszról, ahogy csodaszép színekben alábukott a nap. Kellemes volt a tavaszi alkony. Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána.

Gani Zsuzsa: A hóvirág

2024. 04. 03.

Tél vége volt, ám hűvös, csípős szél fújt a Kerek berekben. Vastag hó borított mindent. Együtt járt- kelt a róka meg a farkas. -       De dermesztő ez a tél! - sopánkodott a róka. – Korog a gyomrom, éhes vagyok! -       Nekem is ehetnékem van! Olyan éhes vagyok, hogy a patkószöget is megenném – sóhajtozott a farkas. – Így bandukoltak, kujtorogtak, kullogtak, korgó gyomorral.

Egyszer csak egy varjú közeledett feléjük, a hóból kikandikáló hóvirágokban gyönyörködött. -       Van egy ötletem! – szólalt meg a róka. – Állj le beszélgetni a varjúval, tereld el a figyelmét, én meg ez alatt elkapom!

Úgy is tett a farkas. Leállt beszélgetni a varjúval, hogy elterelje a figyelmét. A róka addig meglapult egy zúzmarás fa mögött.

Odaért a farkas, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka mondta. Az ordas leállt beszélgetni a varjúval. – Szervusz, varjú! Mit csinálsz? – Szervusz, farkas! – Gyönyörködök a hóból kikandikáló hóvirágokban. – Tényleg nagyon szépek! – áradozott az ordas. – Hamarosan itt a tavasz! – károgta a varjú. Ekkor a róka előugrott a zúzmarás fa mögül, s neki iramodott.

Az ám! A varjút se ejtették ám a fejére! Egy hirtelen mozdulattal, huss!- felrepült a fára. – Kár! Kár! Kár!- azt hitted rászedhetsz ravasz róka! – Ha-ha- ha- ha!- kacagott, aztán tovaszállt.

Bánatosan nézték korgó gyomorral, amíg el nem tűnt a szemük elől.

Gani Zsuzsanna: Lelle, a lepke álma

2023. 01. 03.

Lelle, egy olyan icurka- picurka lepke volt, aki minden áldott éjszaka pazar álmot látott. Olyan csodálatos helyeken járt, amelyeket még sosem látott a valóságban. Egyszer egy virágmező fölött repült, ahol a virágok olyan magasak voltak, mint egy ház. Másszor, egy varázslatos erdőben repült, ahol égkék színű patak folyt a kavicsos mederben. A fák mintha énekeltek volna, miközben a levelek suhogása a szélben olyan volt, mint egy zenei hangverseny. Teljesen tiszta, finom volt a levegő.

Harmadszor, amikor Lelle este lepihent egy szép rózsaszínű mezei virágra, amelyet a legmagasabb fű között talált, annak is az egyik szirmára az icurka- picurkára, amely puha ágyként szolgált a számára, álomra hajtotta a fejét. Ekkor szőtte az egyik legcsodálatosabb álmát, amelyben sosem volt része az ébrenléte során. Kismadarak keltették lágy fuvolaszóval, mosdatták harmatos vízzel, törölgették napsugárral, fésülték szelíd szellővel. Minden kívánságát lesték. Éjfél körül felriadt. Utána egy jó ideig nem is tudott elaludni. Mélázott, merengett, ám a tündérpillék álomport szórtak a szemébe és valahogy mégiscsak visszaaludt. Látomásában kismadarak keltették lágy fuvolaszóval, mosdatták harmatos vízzel, törölgették napsugárral, fésülték szelíd szellővel. Minden kívánságát lesték. Egyszer csak vijjogva csapott le rá a sólyom.  – Jaj, jaj, jaj!- kiáltotta és felriadt.  Nézett körül, erre- arra. De mindenütt csend honolt. - Ó, csak álom volt! De milyen szörnyű álom! – lassacskán megnyugodott. A tündérpillék ismét álomport szórtak a szemébe és hamarosan édesen szunyókált a szép rózsaszínű virág másik icurka- picurka szirmán. Hajnalban icike- picike dalosmadarak trilláztak a fülébe édes- kedves, lágy, bársonyos dallamot. Nem bántották. Reggel, amikor a Nap szép aranyszárnyakkal repült át a rét felett, Lelle felébredt. Nagyot nyújtózott, elmosolyodott. A legszebb, legédesebb álmára gondolt. Meglibbentette szárnyait, és huss, felröppent. Csodálatos tájakon, csillogó folyókon, hűs vízű patakokon röppent keresztül a délelőtt folyamán.  Délben pillekönnyű pörgős szoknyájával táncikált a réten, mezőn, a rengeteg gyönyörű virág fölött. Délután megkóstolta mindegyik kehely édes nektárját, megnyalta az ajkait, majd este dalolva boldogan repült tova.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsanna: A rosszcsont felhő

2023. 01. 03.

Volt egyszer egy iciri- piciri rosszcsont felhő, aki gyakorta csibészkedett az égen.

Az iciri- piciri felhőnek ugyan jó érzés volt látni az emberek arcán, hogy élvezik a napfényt, ám azt még jobban, amikor az esős idő miatt, búsan húzódnak be a házaikba. Az iciri- piciri rosszcsont felhő úgy döntött, hogy huncutkodik egy kicsit: - Na, ma elrontom az emberek napját!- motyogta magában széles vigyorral.

A fényes nap, és a többi felhő próbálta meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, hagyja abba a rosszalkodást. Mostanában már nagyon sok eső esett. A föld már nem tud többet elnyelni, de ő nem hallgatott senkire.

Jó nagy levegőt vett, amitől hatalmasra dagadt a pocakja, aztán amennyire csak tudta, fújta- fújta kifelé, és esőt hullajtott a földre. Először csendeset, aztán záport, majd zivatart, sőt jégesőt is. A kertekben, a parkokban, a veteményeken egyre több belvíz, az utcákon, utakon hatalmas árvíz hömpölygött.  Sőt, jég verte el a mezőgazdasági ültetvényeket. Az iciri- piciri rosszcsont felhő most túl messzire ment. Rengeteg esőt zúdított a földre. Nem elég hogy az utcát, kerteket, parkokat elárasztotta, lassan némely házba is betört a temérdek égi áldás. – Jaj, jaj, égi felhő! Elég volt már a sok esőből! – A lehullott csapadékot a talaj már nem tudja befogadni! – A folyókon komoly árhullám indult el! - Az Alföldön egyre nagyobb területeken jelenik meg a belvíz a földeken! – A kultúrnövények gyökérzete egyre jobban károsodik! – jajgattak az emberek, fohászkodtak az iciri- piciri rosszcsont felhőhöz. – Mi az a kultúrnövény? – töprengett el egy pillanatra.

Á, megvan! A búza, a rozs, a tönköly, az árpa, a zab, a cukorrépa, a takarmányrépa, a repce, a komló, ezek takarmánynövények. Sebaj! Azért is megöntözöm őket még egy kis záporral- zivatarral. – Jaj, jaj, égi felhő! Elég volt már a sok esőből! – Elég volt már a hirtelen lezúduló villámárvizekből! A víz és a hordalék lemossa, lehordja a talajt! - Kárt okoz az épületekben! – Kérlek, iciri- piciri rosszcsont felhő, ne küldj a földre több esőt! – Borzasztó ez az időjárás! Hol hatalmas esőzések vannak, hol meg aszály, vízhiány, amikor teljesen kiszárad a föld. – Mi lesz így velünk? – siránkoztak az emberek kétségbeesve, kezüket tördelve. – Gombásak lesznek a növényeink! – Ki fognak rohadni! – Tönkremennek! – törölgették a sírástól vörös szemeiket. Látva ezt, az iciri- piciri felhő továbbra is hasát fogta a nevetéstől, úgy viháncolt.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahol egy aprócska gyermek sírdogál.  Ott állt az ablakban és könnyes szemmel nézte a hatalmas pusztítást. – Miért sírsz aprócska gyermek? – kérdezte csodálkozva. – Azért, mert nem tudok kint játszani. Azért, mert hamarosan nem lesz ennivalónk, mert te mindent tönkreteszel. - Rosszcsont felhő elszégyellte magát, arcáról lehervadt a széles vigyor. Rádöbbent arra, hogy mekkora kárt okozott, milyen nagy bánatot okozott. – Jaj, mit tettem? – nézett a gyermek szomorú szemébe. – Helyre kell hoznom valahogy a veszteséget. – Így is tett.

Elállt az eső. Előhívta a fényes napot, aki az egyik felhő mögé bújt bánatában. Megkérte, hogy szárítsa fel a földet. – Örömmel! - Így is tett. Boldogan szórta aranyló sugarait szerteszét.  Táncolt, perdült- fordult, majd kibújt a bőréből. Sok- sok napba telt, mire mindent kellőképpen felszárított. – Köszönöm neked, hogy elállítottad az esőt és napsütést küldtél le ránk. – Köszönöm neked is, fényes Nap! Remélem, hogy még megmenthető a termés legalább egy része. Végre játszhatok a szabadban, a jó levegőn! – Az iciri- piciri rosszcsont felhő megígérte, hogy megjavul, és az óta minden nap azt az időt hozza, amire éppen szükség van.

Megtanulta, megértette, hogy nem jó, ha gézengúz, és azt is, hogy jobb dolga is van az égen, mint hogy elrontsa az emberek napját.

Gani Zsuzsa: Lilik bálja

2024. 04. 03.

Sokáig pihent, hosszasan nyújtózkodott, nagyot ásított a nap az égen, majd kinyitotta a szemét. – Mekkora a csend és milyen jól esik ezt hallgatni!- gondolta magában. Egyszer csak csicseregni, röpködni kezdtek a kismadarak. – Mily elbűvölő a daluk, milyen kedves! –

Milyen szépen süt a nap,

de jó, végre tavasz van! – füttyögték.

Kíváncsian bújtak ki az első virágok a földből, majd a többi is egymás után. A liliom is érdeklődve dugta ki a kis fejét.

Milyen szép lett az idő,

kicsi Lili, bújj elő! – mondogatta magában. – Gyertek elő testvéreim, nyújtózkodjatok, nőjetek nagyra, bontsátok ki szirmaitokat!

Milyen szépen süt a nap,

de jó, végre tavasz van! – dúdolta, amit megtanult a kismadaraktól. Hamarosan, már az egész kert is ezt a dalt dalolta. –  Aztán egy másikba kezdett. -

Gyertek, gyertek testvéreim,

táncoljunk, most tavaszi bál van!

Mosolyogva a Nap ránk tekint,

minden egyes virágszálra. –  Táncoltak és vigadtak a kertben egész álló nap.

Így köszöntötték a kikeletet, s ilyen volt a lilik bálja.

Gani Zsuzsa: Lassú, mint a csiga

2024. 04. 03.

- Lassú, vagy, mint a csiga! – csúfolta Csicsi Tekit, a barátját. – Te is az vagy, mégse bántottalak

meg soha! – Ne haragudj, igazad van! Tudod mit? Versenyezzünk! Ki ér előbb a mélységesen mély varázstóhoz?- Várj! Miért hívják mélységesen mély varázstónak? – kérdezte Teki. - Azért mert néha furcsa dolgok történnek meg benne. Leggyakrabban erős örvény. – Örvény? – Igen! Olyankor nem szabad erőlködni, rúgkapálni, takarékoskodni kell a levegővel és akkor az örvény egyszer csak elenged. Úgy tudom, ezért varázsos.- Hű, de érdekes! – Rendben, versenyezzünk! - Állt rá, Teki. – Sziti, a szitakötő, máris rajthoz állította a versenyzőket.

– Vigyázz! Kész! Rajt! – kiáltotta.

Nekiveselkedett Csicsi és Teki. Fej- fej mellett haladtak. Csicsi amilyen gyorsan csak tőle telt, csúszott előre. Teki sebesen szedte a lábacskáit a tó felé, de nehéz volt a házát a hátán cipelnie, ezért nem úgy haladt, ahogyan szerette volna, de mégis, mintha leelőzte volna Csicsit.  Igencsak jókedve kerekedett. – Figyeld Sziti, mindjárt megnyerem a versenyt! – Mégis csak igazam volt, ő az, aki lassú, mint a csiga! – Abban a pillanatban belecsúszott a mélységesen mély varázstóba, amely elnyelte. Volt néhány buborék utána, aztán semmi, azaz kavarogni kezdett a víz. Rémülten nézte az éppen célba érő Csicsi, hogy mi történt a barátjával. Döbbenten nézték a szélsebesen forgó tölcsért rajzoló vizet. – Mit tegyek? Mit tegyek? – tördelte a lezét Csicsi. – Hogyan tudnék segíteni? Teki jó úszó, még a víz alatt is, nem értem, hogy mi történhetett! –Mélységesen mély varázstó, add ki légy szíves Tekit, a barátomat! – tovább forgott, kavargott, örvénylett a víz. - Mélységesen mély varázstó, add ki légy szíves Tekit, a barátomat! – Most se történt másként, de nem adta fel. - Mélységesen mély varázstó, add ki légy szíves Tekit, a barátomat! – csobbant egy nagyot a tó és Teki könnyedén szállt fel a tenger mélyéből, mint egy buborék. Kiúszott a patra. Megkönnyebbülten, hálás szívvel ölelte át Csicsit, a barátját. Nem kellettek ide szavak!

Mindenki tudta, hogy mi miért történt.

Gani Zsuzsa: A mandulafa

2023. 01. 03.

Egy aprócska mandulamag szállt a széllel, és messzire repült. Egészen be, az erdő közepébe. Leesett a földre, az eső belemosta.

A kicsi mag kicsírázott, gyökeret, törzset hajtott, ágakat, gallyakat, leveleket, közben nőtt, növögetett, majd rügyezni kezdett, s virágba borult. Gyönyörű virágokat hozott, amelyek illatosak voltak, és sok- sok szárnyas rovart vonzottak.

Mindenki szerette, mert lombja árnyékot nyújtott, és termése finom mandulaillattal töltötte be a levegőt. - Jé, itt egy mandulafa! – örült meg Muci mókus, aki éppen otthont keresett magának. – Ez pont jó lesz nekem, ideköltözöm. Van itt egy takaros odú is, sőt a közelben diófa és mogyoróbokor. Lesz élelmem bőven! – mosolyodott el.

Az egyik tavasszal azonban baj történt. – De szép ez a mandula!- kiáltott fel a mandula magdarázs. Leteszem ide a petéimet.- Az ám!  Nyár végére a kikelő lárvák elfogyasztották a mag belsejét. Lassacskán a mandulák lepotyogtak a fáról.  – Aú- aú, aú- aú- juj, de fáj!- fogták a fejüket a kicsi mandulaszemek.

De még hogy szavamat el ne felejtsem, más baj is történt.

– De szépek ezek a levelek!- sóhajtott fel az aprócska levéltetű is. – Azt hiszem, hogy ideköltözöm. Petéimnek kitűnő hely, jó lesz itt nekik. De megéheztem! Hogy korog a gyomrom! Azt hiszem, szívogatok egy kis nedvet. Hű, de finom! Nyam- nyam, nyam- nyam… De jól laktam! Ürítek egy kis mézharmatot. – Lassacskán megtelepedett a korompenész a mandula hajtásain, ezért lelassult a fejlődése, majd elsatnyultak a levelei.  –Elköltözöm!- jelentette ki az aprócska levéltetű. Így is tett, egy másik növényre repült.

– Mi történik itt? – Nézett körül csodálkozva Muci mókus, amikor valamiért lemászott a fáról. Vajon miért esett le ez a sok mandula?- Azért, mert megettük a belsejét!- felelték a lárvák. – Szomorú lett Muci mókus. – Most mit tegyek?- törte a fejét. Aztán eszébe jutott valami. - Gyorsan kihelyezek a fa különböző részeire sárga színű színcsapdákat. Tudom, jobb lett volna a bajt megelőzni, de talán még nem késő. Talán még meg tudom menteni a mandula egy részét. Ha ezt előbb láttam volna!   Talán ez a csapda eredményesen csökkentheti a mandula magdarázs okozta kártételt és gyűjthetek még a mandulából télire.- Ekkor vette észre, hogy a levelek is elsatnyultak. – Ó, jaj! Itt meg mi történt? – Nézte csodálkozva Muci mókus a ványadt, aszott leveleket. - Azt hiszem attól lett ilyen, hogy szívogattam a nedveit és mézharmatot ürítettem.- mondta az aprócska levéltetű, aki meghallotta a másik fáról. – Szomorú lett Muci mókus. – Most mit tegyek?- törte a fejét.

Aztán eszébe jutott valami. Fürgén elszaladt valahová, de pár pillanat múlva már újra itt volt. Paraffinolajos lemosó készítményt hozott magával. – Ez jó lesz a levéltetvek áttelelő tojásai ellen. A kifejlett tetvek ellen pedig az ecet, a szódabikarbóna vagy a fokhagyma a legjobb, vagy talán egy kiadós nyári zápor.

Jövőre pedig jó korán megteszem a lépéseket a kár megelőzése érdekében, - jelentette ki magában Muci mókus.

Gani Zsuzsa: A csodák földjén. Szelíd szél meséje.

2023. 01. 08.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álomszép, békés vidék a csodák földje, melynek neve Magyarország.

Lenyűgöző, csipkés hegyek emelkedtek ki a földből és nyújtózkodtak itt- ott, az ég felé.

- Ó, de szépek vagytok fellegek, úgy vágyom arra, hogy megérintselek! – fohászkodtam magamban.

-  Milyen derűsek vagytok napsugarak, hogy csillogtok- villogtok kék vizű folyók, békés, csobogó patakok!  - mondta áhítattal az épp hazatérő gólya.

-  Mily boldogan élhetik életüket benne a vízi állatok és a növények.– gondolta a fecske.

- Nézzétek, hogy milyen gazdag ez az ország meleg vizű tavakban, gyógyvizekben, termékeny mezőkben, szántókban, és termőföldekben! – beszélgettek egymással a hazatérő vadludak.

- Milyen szépek az erdők!- mondta a fakopáncs, aki meghallotta beszélgetésüket.

- Kirándulok egyet az erdőkben is. – csillant föl a szél tekintete. – Tényleg. Ez az egész ország, úgy ahogy van, álomszép.  A Kárpát- medence ölelte, vigyázta ezt a földet. Nem véletlenül. Megannyi kincs rejtőzött itt is- ott is. Nemzeti parkokban őrizték a sok természeti kincset. Mindenhova ellátogatok.

- Láttatok már barlangot? – kérdezte a százlábú a bolháktól.

- Igen, hisz mi pont ott lakunk. – válaszolták.

- Képzeljétek el, hogy amikor ott jártam, tátott szájjal néztem a lenyűgöző, változatos formájú és színű cseppköveket.

- Igen, szerintünk is mesés.

- Tudjátok, hogy keletkezett?

- Hát, azt nem tudjuk.

- Úgy, hogy a csapadékvíz a mészkő repedésein leszivárgott és a kioldódott mész a barlang tetejéről lecsöpögött. Így rakódott egymásra a cseppkő. Még ha láttátok volna a hangversenytermét, melynek a hangzása egészen különleges.

- Arra, sajnos még nem jártunk, de egyszer azt is megnézzük- felelték a bolhák.  – Mi ott lakunk ahol a denevérek és az egerek.  – így beszélgettek egymással, aztán mindenki ment tovább.

- De megéheztem! Megyek, keresek magamnak valami apróbb pókot a barlang falán. Ó, már meg is találtam! Megeszem. Ez finom volt! – simogatta meg megduzzadt pocakját Barlangi Keresztes. – Keresek még. – így is tett. Talált még vagy hat apróbb pókot, mind befalta. – Jóllaktam. – állapította meg magában. Ekkor meglátott valakit. – Szervusz, Denevér! Felébredtél? – Igen, felébredtem. Jót aludtam. Eszek valamit, aztán elköltözöm.

- Hova?

- A bejárathoz húzódom. Olyan gyönyörű ez a barlang, nyugodt, és csöndes. Jó, hogy rátaláltam.

- Nem hallgattam tovább a beszélgetésüket, mert mennem kellett tovább, sok- sok csoda várt rám.

Egyszer csak megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Falvaknál jártam. Csöndesek voltak, bájosak. Ablakokban muskátlik, a járdákon kövérkék virultak.  A nádtetőn, a kéményen gólyák kelepeltek, az eresz alatt fecskék ficseregtek gondtalan a fészkükben.

- Szóval itt laktok kedves fecskék és hűséges gólyák! – sóhajtottam föl. A vidéki élet varázslatos volt. A fiatalok reggelente a mezőkön jártak, hogy szépséges, illatos gyógynövényeket gyűjtsenek. A horgászok pedig a folyók és tavak partján fogták a halakat, miközben beszélgettek velük. Az állatok a mezőkön legelésztek, és a madarak dalai vidámságot hoztak az emberek szívébe. Még daloltak is munka közben. Az utcákon sétáló emberek vidám mosollyal üdvözölték egymást, és szívesen osztották meg egymással gondjaikat, bajaikat és az örömeiket. Nagyon jól ismerték egymást.

- Ideje tovább állnom. Elérkeztem a városokhoz. A nyüzsgő városok tele voltak élettel, gyönyörű épületekkel, sok- sok palotával, amelyek a régmúltról meséltek. Párkányaikat faragott szobrok tartották, és még a kapualj is díszes volt. Csak ámultam- bámultam a szépségükön. Hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy láthattam. Ekkor betértem az egyik bérházba. Nagyon tágas és magas volt. Képzeljétek, lift is volt benne! Hát persze, hogy kipróbáltam. Amikor kiléptem belőle, a lakásokat összekötő nyitott függőfolyosó, és a kőből készült lépcső tárult a szemeim elé. Nagyon meghatott a látvány, a múlt egy darabkája. Aztán tovább röppentem. Számos múzeumban, kastélyban és színházban tettem látogatást. Mindegyik sok- sok látogatót vonzott. Ilyenkor a legszebb ruhájukat öltötték fel magukra.

- Hova mész? – érdeklődött egy gém.

- Bejárom a csodák földjét.

- Szeretnéd, hogy mutassak valamit?

- Igen, szeretném!

- Akkor gyere utánam! – A szél sietett a madár után, hogy le ne maradjon. Elérkeztek egy szikes, sós tóhoz, pontosabban a nádashoz.

- Megérkeztünk. Itt lakom. – mutatott a fészkére.

- Nagyon szép hely!- állapítottam meg. Ekkor egy sereg madár röppent fel a szélrózsa minden irányába.

- Mások is fészkelnek itt?

- Természetesen, igen.  Kicsit körülnézek- mosolyodott el a szél.

- Tedd azt! Most lepihenek.- mondta a gém. Miután körbejártam a Fertő tavat és a környékét, tovább mentem. Kedvem támadt megnézni minden forrást, patakot, folyót és persze az összes tavat.

Kirándulásaim során mást is megfigyeltem. Az emberek szorgalmasan dolgoztak, és tették a dolgukat, hogy az országuk szép és gazdag maradjon. Láttam szegény embereket is, de azt is, hogy akik tudtak segítették őket. Az emberek szívében ott élt a szeretet, és az egymás iránti tisztelet. Büszkék voltak hazájukra.

Munka után és hétvégeken a pihenésre vágyók kimentek a kertjükbe kertészkedni, voltak, akik piknikeztek a parkokban, vagy sétáltak a meseszép, madárdalos erdőkben.

Ezen az álomszép, békés vidéken, a csodák földjén az emberek őszintén szerették hazájukat. Békésen, zavartalanul éltek egymás mellett emberek, növények, állatok.

Gani Zsuzsa: Nem mind arany, ami fénylik

2023. 01. 08.

Egyszer régen, egy távoli királyságban, volt egy pompás palota, amely a tengernyi aranytól ragyogott.

Csillogóan tündökölt kívül, belül, így mindenki azt gondolta, hogy a király nagyon gazdag és boldog. Tulajdonképpen így is volt. Az uralkodó észre se vette, hogy a népe éhezik. Ő maga és háza népe fényűzően élt. Pedig a gazdagság nem a pénztárcában, a széfben, vagy a bankban volt, hanem a szívben.

A fiatal herceg azonban észrevette, hogy valami nincs rendben. Az emberek a királyi palota körül rongyos ruhákban, a betevőért könyörögtek.  A herceg eldöntötte, hogy kideríti, mi lehet az oka a nép nyomorúságának, miközben a palotában az állatoknak adják, az ablakon dobálják ki a felesleget.

Így hát elindult a herceg álruhában, hogy bejárja az országot. Elérkezett egy szántóföldre. Látta ám, hogy az emberek látástól- vakulásig dolgoztak, égette a nap a bőrüket, lábukat kisebezte a tarló.  Másutt korahajnalban, amikor a kakas kukorékolt, vagy még előtte, csordákat tereltek ki legelni, majd amikor a nap lemenőben volt, visszahajtották a karámba. A csordákban élő állatok, mindig egy vezérállatot követtek. Nehéz és fárasztó munka volt, de becsülettel dolgoztak.  Esténként a népes család együtt ült le az asztalhoz. Finom ételt tett elébük az asszonyka, a kisleányok segítségével, szeretettel készült. A kisfiúk a férfiaknak voltak legfőképpen a segítségére nap, mint nap. Igaz, hogy szegények voltak, de nagy- nagy szeretetben és összetartásban éltek. Látjátok? Szép és jó dolgok is vannak a nincstelenségben, csak észre kell azt venni.

Ráébredt arra a herceg, hogy nem azért voltak szegények az emberek, mert keveset dolgoztak, hanem azért, mert másokért gürcöltek. A gazdagok pedig nem azért voltak tehetősek, mert sokat dolgoztak, hanem azért, mert mások gályáztak értük.

Ekkor eltökélte magában, hogy megpróbálja megoldani az ország problémáit, hogy a nép boldog és elégedett legyen. Így is történt. Sok- sok nap, hét, hosszú- hosszú hónap telt el, míg a herceg támogatásával az ország újra virágzóvá vált. Az emberek boldogsága és gazdagsága nőttön-nőtt, és a király végre rádöbbent arra, hogy nem mind arany, ami fénylik.

A herceg végül az ország királya lett, és igazságos és bölcs vezetőként irányította az országot. Az emberek szerették és tisztelték, mert békét, és jólétet hozott az országnak.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt, ki tudja!

Gani Zsuzsa: Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra

2023. 01. 08.

Volt egyszer egy nagy- nagy vásár, amelyen sok- sok ember nyüzsgött. Nagyon jó volt a hangulat.

Kufárkodtak, vásároltak és jókat csevegtek. Mindenki, aki tehette eljött, hogy eladjon vagy vásároljon, és találkozzon a barátaival, ismerőseivel. Voltak kereskedők, akik drága árukat kínáltak, és voltak szegény emberek, akik csak apróbb dolgokat, saját maguk termesztette néhány szem gyümölcsöt, vagy zöldséget, vagy saját maguk készítette befőttet, vagy lekvárt árultak.

Egy fiatal lány, Eszter is elment a vásárra, hogy eladja az egyik kecskéjüket. Édesanyja azt tanácsolta neki, hogy kérjen jó árat a kecskéért, hisz egészséges, jól tartott, és éppen ezért ne árazza alá. Így is tett. Azonban nagyon elkeseredett, mert senki sem akarta megvenni a kecskéjét, hiába kínálta:

Jól tartott kecskét vegyenek!

Igénytelen, nem válogat,

rügyet kóstol, hajtásokat,

teje s a húsa oly becses!

Mek- mek- mek.

Észrevette azonban, hogy a szomszéd Anna nagyon olcsón kínálta a kecskéjét, és szinte azonnal el is adta. Elkeseredett, sőt bosszankodott is, mert úgy érezte, hogy az édesanyja tanácsát nem tudja követni, mert nem tud megfelelő vevőt találni.

Egyszer csak odament hozzá egy öregember, aki azt mondta neki: - Ne aggódj, kislány, mindenki a maga bőrét viszi a vásárra! – aztán se szó, se beszéd eltűnt. Eszter nézett erre, nézett arra, de sehol se látta. Ekkor eszébe jutottak az öregember szavai. - Vajon mit jelenthet, amit mondott? - A leány törte a fejét, erősen törte, amikor gondolt egyet. - Az árak változnak. Az emberek eltérő árakat kérnek a dolgaikért. Az is lehet, hogy Anna portékája gyengébb minőségű volt. Az, hogy a kecskéjét olcsón adta el, magáért felelt, a saját kockázatára cselekedett. Rájöttem a megoldásra! -  Az, hogy Anna olcsón adta el a kecskéjét, nem jelentette azt, hogy az enyémet is olcsóbban kellene eladni. Vállaltam a kockázatot, kivárok, nem türelmetlenkedek és megvárom a megfelelő vevőt, aki nagyra értékeli a kecskémet, és igazságos, korrekt árat fizet érte. – Így is tett. Hamarosan jött is a kuncsaft. Mivel kedves volt a vásárlóhoz, és kiváló volt az áru is, az megígérte, hogy gyakran fog a lánytól vásárolni. Eszterrel madarat lehetett volna fogatni, olyan jó kedve kerekedett. Dudorászva ment haza.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsa: A hattyú hercegkisasszony

2024. 05. 20.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hattyú lány, s annak édesanyja, édesapja s két testvére.

De aztán olyan szép volt ez a három hattyú, hogy sehol az országban nem volt azoknak párja. Őrizte is a király, mint a szeme fényét. Aludni is úgy aludt, mint a cica: csak az egyik szemét hunyta le, a másikkal mindig a hattyúkat nézte.

Hogy a szavamat el ne felejtsem, nem csak hogy szépek voltak, hanem hivalkodók is, különösen a legkisebb, aki mindig fent hordta az orrát. A két nagynak volt már kérője, egybe is keltek, el is költöztek a háztól. Nagyon kötődtek egymáshoz és az az óta született kicsinyeikhez. Mindegyik egy saját kastélyt kapott a királytól, az üveghegyeken túl, hetedhét országon innen egy mesés nádasban.

Ám a legkisebbnek nem akadt kérője, egyetlen egy sem. Gondolkodóba esett. - Ugyan van még időm, jó pár évem a házasságig, de még nem tetszettem meg egy ifjúnak sem, pedig tudom, hogy gyönyörű vagyok. Látjátok? Vajon mi lehet az oka? Minden reggel, délben és este mézzel és citromlével tisztítom a bőröm, hogy üde, szép és fiatalos maradjak. Látjátok, hogy milyen hófehér az arcom és a tollam? Milyen csodaszép a csőröm? A szemeimről meg me is beszéljek, nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Egészségesen táplálkozom, főként vízinövényekkel. Nem híztam el, nézzétek, hogy milyen szép karcsú a nyakam! Sokat sportolok, kiválóan úszom. Még repülni is tudok. Gyönyörűen, dallamosan éneklem: la- la- la, la- la- la, na ugye, hogy igazam van? Nem értem, mi kell még? – ekkor szállt le mellé egy tőkés réce. – Igazán lenyűgözően énekeltél! – mondta kedvesen. – Mi van? Tudom! – felelte. A réce nagyot nézett, majd szó nélkül tovább úszott a társához. – Ezt meg mi lelte? – csodálkozott. Egy béka pihent a tavirózsa levelén. -  Lenyűgöző a megjelenésed! – mondta őszinte csodálattal. – Mi van? Tudom! – felelte. A béka elképedt, majd szó nélkül beleugrott a vízbe, ami szanaszét fröccsent körötte. – Ezt meg mi lelte? – csodálkozott, majd tovább lubickolt a tisztavízű, békés tóban.

Egyszer csak beúszott a nádasba, az azon nyomban körbe fonta. Úgy szorította, hogy sehogy se tudott kiszabadulni a fogságból, hiába erőlködött. – Engedj el! Azonnal engedj el, de tüstént! – ripakodott a nádasra. De az meg se hallotta. Jó erősen szorította, de úgy, hogy sehogy se tudott kiszabadulni a fogságból, hiába erőlködött. Egyre gyengült, fogytán fogyott az ereje. Ekkor egy vonzó ifjú tűnt fel a közelben és egyenest a legkisebb hattyú hercegnő felé úszott. Régóta szemet vetett a lányra, de mégsem közeledett felé, inkább messziről figyelte. No, vajon miért? Most viszont, hogy bajba került, nem volt más megoldás. – Kedves nádas! Légy szíves engedd el a lányt! – kérte. - Miért engedném? – Tudod te azt!- Nem véletlen, hogy nem eresztem! – Tudom, hogy miért teszed ezt, de ez nem helyes így! – Akkor mit tegyek? Nem veszi észre magát. – Mit kellene észrevennem? – dühöngött a hattyú lány. – Ugye mondtam? Fogalma sincs semmiről! – Nem értem!- értetlenkedett a lány. – Gondolkodj légy szíves! – mondta kedvesen a lánynak az ifjú. – Fogalmam sincs, hogy mi lehet a probléma velem válaszolta. -  A viselkedésed! – kiáltotta oda az iménti réce. A hattyú lány elszégyellte magát. – Már tudom. Mondd nádas, ha bocsánatot kérek, és megígérem, hogy nem viselkedek így többé, ha megváltozom? Nem leszek lekezelő, fölényes? - De nem akarsz bocsánatot kérni! – így a nádas. - Úgy szeretném, ha bocsánatot kérnél! - mondta az ifjú, és nagyon elszomorodott. – Bocsánatot kérek!- mondta lehajtott fejjel a szépséges madár. – Tiszta szívemből bocsánatot kérek! – Azon nyomban gyengült a szorítás, majd a nádas elengedte a hattyú hercegkisasszonyt. Mintha valami nyomás, valami görcs szűnt volna meg a szívén. Eleredt a könnye, hullott, hullott, mint a záporeső, a lelkifurdalás, a megbánás könnyei voltak ezek. Ekkor odament hozzá a vonzó, ifjú hattyú és udvarolni kezdett neki. Amikor eljött az idő egybekeltek, ott éltek a családi palotában. Nagyon kötődtek egymáshoz és az az óta született három kicsinyükhöz. Hamarosan ő lett a madarak királynője.

Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána.

Gani Zsuzsa: Micike, Mancika és Mucika legszebb napja

2024. 05. 20.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer három testvér az árvaházban.

Nem voltak, vagy talán csak nem ismerték a szüleiket, nem is tudom. Ezért sok- sok más gyermekkel együtt ott kaptak ellátást, gondozást, nevelést, és oktatást.  Egyik alkalommal egy kedves arcú házaspáron akadt meg a tekintetük.  Az elmúlt évek alatt többször látták már őket. Egyszer csak összeakadt a tekintetük, mindannyian egymásra mosolyogtak. – Nézd, Micike! Idejönnek hozzánk! – dobbant meg Mancika szíve. – Szervusztok! Beszélgethetünk egy kicsit veletek? – kezdte meg az ismerkedést a kedves arcú házaspár. – Igen!- lelkendezett Mucika és a másik kettő.  Sétálgattak a kertben, beszélgettek erről- arról, barátkoztak  egymással.

Így ment ez több alkalommal. A házaspár úgy érezte, hogy kötődnek hozzájuk a gyerekek, kölcsönös a szimpátia. Egyszer csak, egy újabb látogatás alkalmával megkérdezték tőlük: - eljönnétek- e velünk? Költöznétek- e hozzánk? Szívesen lennénk a szüleitek! – Igen! – ugrottak lelkesen egymás után a nyakukba.  A szülők elmosolyodtak. A gyerekek a fontos tárgyaikat, ruháikat, emlékekeiket becsomagolták és örömmel, jókedvűen ültek be az autóba és elindultak az új élet felé. – Szeretnétek fagyizni? – kérdezte meg az új anyukájuk. – Igen, nagyon! – válaszolták.

Amikor megkapták, illedelmesen megköszönték. – Szívesen! Boldog gyermeknapot!- mondták az új szülők.

Gani Zsuzsa: Háp, háp, háp

2024. 05. 20.

Három tojáshéj repedezett a fészekben. Az egyik megpattant és kidugta a fejét egy iciri- piciri kiskacsa. - háp, háp, háp! – nézett körül a hatalmas világban. Ekkor meglátta Masnit. – Háp, háp, háp! Várj meg, anyukám! – kiáltotta és sietősen elindult utána.  – Háp, háp, háp! – botladozott aprócska lábaiban, de hősiesen követte Masnit. – Vaú, vaú, vaú! – nem vagyok az anyukád! – mordult rá a kiskutya.  – Háp, háp, háp!- hol van az anyukám? – pityeredett el a csöppség. – Itt vagyok kincsem! Üdvözöllek! – mondta a háta mögött kacsa mama. – Gyere, menjünk úszni! – Hátra nézett az apróság és meglátta az anyukáját. – Háp, háp, háp!- ugrott boldogan a nyakába. – Megyek anyukám, megyek! Háp, háp, háp!

Gani Zsuzsa: Bazsa Róka

2024. 05. 20.

Tél volt. Az egyik odúban kisrókák születtek.

A pár hetes kölykök kinyitották a szemüket és rácsodálkoztak a világra. A középsőként született, Bazsa Róka megmozdította pici kis fülecskéit. – Jé, hangot hallok! Mi ez a hang?- Ez a szél hangja- felelte az édesanyja. – Mi az a szél? – kérdezte magában, majd lassan feltápászkodott és elindult. Azaz csak indult volna, de gyenge lábacskáiban botladozott. Összekuszálódtak, ahogy próbált lépkedni és minduntalan elesett. De nem adta fel! Próbálta, egyre csak próbálta, míg egyszer csak, odaért a bejárathoz, és kinézett. – Hol vagy szél? –körülnézett, de nem látott semmit, mert minden hófehér volt, csak a hangot hallotta. Ekkor gondolt egyet a szél. Fújt egy nagyot. Visszafújta Bazsa Rókát az odú közepéig, ott hupsz, a fenekére esett.

Újra nekiindult, eleinte még botladozott. Összekuszálódtak lábacskái. De nem adta fel! Próbálta, egyre csak próbálta, míg egyszer csak sikerült. Odaért a bejárathoz, és kinézett. – Hol vagy szél? – nézett körül, de nem látott semmit, mert minden hófehér volt csak a hangot hallotta. Ekkor a szél gondolt egyet. Fújt egy nagyot és visszafújta Bazsa Rókát az odú közepéig, aki ott hoppá, elesett.

Újra nekiindult Bazsa Róka. Eleinte még botladozott, de aztán egyre ügyesebben lépkedett, végül odaért a bejárathoz, és kinézett. – Hol vagy szél? – nézett körül, de most se látta. Ekkor a szél gondolt egyet, fújt egy nagyot. Képzeljétek, most nem sikerült visszafújni Bazsa Rókát az odú közepéig! Nem látta a szelet, de érezte az erejét. – Te szél! Ugyan nem látlak, de érezlek. Erős vagy, de már én is erős, legalábbis annyira, hogy te nem tudsz elfújni. Bazsa Róka úgy megörült ennek, hogy fülig ért a szája. Ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsa: Icinke- picinke cinke

2024. 05. 20.

Tavasz volt, hétágra sütött a nap. Az egyik fészekben kiscinkék születtek. Cinke mama szorgosan hordta a kicsiknek a finomabbnál finomabb kukacokat. A madárkák nőttek, erősödtek. Már a szárnyukat próbálgatták. Az egyik icinke- picinke cinke azonban lepottyant a földre.

- Leestem! - mondja a kiscinke.

- Próbálj meg, visszarepülni! - mondja cinke mama.

- Nem tudok!- mondja kiscinke.

- Próbálgasd a szárnyadat! - mondja cinke mama.

- Fogtam egy legyet.- mondja kiscinke.

- Ügyes vagy! - mondja cinke mama.

- Valaki közeledik.- mondja kiscinke.

- Vigyázz, a macska! - kiáltja cinke mama.

- Ijedten röppent fel a kiscinke.

- Magasabbra! Magasabbra! - mondja cinke mama.

- Már szállok. - mondja kiscinke.

- Ügyes vagy!- mondja cinke mama.

Azzal a kiscinke visszarepült a fészekbe.

Gani Zsuzsa: Süti Manó

2024. 05. 20.

Zsóka anyukája nagy munkában volt. Szoros volt a határidő és még nem volt kész az új ruhával, pedig éjjel- nappal varrta. A kislány nagyon megkívánta a süteményt. – Édesanya! Nem sütnél nekem süteményt? - Drága kislányom! Látod, hogy nem vagyok kész a munkával és holnap már jönne a vevő. Ezért most nem, de amint elkészültem, megígérem neked, hogy a kedvenc süteményedet fogom elkészíteni. - Mit volt mit tenni, Zsóka elvonult a szobájába. Egyikük sem sejtette, hogy valaki mindent hallott.

Az a valaki éjszaka belopódzott a konyhába és nekiállt a sütéshez.

Keverőtálba rakom a kekszmorzsát,

a darált diót, a porcukor sava borsát.

Aszalt barackot, a baracklekvárt s a rumot,

alaposan összekeverem, tudod!

Már elkészült, kis golyókat formázok,

sorban tálra rakom őket, nagyon vigyázok!

Most pihennek, amíg a csokimázt készítem,

egy lábasban most vizet melegítek.

Hű, immár a homlokom törölgetem,

lábas tetejére keverőtálat teszek.

Ügyelek arra, a tál ne érjen a vízbe.

étcsokoládét széttöröm izibe.

Tálba helyezem, keverem, olvasztom,

és ha felolvadt, az olajat hozzáadom.

Nagyon elkeverem, majd leveszem a tűzről,

a kész bevonót egy pohárba töltöm.

Golyókat hurkapálcikákra szúrom,

és egy kicsit megdöntve, a csokiba mártom.

Lecsepegtetem a felesleget, én Márton,

majd őket egy tálra szép sorba gyártom.

Miután elkészültem a golyókkal,

kidíszítem például maradék dióval.

Így ni! Most pár órára a hűtőbe teszem,

míg rajta a finom csoki megdermed.  Kész is van. Süti Manó zserbógolyót készített. Hű, de fog örülni holnap Zsóka! Azzal, huss, eltűnt.

Reggel felébredt a kislány és meglátta a kedvenc édességét. Nagyon megörült. – Édesanya, te sütötted? – kérdezte csodálkozva. – Nem én voltam! – nézett nagyot az anyukája. Vajon ki lehetett? – kérdezte Zsóka.  Nem tudták kitalálni.

Ha kitalálták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Gani Zsuzsa: Süni kertje

2025. 02. 18.

Süni kertje tele volt élénk színű virágokkal, melyek frissességet és örömöt sugároztak mindenkinek, aki csak arra járt. Szerette gondozni, ápolni és még beszélgetni is vele.

- Még nem kelt fel a nap, így van még egy kis időm a kedvenc időtöltésemhez.  – gondolta magában.  Kicsit megkapálom, meglocsolom a virágaim, a veteményesem, és a fáim tövét. Így ni! – gondolta derűs hangulatban.

-  Ó, de megéheztem! Meneküljetek előlem hernyók, bogarak, földigiliszták és csigák! - ám tűhegyes fogaival nem volt nehéz elfogni őket.

- Hm… de finom csemege!- nyalta körbe a száját. Pocakját simogatta, amikor megtelt a hasa. Csodálatos kertjében mindig volt elegendő táplálék a számára. Épp arra sétált nyúl barátja.

- Képzeld, az imént erre járt uhu, aki hernyót, bogarat, földigilisztát és csigát hozott nekem a barátságomért.

- Tényleg? – képedt el a nyúl. – Ezt nem gondoltam volna.

- Mit hoztam neked? Még hogy legyél a barátom? – kacagott fel az épp arra szálló uhu. – No, várj csak! – azzal már röppent is, hogy elkapja. Süni gyorsan összegömbölyödött és már gurult is be a nagy avarkupac alá, amit még meghagyott magának. Az uhu elrepült.

- Előjöhetsz, a madár már elszállt. – szólt oda nyúl barátja.

- Azért bújtam az avar alá, hogy az rátapadjon a tüskémre és meg tudjalak ölelni. – igyekezett komoly képpel mondani.

- Tényleg? – nézett rá kérdőn a nyuszi.

- Gyere, bebizonyítom!- ekkor átölelte barátját.- Köszönöm, hogy figyelmeztettél a veszélyre.- súgta a fülébe.

- Nagyon szívesen. – Mikor sün magára maradt, folytatta a kertészkedést. A levélkupacot a biztonság kedvéért otthagyta.  – Ó, itt egy madárfészek. Leeshetett a fáról. Kifosszam? Nem, nem vagyok éhes. Inkább megpróbálok rajta segíteni.

- Rigó mama! Rigó mama! Hol vagy, merre? Leesett a fészked.

- Itt vagyok! Jaj! Jaj! Most mi lesz a fiókáimmal? – tördelte szárnyait az aggódó mama.

- Ne félj, én nem bántom! Éhes se vagyok, úgyhogy kísértésbe se esek. Szúrós tüskéimmel megvédem őket, amíg új fészket raksz. – Rigó mama gallyakból, fűszálakból és sárból sebbel-lobbal kialakította az új fészkét, az egyik fa tövében.

- Gyere, rigó papa! Segíts! – csőrükbe fogták az egyik fiókát, egyik jobbról, a másik balról, de sehogy se sikerült felemelni. - Hó-rukk! Hó-rukk! Hó-rukk!- A madárka túl nehéz volt.

- Mit tegyünk? Mit tegyünk? – emésztették magukat a kétségbeesett szülők. Arra röppent a széncinege, a kékcinege, a veréb, a csuszka, a meggyvágó és még ki tudja hány kismadár.

- Meghallottuk kétségbeesett kiáltozásaidat rigó mama. Mi történt? Tudunk segíteni?- kérdezték. Rigó mama töviről-hegyire elmondta, hogy mi történt.

- Segítünk. Együtt fölemeljük a fiókáid. - Hó-rukk! Hó-rukk! Hó-rukk!- egyszer csak felemelték az első fiókát és betették a fészekbe. Így tettek mind a hét kismadárral.

- Köszönöm szépen a segítséget. Hálás vagyok érte.

- Szívesen tettük.- azzal tovarepültek. –Köszönöm süni, hogy vigyáztál a fiókáimra.

- Semmiség. Örülök, hogy minden jól alakult. A rigó elrepült, süni magára maradt. - Lassan pirkad. Lefekszem a kupacba aludni.

- Majd amikor a süni újra felébred, én is csak akkor folytatom a mesémet.

Gani Zsuzsa: Mélytengeri szörny

2025. 03. 11.

Rózsás Paca, a tenger mélyén élt.  Igencsak különös kinézettel rendelkezett, mondhatni rettentő csúnya volt. Azt kérdezitek, hogy miért?

Azért, mert olyan placcs volt a teste, akár a zselés kocsonyáé. A feje emberi arcra emlékeztetett engem. Tekintete olyan üres, üveges, szeme pici, a szája lebiggyedt. Orra, mert az is volt neki, hatalmas, széles, és lapos. Rálógott a vég nélküli szájára. Pikkelyt, azt nem láttam, inkább rózsaszín nyálkás bőrt, ami a testét fedte. Ennek ellenére, nem tudom megmondani, hogy miért, de nagyon tetszett nekem.  Aranyos kis jószágnak tűnt, nem mélytengeri szörnynek, de hát kinek ez, kinek az.

Nos, messziről figyeltem, hogy mit fog csinálni. Kíváncsi voltam, mert még ilyen halat még sohase láttam.

- Hű, de megéheztem! – mondta Rózsás Paca-, nézek magamnak valami harapnivalót. Lapulok, meg se mozdulok. Csak a szememmel keresem a prédát. Hopp, itt úszik egy aprócska rák! Hirtelen felemelkedtem. Esélye se volt elmenekülni. Elfogtam vagy négyet, ötöt, de a többi sajnos megijedt és gyorsan elpucolt. Aztán újra lesüllyedtem. De egyelőre jóllaktam. Nem is értem, hogy miért ijedt meg tőlem a többi.

- Ezt most komolyan kérdezted, drága barátom? – tette fel a kérdést rokona, Szürke Kocsonya.

- Á, nem dehogy!

- Már azt gondoltam, hogy ilyen buta vagy.

- Mondd, téged ki bántott?

- Senki. Miért?

- Mert olyan undok vagy. Ráadásul úgy is nézel ki. Olyan morcos, sértett az ábrázatod.

- Akárcsak neked.

- Tényleg?

- Tényleg. Mi ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla. Jaj, valamibe beleakadtam!- kiáltott fel félelmében Rózsás Paca.

- Én is!- jajgatott Szürke Kocsonya. – Az a valami pedig emelte egyre feljebb és feljebb.  Épp arra úszott Kíwa.

- Kedves barátnőm, rákistennőm, segíts rajtunk! – Kíwa egy cseppet se teketóriázott.  Gyorsan elvágta hatalmas ollóival a halászhálót és a két szörny visszazuttyant a tengerfenékre.

- Jaj!

- Jaj!- nyögték.

- Jól vagytok? Minden rendben? – kérdezte aggódó barátnőjük, Kíwa.

- Igen. Köszönjük szépen, hogy segítettél. Valószínűleg az életünket mentetted meg. Hálásak vagyunk érte.

- Ugyan, semmiség volt. Az a szerencse, hogy épp erre jártam.

- Nem tudom, hogy mi lehetett ez, de olyan félelmetes volt. Legalábbis én, nagyon féltem. – panaszolta Rózsás Paca.

- Rettegtem, mint a kocsonya- zokogta rokona.

- De már elmúlt a veszély- felelte kedvesen Kíwa.

Miután a rákistennő elbúcsúzott tőlük, ment tovább a dolgára, ahogy én is. Ha nem így történt volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna!

Gani Zsuzsa: A forrás tündére

2024. 06. 18.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy forrás.

Ez a forrás nagyon különleges volt. Nem, csak azért, mert ott lakott a forrás tündére, hanem azért is, mert tavasszal a hóolvadáskor, és a hosszú esős napok után, mint a gejzír tört fel a magasba.

Ilyenkor gyakorta lehetett látni a forrás tündérét, ahogy ott ült a sziklán. Hosszú mogyoróbarna haját megcsillantotta a napsugár, s megfésülte a szellő.  Gyönyörködött a szívdobogtatóan szép látványt nyújtó forrásban, amit őrzött.

Minden reggel arra jártak az erdei vadak. Reggeltől- estig boldogan csicseregtek a madarak. Apró kis lepkék, méhek táncoltak, dúdoltak a virágszirmokon. Pazar volt a látvány.

Aztán jött a nyár. Felperzselte a földet a legmelegebb évszak. Búsult nagyon a tündér, mert teljesen kiapadt a forrás. Bánatában eltűnt az élők szeme elől, senki se láthatta. Úgy fohászkodott az ég felé nézve.

- Hol vagy felhő, esőfelhő? Nagy szükség lenne rád! Küldj egy kiadós nyári záport a földekre légy szíves!- de a felhő nem hallotta meg óhaját-sóhaját. Az éltető nap pedig továbbra is ontotta izzó, tikkasztó melegét. Így telt el a június, július és az augusztus. Egész nyáron alig esett pár csepp. Hiába könyörgött a forrás tündére:

- Hol vagy felhő, esőfelhő? Nagy szükség lenne rád! Küldj egy kiadós nyári záport a földekre légy szíves!- de a felhő most sem hallotta meg óhaját-sóhaját. Azonban, úgy augusztus utolsó időszakában mégiscsak megszánta.

Esőt küldött le jól megdagadt pocakjából. Nem ám akármilyet, hanem záport-zivatart hullajtott, villámlással és dörgéssel.  Jó sokáig esett, mert a forrás ismét megtelt vízzel, és újra, mint a szökőkút tört fel a magasba.

Ettől kezdve gyakran lehetett látni a tündért, ahogy ott ült a sziklán. Hosszú mogyoróbarna haját fésülte jókedvűen.  Gyönyörködött a lelket simogató, szép látványt nyújtó forrásban, amit őrzött.

Gani Zsuzsa: A gondterhelt húsvéti nyúl

2024. 06. 18.

Szép tavaszi idő volt, rügyeztek a fák, a barka, virágzott az aranyvessző. A nap fent tündökölt az égen.

- Közeleg a húsvét- mondta jókedvűen Tapsifüles, a húsvéti nyúl. - Biztosan tojja már a tojásokat Tyutyu, a tyúkanyó. - Teltek, múltak a napok, de tyúkanyónak bíz a színét se látták.

- Hol van tyúkanyó? Tojja már a tojásokat? – kérdezte aggódva Tapsifüles a baromfiudvar lakóitól.

- Nem láttam őt- felelte a kakas.

- Nem láttam őt- felelte a liba.

- Nem láttam őt- felelte a kacsa.

- Nem láttam őt- felelte a pulyka.

- Nem láttam őt- felelte a szarvasmarha.

- Nem láttam őt- felelte a juh.

- Nem láttam őt- felelte a kecske.

- Nem láttam őt- felelte a sertés.

- Vajon, hol lehet Tyutyu? – aggódott Tapsifüles.

- Kora hajnalban, még kakaskukorékolás előtt, a réten kapirgált, mert megéhezett. Azt mondta, hogy itt nem talál gilisztát. – felelte a veréb.

- Megyek, megkeresem. – mondta a húsvéti nyuszi.

- Itt vagyok a réten, de sehol se látom tyúkanyót. Tyutyu, hol vagy merre?- de senki se felelt.

- Nem láttad tyúkanyót? – kérdezte a sünit.

- Nem láttam- válaszolta.

- Nem láttam- felelte az épp arra röppenő lepke.

- Nem láttam- mondta a verőköltő bodobács.

- Vajon, hol lehet Tyutyu? Csak nem történt valami baja? – aggódott egyre jobban Tapsifüles.

- Ott kergeti a nyest!- kiáltotta a mezei pocok.

- Barátaim, gyertek, segítsetek! Együtt erősek vagyunk és el tudjuk űzni nyestet. -  Elöl futott Tapsifüles, a nyomában bodobács, süni és a mezei pocok és szállt a lepke. Még időben utolérték és elzavarták a ragadozót. Tyúkocskát pedig visszakísérték a baromfiudvarig. Már nagyon várták. Tyutyu nem győzött hálálkodni, hogy megmentették a nyest karmai közül. Elbúcsúzott mezei barátaitól.

Tyúkanyó sebesen tojta a tojásokat, hogy időben el tudja küldeni Kakaskával Tapsifüleshez. Amikor már jó sok összegyűlt, ment a húsvéti nyuszi, hogy elővegye a festéshez a kellékeket. Az ám, de festék az nem volt!

- Elszaladok a boltba, veszek céklát. Attól lesz majd igazán szép a színük! Jó napot kívánok! Céklát szeretnék vásárolni!

- Sajnos, az nincs. Nincs még szezonja. Jöjjön vissza nyáron!

- Nyáron? De most van rá szükségem.

- Sajnos nem tudok segíteni. – Szomorúan battyogott haza Tapsifüles. Most mit tegyek? Nincs cékla, hogy festek most piros tojásokat? Attól tartok, hogy kifutok az időből és nem készülök el húsvétra. Milyen szomorúak lesznek majd a gyerekek, ha nem találnak a bokrokban hímes tojást! Mit tegyek? Mit tegyek?-töprengett tovább.

- Hurrá, megvan! Van otthon vöröshagymám. Annak a héja tökéletesen jó lesz. Mégis lesz piros tojás, de jó!- Tapsifüles nagy sebesen hozzálátott a munkához. Gyönyörű tojásokat festett. Az éj leple alatt eldugdosta őket a bokrokba, majd hazament.

Nagyon örült annak, hogy végül minden jól alakult.

Gani Zsuzsa: Altató mese

2025. 03. 11.

Az ég tiszta volt, felhőtlen. Ahogy búcsúzott a nap, azon nyomban felkúszott az égre az ezüstszínű hold, aztán tündökölni kezdtek a csillagok. Ekkor már Álommanó is útra készen állt. Álomhozó ládikájából kivett egy még kisebbet, melyben álompor volt, azzal útnak indult, azaz hogy repült, hisz szárnya, hártyás szárnya volt.

Babszi és Bumbi már az ágyban feküdt. Édesanyjuk betakarta őket és mesélni kezdett.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy Meseerdő, Meseerdőben meseház. Meseházban lakott Babszi és Bumbi. Nagyon szerettek ott élni. Élvezték a Meseerdő csendjét és nyugalmát. Napközben a fák közt beszűrődött az éltető nap sugara, árnyat nyújtottak a lombos fák. Az egyik alá le is ültek.

- Milyen szép a napfény!- mondta Babszi és lehunyta a szemét. Orcáját simogatta a nap sugara. Hallgatták a madarak csicsergését, a szél zúgását, gallyak reccsenését, apró méhecskék dongását. Jó nagyokat szippantottak a friss, üde, ózondús levegőből.

- Hallom, hogy csobog a forrás, amelyik itt, a Meseerdőben ered! – mondta Bumbi és eltűnődött azon, hogy az eső lehull a megduzzadt felhőből, aztán leszalad a patak a hegyről, és folyóvá szélesedik. A folyó aztán sietve elkanyarog a tengerig, az óceánig. Aztán elpárolog a víz, felszáll, a felhőkbe. Majd, megint kezdődik elölről.

- Milyen érdekes!- gondolta Babszi- az erdőben minden, ami lehullik, elhal, a földbe kerülve, megtrágyázva a földet, előállít valami újat.

- A Meseerdő nem néma, szerintem értem a beszédét.- mélyedt gondolataiba Bumbi. – Nyár végén átöltöznek a levelek, az erdőlakók. Ősszel bőségtálat rak elénk a vadon. Télen nyugalomban, békésen szendereg, féltőn betakarja a tiszta hó. Tavasszal újraéled a Meseerdő, boldogan csivitelnek a madarak, fészket raknak, fiókát nevelnek, ahogy a vadak is utódokat. Jókedvűen zsonganak az aprócska rovarok, serényen dolgoznak, gyűjtögetnek. Táncra perdülnek a lepkék, katicák a virágszimokon. Ezernyi élet lüktetett.

- Nem érzem magam egyedül- merengett Babszi. Minden évszakban gyönyörű a Meseerdő. -  A kicsik pillája nem mozdult, békés, nyugalomban volt. Édesanya pihe-puha puszit lehet a homlokukra, megigazította a takarót, és kiment a szobából.

Álommanó megérkezett Babszi és Bumbi ágya fölé. Nekik már csukva volt a szemük. Csak a képzeletük járt a békés Meseerdőben. Álomhozó ládikáját kinyitotta. Álomport hintett a szemükbe.

Babszi és Bumbi ettől kezdve békésen szundikált.

Gani Zsuzsa: Kora tavasz az erdőben

2025. 03. 11.

Békésen szundikált az erdő mélyén, bokor árnyékában az ibolya. Ámulattal töltött el ennek az aprócska lila virágnak az illata, s bája. Sokáig elmerengve néztem. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre, megszólalt.

- Miért nézel így, elmélázva?

- Mert nem tudok betelni veled, kedves ibolya. Olyan egyszerű vagy, törékeny és mégis fenséges. – mondta a hóvirág.

- Meghatottak kedves szavaid. Te vagy a tavasz igazi hírnöke, nélküled el se jönne a kikelet!

- Megérkeztek az első tavaszi szellők, elbúcsúztatták a telet. – mondta a hóvirág.- Olyan jól érzem magam, mert süt a nap! – kacagott jókedvűen. A cinege is dalra fakadt az ágon.

- De szépen dalolsz! Miről szól a nótád?

- Arról, hogy milyen szép vagy hóvirág és te, parányi kis ibolya. Apró szirmaid mily kellemes illattal fűszerezik meg a levegőt! Boldogsággal tölti meg a szívem.

- Felébredt már téli álmából az ibolya? – tette fel a kérdést a nyulacska.

- Nézzük meg!- válaszolta a süni.

- Ó, igen! Nézd! Telis-tele van az erdő vele. De jó!- mondta a nyulacska.

- Milyen finom az illata! Na, majd húsvétkor ibolya aromás kölnivel fogom megöntözni a lányokat!- jelentette ki a süni.

- Én is! Ennél finomabb illat számomra úgyse létezik.- mondta a közben hozzájuk csatlakozó mókus, a pele és a kisegér.

- De jó! Ti is megéreztétek ezt az üde, friss, finom szagot?

- Igen!- mondták szinte egyszerre.

- Az ibolya olyan zavarba jött ennyi dicsérő szó után, hogy lehajtotta a fejét, ne lássák, hogy elpirult.  Tovább mentek a kicsi állatok és elröppent a cinege is.

- Milyen jó, hogy világosodnak a reggelek, hosszabbodnak a nappalok- gondolta a hóvirág.

- Minden új ruhába öltözik, rügyet bontanak a fák, a bokrok- sóhajtotta a szerény kis ibolya.

Csönd és nyugalom honolt az ébredő erdőben. Csalafinta szellő susogott. A tisztáson burjánzott a fény, az erdő ágai közé beszűrődött néhány huncut napsugár. Lassacskán minden újraéledt, megváltozott. Néhány kismadár csicsergett vidáman a fák ágain. Szívhez szólt dallama.

Gani Zsuzsa: A ligetben

2024. 06. 18.

Gyönyörű idő volt a ligetben. A tavasz illatát fújta az arcomba a lágy szellő. A rövidujjú hófehér ingemben és fekete rakott szoknyámban heveredtem le a plédre az ünnepség után. Letettem magam mellé a nemzeti színű zászlóm. Kokárdám büszkén viseltem a szívem fölött, a szív, a lélek, a szabadság és a bátorság jelképét.  A szabadságharc és a forradalom győzelmének emlékét ünnepeltük.

Édesanyám kibontotta az elemózsiát és jóízűen elmajszoltuk. Ahogy körülnéztem, mindenki arcán elégedettség, mosoly ült.  A jó hangulatot a vurstli, a mutatványos bódék, standok, portékák sora, népmulatságok, népi szórakozások is fokozták.

Elmerengtem azon, hogy Bubi, a barátnőm miután kihorgászta a nyertes halat, és megkapta a nyereményét, egy tenyérnyi plüss macit. Később csatlakozott hozzánk az édesanyjával. Négyen is elfértünk a hatalmas pléden. Itt-ott már foltozva volt, de nagyon szerettük. Egy kicsit még beszélgettünk erről is, arról is, aztán összecsomagoltunk és elköszöntünk egymástól. Anyukám vett nekem egy vaniliás vattacukrot, egy medvecukrot és egy kis darab törökmézet. Krumplicukrot is láttam, de azt most nem vásárolt. Viszont Bubi azt kapott, meg cigirágót. Az, de menő volt!

Nem volt sok pénzünk, de azért nem nélkülöztünk. Testvérem kinőtt ruhái jók voltak rám, szívesen hordtam. Sose szóltak meg érte. Ráadásul az iskolában köpenyt viseltem. Még sétáltunk egyet a jó levegőn, a rügyet bontó fák és cserjék között, aztán hazamentünk.

Ahogy lépkedtünk, megcsodáltam a fellobogózott épületeket. A nemzeti és a szabadságharc zászlaját olykor-olykor meglibbentette a szél.

Büszke voltam rá, fontos, és szent volt a számomra. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de így éreztem, s ez azóta se változott.

Gani Zsuzsa: A sziget rejtélye

2025. 03. 17.

A baj nagyon hamar utolért minket. Alig hagytuk el a kikötőt, amikor hatalmas szél támadt és a tenger borzasztóan háborogni kezdett.

Először voltunk a nyílt tengeren, így hát, nem is igazán tudtuk, hogy mire vállalkozunk, pedig csodásnak ígérkezett az út. Hatalmas tervekkel vágtunk neki.

A háborgó tengeren azonban rosszul lettünk, émelyegtünk, kevergett a gyomrunk, és dermesztő, páni félelem fogott el. Minden egyes feltornyosuló hullámról azt hittük, hogy felborítja a hajót és elnyel bennünket a mélység. Ha pedig a hajó hullámvölgybe kerül, akkor meg azt gondoltuk, hogy többé talán fel se bukkan. Meg olykor-olykor abban bíztunk, hogy hátha előbb, vagy utóbb elül a vihar. Azonban a hullámok egyre erősebbek lettek, egyre fenyegetőbbek és ide-oda dobálták a hajót. A sós tengeri víz meg egyre jobban elfoglalta a kabint. Hirtelen süllyedni kezdett a hajó, aztán egyszer csak valahogyan több részre tört.  Még jó időben kiugrottunk és egy nagyobb darabra nagy nehézségek közepette felkúsztunk, aztán kimerülten elaléltunk.

Mikor magunkhoz tértünk a vihar már lecsillapodott, a tenger is nyugodtabb lett, sőt még az ég is kitisztult. Akkor vettük észre, hogy egy sziget van a közelben. Nagyon megörültünk. Ahogy csak bírtunk eveztünk a karunkkal a part felé. Amikor észrevettük, hogy egy raj pörölycápa vesz körbe, még gyorsabban hajtottuk a vizet. Egyszer csak a hajódarab megfeneklett, partot értünk. Egy jó darabig még feküdtünk rajta, mert túl gyengék voltunk ahhoz, hogy fölkeljünk.-

Iszkiri és Piszkiri hajótörést szenvedett. –Egy varázslatos, és lakatlan szigetre kerültünk. Amikor megpihentünk sétálni indultunk. Földipintyek jelezték az irányt édes dalukkal. Aztán egyszer csak megláttuk őket. Méltóságteljesen, komótosan lépkedtek. Hatalmasak voltak, ekkorákat még sose láttunk.

- Elefántteknősnek fogom hívni-jelentette ki Iszkiri.

- Illik rá a név- mondta Piszkiri.

- Nézd, fűvel és levelekkel táplálkozik!-mondta Iszkiri.

- Hű, egy pikkelyes hüllő- azt hiszem a leguán!- hüledezett Piszkiri.- Úgy tudom, hogy pompásan úszik, és a vízben szerzi zsákmányának egy részét.

- Milyen kicsi ez a medvefóka, talán ő a legkisebb ma élő fülesfókaféle! –

- Igen, én nála csak nagyobbat láttam még! Milyen érdekes állatok élnek ezen a szigeten!

- Nézd, azt a madarat!

- Hol?

- Ott a víz fölött.

- Már látom. A levegőből csapódott a vízbe, de nem merült mélyre. Vajon miért?

- Mert így a sekélyebb vizekben is tud vadászni, kisebb halakra.

- Igazad van.-mondta Piszkiri.

- Mi lehet a neve?

- Szula a neve.- felelte Iszkiri.

- Hű, mekkora szárnya van az albatrosznak!- mondta Piszkiri- Nézd, fent száll!

- Tintahalakkal, halakkal és rákokkal táplálkozik. – jelentette ki Iszkiri.

- Azokat én is szeretem- derült fel Piszkiri tekintete. Na, nézzünk körül a szigeten! – mondta.- A part mentén sétálva gyönyörű kék barlangokat fedeztek fel. A sziklafalon belülről is megcsodálták a hatalmas tengert. Olykor-olykor oda is becsapott a tajték. Kellemes volt a víz.

- Hahó! Van itt valaki?- kiáltotta Iszkiri.

- Hahó! Van itt valaki?- kiáltotta Piszkiri. -hangjuk pedig visszhangzott a sziklafalak között.

- De hogy jutunk haza? – tette fel a kérdést Iszkiri.

- Gyűjtsünk nagyobb köveket. Aztán rakjuk ki belőle azt a szót, hogy: -Itt vagyunk, szeretnénk hazajutni!- mondta Piszkiri- odafentről észlelhetik akár egy repülőről, vagy helikopterről, hogy segítséget szeretnénk kérni. Közben fél szemmel figyeljük a partot.

- Jó ötlet!- mondta Iszkiri. Még egy darabig csodálták a barlang belsejéből a lágy hullámok játékát, majd tovább mentek.

- Na, kész is, messziről is jól látható a szöveg. A parttól elég távol van ahhoz, hogy ne moshassa el a hullám.- állapította meg Piszkiri. –tovább sétáltak. Kopár növényzet fogadta őket, ami leginkább talán a csapadékszegény időjárásnak volt a következménye. Szinte csak kaktuszos bozótos volt a környéken, amit az óriási teknősök és a leguánok nagyon szerettek. Aprócska pingvinek totyogtak a tenger felé. Nagyon mókásak voltak.

Hirtelen vulkanikus tevékenységre figyeltünk fel, ami –mint kiderült- nem is volt olyan ritka ezen a környéken. Először csak morajlott. Aztán gőzök, gázok törtek fel, emellett apróbb földrengések jelezték, hogy valami készülőben van. Az állatok viselkedése is megváltozott. Ismét félni kezdtünk. A pöfögő kürtőből folyamatosan salakanyag hullott szét.

- Iszkiri! – kiáltottam. Futottunk vissza a part felé, nehogy eltaláljon egy-egy nagyobb darab. Hirtelen valami más hangra is felfigyeltünk. Egy repülő szállt el a sziget fölött.

Kalapálni kezdett a szívünk. A boldogságtól ugrálni és integetni kezdtünk. A gépmadár tett egy kört és lassan ereszkedni kezdett. Pont mellettünk ért földet. Kinyílt az ajtaja, mi gyorsan beszálltunk, s már emelkedett is fel a levegőbe. Épp jókor hagytuk el a szigetet, mert egy nagyobb robbanás után a vulkáni kúp lejtőiről, hatalmas erővel zúdult le az izzó lávafolyam. Mintha követett volna minket. Kisebb, nagyobb kőzetdarabok repültek felénk. Lehet, hogy utol akart érni? De nem tudott.

Egyre jobban távolodtunk ettől a veszéllyel teli, ám varázslatos helytől.

Gani Zsuzsa: Hattyúfészek

2025. 03. 17.

A fehér hattyú álmából felébredve, megdörzsölte a szemét:- úgy tűnik, hogy csak rosszat álmodtam. Megpróbálok visszaaludni. – A fehér hattyú a sekély tó nádasának szélére építette a fészkét. Nádszálakat és gyékényt használt hozzá. – Így ni! Pont jó, biztonságos és kényelmes.

Belerakom a tojásaimat. Hét szürkés tojást tojtam. Kotlok egészen addig, amíg ki nem kelnek a kicsinyeim. Jó tudni és érezni azt, hogy életem párja vigyáz ránk, ő is a fészket és környékét őrzi.

Látom, hogy a közelben ólálkodik a menyét. Ha megunja, elmegy, és jön a vándorpatkány, vagy a kutya, vagy a hermelin. Pedig tudhatnák, hogy merészek és bátrak vagyunk. No, majd ha közelebb jön valamelyik, akkor a partnerem teljes magasságában felágaskodik, és félelmetesen csapkod majd a szárnyával. Annak meg tudjátok, hogy milyen következményei lesznek!- sziszegte az anyamadár. Szerencsére egyik ragadozó, se mert kockáztatni. A tojáshéjak pedig sorra megrepedeztek. Egy maradt már csak a fészekben, a többi kishattyú megszületett. Hattyú papa szárnyai közé fogta a fiókákat és már vitte is őket a vízre. Az utolsót pedig türelmesen költögette hattyú mama. Egyszer csak az is megszületett. Szárnyai közé fogta a fiókát és már vitte is a többiek után.

Csöndes volt a tó, szép volt az idő. Békésen telt el a nap. A kicsik is egyre többször próbálták a szüleiket utánozni. Egészen addig gyakoroltak, amíg kiváló úszók nem lettek.

Arra szállt egy fekete hattyú pár. -Jé, itt egy elhagyatott fészek! Ez pont jó, biztonságos és kényelmes. Legalább nem kell a fészekrakással vesződnünk. Belerakom a tojásaimat. – Ekkor érkezett vissza a fehér hattyú és családja.

Meglepődve tapasztalták, hogy ez idő alatt beköltöztek az otthonukba. – Pont erről álmodtam. – gondoltam magamban.

- Üdvözöllek fekete hattyú!-mondta fehér hattyú mama.- Ez a mi fészünk, mert mi építettük.

- De üres volt!

- Igen, mert lementünk a tóra. Láthattad, hogy itt-ott tojáshéjak és tolldarabok maradtak benne.

- Igen, láttam.

- Akkor miért költöztél be mégis?

- Mert így nem kellett a fészekrakással vesződnünk.

- Az biztos! Ám így birtokba vetted a mi hajlékunkat.

- Ne haragudjatok! – eresztette le a fejét bűnbánóan. – Még nem tojtam meg a tojásokat. Megyünk, építünk magunknak arrébb egy fészket.

- Segítek- mondta fehér hattyú mama.

- Köszönjük!- hamarosan elkészült a takaros fészek. A fekete hattyú beköltözött és hamarosan lerakta ő is a hét tojását. A papával együtt őrizték egészen addig, amíg elő nem bújtak az apróságok. Hattyú papa szárnyai közé fogta a fiókákat és már vitte is őket a vízre. Anyukájuk is követte őket. A tavon régi ismerőst üdvözöltek, mert ott úszkáltak a hófehér hattyúk, a kicsik és a nagyok is. Jó barátok lettek. Olyannyira, hogy a kicsik együtt tanultak meg szállni is. Amikor megerősödtek, hosszas, csapkodó nekifutással emelkedtek fel a víz felszínéről a levegőbe.

Szépségüket és mozdulataiknak báját sokáig csodáltam. Egészen addig, amíg el nem tűntek az égen.

Gani Zsuzsa: Mogyi a hídon

2025. 03. 17.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, a kerekerdőben, volt egy Mókuska. Nagyon szeretett ott élni, megvolt mindene: otthona, fedél a feje fölött, barátai, élelme, és övé volt az egész erdő. Egyik alkalommal gondolt egyet, hogy ő bíz’ körbe néz a nagyvilágban. Így hát elindult.

Ment, mendegélt erdőn, tisztáson, ligeten, parkon keresztül, míg beért egy városba. Körülnézett.

Minden idegen volt a számára: az épületek, az arcok, a szagok. Odaért egy hídhoz. Egyik oldalán a betondzsungelek, másik oldalon az erdő látványa tárult a szeme elé. Vajon merre menjek tovább?- tűnődött. Odakönyökölt a korlátra és onnan nézte a folyót. Észrevétlenül jött el a sötét éjszaka. Csupán a hold és a csillagok világítottak az égen. Mogyi belenézett a vízbe, ott is ragyogtak. Az épületek csodálatos fényekkel voltak megvilágítva, ahogy a sok hajó is, amelyik a folyón úszott.

Aztán minden elcsöndesült. De jó ez a nyugalom!- mosolyodott el egy pillanatra. - Nagyon hiányzik. Milyen magányos vagyok itt, - nézett fel az égre. A csillagok is meghatott gyöngédséggel néztek le rá. - Hazamegyek.-döntötte el.

Ment, mendegélt, egyszer csak elhagyta a várost. Bandukolt tovább parkon, ligeten, tisztáson keresztül, amíg haza nem ért, az otthonába. Levetkőzött, felvette a pizsamáját és kinézett az ablakon.

Szendergett a szellő, a határ,

melyet álmok birodalma átfont.

Aludt az erdő, s dalosmadár.

Mondjátok csodás kalandok, vártok?

Mogyi hatalmasakat ásítva feküdt le pihe-puha fészkébe.

- Jó éjt, szép álmokat"- súgta a fülébe a kövér hold. Mogyi már az álmok birodalmában járt.  Békésen szundikált egészen addig, amíg a hajnalfényből előtört a napsugár.

Gani Zsuzsa: Mesemondó Álommanó

2025. 03. 17.

A hártyásszárnyú Tündér Pillének volt egy mézes palotája. Ott lakott, de mondom inkább az elejéről -kezdte a mesét Mesemondó Álommanó–

Virágokat fakasztott a kedves napsugár, a szelíd szellő és olykor-olykor a csendes eső.

Kora reggel volt, ezért harmatcseppet szórt a rét, és vadvirágok illata áradt szerteszét. A virágok nedveivel táplálkozott az üde, zöld, napsugaras réten a szép Tündér Pille, közben jókedvűen dudorászott. Csatlakozott hozzá jóbarátja is, a csúnya Tündér Pille-fi.

Szép Pille belül sem volt üres, ahogy a csúnya Pille-fi se. Benn mindketten meg voltak töltve. Igen, jól hallottad. Nem érted? Hát elmondjam? Inkább megsúgom, csak hajolj hozzám közelebb. – mondta Mesemondó Álommanó. –

Belsőjükből jóság és bölcsesség ragyogott ki, méghozzá elsőlátásra a tekintetükön. Mindketten elégedettek voltak önmagukkal, s ez értékessé tette őket, mondhatni megszépítette őket.

Hunyd le a szemed. Képzeld magad elé őket és figyelj.

Telis- teli volt a rét bodobáccsal és katicabogárral, a szívük muzsikált az ébredező réten. Tündér Pille és Tündér Pille-fi a legszebb mosolyával nézte őket. Aztán rápillantott az illatával csábító gyöngyvirágra. Gondoltad volna, hogy mérges ez a virág?  Mert bizony, az! Tehát nem a külső a lényeg. A szépség egyszer elmúlik. Mindenki megöregszik egyszer, ráncos lesz a bőre. Nem pedig olyan hamvas, mint fiatalon. Most nézd meg újra Tündér Pille-fit. Ugye, hogy gyönyörű, amikor boldog? Látom, hogy most már érted. Nézzük tovább együtt a rétet.

A rét önmagában is szép, semmit se kell vele csinálni. A természet tudja a dolgát. Nekünk elég nézni, óvni és csodálni.

Hirdette a tavaszt a hóvirág, ontotta magából az illatot az aprócska kék ibolya, búcsúztatta a telet a Boglárka. Vígan csicsergett az ágon a cinege. Szél hozta az üzenetet, hogy úton van a gólya és a fecske. Előbújtak a sárga bundás méhecskék és serényen dolgoztak, gyűjtötték a virágport. Egészen addig zsongott az élet a réten, amíg el nem búcsúzott a nap. Akkor elcsendesedett a rét. Még a légy zümmögését se lehetett hallani.

Ahogy elköszönt a nap, a fény, még egyszer gyönyörködött a narancs-vörösben úszó alkonyatban, melyből az álmok születtek. A hártyásszárnyú Tündér Pille és jóbarátja a hosszú nap után a mézes palotában hajtotta álomra a fejét. Az ő álmaik ott születtek.

Olykor hallasz lágy neszt az éjszakában, ne félj – csak én, a Mesemondó Álommanó készülök álomport hinteni.

Gani Zsuzsa: Orgona, a virágoskertben

2024. 04. 03.

- Drága, jó nagymamám, ugye mesélsz nekem? Úgy szeretem a te történeteidet hallgatni!

- Gyere, drága kincsem! Hát persze, hogy mesélek! Ma egy olyan mesét fogok neked mondani, amelyik elrepít az álmok birodalmába. Jó lesz?

- Igen, már nagyon várom!

- Nagyapó orgonát ültetett a kertjébe, a kerítés tövébe…- kezdte a mesét nagymami, az ölébe bújó unokájának.- Féltő odaadással gondozta, nevelte a fát. Egyik évben csodaszép virágot bontott, a finom illata az egész kertet átölelte. Így hálálta meg a gondoskodást. Következő évben fészket ringatott az ágain. Egyik nap kora reggel kisrigók fújtak ébresztőt. Milyen jó volt madárdalra ébredni, az egész napomat bearanyozták édes hangjukkal. Aztán kirepültek a fészekből, és attól kezdve minden nap, napsugaras, jó időben az ablak alatt fújták csodás dalukat.

A napok egymás után suhantak, jött a nyár, az ősz és a tél, aztán megint a kikelet…olt egyszer egy gazda s neki egy juhásza, ki annyi juhot őrzött, hogy a számát se tudták. Nézd, ott fent vannak az égen! Számoljuk meg együtt, vajon hányan vannak?

Gani Zsuzsa: A legkisebb kiskacsa

2025. 03. 21.

Élt egyszer egy tojó. Ennek a tojónak volt három aranysárga csibéje. Egy reggel, amikor Kukori felkelt, és felébresztette a baromfiudvar lakóit, Kiki Kacsa is felébredt, ásított egyet és nagyot nyújtózkodott.

- Érzem, hogy ma különleges, jó napom lesz! – gondolta magában, és elhatározta, hogy fürdeni megy a tóra. Hívta a testvéreit is.

- Megyünk!- lelkesedtek.

- Számolok háromig. – mondta Kiki Kacsa. - Háromra belecsobbanunk a vízbe. Egy, kettő, három - és már fejest is ugrottak. A legidősebb kiskacsa úszott legelöl, utána a középső, legvégén Kiki Kacsa. Próbálta beérni idősebb testvéreit, de minduntalan lemaradt. – Nem baj, hiszen én csak egy kicsi kacsa vagyok! – mondogatta magában és kitartóan úszott a testvérei után. Eközben a legidősebb kiskacsát megszólította egy halacska:

- Úszol velem versenyt?

- Hát persze!- gondolkodás nélkül csobbant utána. Aztán hirtelen eltűnt a vízben. Akkor ért oda Kiki Kacsa. Látja ám, hogy testvére fejjel lefelé a víz alá bukva fudoklik. Gyorsan lemerült és még időben kihúzta, aztán kivonszolta a partra.

- K-ö-sz-ö-n-ö-m- rebegte alig hallhatóan.

- Nagyon szívesen. Most maradj itt, pihenj egy keveset. Mindjárt jövök. Aggódva nézett középső testvére után, mert sehol se látta. Rosszat sejtve úszott arra a helyre, ahol utoljára volt. Képzeljétek! Egy hínárba akadt bele a lába, az húzta lefelé a vízfenékre.

- Segítség! Segítség! Segítség!-kiabálta. Kiki Kacsa gyorsan lemerült és még időben kihúzta testvérét a vízből.

- K-ö-sz-ö-n-ö-m- rebegte alig hallhatóan.

- Nagyon szívesen. Most maradj itt, pihenj egy keveset. Kiki Kacsa aggódón állt mellettük, de szerencsére hamar rendbe jöttek, nem volt szükséges segítséget hívni. Elhatározták, hogy ennyi kaland után inkább hazamennek. Elöl totyogott Kiki Kacsa, utána a középső, hátul pedig a legidősebb.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Gani Zsuzsa: A baromfiudvar szárnyasai

2025. 03. 21.

A baromfiudvarban nagy volt az izgalom. Sorra születtek a kicsinyek: tyúkanyónak, a tojónak a csibéi, lúd anyónak a kislibái, kacsa mamának a kiskacsái, pulyka anyónak a kispulykái. Egymás után repedtek meg a tojáshéjak.

- Csip-csip, csip-csip-, csipogták a pihe-puha pihés csibék.

- Háp-háp, háp-háp-, hápogták a pelyhes sárga kiskacsák.

- Gá-gá, gá-gá-, gágogták a sárga tityi-totyi kislibák.

- Piapá, piapá, piapá- mondták a kispulykák.

Pirostarajú Kakaska volt a baromfiudvar királya, ő tartott rendet a szárnyasok között. Tisztelte is őt mindenki. Korán kelt, mert ő köszöntötte a hajnalt, ébresztette a szárnyasokat, miközben a szemétdombon kapirgált.

Az egyik reggel kakaska felkelt, kiállt az udvar közepére, nagyra tátotta a csőrét, de bizony egy hang se jött ki a torkán. Nagyon megijedt.

- Mi történhetett? Megfáztam? Vajon mi lesz így velem? Hogy tudok így vigyázni a tollasokra?- észrevette ezt Pulykakakas.

- Ne aggódj kedves cimborám, segítek rajtad addig, amíg rendbe nem jössz!- nagyon megörült ennek Pirostarajú Kakaska, megköszönte a segítséget és lepihent az ólban, hogy mielőbb meggyógyulhasson. Tyúkanyó finom, meleg teát főzött neki és meleg borogatást tett a torkára.

Odakint az udvarban békesség volt, rend uralkodott. Másnap reggel Pulykakakas felkelt, kiállt az udvar közepére, nagyra tátotta a csőrét, de bizony egy hang se jött ki a torkán. Nagyon megijedt.

- Mi történhetett? Megfáztam? Elkaptam a betegséget? Vajon mi lesz így velem? Hogy tudok így vigyázni a tollasokra?- észrevette ezt Gácsér.

- Ne aggódj kedves cimborám, segítek rajtad addig, amíg rendbe nem jössz!- nagyon megörült ennek Pulykakakas, megköszönte a segítséget és lepihent az ólban, hogy mielőbb meggyógyulhasson. A tojó finom, meleg, citromos teát főzött neki és meleg borogatást tett a torkára. Odakint az udvarban békesség volt, rend uralkodott. Másnap reggel Gácsér felkelt, kiállt az udvar közepére, nagyra tátotta a csőrét, de bizony egy hang se jött ki a torkán. Nagyon megijedt.

- Mi történhetett? Megfáztam? Elkaptam a betegséget? Vajon mi lesz így velem? Hogy tudok így vigyázni a tollasokra?- észrevette ezt Gúnár.

- Egyet se búsulj drága barátom, segítek rajtad addig, amíg rendbe nem jössz!- nagyon megörült ennek Gácsér, megköszönte a segítséget és lepihent az ólban, hogy mielőbb meggyógyulhasson. A tojó finom meleg kamillateát főzött neki és meleg borogatást tett a torkára. Odakint az udvarban békesség volt, rend uralkodott.

A betegek gyógyultak, sorra szűntek meg a tüneteik. Egyre jobban érezték magukat, mert szeretettel, odafigyeléssel ápolta őket asszonykájuk. A kicsinyek is nőttek, ügyesedtek.

Az egyik reggel Kakaska felkelt, kiállt az udvar közepére, nagyra tátotta a csőrét és egy hatalmasat kukorékolt: Ku-ku-ri-kú! Ki-ke-ri-kí!

- Csip-csip, csip-csip-, csipogták a pihe-puha pihés csibék és utánozták tyúkanyót a kapirgálásban.

- Háp-háp, háp-háp-, hápogták a pelyhes sárga kiskacsák és mentek anyukájuk után a tóra fürdeni.

- Gá-gá, gá-gá-, gágogták a tityi-totyi kislibák, akik levetették a sárga ruhájukat és fehér színűt öltöttek magukra, majd követték a vízbe anyukájukat.

- Piapá, piapá, piapá- kiabálták a kispulykák.

Pirostarajú Kakaska volt a baromfiudvar királya, ő tartott rendet a szárnyasok között. Tisztelte is őt mindenki.

Gani Zsuzsa: A hét nyulacska

2025. 03. 22.

Az ölelni való pihe-puha szőrű tapsifülesek a füvet, a növényeket és salátát habzsolták a mezőn. A hét nyusziból három különleges volt, azaz egy csöppnyit más, mint a többi. Hogy miben mutatkozott ez meg? Mindjárt elmondom, jól figyeljetek.

A legidősebb nyuszi nem látott az egyik szemére. Az idősebb nyuszi sánta volt az egyik lábára, amelyik kicsit rövidebb volt a többinél. Az idős nyulacska pedig nem hallott az egyik fülére. Ez a fogyatékosság nem betegség volt, hanem állapot. Ettől függetlenül semmivel se értek kevesebbet, mint a testvéreik. Őket is elfogadták, ugyanúgy szerették, mert nekik így voltak tökéletesek.

Kellemes tavaszi idő volt.

- Milyen nyugodtan lakmároztok nyulacskák. Nincs valami dolgotok?- károgta a fölöttük elszálló varjú.

- Nincs- felelték.

- Még hogy nincs? Ki fogja megfesteni a tojásokat, amelyek már ott roskadoznak a fészketek előtt?

- Van még időnk bőven! Teli hassal különben is jobban megy a munka- mondta az egyik jókedvűen. - Az ő feladatuk minden évben az volt, hogy megfessék és eljuttassák a húsvéti tojásokat a gyerekeknek. Amikor jól laktak, hazamentek.

- Ideje lesz elkezdeni a munkát, közeledik a húsvét -mondta jókedvűen a másik nyulacska. Örömmel, szeretettel, nagy izgalommal dolgoztak. Egy nap, amikor már minden készen állt az indulásra, észrevették, hogy a tojásokat tartalmazó nagy kosár eltűnt.

- Jaj, ne! – kiáltott fel a legidősebb nyulacska. – Ha nem találjuk meg a tojásokat, a gyerekek nem kapják meg húsvétra!

- Nyomozzuk ki, hogy hova tűnhetett! – mondta az idősebb nyulacska, és elindultak a nyomokat követve. A fél szemére vak nyulacska már megszokta ezt az állapotot, ezért szinte semmi gondot nem jelentett a számára. Apró szépséghibának tartotta. A sánta nyulacska lassabban, a botja segítségével haladt, a félig siket nyulacska pedig az egyik fülével még mindig tökéletesen hallott, ezért azt hegyezte.

A nyomok egy bozótoshoz vezettek, ahol a nyuszik egy álmos sünivel, Gömbivel találkoztak.

- Nem láttál egy nagy kosár tojást? – kérdezte az idős nyulacska reménykedve. Gömbi megvakarta a fejét és így szólt:

- Hát, éjjel láttam valamit gurulni a domboldalon. Lehet, hogy a tojásaitok voltak?- A nyuszik megköszönték a tájékoztatást, és igyekezve indultak a domb felé. Amikor odaértek, egy kis rókakölyköt pillantottak meg, aki éppen az egyik tojást próbálta elrejteni.

- Kedves kisróka, miért vitted el a tojásainkat? – kérdezte a legidősebb nyulacska. A kisróka megszeppenten felnézett:

- Nagyon szépek a tojások, nagyon megtetszettek, és én nem tudok ilyet készíteni. Azt hittem, ha elhozom őket, mindig nálam maradhatnak.

- De ezek a tojások a gyerekeké! – mondta kedvesen az idősebb nyulacska. – Ha segítesz nekünk visszavinni a kosarat, adunk neked egy tojást ajándékba! - A rókakölyök boldogan bólintott, és segített visszavinni az összes tojást. Így a nyuszik végül visszakapták a kosarat, és sikeresen eldugdosták a hímes tojásokat a bokrok tövébe, még időben.

Húsvét reggelén a gyerekek boldogan fedezték fel a színes tojásokat, a rókakölyök pedig büszkén nézegette a saját ajándékát.

Azóta is minden évben izgatottan készülnek a húsvéti nyuszik a nagy napra, hogy örömet szerezzenek a gyerekeknek – és persze ügyelnek rá, hogy a kosár és a tartalma mindig biztonságban legyen.

Gani Zsuzsa: Ugribugri, a kisbárány

2025. 03. 21.

Ugribugri, a kisbárány a juhcsalád legfiatalabb és legjámborabb tagja volt. Tavasszal jött a világra. Gyorsan nőtt, fejlődött. Egész nap ott ugrabugrált az anyukája mellett a legelőn. Lehet, hogy rugók voltak a lábaiban? Amikor elfáradt lepihent az édesanyja mellé. Nagyon aranyos volt.

Amikor meglátott, kíváncsian pattant, szökkent oda hozzám, és megengedte, hogy megsimogassam. Olyan bájos volt, és úgy dobogott a szívem! – beee- beee- bégetett. Hatalmas szemeivel szelíden nézett rám.

Kunkorka gyapjúját ahogy cirógattam, az jutott az eszembe, hogy pont olyan, mint az egyik plüssállatom. Aztán gondolt egyet, visszaszökellt az anyukájához, és én is hazamentem.

A kisbárány nagyon kíváncsi volt, mindig új helyeket akart felfedezni, de anyukája azt mondta neki:

– Ne menj messzire! A világ tele van veszélyekkel!

De ő a szíve mélyén tudta, hogy a világ nemcsak veszélyes, hanem egyben varázslatos és szépséges is. Egy nap elhatározta, hogy felfedezi az erdő szélét. Ahogy elindult, egy apró sündisznóra bukkant, aki egy bokor ágába gabalyodott bele. – Segítség! – kiáltotta a süni félelmében.

A kisbárány nem habozott, nem töprengett, óvatosan odahajolt, és segített neki.

– Köszönöm, kisbárány! Nagyon jólelkű és bátor vagy. – mondta az apró sündisznó, majd elsietett.

A kis bárány még maradt egy ideig. Megcsodálta az aranysárga kankalint, amely kellemes illatot árasztott. Gyönyörködött az aprócska lila ibolyákban, mely szőnyegként terült el a földön. Magával ragadó volt az aromája.

Ugribugri vidáman baktatott vissza a legelőre, és büszkén mesélte el a történetét. Édesanyja ámulva hallgatta, és nagyon büszke volt kicsinyére.

Néha érdemes bátran felfedezni a világot, hiszen a legnagyobb csodák ott várnak ránk. Attól a kezdve a kisbárány már nemcsak kíváncsi, hanem a nyáj legbátrabb báránya is volt.

Gani Zsuzsa: A darazsak és a méhek versenyre kelnek

2025. 03. 21.

Ahogy beköszöntött a tavasz, a réten minden virág kitárta szirmait. A méhek vidáman dongtak virágról virágra, hogy begyűjtsék az édes nektárt.

A darazsak is előbújtak a fészkükből, és irigykedve nézték a szorgos méheket.

– Miért gondolják a méhek, hogy ők a legügyesebbek? – zúgott mérgesen Duli-fuli Darázs. – Mi is tudunk nektárt gyűjteni!

– Akkor bizonyítsuk be nekik! – csatlakozott hozzá Darázs Dalma.

Így hát a darazsak kihívták a méheket egy versenyre: ki tud egy nap alatt több nektárt gyűjteni?

A verseny reggelén mindannyian szorgosan dolgoztak. A méhek türelmesen szálltak virágról virágra, óvatosan gyűjtve a nektárt, míg a darazsak kapkodva, türelmetlenül próbálták megszerezni, amit csak tudtak.

Estére a méhek csordultig töltötték kaptárjukat aranyló mézzel, míg a darazsak fáradtan tértek vissza, és alig gyűjtöttek valamit.

– Hogy lehet ez? – csodálkozott Duli-fuli Darázs.

– Mert a kitartás és a szorgalom mindig többet ér, mint a kapkodás! – mondta kedvesen, mosolygva a méhkirálynő.

A darazsak belátták, hogy a türelem és az együttműködés az igazi siker kulcsa. Ettől a naptól kezdve jobban megbecsülték a méhek munkáját, és tavaszonként inkább a saját dolgaikkal törődtek, nem pedig a versengéssel.

A rét újra békés lett, és mindenki boldogan élvezhette a tavasz ajándékait: a napsütést, a szelíd szellőt, a csendes, permetező esőt, az illatozó virágokat, a zsendülő bokrokat, a fákat, a csivitelő madarakat és még oly sok mindent.

Gani Zsuzsa: Csupafül

2025. 03. 04.

Elszóródott magok keltek életre. Hosszú álmukból ébredtek a fűszálak, a virágok, a rovarok, egyszóval újjászületett az erdő, a mező, még a kertek is. Rügyeket fakasztott, bimbókat bontott a bársonyos tavaszi napsugár.

Csupafül a baromfiudvarban született, hét testvérével együtt. Bár egy ketrecben lakott, mégis jól ment a sora, nem panaszkodhatott. Ide-oda szaladgált, ugrabugrált, aztán dorombolt.

Egyik nap ott sétált Rozika, és Rudi az anyukájával az alom előtt. – Nézd, de aranyos az a hófehér, piros szemű nyuszi!- mutatott rá a kislány. – Tényleg!- felelte az édesanyja. Egy darabig gyönyörködtek a formás, csupafül kölyökben, aztán tovább sétáltak.

Eljött a Húsvét. Rozika, és Rudi a hímes tojásokat gyűjtögette a kertben. Egyszer csak megpillantotta a dobozban a kisnyuszit.- Itt van az a gyönyörű kis szőrgombóc! Miénk lehet?- néztek kérdőn édesanyjukra. – Igen, de egy feltétellel. Vigyázzatok rá és gondoskodjatok róla úgy, ahogy szükséges. – ez nem is kérdés felelték a gyerekek. Széles mosollyal, jókedvűen vitték haza.

Rudit finoman megbökdöste az orrával, és a buksiját a keze alá tette, mintha azt mondta volna, hogy: -Simogass meg! – Nézd hugi, szereti a cirógatást! – Igen kedves bátyó, de még jobban hasát. – Azzal megkínálták egy adag fűvel, szénával és friss vízzel. – Micsoda haspók!- kacagott fel Rozika.- Mi legyen a neve? – Tette fel a kérdést a kislány. – A Csupafül szerintem illik rá-mondta Rudi. – Igen, legyen Csupafül- helyeselt lelkesen Rozika.

A kis házi nyúl izgatottan mocorgott a ketrecében. Bár szerette a gazdáit, Rozikát, és Rudit, mindig is kíváncsi volt, milyen lehet a kert többi része.

– Ma biztosan történik valami izgalmas! – gondolta magában, miközben jóízűen megrágcsált egy sárgarépát.

Rozika éppen takarította a ketrecet, és nyitva hagyta az ajtaját. Csupafül meg csak ezt várta! Nem habozott, egy hatalmas ugrással kint termett, és máris a fűben szökdécselt.

– Hűha, ez csodálatos! – ujjongott, miközben felfedezte a virágágyásokat, a konyhakertet és a puha földet a lába alatt.

Ahogy vidáman szökellt, egyszer csak egy nagy árnyék vetődött rá. Rémülten nézett fel – egy héja figyelte őt árgus szemekkel a kerítés tetejéről.

– Jaj! – rémült meg Csupafül, és óvatosan hátrálni kezdett.

A héja lassan leugrott, és közelebb lopakodott. Csupafül szíve hevesen dobogott, de eszébe jutott valami: a közelben volt egy nagy levélkupac, amit Rudi gereblyézett össze. Egy gyors ugrással belevetette magát a levelek közé, és mozdulatlanul lapult. A héja kíváncsian körbeszaglászta a kupacot, majd csalódottan odébb sétált.

Csupafül várt még egy kicsit, majd óvatosan kikukucskált. A veszély elmúlt.

Visszaszökdécselt a ketrecéhez, még épp időben ért vissza, mielőtt Rozika észrevette volna, hogy kint járt.

– Csupafül, milyen nyugodtan pihengetsz! – mosolygott a kislány, és megsimogatta a fejét.

A kisnyuszi elégedetten hunyta be a szemét. A kaland izgalmas volt, de rájött, hogy otthon, Rozika, és Rudi mellett van a legnagyobb biztonságban. Így ért véget Csupafül nagy kalandja.

Gani Zsuzsa: Az álmosító idő

2025. 03. 24.

Milyen idő lehet odakinn? Valami kopog a tetőn, a fejem fölött. Csak nem szemerkél az eső? Olyan álmos vagyok- tűnődött magában a kicsi süni,-kinézek az ablakomon. Igen, csepereg az eső. Olyan szomorú az idő, inkább visszabújok még egy kicsit a jó meleg ágyamba, hiszen most úgy sincs sürgős tennivalóm,-áááá-áááá-ásítozott.  A kicsi süni pihent még egy keveset, azaz inkább forgolódott a pihe-puha fészkében.- Nem jó ez így, inkább felkelek. Megmosdom, megreggelizem, teszek-veszek egy kicsit a házamban, aztán olvasok. Szeretem a könyveket. Anyukám is kedvelte, ha volt egy csöpp ideje máris olvasott. A regényeket szerette. Apukám leginkább a híreket böngészte, a képregényeket, no meg keresztrejtvényt fejtett. – A kicsi süni olykor-olykor kitekintett az ablakon.- Még mindig esik. De hiszen kell az eső a természetnek, mert termővé varázsolja azt, a napfénnyel karöltve, ráadásul olyan kellemes utána a föld illata.

Nézzétek, már oszlanak az esőfelhők! Itt-ott átsüt rajta a fény. De szép az a szivárvány az égen! Szervusz, kedves kisrigó, te is megérkeztél? Olyan szép a dalod, nagyon szeretem hallgatni. Énekelj hát légy szíves!

- Miről énekeljek?

- Bármiről, amiről csak szeretnél.

- Dalommal előcsalogatom a napsugarakat, és az igazi tavaszt, mert azt már nagyon várom.

- Jó ötlet, trillázz csak kedves kismadár, én meg gyönyörködöm benne. – A kisrigó pedig rákezdte. Messze zengett szépséges dala. Hamarosan egyre többen gyülekeztek a fák ágain és csicsergésükkel előcsalták az igazi kikeletet. Elbűvölő hangjukra sorra bújtak elő a fűszálak, a tavaszi virágok, a rügyek, a téli álmot alvó aprócska és nagyvadak, a rovarok és serényen tették az ilyenkor szokásos dolgukat.

De ez már egy másik mese.

Gani Zsuzsa: Tapsifüles a bábszínházban

2024. 06. 18.

Izgatottan készülődtem a mai napra, mert még sose voltam színházban. Vajon milyen lehet?

Anyukám nagyon szép ruhát készített elő nekem, képzeljétek, ünneplő ruhát! Már itt is vagyunk a busznál, elköszöntem anyucitól és felszálltam rá, persze segítséggel. A társaim már kényelmesen elhelyezkedtek. A legjobb pajtásom mellé ültem. Még integettem egyet az ablakból és már indult is a busz a bábszínházhoz. Nagyon érdekes és szép volt az útvonal, amerre haladtunk. A Duna, a hidak, az épületek lenyűgözőek voltak. Annyira belemerültem a látványba, hogy észre se vettem az idő múlását. Egyszer csak leparkolt a busz és megérkeztünk. Bementünk az épületbe. Hát hogy az milyen szép volt! Képzeljétek, volt ott ruhatár, mosdó, folyosó, bábok sorakoztak egymás mellett és a nézőtér. Leültünk a bársonyos kanapékra, ekkor szétnyílt a hatalmas bársony függöny, és elkezdődött az előadás. Nagyon tetszett a zenés bábjáték. Kedves, és izgalmas volt a mese, hatalmas élményt nyújtott a számomra. Itt is mellettem ült a legjobb pajtásom, ő is ugyanígy gondolta. Néha jókat nevettünk, olykor tátott szájjal, elkerekedett szemekkel néztünk, vagy együtt izgultunk a szereplőkkel. Hát tudjátok, össze se lehet hasonlítani a televízióban, a számítógépen, vagy a mobiltelefonon nézett mesékkel. Ez igazán jó volt és nekünk való. Megkérem anyát és apát, hogy sokszor jöjjünk el ide. Cserébe megígérem, hogy inkább a nekem való otthoni játékaimmal, vagy a játszótéri játékokkal fogok játszani, és nagyon keveset a számítógéppel, vagy a mobiltelefonnal, sőt lehet, hogy azokkal nem is. Így visszagondolva, azok már nem is tetszenek. Esetleg a televízióban fogok néha-néha rövid mesét, vagy természetfilmet nézni, amit, és amikor a szüleim megengedik.

Egyszerűen el vagyok ragadtatva, még mindig a zenés bábjáték hatása alatt vagyok. Képzeljétek a legvégén a függöny mögül előjöttek a színészek, akik meséltek. Kezükön volt az a bábfigura, amelyikkel játszottak. Nagyon megtapsoltuk. Hazafelé a buszon sokat beszélgettünk a látottakról.

Amikor pedig megérkeztünk és anyukám karjaiban voltam, neki is részletesen beszámoltam arról, hogy milyen jól éreztem magam a bábszínházban.

Gani Zsuzsa: Az időmilliomos

2024. 06. 18.

-Teknős Tódor lassan bandukolt az ébredő nap fényénél. Kedvelte a napsütést, a sűrűn benőtt erdei tavakat és a ligeterdőkkel szegélyezett folyóágat. Nagyon szerette a vizet.

Most is épp a vízből kiálló tuskóhoz, vagy talán a kövekhez megy megpihenni. Ráér, hiszen időmilliomos. Nagyon jól úszik, legalább olyan jól, mint én. – gondolta Varangy Gyuri.

-Szervusz, Teknős Tódor! Hova battyogsz?

-Szervusz, Varangy Gyuri pajtásom! Örülök, hogy látlak. Nem messze, csak ide a kedvenc pihenőhelyemhez, a vízből kiálló tuskóhoz.

-Csatlakozhatok?

-Hát persze! Igaz, ami igaz, te hamarabb oda fogsz érni ezekkel az erős ugrólábakkal.-mondta Teknős Tódor.

-Majd bevárlak.

-Köszönöm, az jó lesz.

-Régóta vagy egyedül?

-Nemrég ébredtem fel a téli álomból.

-Értem, én is.

- Igen, tudom. De olyan szép a tavasz, olyan kellemes, hogy az illatától nem bírtam tovább szundikálni.

-Engem is megrészegített.

-Mindig nyugalomra lelek itt, a békés természetben. A madarak csodaszép dala, a pelyhes madárfiókák látványa megdobogtatja a szívem.- folytatta Teknős Tódor.

-Tegnap találkoztam Varangy Pannival és megcsókoltam. Olyan jól esett!-büszkélkedett Varangy Gyuri.

-Hű, ez igen! Akkor hamarosan meglesz a nász.

-Igen, remélem. Azt mondta, hogy neki is tetszem.

-Majd szólj, szívesen leszek vőfély, a lakodalmi mulatságban a jó hangulat felelőse.

-Rendben. Köszönöm szépen!

-Nagyon szívesen!

-Akkor most búcsúzom. Viszontlátásra!

- Viszontlátásra Varangy Gyuri! Hát elment. Akkor most pihenek egy kicsit, mert jól esik. Lehunyom a szemem. Nemrég harmat öntözte meg a kélő vadvirágokat. Ide érzem az illatos mezők, a virágba borult fák, bokrok aromáját. Fülembe cseng a kismadarak édes dala. Érzem, hogy a lelkem megpihen. Ráadásul,- ahogy Varangy Gyuri barátom is mondta,- időmilliomos vagyok, szóval ráérek a lábamat lógatni.  De jó is ez!

Ti is kipróbálhatjátok egyszer a pihenést. Nézni a fehér, tejszínhab alakú felhőket, meg, ahogy a repülőcsíkok vonalat húznak az égen, hiszen olyan édes a pihenés.

Frissítve: 2023. Május Vissza az oldal tetejére