Bejelentés



Mesék, történetek gyerekeknek

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.










Gani Zsuzsanna: Az Aranyos család bejárja a hazáját

2021. 05. 20.

Egy szép májusi hétvégén az Aranyos család országjáró kirándulásra indult. Édesanya szendvicseket, néhány szem almát és ásványvizet csomagolt. Beültek a jó öreg, régi autójukba, akit Benőnek hívtak és elindultak. Először Magyarország fővárosához, Budapestre utaztak. Végig autópályán haladtak. Alig volt forgalom így hamar megérkeztek. Egyszer már voltak itt, így sok mindent ismerősnek találtak. Ilyen volt a Duna-part, a Budai Várnegyed, a Mátyás templom, az Andrássy út, a Hősök tere és a Földalatti Vasút, a Duna-hidjai, gyógyfürdői, a termálvizes barlangok, a zsinagóga, az Opera és az Országház is. A neogótikus stílusban épült Parlamentből az országot kormányozták, törvényeket hoztak. Főlépcsője márványból készült. Freskók, festmények ékesítették a falakat, melyek tiszta színarannyal voltak díszítve. Csupa pompa és ragyogás volt az épület belseje. Hatalmas termei égig értek, kupolája félkör alakban ívelt. Ékes volt, nagyszerű. – Hű, itt biztosan óriások laktak! – gondolta Áki. Benővel végig haladtak a Duna mentén. Nagy dugó lassította a forgalmat. Gyönyörködtek minden épületben, növényben, oly sok volt a szép. Útjuk során a Gellért-hegyet, Szentendrét, Visegrádot, Nagymarost és Esztergomot is érintették. Itt megálltak és tettek egy nagy sétát. Felültek egy kirándulóhajóra és hajókáztak egy kicsit a folyón. Olyan jól érezte magát Áki, hogy verselni kezdett.

Minden hajó vízen úszik,

mint a fregatt vitorlás,

komp s az uszály vizet szeli,

nincsen rajta tolongás.

Lics- locs- lics- locs.

 

Kajak, kenu, tutaj csónak

lapátja egy evező,

vigyázz, jujj, jujj, könnyen feldől,

legyél te a kezelő.

Lics- locs- lics- locs.

Fedélzetén arcfestés és játszóház fogadta őket. Amig ott mulatták az idejüket, édesapjuk és édesanyjuk élőzenére ropta a táncot. Felhőtlen volt a jókedv a családban. Ihaj, csuhaj! - dáridóztak. Ekkor már a gyermekek a folyót, az édesvizet figyelték. Aztán a hajót, ahogy hullámokat, fodrokat kavart körötte a víz. Nyugtató, szemet gyönyörködtető volt a látvány. Áki képzeletben már máshol járt. - Utazott a vízen messze - messze, egyszer csak kikötött egy szigeten, ahol égig értek a fák. Kíváncsian szállt ki a hajóból. Ahogy partot ért, különös hangokra lett figyelmes. Elindult abba az irányba. A hang egyre erőteljesebbé vált. Aztán már teljesen felismerhető volt. Vadakba botlott. Őzek és szarvasok legeltek. Milyen büszke, fenséges volt a tartásuk! Figyelte őket egy darabig, aztán tovább ment. Már jó sokat gyalogolt, amikor egy tóhoz ért. A közeli szikláról vízesés zubogott alá hatalmas erővel. A vízben aranyhalak, és koik úszkáltak. Egyszer csak megmozdult alatta a föld. – Hú, de megijedt! Aztán a földdel együtt elindult a kerti tó felé. Maga alá nézett. Egy teknősön állt, aki komótosan lépegetett, egyenest bele a tóba, természetesen vele együtt. Csurom vizes lett…. Szárnyaló képzeletéből Ármi térítette magához. – Mindjárt megérkezünk! – mondta. – Oh, csak elábrándoztam! - jelentettem ki gondolatban. Miután leszálltak a hajóról ismét folytatták útjukat a jó öreg kocsival, Benővel. Ellátogattak az Egri várhoz, ahol várjátékokon és tüzérségi játékokon vettek részt. Innen Sopron óvárosához és a Tűztoronyhoz autóztak. A cukrászda teraszán elfogyasztottak egy banánhajót. Mindenkinek jutott belőle egy-egy gombóc fagyi és sok-sok tejszínhab. Áki szája köré, sőt az orra hegyére is került belőle. Egy méhecske környékezte meg halkan duruzsolva. Egy ideig ott zümmögött az édes illatú, ízű arca körül. Aztán valamiért meggondolhatta magát, mert elrepült. Áki gyorsan lenyalta a száját, majd jól megtörölte, az orrával együtt. Ezután megnézték az Esterházy-kastélyt, mert épp Fertődön tettek egy jó nagy sétát. Csodaszép volt belül az épület. Valamikor réges-régen grófok lakták. A dísztermében gazdagon díszített freskók, gyönyörű festmények voltak. A kertje olyan volt, mint az Édenkert. Az tudod, hogy milyen, ugye? Pécs török emlékei nagyon érdekesek voltak az ifjak számára. Aztán régi sírkamrákat, ókori temetőket, azaz inkább romokat láttak. Az Aggteleki-barlang pedig maga volt a csoda. A karsztvidéken megnézték a víznyelőt, a forrásbarlangot és a cseppkőbarlangot is. Ez utóbbiban egy mesevilág tárult a szemük elé. A csepegő víz a hosszú-hosszú évek alatt változatos formájú cseppköveket épített. A kőzetekben állatok maradványai, az ősmaradványok, az ammoniteszek és a tengeri liliomok bámulatra méltóak voltak. Egy semmi jót nem ígérő tekintetű vipera csúszott-mászott, izgett- mozgott a földön: ssssz- ssssz- ssssz sziszegte, eközben villás nyelvét nyújtogatta ki-be, ki-be. A barlangot denevérek, lepkék, és a barlangi keresztespókok lakták. Egyszer csak néhány denevér felébredt álmából és vitorlázni kezdett a levegőben épp Ármi feje fölött. Nagyon meglepődhettek a váratlan vendégektől, akik egyébként napközben fejjel lefelé csüngve szundikálnak. Valami most megzavarhatta a nyugalmukat. Denevér Ducit meg is kérdezte Ármi. - Miért ébredtél fel? - Megzavartak a zajok. - Pedig nagyon csöndben közlekedtünk. Bocsánatot kérünk, hogy megzavartuk az álmod. - Ugyan, semmi baj! – mosolyodott el Denevér Duci. Ha már ébren vagyok, keresek valami harapnivalót. Ízletes gyümölcsöket és virágport fogok felkutatni, hisz azzal táplálkozom. Most búcsúzom. További kellemes és tartalmas napot kívánok nektek! - Mi is szép napot kívánunk nektek. Viszontlátásra! - válaszolta Ármi. Miután rácsodálkoztak a barlang szépségeire és mindent megnéztek, amit csak lehetett, tovább folytatták útjukat Benővel. Elérkeztek Badacsonyhoz és a tanúhegyek térségébe. A táj igéző volt. Ezen a vidéken réges- régen vulkánok tomboltak, tüzet lövellve ki magukból: pf- pf- pf- pf, majd a narancsvörös, izzó lángnyelvüket nyújtogatták ki jó messzire, megperzselve, amit csak elértek. Emiatt Badacsonyban nagyon finom, édes, méz ízű szőlő termett. Szürke bazaltsziklák és kőfolyások fakadtak az erdő mélyén. Áki ismét egy pillanatra elmerengett. Képzeletben visszarepült úgy hatvanötmillió évvel ezelőttre. Hatalmas fák magasodta az ég felé. Fényesen tündökölt a nap az égen. Üde, zöld volt a fű. Ütemesen döngött a föld, mintha óriások lépkedtek volna rajta. Úgy tűnt, mintha mennydörgő hangok versenyeztek volna egymással. Ekkor hirtelen előtte termett egy T- Rex. Úgy megijedt, hogy hangosan felkiáltott. – Mi a baj? – térítette magához a képzeletvilágból a valóságba Ármi. – Semmi, semmi! – válaszolta. – Hogy mik járnak a fejemben! – dohogott magában Áki. A lenyűgöző vidék megcsodálása után egy másik varázslatos helyre érkeztek Benővel, a Szalajka-völgyhöz, Szilvásváradra. A zuhatag, a lépcsőkből álló vízesés, valami fantasztikus látványt nyújtott. Egy jót sétáltak az erdőben, látva nagyvadakat a sűrű fák között és kismókusokat ágról-ágra szökkenni. – Mondok egy találós kérdést. Vajon ki fogja kitalálni? – tette fel a kérdést Áki.

Testükön szőr nőtt nagy farokkal,

füleiken két szőrpamacs van.

Télen pihennek, ritkán látni,

mogyorót ölelve szunnyadnak.

 

Ugra- bugrálnak fáról- fára.

Pszt, halljátok ezt, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk"?

Vajon kik ők, a rőt bundások?

Ha ezt hallod, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk":

ők bizony a.....

- Mókusok! – vágta rá Ármi. – Igen, eltaláltad! – felelte Áki. Egyszer csak egy játszóteret

pillantottak meg. Itt megpihentek. A tisztás szalonnasütésre csábította a családot. Amíg sült a szalonna, Ármi és Árpi a közeli focipályán fociztak. A lányok kellőképpen kiélvezték a hintákat, a játszóvárat, a lengőhidat, a kötélpiramist és a kötélpályát is. A fiúk később csatlakoztak hozzájuk. Árpi inkább homokvárat épített a homokozóban. Mikor elkészült a finomság elfogyasztották a zsíroskenyeret, a szalonnát és a hagymát, majd összepakoltak. Eloltották a tüzet. Parázs, sőt szemét se maradt utánuk. Aztán ismét útra keltek. A következő állomás Szeged volt. A Füvészkertbe látogattak el, ami maga volt a paradicsom a tengernyi szépséges fáival, bokraival, virágaival. Már javában virágoztak a boglárkák, a loncok, a galagonyák. Orgonák illatos szirmai lila színben hajladoztak a gyengéd szélben. A Lótuszos tóban már megjelentek az első új levelek is és a molnárka is a felszínén úszott. Breke-Béka boldogan dalolt egy tavaszi dalt. Épp szerelmes volt egy békalányba. Hozzá szólt ez a szép nóta.

Én vagyok a béka fi, brekeke,

szép, derűs dalom vajon tetszik- e

hát te neked, te neked, te neked?

A víztükrénél érted epedek,

csodálom a gyönyörű képedet.

 

Tudom veled csodaszép lesz életem,

s a locs- pocs vízben boldogan élhetek.

Adj egy hamvas csókot rücskös Krekeke,

s a tóparton egybe kelek veled:

Bre- ke- ke, bre- ke- ke.

 

- Hát legyen! Házasodjunk össze! – felelte Kreke Béka. - Kvák- kvák, kvák- kvák. Dundi szúnyogot és a vízibolhát kérték fel tanúnak. Ekkor elcsittent-csattant egy csók: cupp. Megfogták egymás kezét és együtt csobbantak be a vízbe. Áki hasát fogta nevettében. Aztán tátott szájjal nézte egy jó darabig, ahogy a hullámok összecsaptak a békák feje fölött, és a vízgyűrűket számlálták. Még egyszer kidugták a fejüket a vízből. Hosszú, ragacsos nyelvükkel sebtében bekapták a Dundi szúnyogot és a vízibolhát. Még annyit se volt idejük mondani, hogy: jaj! Aztán lebuktak a víz alá. Ármi térítette ismét magához a képzelgő Ákit. – Oda nézz! Milyen szép! - Miután kellőképpen kigyönyörködték magukat a meseszép botanikus kertben, tovább folytatták útjukat a Hortobágyra. Nagyon megkapó volt a róna, a puszta, a kilenclyukú híd, a délibáb, a gémeskút és a gulya. Varázsa a régmúlt hangulatát idézte. A szőke Tisza folyó az Alföldön folyt keresztül. Itt élt a túzok is. Innen huszonnégy lépésre összetalálkoztak a kanalasgémmel a nádasban, majd a rézsiklóval a mocsárnál. A földikutya is épp erre járt. - Kop-kop-kop-kop- hívta a kölykeit, akik ugyan kicsit lemaradva, de utána kullogtak. Bíbicek dudorásztak nekik egy andalító dalt a csöndes, sík, végtelen Alföldön. Aztán Benő már robogott is tovább. Földúton, szerpentines utakon, autóúton, majd autópályán haladt tova. Az utakat üde, zöld fák szegélyezték. Kuncogva intettek búcsút nekik, ahogy elhaladtak mellettük. – Szervusssztok! – sziszegték a fák, ahogy fújta lombjukat a szelíd szellő. A Hévízi tó lágy volt, selymes. Rajta lótuszok lebegtek, ringatóztak. A víz illata gyógyító, bódító volt. A fák zöldellő lombkoronája megnyugtatta a szépre érzékeny szemet. A Festetics-kastély Keszthelyen elragadó, nagyszerű és egyben festői volt. A Zempléni várak a középkor hangulatát idézték. A várban palotaépületek, kápolna, és bástyák vonzották ellenállhatatlanul a tekinteteket. Nehéz volt innen tovább menni. Benő, a régi, öreg, de kedves autó most Tihanyba vitte el az Aranyos családot. A Tihanyi apátság és a Visszhang-domb között egy csoda csalogatta őket, ami nem volt más, mint a visszhang. Tudjátok, hogy milyen az? Amikor a hang egy távolabbi felületről visszaverődik és ismét, esetleg többször is hallható. Hallgassátok csak!

- Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj!

- Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat!

- Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap!

- Ha- ha- ha- ha- visszhangzott még a kacagásuk is. - Próbáljátok ki ti is egy teljesen üres szobában, vagy egy alagútban elkiáltani magatokat. Miután jól kijátszották magukat, gyönyörködtek a panorámában. - Innen nagyon jól látni a mi drága tengerünket, mely szívünknek oly kedves, a Balatont. – mondta Ármi. - A csillogó tó tükrét vitorlások szelték. Fölöttük sirályok vijjogtak, halat keresve. A család a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba és a halászcéh házába is bekukkantott. Ezt követően a népi kismesterségek háza is becsalogatta őket, így a fazekasház is. A Babamúzeumban hagyományőrző ruhába öltöztetett babák mosolyogtak rájuk. A csillagvizsgáló különösen Ármi és Árpi érdeklődését keltette fel. Itt a Föld mágneses terének változásait figyelték a kutatók. Benő már tűkön ült, mert ismét mehetnékje támadt. Néha-néha pöfékelt egyet unalmában: pf- pf-pf-pf. Újból beült az Aranyos család a kocsiba és Hollókőre utazott, amely egy palóc falu. A palócok ősei még a honfoglalás idejében, a magyar törzsekkel együtt jöttek és telepedtek le a Kárpát-medencében, ahol hazánk is fekszik. A gyermekek érdeklődve nézték meg a falumúzeumot, amely egy palóc család életébe nyújtott betekintést és annyi titkot őrzött, hogy az ifjoncok csak ámultak-bámultak. Benő utolsóként a Gemenci erdőbe vezette el a családot. Gemenci erdő egy álomszép, meseszép hely volt. Füzek, nyárfák integettek nekik, csalogatták őket egyre beljebb. Felültek a kisvasútra és végig járták a megkapó, szépséges erdőt, berket. Üdítő volt a levegő, mindenhol csönd és nyugalom honolt. – Áki a vonat hangát vélte hallani:

Siet a vonat az erdőben, Gemencen,

kereke meg zakatol a végtelenben:

zakatol, zakatol, zakatol, zakatol,

s, sz, s, sz,s, sz, s, sz.

Ahogy zakatolt a sínen a kisvonat, Aranyosék szemet gyönyörködtető árteret, tanösvényt láttak. Néhol őz szökkent, imitt-amott szarvas lépdelt büszkén, délcegen viselte agancskoronáját úgy, mint az erdő ura. Egy jégmadár leste a víz fölé nyúló faágról a halakat. Egy hód épp vackát ásta a partfalba. Nagyokat füttyögött az éppen békésen lubickoló párjának, ki hol a hátán heverészett, hol a hasán fekve tempózott a hűs vízben. Aztán haladt tovább az erdei kisvonat: s- sz- s- sz, si- hu- hu- hu, si- hu- hu- hu…mondta fennhangon. A végállomáson átszálltak Benőbe és hazafelé vették az irányt. - De gyönyörű ez az ország! A mi hazánk! – mondták a gyermekek egyhangúan. A kocsiban még némán bámulták az út szélén sorakozó, égig érő fasort, a kerítésen ülő sólymot, vércsét, aki a prédát leste. Az aranysárga repceföldet, a piros pipacstengert, mely meseszép volt. Az úton Áki ismét elábrándozott. Sólyomként szállt az erdő felett, hatalmas, széttárt szárnyakkal szelte a levegőt.

 

Gani Zsuzsanna: Apák napja

2020. 06.01.


Az elmúlt hétvégén, szombaton reggel korán reggeliztünk. Bár ma különleges nap volt: Apák napja, mi mégis tettük a dolgunkat, ahogy mindig is szoktuk. Anya és apa a nappali közepére tologatták a bútorokat és jól bebugyolálták. Letakarták fóliával, leszedték a villanybúrát, maszkolószalaggal leragasztották mindet, ami a falból kilógott. A kapcsolókat én ragasztottam le maszkolószalaggal. Sejtitek már, hogy mit fogunk csinálni? Igen, valóban, festeni fogjuk a falakat. Apával előkészítettük a spaklit, a glettet, az alapozót, a falfestéket, az ecsetet, a hengert, a hígítót és egy rongyot. Megbeszéltük, hogy kinek mi lesz a feladata és neki is kezdtünk. Apa a fal egyenetlenségeit, a repedéseket tüntette el elsőként. Mikor ez megtörtént vártunk egy kicsit és nekiálltunk a festésnek. Apa jó magas létrán a plafont mázolta, én a falat festettem. Amikor apa elkészült, ő is becsatlakozott hozzám. Estére készen is lettünk. Apa és anya leszedték a bútorokról a fóliát, én pedig a maszkolószalagokat távolítottam el. Ezután édesanya összesöpört és felmosott. Amikor megszáradt a föld, anyuci és apuci visszatolta a bútorokat a helyére. Nem tolta be teljesen a falig, hogy az még tudjon száradni, szellőzni. Édesanya még egyszer felmosott. Amíg száradt gyönyörködtünk az elkészült nappaliban. Nagyon szép lett, tiszta és mintha egy új lakásba költöztünk volna. Ráadásul nagyon finom, friss illat áradt szerteszét. Nagyon jól éreztük magunkat. Megmosakodtunk, átöltöztünk és leültünk egy kicsit a kanapéra megpihenni. Egyszer csak édesanya behozta a csoki tortát, amit még kora reggel sütött és azzal köszöntötte édesapát. Készítettem neki én is ajándékot, egy könyvjelzőt, mert szabadidejében nagyon szeretett olvasni. - Sok szeretettel Apák napjára! – mondtam neki. Odabújtam hozzá, ő felkapott az ölébe és egy jókora cuppanós puszit nyomott a homlokomra, amitől egy jó darabig csengett a fülem. – Köszönöm szépen a figyelmességet! – mondta mosolyogva nekünk. Mi pedig nagyon boldogok voltunk. Következő nap, vasárnap reggel a kerti munkákban segítettem apának. Bár ma nem volt Apák napja, de ez nem számított. Amikor szüksége volt rá, meg amikor nem volt, akkor is segítettem neki. Öröm volt a számomra. Most a gyönyörűen, egészségesen fejlődő növényeinket gyomláltuk kézzel, illetve kis kapával. Fontos volt, hogy lehetőleg gyökérrel együtt szedjük ki a gazt, hogy ne nőjön vissza. Utána behordtuk a komposztálóba. Szép volt és még szebb lett a kertünk. Miénk volt a környéken a legszebb! Utána Benő kerekeit cseréltük át, mert még a téli gumi volt rajta. Apa jól megnézte a téli és nyári gumik állapotát. Szerencsére kifogástalan volt. Ez után megvizsgálta, hogy a kocsi biztosan van - e rögzítve gurulás ellen. Igen, itt is minden rendben volt. Még egyszer közösen leellenőriztük, hogy minden szükséges szerszám kéznél van- e, megkerestük a kerékkulcsot, a csavarkupakokat, a fémszerszámot, csipeszt, kerékőrt, a feltűzőjét és az emelőt. Minden megvan, ami szükséges! - nyugtázta apuci. Ekkor meglazította a kerékcsavarokat. Az én munkám az volt, hogy kézhez adjam, amit kér. Úgyhogy nagyon figyeltem. Aztán elkezdte a megemelést. Nagyon óvatosan csinálta. Kicsit távolabb álltam a kocsitól. Apa is hátrébb lépett, amíg ezt végezte, majd lecserélte a kereket. A csavarokat jól rácsavarta, majd a többivel is ugyanígy tett. A leszedett gumikat megjelölte, hogy melyik hol volt, hogy majd könnyebb legyen visszatenni. Mikor mindennel elkészült, még egyszer leellenőrizte és ezután a helyére tettük a szerszámokat. Jó maszatosak voltunk, de hát a munka ezzel jár. Alaposan megmosakodtunk és átöltöztünk, majd egy kicsit megpihentünk. Nagyon szerettem édesapának segíteni igazából mindenben. Hisz minden érdekelt, mindenből lehetett tanulni. Ráadásul a későbbiekben nekem is szükségem lehet erre-arra a tudásra. Mikor kicsit megpihentünk elkezdtük a favágást. Apa vágta őket, én pedig behordtam és szépen egymásra raktam. Időben kell megkezdeni a készülődést a hűvösebb napokra. Semmit se szabad az utolsó percre hagyni. Közben édesanya a finom vacsorát készítette, azt, ami édesapa kedvence, hisz tegnap apák napja volt. Ezért ma is beletettük a szívüket-lelküket. Nagyon szerettük apát. Nagyon sokat dolgozott a betevőért. Amikor hazaért mindig fáradt volt, de ennek ellenére sokat beszélgettünk. Sose utasította el, ha játszani szerettem volna vele, vagy ha segítséget kértünk tőle. Mindig őszinte volt velünk. Határozott, komoly, bár néha vicces is tudott lenni. Következetes is, mert amit kimondott az úgy is volt. Tanított és nevelt, én pedig szót fogadtam. Mindig tiszteltük. Tudtam azt, hogyha valamiért megszidott, annak oka volt és tisztában voltam vele, hogy szeret így is, úgy is. Ó volt a minta számomra, ha felnővök, olyan leszek, mint ő!

Gani Zsuzsanna: Mancika és Miska szereti a zenét

2020. 08.01.

 

Mancika és Miska ma nehezen ébredt. Komor, nyomott, álmosító volt a reggel. Nagyokat nyújtózkodva, hatalmasakat ásítva mentek az ablakhoz és kinéztek rajta. A házuk előtt, a kiskertben épp kidugta fejét a földből a legfinomabb csiperkegomba. Kalapja halványsárga, selymes volt, mint a kisbaba bőre, fehér tönkjén gallért viselt. Ekkor eleredt az eső. Igen, tényleg így volt. Csendesen hullt le az égből. A felleg halványszürke, talán vakolat, vagy inkább hamuszínű volt. A föld a víztől ázott, de még épp beszívta az őt betakaró nedvességet. Az egyik szomszéd esernyővel, gumicsizmában, esőköpenyben sietett, talán a közeli boltba friss reggeliért vagy ki tudja hova. Placcs- placcs- placcs- placcs- mondta egyfolytában halkan a csizmája. Mancika és Miska még bámult egy ideig ki az ablakon, ám már épp vissza akartak bújni az ágyukba, nyakig magukra húzva a takarót, amikor záporozni kezdett. Kippentek-koppantak a tetőn, a földön az esőcseppek, egyre szaporábban. - Pont olyan a hangja, mint egy zeneműnek! - gondolta magában Mancika és Miska. Mintha fagott, oboa, kürt és trombita harsogna váltakozva. - Ráadásul pittegett-pattogott, csettegett-csattogott, mintha hozzá egy karmester vezényelt volna. Hol halkabb, békésebb, hol hangosabb, haragosabb volt a zenedarab. Igen-igen, jól mondod, a szél volt a karmester. Hajlongtak, táncoltak a fák lombjai erre-arra, jobbra-balra, meg előre-hátra. Egyre jobban riszálak az ütemre. Mintha a vonós hangszerek: lant, citera, vagy hárfa játszott volna. Ekkor egy földigiliszta csúszott-mászott sietősen a földön. - Hova, hova? – kérdezte tőle Mancika. - Menekülök, mert alig kapok már levegőt!- mondta kissé zihálva. - Nagyon ki vagyok merülve, behúzódom valami fedezék alá, ahol nem ér az eső. - De ha kisüt a nap, bújj vissza a földbe! - Igen, így fogok tenni, hisz különben elpusztulnék! - Manika tovább figyelte a záport, zivatart. Hirtelen csetepaté támadt odafönt. Villámok cikáztak az égen, majd mennydörgött, mintha cintányérok és üstdobok szólaltak volna meg, egyre gyorsabban és hangosabban, de aztán hamar abbamaradt. Lassult, halkult az eső, majd végleg elállt. - Igen, pont olyan volt, mint a „Vízizene”. Kezdődött egy nyitánnyal, folytatódott menüettel, szvittel és aztán befejeződött - gondolta Miska. Kezdett kitisztulni a levegő, de még néha sötét árnyék borult a földre. - Jé, kis csiperke, hogy megnőttél! – csodálkozott Mancika. - Igen, hisz a föld nagyon nedves. Ráadásul jó meleg van. - De érdekes! - Aztán tündökölni, ragyogni kezdett a nap az égen. Megszikkadt a föld. A kis földigiliszta sietve bújt vissza a földbe. Fényben úszott a levegő. Úgy csillogott, mint az érc. Olyan fenséges volt, mint egy királyi korona. Lágyan énekeltek a dalosmadarak: a cinege, a rigó, a tengelic, a pacsirta és talán a zöldike hangát vélte hallani Mancika és Miska. Élettel telt meg a kertjük, így nekik is kedvük támadt felkelni. Reggeli után már szaladtak is ki a kertbe. Hallgatták a gyönyörű dallamokat. Aztán egyszer csak egy kis ökörszem is becsatlakozott és mintha ő, a „Nyári ének” című trubadúrdallamot hallatta volna. Ti ismeritek azt? Ugye milyen szép? Mancika és Miska leültek a padra, lehunyták a szemüket és úgy hallgatták e csodálatos, fennkölt melódiát. Közben nagyokat szippantottak a finom, friss levegőből és nagyokat sóhajtoztak. A parányi ökörszem dalára a kertjükben, a mosolygós gyümölcsfákon ízes, ropogós finomságok kacsingattak rájuk. Csalogatták az ágaik között Mancikát és Miskát. Alattuk a sok virág úgy ringott, hajladozott, mint hajó a vízen. Az édes mézízű szőlő kínálgatta csábos kis fürtjeit. Nyomán béke és nyugalom költözött a lelkükbe. Egy jó ideig még hagyták a testükbe áramoltatni az elbűvölő, a lenyűgöző hangokat, majd kicsit még kertészkedtek a kertben, mert ott bizony mindig akadt tennivaló. Vidáman, jókedvűen dolgoztak, ami nem is csoda, hisz kellemes zene szólt a háttérben. Miután jól elfáradtak, munkájuk eredményeképpen pompásan virult a kertjük. Gondtalanul, derűsen mentek ebédelni. A rádióból zongoraverseny csendült fel. Nagyon szerették. Ezt hallgatták, amíg ettek, utána egy szép altatódalra elaludtak. Délután szokás szerint játszottak, kertészkedtek a kertben, hisz gyönyörű volt az idő. A vénasszonyok nyara vendégeskedett náluk. Mancika arra figyelt fel, hogy a madárijesztő egy seregéllyel pörölt: - Menj el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! - Nem megyek! Nem megyek! Sőt hívom a többieket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett! - Menjetek el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! - Megdézsmáljuk a szőlőtöket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett! Akkor már Miska sem hagyta annyiban a dolgot: - Menjetek el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! Ez a miénk! Mancika és Miska együtt hessegessék el a seregélyeket: - Kívül tágasabb!- mondták erélyesen. Édesapa pedig egy kék színű madárhálót vont a szőlőtőkék köré, hogy megvédje a madaraktól. Mancika és Miska is segített. Hamarosan el is készült. - Most már senki se tudja megdézsmálni! - mondta a családfő. Közben beesteledett és vacsorához készülődött a család. Amíg ettek, egy őszi zenét hallgattak. A műben tánccal és dallal ünnepelték, hogy bő volt a termés és jó hangulatban zajlott a szüret. Hamarosan, talán a következő hétvégén már ők is be fogják takarítani a termést. Lefekvés után a kellemes hangulatú „Kis éji zene” című szerenádra merült édes álomba Mancika és Miska. Leszállt az est, minden csendes, elhalkult a Föld zaja. Megnyugodott a szív, a lélek, nem hallatszott sóhaja. Leszállt az est, minden csendes, még a szellő is álmodott. A vágy szitált, békét remélt, s a fényes csillag nyugalomban sugárzott. Leszállt az est, már minden csendes. A szeretet átölelte őket. Lobogott bennük színpompás tűzzel. S mily kék volt a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye.

 

Gani Zsuzsa: Egy emlékezetes gyereknap

2020. 05.01.


Árkon-bokron túl gyermeknapot tartottak. Így természetesen az Apró-cseprő családnak is ott volt a helye. Gyönyörű idő volt. A nap magasan járt az égen, ontotta a fényt tündöklő sugaraival. Jókedvű volt, derűs, mosolygott minden élőre. Egy felhő se úszott odafönt. Kellemes, jóízű volt a levegő, finom illatú virágok csalogatták egyre beljebb őket. Amikor odaérkeztek a tisztásra már javában tartott a mulatság. Ropta a táncot a süni, a róka, a farkas, a medve, a hiúz, a sakál, a borz, a görény, a nyest, a mókus, a hiúz, az őz és a szarvas. A vurstliban kacarászott a vaddisznó család a dalos madarakkal. Vattacukrot evett a béka, a lepke és a katica. A Sosemvolt várban szórakozott a hernyó, a kukac, a szúnyog, a bolha és a szöcske. Hullámvasúton sikongatott a sáska, a tücsök, az orrszarvú- és a szarvasbogár. Az óriáskeréken ült a csiga, a kisegér, a cincér és a vakond. Fagyit nyalt a szúnyog és a légy. A körhintán ült az Apró-csepcső család fiú gyermekei és az apukájuk. Édesanyjuk és a lányok a kötéltáncosokat és a bűvészeket nézték. Aztán a gólyalábat is kipróbálták. Nagyon jól érezték magukat. Kellemesen elfáradtak. Az égen már gyülekeztek a borús fellegek. Aztán eleredt az eső. Először csak csepegett, szemerkélt, aztán zuhogott, sőt ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Gyorsan behúzódtak egy fedett helyre. Onnan figyelték a záport, zivatart, s azt, hogy a lehullott esőcseppeket eleinte felitta a föld. Jó mélyen a talajba szivárgott. Aztán ott folydogált és gyűlt össze. Egyszer csak a földből bukkant ismét a felszínre. Már villámlott és dörgött. Egyszer csak elállt az eső. A fényes nap újból csillogni-villogni kezdett és bársonyos sugaraival felszárította a földet. A felhők újból duzzadni, hízni kezdtek. Ők pedig elindultak hazafelé. Ahogy mentek- mendegéltek egy forrás tört elő a földből. A forrás pedig futott- futott szélsebesen keresztbe előttük. - Hova futsz kis forrás? – kérdezték tőle a gyerekek. - Sietek a bátyámhoz az érhez! - Jó utat! – felelték a kicsik. Egy darabig eltűnődve nézték, ahogy sietett tova. Aztán ittak a hideg, tiszta, friss vízből. Nagyon finom volt. Kulacsaikat jól teletöltötték, majd tovább mentek. Odamentek a csermelyhez. Hova futsz csermely, édes kis patak? - Sietek a bátyámhoz, az édes vízű folyóhoz. - Ő vajon merre halad? - Nézzétek, arra! A magasabb területről az alacsonyabb felé folyik. Ha a folyásirányba néztek bal kéz felől a bal partja, jobb kéz felől pedig a jobb partja van. - Köszönjük! Jó utat! – felelték a gyermekek. Egy darabig eltűnődve nézték, ahogy sietett tova a patak, majd ők is tovább folytatták útjukat. Amikor hazaérkeztek először körül néztek a kiskertjükben. Beszélgettek egy kicsit a növekvő sárgarépával, a káposztával, a salátával, megdicsérték, hogy milyen szépen nő, majd bementek a lakásba. Marcsi elővette az egyik legkedvesebb képeskönyvét és olvasni kezdte. Mivel a köré gyűlt testvérei is hallani szerették volna, ezért hangosan mesélte. Volt egyszer egy forrás, aki olyan mohó volt, hogy csak evett és evett, végül érré duzzadt. Mivel igen falánk volt, ezért csermellyé, patakká hízott. Egyszer csak összetalálkozott a folyóval. - Hova futsz folyó? – kérdezte tőle. - Sietek a sós tengerhez! - Jó utat! – felelte. Egy darabig eltűnődve nézte, ahogy sietett tova. Nézte a benne önfeledten fickándozó keszeget, a balint, a compót, a márnát, a küllőt, a kárászt, a busát és még sorolhatnám, majd tovább ment. Egyszer csak találkozott a tengerrel. Fehér, selymes homok hömpölygött a part mentén. Az öböl közepén aranysárga strand vonzotta a kicsiket, nagyokat. Élénk kék vize olyan tiszta volt, hogy úszás közben még a fenekére is le lehetett látni. A sekély homokos, iszapos mélyben apró virágos növények, és különböző hínárfélék ringatóztak. A tenger alján virágállatok és tengeri csillagok szundikáltak. Az „élet bölcsőjében” színpompás halak úszkáltak. Delfinek versenyeztek egymással, hogy ki a gyorsabb. Felszínén utasszállító hajók, vitorlások, szörfözők szelték a hullámokat. Fölöttük sirályok szálltak. - Hova futsz hatalmas sós tenger? – kérdezte. - Sietek a sós óceánhoz! - Jó utat! – felelte. Egy darabig eltűnődve nézte, ahogy sietett tova, majd tovább ment. Egyszer csak találkozott a hűvös vízű óceánnal. Vég nélküli, gigászi volt, szinte félelmetes. Ijesztő volt a nagysága és a mélysége is. Ám gyönyörű volt, csodaszép türkiz színe, csillámló fodrai. Benne mennyi, de mennyi élet! Cápák, kardszárnyú delfinek, hosszúszárnyú bálnák, szilás cetek szelték a vizeket. Ott élt a szépséges korall, a tonhal és még sorolhatnám. A víz mélyében is voltak hegyek, völgyek, akárcsak a föld felszínén. Rajta égig érő, hatalmas, büszkén feszítő óceánjáró hajók tettek kirándulásokat. Az utasok gyönyörködtek a szigetek látványának panorámájában, a ragyogó, kék ég alatt a napsütésben. Volt rajta játszóház, étterem, bár, ahol koktélokat és csokifagyis banánkelyheket kínáltak, üzletek, csúszdával felszerelt vízipark, élménymedence és ráadásul nem is egy! Éjszakára hálófülkék álltak az utasok rendelkezésére. Álmodni se lehetne ennél szebbet! Marcsi mesélt és mesélt, amíg el nem álmosodtak a testvérei. A kicsik szépen megköszönték a mesét majd lefeküdtek az ágyukba. Marcsi még egy darabig elmerengett az olvasottakon. - Milyen jó is lenne egy ilyen utazás! Kár, hogy nekünk erre nem telik. Naomi, az osztálytársam volt tavasszal és annyi mindent mesélt. De sebaj! Van nekünk is egy tengerünk, a magyar tenger, a Balaton, ami igazából tó, de nekünk a kedves, szeretett melegvízű tavunk. Megkérem a szüleimet, hátha sikerül eljutnunk a nyáron, legalább egy napra. Az ő hullámait is szelik kompok, hajók. Ugyan sokkal kisebb hajó, de nekem az is tökéletesen megfelel. De az is lehet, hogy a Dunához megyünk le és a kikötőből elmegyünk sétahajóval, vagy szárnyashajóval Visegrádra. Az is csodálatos lenne! Hmmm… szép álom, legalábbis egyelőre. Ám a mai nap se volt semmi! Olyan jól éreztem magam és egy fillérbe se került. – Marcsi széles mosollyal, jól eső fáradtsággal szenderült édes álomra. Éjszaka volt, álmában a vurstliból jó hangulat áradt, hangos zene szűrődött ki, zaj zsivaj, lárma. Olyan volt, mintha legyek zümmögtek volna a fülébe, ami megzavarta Marcsi álmát. Egy pillanatra csukott szemmel felült aztán aludt tovább egészen kakaskukorékolásig.

 

Gani Zsuzsa: A tojás


Nekeresden, a parasztudvarban élt tyúkanyó. Aranyvessző nyitogatta szirmait, tulipánok ébredeztek. Ásítottak egy nagyot a tulipánok, majd tágra nyílt a szemük a csodálkozástól: - De szép fényes, az a valami az égen, és ó, de finom, meleg, úgy cirógatja a szirmocskám!- mondta mosolyogva a vörös. - Az a Nap!- csacsogta a narancsszínű. - Milyen kellemes az idő! Még a szél se fúj!- mondta a citromsárga színű. - De édesen csiripelnek a kismadarak az ágakon, milyen jó érzés hallgatni őket! Úgy örülök!- tereferélte a zöld színű és közben olyan megmagyarázhatatlan érzése támadt. A szíve csordultig telt békességgel. - Nézzétek, ott keringőznek a lepkék! Mily könnyeden lebbennek, mint a szellő, mint a friss fuvallat!- letyepetyélte a kék. - Igen! Milyen szépek!- kiáltották, szinte egyszerre a szép, takaros virágok. - De gyönyörű a világ! A fák is virágkoronát tettek a fejükre, vannak, akik aranysárgát, vannak, akik rózsaszínt, vagy fehéret. Ó, de gyönyörűek!- csacsorászta az indigó színű. - Ó, ott pedig a kotlós ül a tojásain! Hamarosan megszületnek a kiscsibék- közölte az ibolyaszínű tulipán és valóban, tyúkanyó kotlani kezdett. Nem telt bele sok idő, megrepedtek a tojáshéjak és egymásután bújtak elő a kiscsibék, volt köztük sárga és fekete is.- Ó, de aranyosak voltak pihe- puha szárnyacskájukkal, icipici csőrükkel, aprócska piros lábacskáikkal, ahogy botladozva megtették az első lépéseiket. - Csip- csip- csip!- próbálgatták az első hangokat kiejteni. De még olyan gyengén, mint a friss harmat. Tyúkanyó felállt a fészkéről és elindult megmutatni a baromfiudvart a kicsiknek, akik kissé ügyetlenül totyogtak utána. Elöl ment tyúkanyó, utána a sárga, pelyhes apróságok megismerkedni a lakókkal. Tyúkanyó pedig igyekezett megtanítani őket mindenre, amit tudniuk kellett. Ám, de egy tojás ott maradt. Telt- múlt az idő, a tojáshéj nem repedezett, nem történt semmi. Tyúkanyó és a csibék már el is feledkeztek róla. Egyik nap nagy szél támadt. Beborult az ég, villámlott, dörgött, majd esni kezdett. Az aranyos napocska ijedten bújt el a felhők mögé, onnan kukucskált, hogy vajon mi fog történni. Tyúkanyó és a csibék sietve bújtak be a tyúkólba és a baromfiudvar összes lakója menedéket keresett. Először csak csepegett, aztán szitált, majd zuhogott, végül szakadt az eső. Aztán elállt. De a dühös szél továbbra is haragosan fújt. Fújta, egyre csak fújta a szép tavaszi virágokat, a virágba borult fákat, és mindent- mindent, ami az útjába került. Addig fújta, fújta, amíg a fészekben hagyott tojást ki nem fújta. Az árva tojás meg elkezdett gurulni. Gurult és egyre csak gurult, hisz fújta a szél. Átfújta egy kupac fahamun. Gondolhatjátok, hogy hogyan nézett ki utána. Szürke lett tőle. Aztán átfújta egy pocsolyán. Szerintetek milyen lett utána? Igen, valóban: vizes. Aztán befújta egy üregbe. Vajon ki lakott abban az üregben? Hát nem más, mint a húsvéti nyúl, aki épp sebesen hímezte a tojásokat népes családjával. Már ott roskadoztak a tetszetős, mutatós hímes tojások a fűzfa kosarakban. Nagyon megörült a tojásnak, mert még maradt egy pár csepp festék, ami pont ahhoz az egy tojáshoz volt elegendő. Azt is gyönyörűen kifestette. De úgy, hogy a többi nem győzte csodálni. Ráadásul így egy csepp festék se ment kárba. – De szép! Ez a legszebb!- mondták egyszerre a pamacs farkú tapsifüles nyuszik. Közben elült a szél, az eső is végképp abbahagyta a szemerkélést. Az éltető napocska óvatosan előbújt rejtekhelyéről, ahogy a kisnyuszik is a hímes tojásokkal megrakott kosaraikkal. Ahogy az égre néztek, csodálkozva tátották el a szájukat: - Káprázatos az a szivárvány!- kiáltották egyszerre. - Álomszép!- felelte az anyukájuk. Ekkor elkezdődött a munka. Sebesen dugdosták a varázslatos húsvéti tojásokat bokor elé, mögé, alá, fölé. Aranyvessző bokortól jobbra és balra, a barka ágaira és még ki tudja, hogy hová. Aztán mikor a kosárkák kiürültek, már szaladtak is tovább. Vajon mi történhetett ez után? Kitaláljátok?

 

Gani Zsuzsa: Nagymama ölében



Volt egyszer egy kedves nagymama, aki minden nap finom süteményeket sütött és sokat mesélt az ölében az unokájának. Az unoka, aki nagyon szerette a nagyit, nagyon boldog volt, amikor vele lehetett. Imádta a finom süteményeket, amelyeket ő sütött neki. Azonban egy napon a nagymama beteg lett, és nem tudta elkészíteni az unoka kedvenc süteményét. A gyermek nagyon aggódott mamija miatt, és azt kérdezte tőle, hogy mire lenne szüksége, hogy jobban legyen. A nagymama azt mondta az unokájának, hogy az orvosok már mindent megtettek azért, hogy jobban legyen, írtak neki vitaminokat, ellátták jótanáccsal. Ám az egyetlen dolog, amire most igazán szüksége van, az az unoka szeretete és jelenléte. A gyermek nagyon boldog volt, hisz ebben ő is tud segíteni a maminak. Elhatározta, hogy minden nap óvoda után eljön hozzá és mesél neki, úgy ahogy ő is tette. Egészen addig, amíg meg nem gyógyul. Így is történt. Az unoka minden nap eljött a nagymamához, és mesélt neki az óvodáról, a barátairól, mindenről, ami csak az eszébe jutott. - Kis kincsem, mennyit nőttél tegnap óta! - mosolyodott el. A nagymami nagyon örült, hogy unokája mellette van, és minden nap együtt ették a nagyi finom süteményeit. Azonban az unoka észrevette, hogy a mamó egyre jobban van, és már nem annyira beteg, mint korábban. Úgy döntött, hogy meglepi egy saját készítésű süteménnyel. Az unoka elkészítette a finomságot, és elvitte a nagymamának. A mama nagyon boldog volt, és nagyon finomnak találta a gyermek készítette süteményt. Azt mondta neki, hogy ő a legjobb unoka, és mindig is az lesz. Azóta a gyermek és a nagyi minden nap együtt sütnek-főznek és mesélnek egymásnak. Az unoka megtanulta, hogy a legfontosabb dolog az életben a család és a szeretet. Nem felejtett el köszönetet mondani azért, hogy mennyi mindenre megtanította őt és mindig ott volt mellette. Soha nem fogja elfelejteni a nagymama tanításait és azokat az édes pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Jani, a jegesmaci kalandjai 2.

2023. 01. 08.

 

 

Volt egyszer egy jegesmaci, aki anyukájával a sarkvidéken élt. Janinak hívták. Mindig arra vágyott, hogy kalandokat éljen át, barátokat keressen és felfedezze a világot. Amikor megnőtt, megerősödött és mindent megtanult az anyukájától, elbúcsúzott tőle és elkezdte önálló életét. Ment, mendegélt a kopár jégvilágon keresztül, az Arktiszon. Ment az éjféli nap földjén, ment, napokon, heteken, hónapokon keresztül. Amikor megéhezett, éhségét a maga által zsákmányolt fókákkal, halakkal csillapította, amit a tengerből szerzett meg kitartó úszással. Jól úszott. Nagyon nagy utat tett meg. Volt, amikor napokon, sőt heteken keresztül sem találkozott egy teremtett lélekkel sem. Egy nap azonban észrevette, hogy a távolban egy csodálatos, hófehér jégszobor áll. Elindult felé, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Ahogy közeledett, azt látta, hogy a szobor nemcsak szép, de egyre hatalmasabb is. Amikor odaért, már az égig ért. Ráadásul, nem is szobor volt az, hanem egy csodálatos palota. Egy épp arra szálló sirály azt súgta a fülébe, hogy tele van kincsekkel. A jegesmaci azonnal elhatározta, hogy bejut a palotába, és megszerzi magának azokat. Azonban még nem tudta, hogy mit rejt a belseje. Így hát bement a csillogó-villogó jégpalotába. Óvatosan cammogott vaskos tappancsain. Elkerekedett szemmel, tátott szájjal nézett erre, nézett arra, olyan szép volt. A jégpalota felszíne alatt, a jéglyukakban, a jég alatt, ahova hosszú, kanyargós lépcsőn lehetett lejutni, odalenn a mélyben tudjátok, hogy mik voltak? Az egyik helyen olyan víznyelő féle, a másikon hegy, a harmadikon völgy, a negyediken síkság. Aztán Jani útja felfelé, egy meseszép jégbarlangba vezetett, ami úgy alakult ki, hogy a felszínről beszivárgott a csapadékvíz. Az esővíz, ahogy folyt lefelé, a mélyben utat keresve a puha mészkőben járatokat hozott létre. A téli időszakban a felszínről a hideg levegő bejutott az üregbe. Így a falakon lecsorgó víz szép lassan megfagyott. Ez hozta létre a kristálytiszta, átlátszó szebbnél-szebb formákat. Miután tátott szájjal megcsodálta ezt a meseszép barlangot, cammogva, battyogva körbejárta, tovább haladt a lépcsőn lefelé, majd amikor elérte a jéghideg vizet, úszni kezdett, keresve a kincseket. A mélybe, ahová már nem tudott lejutni, hisz tüdővel lélegzik nem pedig kopoltyúval, mint a halak, egy víz alatti homokpad, itt-ott egy árok, vagy egy szoros helyezkedett el. Látta, hogy a tenger alja hol sziklás, hol kavicsos, hol homokos, illetve többé vagy kevésbé iszapos, néhol pedig teljesen iszapmentes volt. - Ki gondolta volna, hogy az Északi-tenger mélye hasonló a földfelszínhez? - csodálkozott Jani. Aztán algákat, hínárokat látott és különféle halakat odalent: kicsit, nagyot, kisebbet, nagyobbat, sőt óriásit is. Szemet gyönyörködtető volt a vízi élővilág. Ekkor egy kardszárnyú delfin úszott felé. Gyorsan menekülőre fogta. Még épphogy sikerült eliszkolnia, épphogy fellélegzett, amikor egy grönlandi cápa került a látókörébe. Reszketett a félelemtől. Úszott amilyen gyorsan csak tudott. Aztán végre elérte a lépcsőt. Kicsit megpihent. Nem adta fel vágyát, haladt tovább, keresve a palota rejtett kincseit. Számtalanszor elakadt, és mindenféle trükköt alkalmazott ahhoz, hogy kijusson az adott helyzetből. Végül elérte a palota központi terét, ahol egy hatalmas jégszobor állt. Ahogy megközelítette a szobrot, az hirtelen életre kelt, és mennydörgő hangon szólt Janihoz: - Mit keresel itt, ahol a madár se jár? Miért háborgatsz engem? - Ezzel egy hatalmas harc vette kezdetét. A jégóriás birokra kelt Janival. Összekapaszkodtak. A Jégóriás belevágta Janit teljes erőből a jégbe. Jani felpattant és most ő vágta bele az óriást teljes erőből a jégbe. Így ment ez egy jó darabig. Egyiknek sem sikerült győzni, ráadásul már sajgott minden porcikájuk. Ekkor így szólt Jani: - Fejezzük be ezt az értelmetlen birkózást, így csak fájdalmat okozunk egymásnak. A jégóriás belátta, hogy a jegesmedvének igaza van és abbahagyta az értelmetlen verekedést. Bocsánatot kértek egymástól és beszélgetni kezdtek. Jani megtudta az óriástól, hogy itt nincs hagyományos értelemben vett kincs, egy csepp se, se arany, se gyémánt, sőt még ezüst se. Nincs rubin, ametiszt, még opál se. A kincs maga a természet szépsége. Amitől a szívünk boldogsággal telik meg. A természet azon csodái, amelyek beragyogják a lelkünket. Egy pillanatra elgondolkozott a behemót jégóriás szavain. – Igazad van! Miután egy jót beszélgettek erről-arról, elköszöntek egymástól. Az óriás ismét mozdulatlan jégszoborrá változott. A jegesmaci kikecmergett a labirintusból, eltávolodott a jégpalotától, továbbment a vándorútján, a sarkvidéken. Közben elteltek újabb napok, hetek, hónapok, évek. Jani ment és ment töretlenül előre. Közben gyönyörködött a ritkán felcsillanó napfényben, a hóesésben, a lenyűgöző tájakban, a változó fényekben, a fjordokban. Néha- néha megpillantott egy-egy házat, de sose ment a közelébe. Egyszer csak egy égig érő hegyfalhoz érkezett, amikor a frissen hullt pihe-puha hóban hozzá hasonló lábnyomokat fedezett fel. Beleszimatolt a levegőbe, ahogy éppen akkor egy másik is. Elindultak egymás felé. Egyszer csak összetalálkoztak. Egymás szemébe néztek, és abban a pillanatban a szívük hevesen verni kezdett. Egy jegesmaci lánnyal találta magát szembe, aki sántikálva jött felé. A bal hátsó lába rövidebb volt a többinél. Egy ideig némán nézték egymást, aztán erőt vettek magukon és beszélgetni kezdtek. Addig-addig, amig annyira megszerették egymást, hogy összeköltöztek és bocsaik születtek: Balu és Brumi. Az északi- sark déli részén most is fagyos volt a táj. Zord volt az idő, hatalmas szél fújt. Mindent hó és jég takart. Itt élt Jani, a jegesmaci párjával és a két boccsal egy jégbe vájt barlangban.

 

 

Gani Zsuzsa: Egy csokor mezei virág

2023. 01. 06.


 

Volt egyszer egy gyönyörű mező, amely tele volt színes virágokkal, tarka-barka lepkékkel, és zümmögő méhekkel. Ott játszadozott Abigél és Absolon önfeledten. Édesanyjuk egy nagy- nagy pléden pihent a dús, üde zöld fűben. Könyvet olvasott. Néha ráröppent egy hétpettyes, de nyomban tovább szállt. A közeli fán rigó dalolt. Abigél összegyűjtött egy csokor mezei virágot és odalépett anyukájához: - Anyukám, anyukám, Mondd meg mostan nékem, Ki a legszebb kislány Ezen a vidéken? Ugye, az én vagyok, Drága édesanyám? Ha tükörbe nézek, Téged látlak talán? Gyönyörű szép orcád, Mosolygó két szemed, Ölelő két karod, Szívem súgja neved: Édesanyám... – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült az ölébe. Egyik virágot óvatosan a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Közben Absolon is megérkezett egy csokor virággal, amit nagy gonddal a rétről szedett:- Te vagy a legszebb rózsa a virágok között. Hangod, mint lágy zeneszó, szereteted örök. Ó, te vagy a biztonság és a vigasz nekem. Jó szíved együtt dobban mindörökké velem? Te vagy az édes otthon, nemes, odaadó. Szívem csokorba kötöm, s néked odaadom. – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült ő is az ölébe. Egyik virágszálat óvatosan a másik oldalon ő is a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Édesanyja már nem bírta türtőztetni magát és a boldogságtól hullani kezdett a könnye. Hullt, hullt, mint a záporeső. – Köszönöm szépen nektek ez a csodálatos ajándékot! – suttogta elfúlón. A nap eközben mosolyogva tündökölt az égen, szerteszét szórta sugarát. A földön mindenki nagyon, de nagyon boldog volt.


Pannika és a pünkösdi rózsa

2023. 05. 26.


Láttatok már pünkösdi rózsát? Nagyon régóta termesztik nálunk. Kínából került hozzánk. Épp pünkösdkor virágzik. Valójában babarózsának nevezik. Az illata meg, hm… mennyei! Nagyon szép, díszes, leginkább rózsaszín, fehér és bíbor színű virág. Pannikáék kertjében nyílt, már olyan nagyra, sűrűre, mint egy bokor. Pannika még icinke-picinke volt. Szinte mindenre rácsodálkozott. Ott lépkedett icinke-picinke lábacskáin, icinke-picinke, fidres-fodros szoknyájában a kertben. Hosszú, fonott haját hatalmas pillangós masni kötötte össze. Akkora volt, hogy a pillangós masni majd elrepült icinke-picinke Pannikával együtt. Az icinke-picinke kislány észrevette a csodaszép pünkösdi rózsát, odaszaladt hozzá és jókat szippantott a finom illatú szirmaiból. Szimatolta egyiket a másik után. Aztán táncra perdült jókedvében. Icinke-picinke lábacskáin firgett-forgott pörgős szoknyájában. Úgy örült a szép virágnak. Ekkor sétált el a kertjük előtt a szomszédék Bazsija nagyijával. Érdekes dolgokat kérdezett tőle. Icinke-picinke Pannika fülelni kezdett:

- Most miért nem kell apának és anyának munkába menni? Ma miért nincs iskola?

- Mert ünnep van.

- Milyen ünnep?

- Tegnap Pünkösdvasárnap, ma pedig Pünkösdhétfő van.

- Az milyen, miért ünnep?

- Pünkösd ünnepét a húsvét utáni ötvenedik napon tartják, húsvét után a hetedik vasárnapon és az azt követő hétfőn. Keresztény ünnep, az egyház születésnapja.

- Mit jelent az, hogy keresztény?

- Keresztény az az ember, aki Jézus útmutatásait követi. Számukra a hit, a remény és a szeretet mindennél fontosabb.

- Mi keresztények vagyunk?

- Igen azok. Amikor a templomban megkereszteltek, hogy keresztények legyünk, a pap pici vízzel lelocsolta az arcunkat. Ekkor megtisztultunk és ettől kezdve mi is az Istenhez tartoztunk. Elfogadtuk a tanításait. Amikor nagyok lettünk, konfirmáltunk.

- Az mit jelent?

- Megerősítettük a templomban a hitünket.  Akik reformátusok, vagy evangélikusok, azok konfirmálnak. A katolikus vallásúak bérmálkoznak. Heti rendszerességgel órákra járnak, ahol a Bibliából, a keresztények könyvéből tanulnak. - Közben sokat beszélgetnek a Bibliában írtakról. - Vannak olyan emberek, akik ezt követően gyakran járnak templomba, de olyanok is, akik nem, azaz nem gyakorolják hitüket.

- Mindenki keresztény?

- Nem. Vannak, akik nincsenek megkeresztelve, vannak, akiket a szülők valamilyen oknál fogva nem kereszteltetnek meg. Ezen kívül sok másfajta vallás létezik.

- Tényleg?

- Tényleg. Ekkorra már elhaladtak icinke-picinke Pannikáék háza előtt és nem hallotta miről beszélgetnek tovább. De számára ennyi is elég volt, legalábbis egyelőre. Közben kijött édesanya is.

- Pannikám! Gyere, szedjük le a mandulafáról a színes szalagokat, amiket Május 1-én kötözött fel a fára a szomszédék Bazsija.

- Rendben! Egyébként épp most ment el a házunk előtt a nagyijával. Érdekes dolgokról beszélgettek. Nagyon szépen fel voltak öltözve.

 

- Igen, lehet, hogy a templomban voltak. -  Közben leszedték a szép, színes szalagokat a fáról.  Az icinke-picinke Pannika odaszaladt a pünkösdi rózsához és jókat szippantott a finom illatú szirmaiból. Szimatolta egyiket a másik után. Aztán táncra perdült jókedvében. Icinke-picinke lábacskáin firgett-forgott pörgős szoknyájában. Úgy örült a szép virágnak, a napsütésnek, a vidáman csicsergő madaraknak.

 

Gani Zsuzsa: Márton bálba megy

2023. 10. 10.

 

Erősen hulltak, perdültek- fordultak a színesre festett levelek. A novemberi őszi szél táncra kérte fel őket. Került- fordult a bordóval, az okkerrel, a naranccsal. Aztán keringőzött a rőt színűvel, a rozsdással. Járta a csűrdöngölőt a citrommal, az arannyal, és a barnával is. Amikor lehulltak a földre, zizzent- zörgött a száraz avar. A ludak örömmel tipegtek- topogtak benne. – Gá-gá-gá… - gágogtak vidáman. Dobálták jó magasra a zizegő leveleket, majd hemperegtek benne egy jó darabig. Jó mulatság volt! Ez idő alatt a mi jólelkű, aranyszívű Mártonunk egy libaólban húzta meg magát, nehogy megtalálják és püspökké avassák. Hogy miért? Azt hamarosan megtudjátok! Jól elbújt a sutban. Már előre örült, hogy itt nem találnak rá, hisz nem látja senki. Nagyon szeretett ajándékot adni. Akit csak tudott jóságával, alázatosságával, szeretetével halmozott el. Ajándékot kapni nem volt fontos a számára. Amíg jóízűen szundikált az ólban a hosszú- hosszú, fárasztó aratások és szüretek után, a libák is aludni tértek egyesével, libasorban. Ám a nem várt vendég láttán hangosan gágogni kezdtek. – Gá-gá-gá, gá-gá-gá, gá-gá-gá… - Mi ez az éktelen lárma? Csodálkoztak az emberek. – Menjünk, nézzük meg! – Így is tettek. Hát amint bekukucskáltak az ajtón, látták ám, hogy Márton ott szundikál békésen: krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű.

 

Itt van Márton, emberek,

libaólba bújt be, be!

Gyertek, gyorsan itt pihen,

szenteljétek meg, meg, meg!

 

- Pszt, csendesen! – Hagyjuk pihenni!- Csöndben tábortüzet raktak az ól körül, az asztalra tették az újbort, ettek-ittak, jót mulattak. Eközben Márton is felébredt. Kíváncsian nézett ki, hogy vajon mi történik a baromfiudvarban? Hát ott mulat a nép. Meglátták, karon ragadták, táncba hívták. Ropta Márton, ropta a nép, még a libák is ropták, tityi- totyi csámpás lábacskáikon. Az emberek tudták, hogy Márton egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy koldusnak, tudták azt is, hogy mindig becsületes volt, akinek tudott adott, ahol tudott segített. A hír szájról szájra járt közöttük. Így fenékig ürítették a poharaikat, megválasztották Mártont püspöknek, hisz megérdemelte a jutalmat, majd arra ittak, hogy a következő esztendőre is jó termés legyen. Miután jól laktak a hízott, degeszre tömött lúddal, a pap pedig a püspökfalattal, s kimulatták magukat, mindenki nyugovóra tért. Márton is és a libák is.

A legenda szerint így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

Gani Zsuzsa: Madárijesztő álma

2023. 10. 10.

 

Szeptember volt. Gyengéden sütött a nap. A fák, a bokrok zöld ruhában pompáztak, ahogy Nemesgulácson, a több hektárnyi szőlőtőke is. Ott élt egy ember formájú figura is, rongyos ruhába öltöztetve, fején jókora szalmakalappal a tőkék között. Madárijesztő volt a neve. Mindig arról álmodott, hogy hasznos legyen, hogy valami jót cselekedjen. Haszontalannak érezte magát. Pedig, dehogy! Amint meglátták az éhes kismadarak a szél mozgatta madárijesztőt, ijedten rebbentek szerteszét.

- Csíp csirip! Csíp csirip! Segítség! Jaj! Jaj! – Eközben már beértek az édes szőlőszemek, csak arra vártak, hogy leszüreteljék. Az emberek a szüretet e hétvégére tervezték, hiszen hétközben mindenki dolgozott. Ám a seregélyek nem így gondolták. Ők ráértek hétközben is szüretelni. Összegyűltek, s csapatokban köröztek a birtok fölött:

 

Ni, csak! Itt van a sok édes szőlő,

lecsipegetjük mi, seregélyek.

Ha nem jönnek szüretelni, sebaj,

mi lecsupaszítjuk az egészet! – kántálták. Így is tettek. Ám Madárijesztő se volt rest. Hirtelen tágra nyitotta a szemét, eltátotta a száját és így kiáltott:

 

Hess szerteszét! Hess, hess, innen seregély!

Mi szőlőnk ez, s nem a tiéd!

Hogy idetolakodtál társaiddal,

arra nem adtunk engedélyt!

 

Hess, hess, innen seregély! –  Madárijesztő a kiabálás mellett, a kezével fenyegető mozdulatokat tett. Sőt a szalmakalapja is feléjük röppent, mint a frizbi. A seregélyek derűs arcáról lehervadt a mosoly, nagyon megijedtek. -  Csíp csirip! Csíp csirip! Segítség! Jaj! Jaj! – kiabálták, és huss, elrepültek. Nem is jöttek többet idén vissza. Nyuszik jöttek elő gazokat, leveleket, ágakat, és gyümölcsöket enni. Aztán csend borult a birtokra. Ahogy narancs-vörösben bukott alá a nap megérkeztek a kis mókusok, az őzek, szarvasok és a vaddisznók is. A foguk alá valót keresték.

Másnap a faluban mindenki, aki tehette, elment a szőlőbirtokra, hogy segítse a szüretelő embereket.

- Drága Madárijesztő! Jó szolgálatot tettél. Nincs hiány a szőlőfürtökből. Köszönjük neked! – simogatta meg fa kobakját a csősz. Madárijesztő nem szólt, nem pislogott, meg se mozdult, de nagyon boldog volt. Szíve is hevesen vert. A szüret két napig tartott. A nők és a lányok beálltak a szőlőt szedők közé. Kisebb méretű edényekbe szedték a fürtöket, majd beleöntötték a puttonyba. Amikor az megtelt, akkor jöttek a férfiak, akik a nagy, fából készült puttonyt elszállították és nekiláttak a préselésnek.  Amikor elkészült a must, a szüretet evéssel- ivással, énekléssel, és tánccal fejezték be. Jókedvvel mulatott mindenki, aki részt vett a szüreten. Táncolt még Morzsi és Tacsi is, a csősz két kutyája.

 

Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána!

 

Gani Zsuzsa: Az ünnep

2023. 10. 16.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy egérlyuk. Abban lakott tizenkét digi- dagi kisegér a szüleivel és a nagyszüleivel. A szülők és a nagyszülők nem voltak olyan kövérek, mint a kicsik, sőt inkább soványak voltak, pedig igazán pazar volt az ősz. A ködös, párás reggelek után jól esett nekik a gyengéd napsütés, jó volt érezni az avar illatát, hallgatni a száraz falevelek ropogó hangját, a szél zenéjét. A magvak, a gabona, a vadon növő fű, a gyümölcsök terülj- terülj asztallal kínálták őket. Míg nagyapó, akit Bandi bácsinak hívtak Morzsit sétáltatta, addig nagyanyó, azaz Manci néni a pihe- puha tésztát gyúrta. Sütemény készült a nagy ünnepségre. Amíg édesapa, Gyuszkó bácsi fát vágott, addig édesanya, Nusika néni ünnepi terítéket varázsolt az asztalra. A tizenkét kisegér sürgött- forgott, és amiben tudott segített. Hamarosan elkészültek. Máris kopogtattak az ajtón. Cukorbogyó lépett be elsőként. - Csókolom! – mondta udvariasan. - Szervusz! Gyere be! – felelte Nusi néni. Azzal már pikk- pakk, be is szaladt icike picike lábacskáin. Egy csokor vadvirágot nyújtott át Nusi néninek. - Köszönöm szépen! Máris vázába rakom. - Közben már érkezett a többi vendég: Mucus, Picurka, Husika, Dagi, Bimbi, Buci, Pufi, Bubi, Cini, Cinus, Mici, és Muci. Mindenki illedelmesen köszönt és helyet foglalt az asztalnál. Közben csöngettek. Gyuszkó bácsi kinézett az ablakon. Csomagot hozott a postás. - Eredj ki Cincin, hozd be! - Máris szaladok, édesapám! – válaszolta. Így is tett. Bandi bácsi az asztalra tette, Manci néni kibontotta. Aztán ijedten hőkölt hátra. Látta ezt Nusi néni és jót kuncogott magában. Kivette a dobozból azt a valamit, de úgy, hogy se a kicsik, se a vendégek nem látták. Aztán hirtelen ellépett az asztaltól. - Meglepetés! – kiáltotta. - Cin- cin, cin- cin, cin- cin! – sikították torkuk szakadtából és ugrottak szerte- széjjel az inci- finci egérkék. Tudjátok, hogy mi volt a meglepetés? Elmondom: egy óriási macska torta. Egy jó ideig csend volt az egérlyukban, még egy pisszenés se hallatszott. Mindenki elbújt, ahová csak tudott. Mucus a jobb sarokba, Picurka a bal sarokba, Husika fel a padlásra, Dagi le a pincébe, Bimbi a kancsóba, Buci a fazékba, Pufi a lábasba, Bubi a serpenyőbe, Cini Gyuszkó bácsi csizmájába, Cinus a kesztyűjébe, Mici a sapkájába, és Muci a kabátja zsebébe. - Gyertek elő inci- fincik, ez csak egy habos- málnás torta macska! Az ünnepségre vettem. Gondoltam, jó móka lesz. Nem is sejtettem, hogy ennyire megrémültök. - Továbbra is csönd honolt, semmi nesz, semmi mozgás. Aztán kikandikált egy pár fülecske, aztán kettő, három, aztán egy farkinca is… lassan mindenki előbújt, és óvatosan, lábujjhegyen közeledett a habos- málnás torta macska felé. Tényleg nem volt igazi. Mindenki visszaült a helyére és lassacskán visszatért a jó hangulat. Manci néni felszeletelte, Nusi néni szétosztotta. Mindenki kapott egy- egy szeletet. A két fülét Mucus és Cincin kapta, az orrát Picurka, a farkincáját Husika és így tovább. A marcipán bajszából mindenkinek jutott egy. Nagyon finom volt. Miután elfogyasztották, megnyalták a szájuk szélét, majd iszogattak, beszélgettek, sőt volt, aki a táncot ropta. Amikor eleget ünnepeltek, a vendégek megköszönték a vendéglátást, és elbúcsúztak. Cincin kísérte ki őket az ajtóig. Miután az utolsó látogató is elment, visszament a többiekhez. Odakint táncot jártak a falevelek, lassan- lassan hulltak le a földre, amíg teljesen be nem takarták a fázó földet.

 

Játék az ébredező réten /Március 15/

2023. 02. 28.

Valahol kis hazánkban talán a Duna mentén egy kisebb városban, vagy egy kis faluban két fiúcska játszadozott a réten icipici fakardjával. Csodaszép idő volt. A bársonyos napsugár cirógatta a földet, előcsalogatta az ébredező rovarokat, a kora tavaszi virágokat a földből. Vince és Marci egy pillanatra megtorpant és gyönyörködve figyelt mindent, ami előbújt a kellemes időtől. Vigyáztak mindenre, hiszen ezt nagyon sokat hallották a szüleiktől. Egyébként is szerették és óvták a természetet, mert ez volt a természetes számukra.

- Folytassuk a játékot, harcoljunk! - mondta Vince.

- Jó! – felelte Marci.

- Leszek a huszár, te legyél az ellenség!

- Miért pont én legyek az ellenség?

- Mert annak is lenni kell! Utána majd cserélünk!

- Rendben. – Így hát játszani kezdtek. Egy ideje már ment a harc. Csitt-csatt, csittegtek- csattogtak a fakardok, de egyik fél se tudott győzni. Hamarosan meg is unták a játékot.

- Nem is jó harcolni! – mondta Marci.

- Miért nem? – kérdezte Vince.

- Mert akkor megsérülhet valaki, az pedig fáj és én azt nem szeretném.

- Én se! Édes Földem!

- Ezt miért mondtad?

- Eszembe jutott, amikor anya egyszer ezt mondta, amikor a kertben tett-vett.

- Vajon miért?

- Biztosan azért, mert nagyon szeret a kertben veteményezni. Nagyon finomak, édesek szoktak lenni, amikor beérnek. Mialatt gondozza a növényeket még beszélgetni is szokott hozzájuk.

- Komolyan?

- Komolyan.

- Hallod?

- Mit?

- Csicseregnek a madarak.  De szép a hangjuk!

- Igen, gyönyörű! Erről jut az eszembe, hogy Mancinak van egy papagája. Csak az a baj, hogy be van zárva egy kalitkába. Szerintem szomorú.

- Miből gondolod? – kérdezte Vince.

- Szerintem nem szeret bezárva lenni, mert én se szeretnék bezárva lenni, csak szabadon. Nézd, azt a kis rigót! Milyen vidáman fütyörészik a faágon, mert ő szabad. Legjobban a csendet és a békességet szeretem. A veszekedéstől rosszkedvű leszek.

- Igen, én sem szeretem a vitát és bánatos vagyok, amikor nem mehetek ki a szabadba. Jobban szeretek itt kint lenni, vagy otthon játszani a játékaimmal. Eljössz hozzám?

- Igen, elmegyek, csak előbb megkérdezem az anyukámat. - Nem telt bele sok idő, már vissza is jött örömtől sugárzó arccal. – Átmehetek kicsit játszani. Egészen addig, amíg nem jön értem anya, még vacsora előtt.

- De jó! Van a kertben egy homokozóm, építhetünk homokvárat - invitálta Vince.

- Hurrá, azt nagyon szeretem! - Így is tettek. Nagyon szép várat építettek. Köré gödröt ástak, bele vizet öntöttek és várárokkal szegélyezték.

- Várj, mindjárt jövök!- azzal besietett a házba és kihozott két zászlót, egy huszárzászlót és egy nemzeti színűt. – Tessék, itt az egyik! Reggel készítettem.

- Köszönöm! Pont ilyennel vannak fellobogózva a hidak, és az épületek is - mosolyodott el Marci.

- Az óvoda és az iskola is fel van díszítve velük.

- Igen, holnap lesz a nemzeti ünnep. – Beletűzték a vár tetejébe a zászlókat.

- De szép lett!

- Nagyon szép!

- Nézd, ott van Buksi!

- Ott meg az a gyönyörű cica, Cirmi!

- Jaj, a kutyus kergetni kezdte!

- Csak játszanak!

- A cica meg milyen gyorsan szalad! Hopp, már fent is van a fán!

- Vajon le tud majd jönni?

- Persze! Nagyon ügyes. – Észrevétlenül teltek a percek, az órák. Egyszer csak megjelent Marci anyukája a kapuban. Illendőképpen üdvözölték egymást.

- Marci, érted jöttem!

- Máris megyek! - Miután elköszönt mindenkitől, megköszönte a szíves vendéglátást, hazament az anyukájával. Útközben még sokat beszélgettek arról, hogy kinek hogyan telt a délután.

 

 

Gani Zsuzsanna: Cá- Palóma és Cá- Patrik

2023. 01. 20.

Volt egyszer egy cápalány és egy cápa fiú, akik egy mélységesen mély tengerben éltek.

Ott, ahol  sós volt a víz, folyékony ként és szén-dioxidot pöfögtek ki a mély rések, s aktív iszapvulkánok köpködtek. Odalenn hol tengeri élőlények sokasága nyüzsgött, különös moszatok, algák, tengeri füvek és korallok ringatóztak. Ezek olyan hajlékonyak voltak, hogy a legenyhébb hullám is meglibegtette őket, s úgy mozogtak, mint egy balett táncos, vagy mint egy akrobata. A cápalány rettentő csúnya volt, csupa- csupa heg borította a testét, de kedves volt, és szeretetreméltó. A cápa fiú pedig okos volt és bátor. Születésük óta ismerték egymást, barátok voltak. Minden nap együtt játszottak és új dolgokat fedeztek fel a tengerben.

Szerettek fogócskázni. Gyakran úsztak ki a tengeri strandok környékére, csak a hátúszójuk volt látható. Ilyenkor sikoltozva menekültek ki a fürdőzők, szörfösök a vízből. Pedig dehogy akarták őket bántani! Ha nagy ritkán bele is haraptak valaki lábába az csak tévedésből, véletlenül történt, azért, mert fókának vélték. De ez is olyan ritka volt, mint a fehér holló.  Olykor- olykor megkergették a rákokat, halakat, úgyhogy azok fejvesztve menekültek előlük, ha megpillantották őket.  – Nézd, ott egy fóka! – mondta Cá- Patrik. – Tényleg!- felelte Cá- Palóma. – Úszol velünk versenyt? – kérdezte a fókától. – Nagyon szívesen, persze ha barátságos versengésről van szó. – Mindenképpen, most úgysem vagyunk éhesek! – Rendben!- egyezett bele az. Szívesen úsztak versenyt a fókákkal, de leginkább az oroszlánfókákkal.

Épp tonhalakra vadásztak, amikor Cá- Palóma egyszer csak eltűnt. Kereste- kutatta Cá- Patrik mindenfelé. Erre-arra, jobbra- balra, fel- és le, de Cá-Palóma szőrén szálán eltűnt. Nagyon kétségbeesett, mert szeretett barátnője szőrén- szálán eltűnt. Kereste a tengerfenéken, barlangokban, még elsüllyedt hajók roncsaiba is benézett. Kutatta elveszett, értékes műemlékek között, de ott se találta.  Megkérdezte a gigászkalmárt: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Megkérdezte a sugarasúszójút: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Megkérdezte a világítóhalat: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Tanácstalan volt Cá- Patrik. Törte a fejét, hogy vajon hol és merre keresse Cá- Palómát? A tenger mélyén, közepén nincs. Hopp! Megvan!

Megyek, megkeresem, hátha a felszín közelében van valahol. Így is tett. Sebesen, mint akit puskából lőttek ki, úgy sietett fel a vízfelszínre. Épp jókor ért oda, mert Cá- Palóma egy halászhálóba akadt, amit már majdnem felhúztak a felszínre. Cá- Patrik megpróbálta kiszabadítani. Tépte a hálót revolver fogsorával, éles uszonyaival, de nagyon nehezen engedett a kötél. – Cssss-cssss- cssss - hívta ekkor társait. Nagyon gyorsan megérkeztek. Együtt folytatták Cá- Palóma kiszabadítását. Húzták, feszítették, rágták, tépték a kötelet, ami végül kiszakadt. Cá- Palóma megmenekült. Megköszönték a cápák segítségét, akik már úsztak is tovább.  – Annyira féltem! – mondta immár kissé megkönnyebbülve Cá- Palóma. Cá- Patrik átölelte a még mindig reszkető barátnőjét és a fülébe suttogta: - Én is kétségbe voltam esve, mert nem találtalak. Ekkor egymásra néztek és elmosolyodtak. – Úszunk versenyt? – kérdezte Cá- Patrik. – Hát persze!- válaszolta Cá- Palóma. Fürge halakként cikáztak a tengeri élőlények között, amíg el nem tűntek a szem elől.

 

Itt a vége, fuss el véle! Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Gani Zsuzsanna: Orka

2023. 01. 20.

Volt egyszer egy csodálatos, kék vízű tenger, melyben élt egy kardszárnyú delfin. Ez a delfin különlegesebb volt a többinél, mert szárnyai voltak, hosszú szárnyai, melyekkel könnyedén repült a víz alatt.

A kardszárnyú delfin, azaz Orka mindig is kíváncsi volt a világra, és nagyon szeretett új dolgokat felfedezni. Gyakran elhagyta otthonát, és boldogan, gondtalanul úszkált az óceánokban, az Antarktisz környékén, hogy új helyeket fedezzen fel.

Egy napon Orka elindult az ismeretlen vizekre. Úgy döntött, hogy eléri a tenger mélyét, ahol talán még sosem járt. Ahogy úszott, mélyebbre és mélyebbre merült a vízben. A sötétség kezdte körül ölelni, de ő nem félt. Csak úszott tovább. Végül elérte a tenger fenekét, ahol olyan látványban volt része, amit még sosem tapasztalt. Olyan élőlények éltek itt, amelyek nagyon különlegesek voltak, és nem hasonlítottak semmi másra, amit eddig látott. Orka nagyon boldog volt, hogy megtalálta ezt a helyet, és elkezdte felfedezni. Úszott és úszott erre, meg arra.

Azonban ahogy úszkált, észrevette, hogy valahogy csapdába esett, egy üreg fogságába. Sehogy sem tudta kiszabadítani magát, és a sok- sok próbálkozás után, nagyon elfáradt. De nem adta fel!

- Azért is kiszabadulok!- mondta határozottan magában. Azonban fogytán fogyott az ereje,

amikor felbukkant egy barátja, egy másik delfin, aki szintén kíváncsiságból messziről követte őt. Amikor észrevette, hogy Orka bajban van, azonnal a segítségére sietett. Sietve fogott neki, hogy kiszabadítsa a szűk üregből. Húzta- vonta, húzta- vonta, amíg egyszer csak kihúzta a szűk üreg fogságából. Szabad volt! Orka nagyon hálás volt Pajtinak, a barátjának és megfogadta, hogy sosem fogja elfelejteni a segítségét.

Miután megnyugodott, veszettül korogni kezdett a gyomra és vadászatra indult, természetesen pajtásával. Nem válogattak, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadtak és elfogyasztottak. A halak mellett megettek egy delfint, egy fókát, egy tengeri madarat, és még egy náluk sokkal nagyobb bálnát is.  Már úgy jól laktak, hogy majd kipukkadtak! Ekkor ért a közelébe egy nagy fehér cápa. Az amint észrevette a tenger farkasait, az óceán urait, sietősen eliszkolt a közelükből. Az ám! De Orka észrevette.

- Gyere pajti, őt még együk meg!

- Rendben! Milyen finom a mája!

- Bizony! Nekiveselkedtek és sebesen úszni kezdtek. Úsztak és úsztak, sebesen hasították a vizet, hamarosan utol is érték. A hátára fordították a nagy fehér cápát, hogy ne kapjon levegőt és vártak, csak vártak. Már majdnem megfulladt, már alig kapott levegőt, amikor Pajti szintén fuldokolni kezdett, ezzel elterelve Orka figyelmét. A cápa meg gyorsan kereket oldott.

- Hm… ez meleg helyzet volt!- mondta magában.

- Mi a baj, drága barátom?- kérdezte Orka aggódva.

- Segíts, alig kapok levegőt! Valószínűleg annak a partnak a közelében lehetünk, ahova az emberek vegyszereket öntöttek. Festékek, ragasztók, szigetelőanyagok, meg még ki tudja, hogy milyen adalékanyagok szennyezték be az élőhelyünket. Azt hiszem, hamarosan elpusztulok.

- Dehogy! Dehogy! Hagyjuk itt a nagy fehér cápát, hisz máshol is találunk majd. Ússzunk el innen sietősen messzire, amíg nem késő!

- Rendben! - Így is tettek. Amíg még volt erejük úsztak és úsztak a Föld másik feléig. Addigra már Pajti is jobban érezte magát.

- Most sokkal jobb! Köszönöm, hogy segítettél rajtam!

- Ez csak természetes! – felelte Orka.

Azóta is barátok és gyakran úsznak együtt a tenger mélyén. Sosem felejtették el, hogy a bajban megmentették egymást, és nagyon, de nagyon boldogok, hogy van egy ilyen hű pajtásuk, akivel jóban- rosszban felfedezhetik a világot.

 

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

Gani Zsuzsanna: Koncert

2022. 10. 08.

Volt egyszer egy kisváros, ahol mindenki szerette a zenét. Ezért az emberek gyakran szerveztek koncerteket és fesztiválokat. Leginkább a helyi zenekarok és művészek adták elő a dalaikat, és mindenki nagyon élvezte ezeket az eseményeket.

Így történt ez egy nyári napon is.  Márk a főtéren játszott gitárjával. Már egy jó ideje zenélt, amikor a város fölött sűrű, sötét felhők kezdtek gyülekezni.  A szél is egyre hevesebben fújt. Először csak halkan, majd aztán hangosan.  Az eső először csak csepegett, aztán esett, végül szakadt és a villámok vakítóan csaptak ide- oda.

Az emberek hazasiettek, illetve akik még el se indultak, azok az otthonaikban maradtak. Az ablakból nézték a csuda időt. Az utcák teljesen elnéptelenedtek. Csak egyetlen zenész, Márk nem ment haza, de ő se maradt fa közelségében. Gitárjával a városközpontba ment, és ott kezdett el játszani.

Először csak halkan, majd a zenéje egyre hangosabban szólt. Ekkor értek oda a keresztszülei. Keresztanyukája fuvolázva, keresztapukája pedig csörgődobbal kísérte. Nem volt ebben semmi furcsaság. Gyakorta játszottak itt- ott közösen. Mindig sok volt az érdeklődő, hiszen szívhez szólóan muzsikáltak.  Hangos tapssal jutalmazták a szép zenét.

Miközben zenéltek, eszébe jutott Márknak, amikor megkeresztelték őt. Egy kis időre elmélázott ezen. - Nagyon meghitt, és varázsos volt. A templom papja fogadott és köszöntött minket, a résztvevőket. A szertartás végén keresztet rajzolt a homlokomra, pár csepp vizet locsolt háromszor a homlokomra, amit a keresztanyukám utána le is törölt. A pap gratulált és átadott egy emléklapot. Olyan csönd volt a templomban, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha ott lett volna.

Hallottatok már orgonaszót? Hát az valami fantasztikus! Nem csoda, hogy a hangszerek királyának hívják! -

Közben odakint elült a vihar, a szél is lecsendesedett, az eső is elállt. Így kimentek az épület elé játszani, ahol az emberek nagy- nagy érdeklődéssel állták őket körül. Játszottak még négy vagy öt kórusművet, vagy popdalt, nem is tudom, aztán hirtelen, ahogy Márk egy utolsó akkordot is leütötte kisütött a nap. Az emberek lelkesen tapsoltak.

Az eső, ahogy elállt, a felhők szétnyíltak, és egy csodálatos szivárvány jelent meg az égen. Tátott szájjal tekintett fel mindenki, aki ott volt az ég felé.


Gani Zsuzsanna: Mesél az öreg tölgy

2022. 10. 08.

Volt egyszer egy nagy kerek erdő, amelynek közepén egy hatalmas tölgy állt.

Az öreg tölgynek égig érő koronája volt, amely alatt az állatok menedéket kerestek az eső, és a hőség elől. Évszázadok óta állt ott, és sok- sok mindent látott és hallott. Hallgatta a madarak énekét, ami lelket melengető érzéseket ébresztett benne, érezte a virágok illatát, amely elbódította. Hosszú- hosszú élete során sokat látott és hallott, s ez bölccsé tette.

Nyár volt. Száraz, forró nyár. Az erdő lakói egy kis esőért, nyári záporért fohászkodtak, de hiába. Egy fia felhő se volt az égen, csak az aranyos nap mosolygott csillogó szemeivel, s forró sugaraival cirógatott, akit csak tudott.

Gyakorta ültek köré az erdő aprai, nagyjai ezzel- azzal a kérdéssel, kéréssel, s ő mindenkit türelmesen meghallgatott, és mindenkinek jó tanácsot adott.

Meséi, történetei arról szóltak, hogy hogyan kell bánni egymással, hogyan kell óvni a természetet és hogyan kell gondoskodni az erdő élőlényeiről. Mindig volt valami bölcsesség benne, amiből tanulni lehetett.

A kis erdőlakók bolondoztak, mókáztak, szórakoztak. Jó kedv szállt fel az ég felé reggeltől-estig a kerek erdőben. Az őzek szökelltek, kis vadmalacok visítoztak: uííí- uííí. Muflonok játszottak, mókusok kergetőztek, nyulak ugra- bugráltak a nap sütötte tisztásokon. Így volt ez minden évben, minden évszakban, minden héten, minden nap.

Egyik nap azonban történt valami, valami szörnyű. Egy zsarát füstölni kezdett, majd lángra kapott. A szél tovafújta, szétszórta a szikrákat szerte az erdőben. A száraz növényzet lángra kapott, majd viharos gyorsasággal terjedni kezdett. Pattogott a tűz, járta a csűrdöngölőt. Lángoltak a bokrok, a fák.  Rémülten jajveszékelt, sírt- rítt, sikoltozott minden erdőlakó. – Jaj, jaj! - Segítség!- Segítsen valaki!- Meneküljünk!- Fusson, ki merre lát!- Torkukat fojtogatta a füst szúrós szaga. Köhögtek, fulladoztak. Akinél volt kendő, zsebkendő, vagy valamilyen ringy- rongy az az orra elé szorította, így szedte a lábát, ahogy csak bírta. Fejvesztve menekültek, ki merre tudott. Keresték a lángok közt a kiutat.

Így tett a csiga család, a sün család, a vakond család, a farkas család, az őz család, a fakopáncs, a parlagi sas és még sorolhatnám. Futottak jobbra, aztán balra, aztán előre, megint jobbra, majd megint balra, míg ki nem jutottak a tűz fogságából.  – Mókuskáim, rohanjunk, ahogy csak bírunk! Nem veszhetünk el a hatalmas lángok között! - mondja reszketve a mama. Egymásra néztek, és őrült tempóban rohanni kezdtek. A lábuk szinte nem is érte a faágakat. Szinte repültek a levegőben. Hol az egyik, hol a másik futott elől. Most nem volt számukra akadály. Az életükért rohantak. A szívük hevesen dobogott. – Vajon apa és a testvéreim kijutottak már? Hol vannak?- tépődött magában az egyik kicsi mókus. – Erre, erre kincsem! Már mindjárt kint leszünk, csak néhány ugrás.- Így is történt. - Oda nézz, ott fekszik a földhöz lapulva, az a kicsi sün! Szegényke, hogy fél! – De már is ott termett az anyuka. – Gyere utánam és fuss! Gyerünk! Indulás! – de az meg se mozdult. A mama a fogaival húzta- vonta a kicsit, amíg az erőt nem vett magán és futott, loholt az anyukája után, ki a tisztásra. Szaporán szedte icipici lábacskáit. A kicsi csíkos hátú is jócskán le volt maradva. - Szedd össze az erődet kicsim! Még van remény! Mindjárt kint vagyunk a biztonságban! De siessünk, mert a tűz még a nyomunkban van, nyaldossa a bozótost a lángnyelvével! - Nem bírok menni mama! Nagyon elfáradtam! Fáj a lábam! Hagyj itt, menekülj!- Dehogy is! Vegyél erőt magadon kincsem, már nem kell sokat futni, mindjárt itt a tisztás! – Erőt vett magán és így is tett a kicsi.

A tűzvész elpusztította az erdő egy részét, és sok- sok állat veszítette el az otthonát. Sírtak, jajgattak itt is, ott is, erre is- arra is az erdőlakók. Fészküket siratták a madarak. Üregüket a rókák, nyulak, borzok és még sorolhatnám.  Szomorú volt a látvány. Az öreg tölgynek belefacsarodott a szíve.

Ekkor értek oda a tűzoltók, akik hatalmas vízsugarakkal, a levegőből pedig helikopter oltotta a tüzet. Sok- sok időbe telt, mire meg tudták fékezni a pusztítást és végleg eloltották a lángokat. Siralmas volt a látvány. Sok- sok elszenesedett, hamuvá égett fa és bokor árválkodott szerteszét.

Mindenki a tisztáson várta lemaradt családtagját. Megérkezett az utolsó bagoly is. A családfő számlálta: 1, 2, 3, 4, 5, 6… majd örömmel nyugtázta, hogy mindenki sikeresen kijutott az erdőből. Így tett a mókus, a vadkan, az erdei béka, a sikló, a giliszta is. Ám néhány csigabiga nem jutott ki az erdőből. – Biztosan hamarosan megérkeznek ők is! – nyugtatta a reszkető, idegeskedő családfőt a giliszta család.

A lángok martaléka lett sok bükkfa, tölgyfa, kőrisfa, gyertyán és fenyő. Az öreg tölgy szerencsére nem sérült meg, mert távol állt a tűzfészektől. Most szerencséje volt. Elpusztult néhány kökénycserje, vadrózsa, mogyoró, és még ki tudja mi minden.

- Alig lesz mit ennünk!- sopánkodott a róka.

- Nem lesz elegendő élelmünk!- így a farkas.

- Új fészket kell építenünk!- siránkoztak a dalosmadarak, akiknek most egy csöppnyi kedvük se volt énekelni.

A legtöbb állat és madár vadul lüktető szívvel: tam- tatam- tatam, tam- tatam- tatam… lehorgasztott fejjel indult el új otthont keresni. Madarak biztonságos fészek után kutattak. Többen pedig az öreg tölgy bölcsességére támaszkodtak, hogy segítsen nekik megtalálni az új otthont. Megígérte, hogy segít nekik. Így is történt.

Az állatok végül megtalálták az új otthonukat, és az öreg tölgytől még sok- sok bölcsességet tanultak. Azóta is ott áll az erdő közepén, és meséli a történeteit a vándoroknak és az erdőlakóknak. Nagyon boldog, hogy sosincs egyedül. Az állatok nagy tisztelettel viseltetnek iránta és mindannyian boldogok, hogy részt vehetnek az öreg tölgy életében.

Az erdőnek pedig hosszú- hosszú idejébe, tán egy emberöltőbe telik, mire kiheveri fájdalmait.

 

Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe!

 

 

 

 

Frissítve: 2023. Május












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!