16. Jeles napok

Egy szép májusi hétvégén az Aranyos család országjáró kirándulásra indult. Édesanya szendvicseket, néhány szem almát és ásványvizet csomagolt. Beültek a jó öreg, régi autójukba, akit Benőnek hívtak és elindultak. Először Magyarország fővárosához, Budapestre utaztak. Végig autópályán haladtak. Alig volt forgalom így hamar megérkeztek. Egyszer már voltak itt, így sok mindent ismerősnek találtak. Ilyen volt a Duna-part, a Budai Várnegyed, a Mátyás templom, az Andrássy út, a Hősök tere és a Földalatti Vasút, a Duna-hidjai, gyógyfürdői, a termálvizes barlangok, a zsinagóga, az Opera és az Országház is. A neogótikus stílusban épült Parlamentből az országot kormányozták, törvényeket hoztak. Főlépcsője márványból készült. Freskók, festmények ékesítették a falakat, melyek tiszta színarannyal voltak díszítve. Csupa pompa és ragyogás volt az épület belseje. Hatalmas termei égig értek, kupolája félkör alakban ívelt. Ékes volt, nagyszerű. – Hű, itt biztosan óriások laktak! – gondolta Áki. Benővel végig haladtak a Duna mentén. Nagy dugó lassította a forgalmat. Gyönyörködtek minden épületben, növényben, oly sok volt a szép. Útjuk során a Gellért-hegyet, Szentendrét, Visegrádot, Nagymarost és Esztergomot is érintették. Itt megálltak és tettek egy nagy sétát. Felültek egy kirándulóhajóra és hajókáztak egy kicsit a folyón. Olyan jól érezte magát Áki, hogy verselni kezdett.

Fedélzetén arcfestés és játszóház fogadta őket. Amig ott mulatták az idejüket, édesapjuk és édesanyjuk élőzenére ropta a táncot. Felhőtlen volt a jókedv a családban. Ihaj, csuhaj! - dáridóztak. Ekkor már a gyermekek a folyót, az édesvizet figyelték. Aztán a hajót, ahogy hullámokat, fodrokat kavart körötte a víz. Nyugtató, szemet gyönyörködtető volt a látvány. Áki képzeletben már máshol járt. - Utazott a vízen messze - messze, egyszer csak kikötött egy szigeten, ahol égig értek a fák. Kíváncsian szállt ki a hajóból. Ahogy partot ért, különös hangokra lett figyelmes. Elindult abba az irányba. A hang egyre erőteljesebbé vált. Aztán már teljesen felismerhető volt. Vadakba botlott. Őzek és szarvasok legeltek. Milyen büszke, fenséges volt a tartásuk! Figyelte őket egy darabig, aztán tovább ment. Már jó sokat gyalogolt, amikor egy tóhoz ért. A közeli szikláról vízesés zubogott alá hatalmas erővel. A vízben aranyhalak, és koik úszkáltak. Egyszer csak megmozdult alatta a föld. – Hú, de megijedt! Aztán a földdel együtt elindult a kerti tó felé. Maga alá nézett. Egy teknősön állt, aki komótosan lépegetett, egyenest bele a tóba, természetesen vele együtt. Csurom vizes lett…. Szárnyaló képzeletéből Ármi térítette magához. – Mindjárt megérkezünk! – mondta. – Oh, csak elábrándoztam! - jelentettem ki gondolatban. Miután leszálltak a hajóról ismét folytatták útjukat a jó öreg kocsival, Benővel. Ellátogattak az Egri várhoz, ahol várjátékokon és tüzérségi játékokon vettek részt. Innen Sopron óvárosához és a Tűztoronyhoz autóztak. A cukrászda teraszán elfogyasztottak egy banánhajót. Mindenkinek jutott belőle egy-egy gombóc fagyi és sok-sok tejszínhab. Áki szája köré, sőt az orra hegyére is került belőle. Egy méhecske környékezte meg halkan duruzsolva. Egy ideig ott zümmögött az édes illatú, ízű arca körül. Aztán valamiért meggondolhatta magát, mert elrepült. Áki gyorsan lenyalta a száját, majd jól megtörölte, az orrával együtt. Ezután megnézték az Esterházy-kastélyt, mert épp Fertődön tettek egy jó nagy sétát. Csodaszép volt belül az épület. Valamikor réges-régen grófok lakták. A dísztermében gazdagon díszített freskók, gyönyörű festmények voltak. A kertje olyan volt, mint az Édenkert. Az tudod, hogy milyen, ugye? Pécs török emlékei nagyon érdekesek voltak az ifjak számára. Aztán régi sírkamrákat, ókori temetőket, azaz inkább romokat láttak. Az Aggteleki-barlang pedig maga volt a csoda. A karsztvidéken megnézték a víznyelőt, a forrásbarlangot és a cseppkőbarlangot is. Ez utóbbiban egy mesevilág tárult a szemük elé. A csepegő víz a hosszú-hosszú évek alatt változatos formájú cseppköveket épített. A kőzetekben állatok maradványai, az ősmaradványok, az ammoniteszek és a tengeri liliomok bámulatra méltóak voltak. Egy semmi jót nem ígérő tekintetű vipera csúszott-mászott, izgett- mozgott a földön: ssssz- ssssz- ssssz sziszegte, eközben villás nyelvét nyújtogatta ki-be, ki-be. A barlangot denevérek, lepkék, és a barlangi keresztespókok lakták. Egyszer csak néhány denevér felébredt álmából és vitorlázni kezdett a levegőben épp Ármi feje fölött. Nagyon meglepődhettek a váratlan vendégektől, akik egyébként napközben fejjel lefelé csüngve szundikálnak. Valami most megzavarhatta a nyugalmukat. Denevér Ducit meg is kérdezte Ármi. - Miért ébredtél fel? - Megzavartak a zajok. - Pedig nagyon csöndben közlekedtünk. Bocsánatot kérünk, hogy megzavartuk az álmod. - Ugyan, semmi baj! – mosolyodott el Denevér Duci. Ha már ébren vagyok, keresek valami harapnivalót. Ízletes gyümölcsöket és virágport fogok felkutatni, hisz azzal táplálkozom. Most búcsúzom. További kellemes és tartalmas napot kívánok nektek! - Mi is szép napot kívánunk nektek. Viszontlátásra! - válaszolta Ármi. Miután rácsodálkoztak a barlang szépségeire és mindent megnéztek, amit csak lehetett, tovább folytatták útjukat Benővel. Elérkeztek Badacsonyhoz és a tanúhegyek térségébe. A táj igéző volt. Ezen a vidéken réges- régen vulkánok tomboltak, tüzet lövellve ki magukból: pf- pf- pf- pf, majd a narancsvörös, izzó lángnyelvüket nyújtogatták ki jó messzire, megperzselve, amit csak elértek. Emiatt Badacsonyban nagyon finom, édes, méz ízű szőlő termett. Szürke bazaltsziklák és kőfolyások fakadtak az erdő mélyén. Áki ismét egy pillanatra elmerengett. Képzeletben visszarepült úgy hatvanötmillió évvel ezelőttre. Hatalmas fák magasodta az ég felé. Fényesen tündökölt a nap az égen. Üde, zöld volt a fű. Ütemesen döngött a föld, mintha óriások lépkedtek volna rajta. Úgy tűnt, mintha mennydörgő hangok versenyeztek volna egymással. Ekkor hirtelen előtte termett egy T- Rex. Úgy megijedt, hogy hangosan felkiáltott. – Mi a baj? – térítette magához a képzeletvilágból a valóságba Ármi. – Semmi, semmi! – válaszolta. – Hogy mik járnak a fejemben! – dohogott magában Áki. A lenyűgöző vidék megcsodálása után egy másik varázslatos helyre érkeztek Benővel, a Szalajka-völgyhöz, Szilvásváradra. A zuhatag, a lépcsőkből álló vízesés, valami fantasztikus látványt nyújtott. Egy jót sétáltak az erdőben, látva nagyvadakat a sűrű fák között és kismókusokat ágról-ágra szökkenni. – Mondok egy találós kérdést. Vajon ki fogja kitalálni? – tette fel a kérdést Áki.

- Mókusok! – vágta rá Ármi. – Igen, eltaláltad! – felelte Áki. Egyszer csak egy játszóteret

pillantottak meg. Itt megpihentek. A tisztás szalonnasütésre csábította a családot. Amíg sült a szalonna, Ármi és Árpi a közeli focipályán fociztak. A lányok kellőképpen kiélvezték a hintákat, a játszóvárat, a lengőhidat, a kötélpiramist és a kötélpályát is. A fiúk később csatlakoztak hozzájuk. Árpi inkább homokvárat épített a homokozóban. Mikor elkészült a finomság elfogyasztották a zsíroskenyeret, a szalonnát és a hagymát, majd összepakoltak. Eloltották a tüzet. Parázs, sőt szemét se maradt utánuk. Aztán ismét útra keltek. A következő állomás Szeged volt. A Füvészkertbe látogattak el, ami maga volt a paradicsom a tengernyi szépséges fáival, bokraival, virágaival. Már javában virágoztak a boglárkák, a loncok, a galagonyák. Orgonák illatos szirmai lila színben hajladoztak a gyengéd szélben. A Lótuszos tóban már megjelentek az első új levelek is és a molnárka is a felszínén úszott. Breke-Béka boldogan dalolt egy tavaszi dalt. Épp szerelmes volt egy békalányba. Hozzá szólt ez a szép nóta.

- Hát legyen! Házasodjunk össze! – felelte Kreke Béka. - Kvák- kvák, kvák- kvák. Dundi szúnyogot és a vízibolhát kérték fel tanúnak. Ekkor elcsittent-csattant egy csók: cupp. Megfogták egymás kezét és együtt csobbantak be a vízbe. Áki hasát fogta nevettében. Aztán tátott szájjal nézte egy jó darabig, ahogy a hullámok összecsaptak a békák feje fölött, és a vízgyűrűket számlálták. Még egyszer kidugták a fejüket a vízből. Hosszú, ragacsos nyelvükkel sebtében bekapták a Dundi szúnyogot és a vízibolhát. Még annyit se volt idejük mondani, hogy: jaj! Aztán lebuktak a víz alá. Ármi térítette ismét magához a képzelgő Ákit. – Oda nézz! Milyen szép! - Miután kellőképpen kigyönyörködték magukat a meseszép botanikus kertben, tovább folytatták útjukat a Hortobágyra. Nagyon megkapó volt a róna, a puszta, a kilenclyukú híd, a délibáb, a gémeskút és a gulya. Varázsa a régmúlt hangulatát idézte. A szőke Tisza folyó az Alföldön folyt keresztül. Itt élt a túzok is. Innen huszonnégy lépésre összetalálkoztak a kanalasgémmel a nádasban, majd a rézsiklóval a mocsárnál. A földikutya is épp erre járt. - Kop-kop-kop-kop- hívta a kölykeit, akik ugyan kicsit lemaradva, de utána kullogtak. Bíbicek dudorásztak nekik egy andalító dalt a csöndes, sík, végtelen Alföldön. Aztán Benő már robogott is tovább. Földúton, szerpentines utakon, autóúton, majd autópályán haladt tova. Az utakat üde, zöld fák szegélyezték. Kuncogva intettek búcsút nekik, ahogy elhaladtak mellettük. – Szervusssztok! – sziszegték a fák, ahogy fújta lombjukat a szelíd szellő. A Hévízi tó lágy volt, selymes. Rajta lótuszok lebegtek, ringatóztak. A víz illata gyógyító, bódító volt. A fák zöldellő lombkoronája megnyugtatta a szépre érzékeny szemet. A Festetics-kastély Keszthelyen elragadó, nagyszerű és egyben festői volt. A Zempléni várak a középkor hangulatát idézték. A várban palotaépületek, kápolna, és bástyák vonzották ellenállhatatlanul a tekinteteket. Nehéz volt innen tovább menni. Benő, a régi, öreg, de kedves autó most Tihanyba vitte el az Aranyos családot. A Tihanyi apátság és a Visszhang-domb között egy csoda csalogatta őket, ami nem volt más, mint a visszhang. Tudjátok, hogy milyen az? Amikor a hang egy távolabbi felületről visszaverődik és ismét, esetleg többször is hallható. Hallgassátok csak!

- Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj!

- Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat!

- Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap!

- Ha- ha- ha- ha- visszhangzott még a kacagásuk is. - Próbáljátok ki ti is egy teljesen üres szobában, vagy egy alagútban elkiáltani magatokat. Miután jól kijátszották magukat, gyönyörködtek a panorámában. - Innen nagyon jól látni a mi drága tengerünket, mely szívünknek oly kedves, a Balatont. – mondta Ármi. - A csillogó tó tükrét vitorlások szelték. Fölöttük sirályok vijjogtak, halat keresve. A család a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba és a halászcéh házába is bekukkantott. Ezt követően a népi kismesterségek háza is becsalogatta őket, így a fazekasház is. A Babamúzeumban hagyományőrző ruhába öltöztetett babák mosolyogtak rájuk. A csillagvizsgáló különösen Ármi és Árpi érdeklődését keltette fel. Itt a Föld mágneses terének változásait figyelték a kutatók. Benő már tűkön ült, mert ismét mehetnékje támadt. Néha-néha pöfékelt egyet unalmában: pf- pf-pf-pf. Újból beült az Aranyos család a kocsiba és Hollókőre utazott, amely egy palóc falu. A palócok ősei még a honfoglalás idejében, a magyar törzsekkel együtt jöttek és telepedtek le a Kárpát-medencében, ahol hazánk is fekszik. A gyermekek érdeklődve nézték meg a falumúzeumot, amely egy palóc család életébe nyújtott betekintést és annyi titkot őrzött, hogy az ifjoncok csak ámultak-bámultak. Benő utolsóként a Gemenci erdőbe vezette el a családot. Gemenci erdő egy álomszép, meseszép hely volt. Füzek, nyárfák integettek nekik, csalogatták őket egyre beljebb. Felültek a kisvasútra és végig járták a megkapó, szépséges erdőt, berket. Üdítő volt a levegő, mindenhol csönd és nyugalom honolt. – Áki a vonat hangát vélte hallani:

Ahogy zakatolt a sínen a kisvonat, Aranyosék szemet gyönyörködtető árteret, tanösvényt láttak. Néhol őz szökkent, imitt-amott szarvas lépdelt büszkén, délcegen viselte agancskoronáját úgy, mint az erdő ura. Egy jégmadár leste a víz fölé nyúló faágról a halakat. Egy hód épp vackát ásta a partfalba. Nagyokat füttyögött az éppen békésen lubickoló párjának, ki hol a hátán heverészett, hol a hasán fekve tempózott a hűs vízben. Aztán haladt tovább az erdei kisvonat: s- sz- s- sz, si- hu- hu- hu, si- hu- hu- hu…mondta fennhangon. A végállomáson átszálltak Benőbe és hazafelé vették az irányt. - De gyönyörű ez az ország! A mi hazánk! – mondták a gyermekek egyhangúan. A kocsiban még némán bámulták az út szélén sorakozó, égig érő fasort, a kerítésen ülő sólymot, vércsét, aki a prédát leste. Az aranysárga repceföldet, a piros pipacstengert, mely meseszép volt. Az úton Áki ismét elábrándozott. Sólyomként szállt az erdő felett, hatalmas, széttárt szárnyakkal szelte a levegőt.

Az elmúlt hétvégén, szombaton reggel korán reggeliztünk. Bár ma különleges nap volt: Apák napja, mi mégis tettük a dolgunkat, ahogy mindig is szoktuk. Anya és apa a nappali közepére tologatták a bútorokat és jól bebugyolálták. Letakarták fóliával, leszedték a villanybúrát, maszkolószalaggal leragasztották mindet, ami a falból kilógott. A kapcsolókat én ragasztottam le maszkolószalaggal. Sejtitek már, hogy mit fogunk csinálni? Igen, valóban, festeni fogjuk a falakat. Apával előkészítettük a spaklit, a glettet, az alapozót, a falfestéket, az ecsetet, a hengert, a hígítót és egy rongyot. Megbeszéltük, hogy kinek mi lesz a feladata és neki is kezdtünk. Apa a fal egyenetlenségeit, a repedéseket tüntette el elsőként. Mikor ez megtörtént vártunk egy kicsit és nekiálltunk a festésnek. Apa jó magas létrán a plafont mázolta, én a falat festettem. Amikor apa elkészült, ő is becsatlakozott hozzám. Estére készen is lettünk. Apa és anya leszedték a bútorokról a fóliát, én pedig a maszkolószalagokat távolítottam el. Ezután édesanya összesöpört és felmosott. Amikor megszáradt a föld, anyuci és apuci visszatolta a bútorokat a helyére. Nem tolta be teljesen a falig, hogy az még tudjon száradni, szellőzni. Édesanya még egyszer felmosott. Amíg száradt gyönyörködtünk az elkészült nappaliban. Nagyon szép lett, tiszta és mintha egy új lakásba költöztünk volna. Ráadásul nagyon finom, friss illat áradt szerteszét. Nagyon jól éreztük magunkat. Megmosakodtunk, átöltöztünk és leültünk egy kicsit a kanapéra megpihenni. Egyszer csak édesanya behozta a csoki tortát, amit még kora reggel sütött és azzal köszöntötte édesapát. Készítettem neki én is ajándékot, egy könyvjelzőt, mert szabadidejében nagyon szeretett olvasni. - Sok szeretettel Apák napjára! – mondtam neki. Odabújtam hozzá, ő felkapott az ölébe és egy jókora cuppanós puszit nyomott a homlokomra, amitől egy jó darabig csengett a fülem. – Köszönöm szépen a figyelmességet! – mondta mosolyogva nekünk. Mi pedig nagyon boldogok voltunk. Következő nap, vasárnap reggel a kerti munkákban segítettem apának. Bár ma nem volt Apák napja, de ez nem számított. Amikor szüksége volt rá, meg amikor nem volt, akkor is segítettem neki. Öröm volt a számomra. Most a gyönyörűen, egészségesen fejlődő növényeinket gyomláltuk kézzel, illetve kis kapával. Fontos volt, hogy lehetőleg gyökérrel együtt szedjük ki a gazt, hogy ne nőjön vissza. Utána behordtuk a komposztálóba. Szép volt és még szebb lett a kertünk. Miénk volt a környéken a legszebb! Utána Benő kerekeit cseréltük át, mert még a téli gumi volt rajta. Apa jól megnézte a téli és nyári gumik állapotát. Szerencsére kifogástalan volt. Ez után megvizsgálta, hogy a kocsi biztosan van - e rögzítve gurulás ellen. Igen, itt is minden rendben volt. Még egyszer közösen leellenőriztük, hogy minden szükséges szerszám kéznél van- e, megkerestük a kerékkulcsot, a csavarkupakokat, a fémszerszámot, csipeszt, kerékőrt, a feltűzőjét és az emelőt. Minden megvan, ami szükséges! - nyugtázta apuci. Ekkor meglazította a kerékcsavarokat. Az én munkám az volt, hogy kézhez adjam, amit kér. Úgyhogy nagyon figyeltem. Aztán elkezdte a megemelést. Nagyon óvatosan csinálta. Kicsit távolabb álltam a kocsitól. Apa is hátrébb lépett, amíg ezt végezte, majd lecserélte a kereket. A csavarokat jól rácsavarta, majd a többivel is ugyanígy tett. A leszedett gumikat megjelölte, hogy melyik hol volt, hogy majd könnyebb legyen visszatenni. Mikor mindennel elkészült, még egyszer leellenőrizte és ezután a helyére tettük a szerszámokat. Jó maszatosak voltunk, de hát a munka ezzel jár. Alaposan megmosakodtunk és átöltöztünk, majd egy kicsit megpihentünk. Nagyon szerettem édesapának segíteni igazából mindenben. Hisz minden érdekelt, mindenből lehetett tanulni. Ráadásul a későbbiekben nekem is szükségem lehet erre-arra a tudásra. Mikor kicsit megpihentünk elkezdtük a favágást. Apa vágta őket, én pedig behordtam és szépen egymásra raktam. Időben kell megkezdeni a készülődést a hűvösebb napokra. Semmit se szabad az utolsó percre hagyni. Közben édesanya a finom vacsorát készítette, azt, ami édesapa kedvence, hisz tegnap apák napja volt. Ezért ma is beletettük a szívüket-lelküket. Nagyon szerettük apát. Nagyon sokat dolgozott a betevőért. Amikor hazaért mindig fáradt volt, de ennek ellenére sokat beszélgettünk. Sose utasította el, ha játszani szerettem volna vele, vagy ha segítséget kértünk tőle. Mindig őszinte volt velünk. Határozott, komoly, bár néha vicces is tudott lenni. Következetes is, mert amit kimondott az úgy is volt. Tanított és nevelt, én pedig szót fogadtam. Mindig tiszteltük. Tudtam azt, hogyha valamiért megszidott, annak oka volt és tisztában voltam vele, hogy szeret így is, úgy is. Ó volt a minta számomra, ha felnővök, olyan leszek, mint ő!

Mancika és Miska ma nehezen ébredt. Komor, nyomott, álmosító volt a reggel. Nagyokat nyújtózkodva, hatalmasakat ásítva mentek az ablakhoz és kinéztek rajta. A házuk előtt, a kiskertben épp kidugta fejét a földből a legfinomabb csiperkegomba. Kalapja halványsárga, selymes volt, mint a kisbaba bőre, fehér tönkjén gallért viselt. Ekkor eleredt az eső. Igen, tényleg így volt. Csendesen hullt le az égből. A felleg halványszürke, talán vakolat, vagy inkább hamuszínű volt. A föld a víztől ázott, de még épp beszívta az őt betakaró nedvességet. Az egyik szomszéd esernyővel, gumicsizmában, esőköpenyben sietett, talán a közeli boltba friss reggeliért vagy ki tudja hova. Placcs- placcs- placcs- placcs- mondta egyfolytában halkan a csizmája. Mancika és Miska még bámult egy ideig ki az ablakon, ám már épp vissza akartak bújni az ágyukba, nyakig magukra húzva a takarót, amikor záporozni kezdett. Kippentek-koppantak a tetőn, a földön az esőcseppek, egyre szaporábban. - Pont olyan a hangja, mint egy zeneműnek! - gondolta magában Mancika és Miska. Mintha fagott, oboa, kürt és trombita harsogna váltakozva. - Ráadásul pittegett-pattogott, csettegett-csattogott, mintha hozzá egy karmester vezényelt volna. Hol halkabb, békésebb, hol hangosabb, haragosabb volt a zenedarab. Igen-igen, jól mondod, a szél volt a karmester. Hajlongtak, táncoltak a fák lombjai erre-arra, jobbra-balra, meg előre-hátra. Egyre jobban riszálak az ütemre. Mintha a vonós hangszerek: lant, citera, vagy hárfa játszott volna. Ekkor egy földigiliszta csúszott-mászott sietősen a földön. - Hova, hova? – kérdezte tőle Mancika. - Menekülök, mert alig kapok már levegőt!- mondta kissé zihálva. - Nagyon ki vagyok merülve, behúzódom valami fedezék alá, ahol nem ér az eső. - De ha kisüt a nap, bújj vissza a földbe! - Igen, így fogok tenni, hisz különben elpusztulnék! - Manika tovább figyelte a záport, zivatart. Hirtelen csetepaté támadt odafönt. Villámok cikáztak az égen, majd mennydörgött, mintha cintányérok és üstdobok szólaltak volna meg, egyre gyorsabban és hangosabban, de aztán hamar abbamaradt. Lassult, halkult az eső, majd végleg elállt. - Igen, pont olyan volt, mint a „Vízizene”. Kezdődött egy nyitánnyal, folytatódott menüettel, szvittel és aztán befejeződött - gondolta Miska. Kezdett kitisztulni a levegő, de még néha sötét árnyék borult a földre. - Jé, kis csiperke, hogy megnőttél! – csodálkozott Mancika. - Igen, hisz a föld nagyon nedves. Ráadásul jó meleg van. - De érdekes! - Aztán tündökölni, ragyogni kezdett a nap az égen. Megszikkadt a föld. A kis földigiliszta sietve bújt vissza a földbe. Fényben úszott a levegő. Úgy csillogott, mint az érc. Olyan fenséges volt, mint egy királyi korona. Lágyan énekeltek a dalosmadarak: a cinege, a rigó, a tengelic, a pacsirta és talán a zöldike hangát vélte hallani Mancika és Miska. Élettel telt meg a kertjük, így nekik is kedvük támadt felkelni. Reggeli után már szaladtak is ki a kertbe. Hallgatták a gyönyörű dallamokat. Aztán egyszer csak egy kis ökörszem is becsatlakozott és mintha ő, a „Nyári ének” című trubadúrdallamot hallatta volna. Ti ismeritek azt? Ugye milyen szép? Mancika és Miska leültek a padra, lehunyták a szemüket és úgy hallgatták e csodálatos, fennkölt melódiát. Közben nagyokat szippantottak a finom, friss levegőből és nagyokat sóhajtoztak. A parányi ökörszem dalára a kertjükben, a mosolygós gyümölcsfákon ízes, ropogós finomságok kacsingattak rájuk. Csalogatták az ágaik között Mancikát és Miskát. Alattuk a sok virág úgy ringott, hajladozott, mint hajó a vízen. Az édes mézízű szőlő kínálgatta csábos kis fürtjeit. Nyomán béke és nyugalom költözött a lelkükbe. Egy jó ideig még hagyták a testükbe áramoltatni az elbűvölő, a lenyűgöző hangokat, majd kicsit még kertészkedtek a kertben, mert ott bizony mindig akadt tennivaló. Vidáman, jókedvűen dolgoztak, ami nem is csoda, hisz kellemes zene szólt a háttérben. Miután jól elfáradtak, munkájuk eredményeképpen pompásan virult a kertjük. Gondtalanul, derűsen mentek ebédelni. A rádióból zongoraverseny csendült fel. Nagyon szerették. Ezt hallgatták, amíg ettek, utána egy szép altatódalra elaludtak. Délután szokás szerint játszottak, kertészkedtek a kertben, hisz gyönyörű volt az idő. A vénasszonyok nyara vendégeskedett náluk. Mancika arra figyelt fel, hogy a madárijesztő egy seregéllyel pörölt: - Menj el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! - Nem megyek! Nem megyek! Sőt hívom a többieket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett! - Menjetek el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! - Megdézsmáljuk a szőlőtöket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett! Akkor már Miska sem hagyta annyiban a dolgot: - Menjetek el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! Ez a miénk! Mancika és Miska együtt hessegessék el a seregélyeket: - Kívül tágasabb!- mondták erélyesen. Édesapa pedig egy kék színű madárhálót vont a szőlőtőkék köré, hogy megvédje a madaraktól. Mancika és Miska is segített. Hamarosan el is készült. - Most már senki se tudja megdézsmálni! - mondta a családfő. Közben beesteledett és vacsorához készülődött a család. Amíg ettek, egy őszi zenét hallgattak. A műben tánccal és dallal ünnepelték, hogy bő volt a termés és jó hangulatban zajlott a szüret. Hamarosan, talán a következő hétvégén már ők is be fogják takarítani a termést. Lefekvés után a kellemes hangulatú „Kis éji zene” című szerenádra merült édes álomba Mancika és Miska. Leszállt az est, minden csendes, elhalkult a Föld zaja. Megnyugodott a szív, a lélek, nem hallatszott sóhaja. Leszállt az est, minden csendes, még a szellő is álmodott. A vágy szitált, békét remélt, s a fényes csillag nyugalomban sugárzott. Leszállt az est, már minden csendes. A szeretet átölelte őket. Lobogott bennük színpompás tűzzel. S mily kék volt a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye.

Árkon-bokron túl gyermeknapot tartottak. Így természetesen az Apró-cseprő családnak is ott volt a helye. Gyönyörű idő volt. A nap magasan járt az égen, ontotta a fényt tündöklő sugaraival. Jókedvű volt, derűs, mosolygott minden élőre. Egy felhő se úszott odafönt. Kellemes, jóízű volt a levegő, finom illatú virágok csalogatták egyre beljebb őket. Amikor odaérkeztek a tisztásra már javában tartott a mulatság. Ropta a táncot a süni, a róka, a farkas, a medve, a hiúz, a sakál, a borz, a görény, a nyest, a mókus, a hiúz, az őz és a szarvas. A vurstliban kacarászott a vaddisznó család a dalos madarakkal. Vattacukrot evett a béka, a lepke és a katica. A Sosemvolt várban szórakozott a hernyó, a kukac, a szúnyog, a bolha és a szöcske. Hullámvasúton sikongatott a sáska, a tücsök, az orrszarvú- és a szarvasbogár. Az óriáskeréken ült a csiga, a kisegér, a cincér és a vakond. Fagyit nyalt a szúnyog és a légy. A körhintán ült az Apró-csepcső család fiú gyermekei és az apukájuk. Édesanyjuk és a lányok a kötéltáncosokat és a bűvészeket nézték. Aztán a gólyalábat is kipróbálták. Nagyon jól érezték magukat. Kellemesen elfáradtak. Az égen már gyülekeztek a borús fellegek. Aztán eleredt az eső. Először csak csepegett, szemerkélt, aztán zuhogott, sőt ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Gyorsan behúzódtak egy fedett helyre. Onnan figyelték a záport, zivatart, s azt, hogy a lehullott esőcseppeket eleinte felitta a föld. Jó mélyen a talajba szivárgott. Aztán ott folydogált és gyűlt össze. Egyszer csak a földből bukkant ismét a felszínre. Már villámlott és dörgött. Egyszer csak elállt az eső. A fényes nap újból csillogni-villogni kezdett és bársonyos sugaraival felszárította a földet. A felhők újból duzzadni, hízni kezdtek. Ők pedig elindultak hazafelé. Ahogy mentek- mendegéltek egy forrás tört elő a földből. A forrás pedig futott- futott szélsebesen keresztbe előttük. - Hova futsz kis forrás? – kérdezték tőle a gyerekek. - Sietek a bátyámhoz az érhez! - Jó utat! – felelték a kicsik. Egy darabig eltűnődve nézték, ahogy sietett tova. Aztán ittak a hideg, tiszta, friss vízből. Nagyon finom volt. Kulacsaikat jól teletöltötték, majd tovább mentek. Odamentek a csermelyhez. Hova futsz csermely, édes kis patak? - Sietek a bátyámhoz, az édes vízű folyóhoz. - Ő vajon merre halad? - Nézzétek, arra! A magasabb területről az alacsonyabb felé folyik. Ha a folyásirányba néztek bal kéz felől a bal partja, jobb kéz felől pedig a jobb partja van. - Köszönjük! Jó utat! – felelték a gyermekek. Egy darabig eltűnődve nézték, ahogy sietett tova a patak, majd ők is tovább folytatták útjukat. Amikor hazaérkeztek először körül néztek a kiskertjükben. Beszélgettek egy kicsit a növekvő sárgarépával, a káposztával, a salátával, megdicsérték, hogy milyen szépen nő, majd bementek a lakásba. Marcsi elővette az egyik legkedvesebb képeskönyvét és olvasni kezdte. Mivel a köré gyűlt testvérei is hallani szerették volna, ezért hangosan mesélte. Volt egyszer egy forrás, aki olyan mohó volt, hogy csak evett és evett, végül érré duzzadt. Mivel igen falánk volt, ezért csermellyé, patakká hízott. Egyszer csak összetalálkozott a folyóval. - Hova futsz folyó? – kérdezte tőle. - Sietek a sós tengerhez! - Jó utat! – felelte. Egy darabig eltűnődve nézte, ahogy sietett tova. Nézte a benne önfeledten fickándozó keszeget, a balint, a compót, a márnát, a küllőt, a kárászt, a busát és még sorolhatnám, majd tovább ment. Egyszer csak találkozott a tengerrel. Fehér, selymes homok hömpölygött a part mentén. Az öböl közepén aranysárga strand vonzotta a kicsiket, nagyokat. Élénk kék vize olyan tiszta volt, hogy úszás közben még a fenekére is le lehetett látni. A sekély homokos, iszapos mélyben apró virágos növények, és különböző hínárfélék ringatóztak. A tenger alján virágállatok és tengeri csillagok szundikáltak. Az „élet bölcsőjében” színpompás halak úszkáltak. Delfinek versenyeztek egymással, hogy ki a gyorsabb. Felszínén utasszállító hajók, vitorlások, szörfözők szelték a hullámokat. Fölöttük sirályok szálltak. - Hova futsz hatalmas sós tenger? – kérdezte. - Sietek a sós óceánhoz! - Jó utat! – felelte. Egy darabig eltűnődve nézte, ahogy sietett tova, majd tovább ment. Egyszer csak találkozott a hűvös vízű óceánnal. Vég nélküli, gigászi volt, szinte félelmetes. Ijesztő volt a nagysága és a mélysége is. Ám gyönyörű volt, csodaszép türkiz színe, csillámló fodrai. Benne mennyi, de mennyi élet! Cápák, kardszárnyú delfinek, hosszúszárnyú bálnák, szilás cetek szelték a vizeket. Ott élt a szépséges korall, a tonhal és még sorolhatnám. A víz mélyében is voltak hegyek, völgyek, akárcsak a föld felszínén. Rajta égig érő, hatalmas, büszkén feszítő óceánjáró hajók tettek kirándulásokat. Az utasok gyönyörködtek a szigetek látványának panorámájában, a ragyogó, kék ég alatt a napsütésben. Volt rajta játszóház, étterem, bár, ahol koktélokat és csokifagyis banánkelyheket kínáltak, üzletek, csúszdával felszerelt vízipark, élménymedence és ráadásul nem is egy! Éjszakára hálófülkék álltak az utasok rendelkezésére. Álmodni se lehetne ennél szebbet! Marcsi mesélt és mesélt, amíg el nem álmosodtak a testvérei. A kicsik szépen megköszönték a mesét majd lefeküdtek az ágyukba. Marcsi még egy darabig elmerengett az olvasottakon. - Milyen jó is lenne egy ilyen utazás! Kár, hogy nekünk erre nem telik. Naomi, az osztálytársam volt tavasszal és annyi mindent mesélt. De sebaj! Van nekünk is egy tengerünk, a magyar tenger, a Balaton, ami igazából tó, de nekünk a kedves, szeretett melegvízű tavunk. Megkérem a szüleimet, hátha sikerül eljutnunk a nyáron, legalább egy napra. Az ő hullámait is szelik kompok, hajók. Ugyan sokkal kisebb hajó, de nekem az is tökéletesen megfelel. De az is lehet, hogy a Dunához megyünk le és a kikötőből elmegyünk sétahajóval, vagy szárnyashajóval Visegrádra. Az is csodálatos lenne! Hmmm… szép álom, legalábbis egyelőre. Ám a mai nap se volt semmi! Olyan jól éreztem magam és egy fillérbe se került. – Marcsi széles mosollyal, jól eső fáradtsággal szenderült édes álomra. Éjszaka volt, álmában a vurstliból jó hangulat áradt, hangos zene szűrődött ki, zaj zsivaj, lárma. Olyan volt, mintha legyek zümmögtek volna a fülébe, ami megzavarta Marcsi álmát. Egy pillanatra csukott szemmel felült aztán aludt tovább egészen kakaskukorékolásig.

Gani Zsuzsa: A tojás

Nekeresden, a parasztudvarban élt tyúkanyó. Aranyvessző nyitogatta szirmait, tulipánok ébredeztek. Ásítottak egy nagyot a tulipánok, majd tágra nyílt a szemük a csodálkozástól: - De szép fényes, az a valami az égen, és ó, de finom, meleg, úgy cirógatja a szirmocskám!- mondta mosolyogva a vörös. - Az a Nap!- csacsogta a narancsszínű. - Milyen kellemes az idő! Még a szél se fúj!- mondta a citromsárga színű. - De édesen csiripelnek a kismadarak az ágakon, milyen jó érzés hallgatni őket! Úgy örülök!- tereferélte a zöld színű és közben olyan megmagyarázhatatlan érzése támadt. A szíve csordultig telt békességgel. - Nézzétek, ott keringőznek a lepkék! Mily könnyeden lebbennek, mint a szellő, mint a friss fuvallat!- letyepetyélte a kék. - Igen! Milyen szépek!- kiáltották, szinte egyszerre a szép, takaros virágok. - De gyönyörű a világ! A fák is virágkoronát tettek a fejükre, vannak, akik aranysárgát, vannak, akik rózsaszínt, vagy fehéret. Ó, de gyönyörűek!- csacsorászta az indigó színű. - Ó, ott pedig a kotlós ül a tojásain! Hamarosan megszületnek a kiscsibék- közölte az ibolyaszínű tulipán és valóban, tyúkanyó kotlani kezdett. Nem telt bele sok idő, megrepedtek a tojáshéjak és egymásután bújtak elő a kiscsibék, volt köztük sárga és fekete is.- Ó, de aranyosak voltak pihe- puha szárnyacskájukkal, icipici csőrükkel, aprócska piros lábacskáikkal, ahogy botladozva megtették az első lépéseiket. - Csip- csip- csip!- próbálgatták az első hangokat kiejteni. De még olyan gyengén, mint a friss harmat. Tyúkanyó felállt a fészkéről és elindult megmutatni a baromfiudvart a kicsiknek, akik kissé ügyetlenül totyogtak utána. Elöl ment tyúkanyó, utána a sárga, pelyhes apróságok megismerkedni a lakókkal. Tyúkanyó pedig igyekezett megtanítani őket mindenre, amit tudniuk kellett. Ám, de egy tojás ott maradt. Telt- múlt az idő, a tojáshéj nem repedezett, nem történt semmi. Tyúkanyó és a csibék már el is feledkeztek róla. Egyik nap nagy szél támadt. Beborult az ég, villámlott, dörgött, majd esni kezdett. Az aranyos napocska ijedten bújt el a felhők mögé, onnan kukucskált, hogy vajon mi fog történni. Tyúkanyó és a csibék sietve bújtak be a tyúkólba és a baromfiudvar összes lakója menedéket keresett. Először csak csepegett, aztán szitált, majd zuhogott, végül szakadt az eső. Aztán elállt. De a dühös szél továbbra is haragosan fújt. Fújta, egyre csak fújta a szép tavaszi virágokat, a virágba borult fákat, és mindent- mindent, ami az útjába került. Addig fújta, fújta, amíg a fészekben hagyott tojást ki nem fújta. Az árva tojás meg elkezdett gurulni. Gurult és egyre csak gurult, hisz fújta a szél. Átfújta egy kupac fahamun. Gondolhatjátok, hogy hogyan nézett ki utána. Szürke lett tőle. Aztán átfújta egy pocsolyán. Szerintetek milyen lett utána? Igen, valóban: vizes. Aztán befújta egy üregbe. Vajon ki lakott abban az üregben? Hát nem más, mint a húsvéti nyúl, aki épp sebesen hímezte a tojásokat népes családjával. Már ott roskadoztak a tetszetős, mutatós hímes tojások a fűzfa kosarakban. Nagyon megörült a tojásnak, mert még maradt egy pár csepp festék, ami pont ahhoz az egy tojáshoz volt elegendő. Azt is gyönyörűen kifestette. De úgy, hogy a többi nem győzte csodálni. Ráadásul így egy csepp festék se ment kárba. – De szép! Ez a legszebb!- mondták egyszerre a pamacs farkú tapsifüles nyuszik. Közben elült a szél, az eső is végképp abbahagyta a szemerkélést. Az éltető napocska óvatosan előbújt rejtekhelyéről, ahogy a kisnyuszik is a hímes tojásokkal megrakott kosaraikkal. Ahogy az égre néztek, csodálkozva tátották el a szájukat: - Káprázatos az a szivárvány!- kiáltották egyszerre. - Álomszép!- felelte az anyukájuk. Ekkor elkezdődött a munka. Sebesen dugdosták a varázslatos húsvéti tojásokat bokor elé, mögé, alá, fölé. Aranyvessző bokortól jobbra és balra, a barka ágaira és még ki tudja, hogy hová. Aztán mikor a kosárkák kiürültek, már szaladtak is tovább. Vajon mi történhetett ez után? Kitaláljátok?

Gani Zsuzsa: Nagymama ölében

Volt egyszer egy kedves nagymama, aki minden nap finom süteményeket sütött és sokat mesélt az ölében az unokájának. Az unoka, aki nagyon szerette a nagyit, nagyon boldog volt, amikor vele lehetett. Imádta a finom süteményeket, amelyeket ő sütött neki. Azonban egy napon a nagymama beteg lett, és nem tudta elkészíteni az unoka kedvenc süteményét. A gyermek nagyon aggódott mamija miatt, és azt kérdezte tőle, hogy mire lenne szüksége, hogy jobban legyen. A nagymama azt mondta az unokájának, hogy az orvosok már mindent megtettek azért, hogy jobban legyen, írtak neki vitaminokat, ellátták jótanáccsal. Ám az egyetlen dolog, amire most igazán szüksége van, az az unoka szeretete és jelenléte. A gyermek nagyon boldog volt, hisz ebben ő is tud segíteni a maminak. Elhatározta, hogy minden nap óvoda után eljön hozzá és mesél neki, úgy ahogy ő is tette. Egészen addig, amíg meg nem gyógyul. Így is történt. Az unoka minden nap eljött a nagymamához, és mesélt neki az óvodáról, a barátairól, mindenről, ami csak az eszébe jutott. - Kis kincsem, mennyit nőttél tegnap óta! - mosolyodott el. A nagymami nagyon örült, hogy unokája mellette van, és minden nap együtt ették a nagyi finom süteményeit. Azonban az unoka észrevette, hogy a mamó egyre jobban van, és már nem annyira beteg, mint korábban. Úgy döntött, hogy meglepi egy saját készítésű süteménnyel. Az unoka elkészítette a finomságot, és elvitte a nagymamának. A mama nagyon boldog volt, és nagyon finomnak találta a gyermek készítette süteményt. Azt mondta neki, hogy ő a legjobb unoka, és mindig is az lesz. Azóta a gyermek és a nagyi minden nap együtt sütnek-főznek és mesélnek egymásnak. Az unoka megtanulta, hogy a legfontosabb dolog az életben a család és a szeretet. Nem felejtett el köszönetet mondani azért, hogy mennyi mindenre megtanította őt és mindig ott volt mellette. Soha nem fogja elfelejteni a nagymama tanításait és azokat az édes pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek.

Gani Zsuzsa: Jani, a jegesmaci kalandjai 2.

2023. 01. 08.

Volt egyszer egy jegesmaci, aki anyukájával a sarkvidéken élt. Janinak hívták. Mindig arra vágyott, hogy kalandokat éljen át, barátokat keressen és felfedezze a világot. Amikor megnőtt, megerősödött és mindent megtanult az anyukájától, elbúcsúzott tőle és elkezdte önálló életét. Ment, mendegélt a kopár jégvilágon keresztül, az Arktiszon. Ment az éjféli nap földjén, ment, napokon, heteken, hónapokon keresztül. Amikor megéhezett, éhségét a maga által zsákmányolt fókákkal, halakkal csillapította, amit a tengerből szerzett meg kitartó úszással. Jól úszott. Nagyon nagy utat tett meg. Volt, amikor napokon, sőt heteken keresztül sem találkozott egy teremtett lélekkel sem. Egy nap azonban észrevette, hogy a távolban egy csodálatos, hófehér jégszobor áll. Elindult felé, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Ahogy közeledett, azt látta, hogy a szobor nemcsak szép, de egyre hatalmasabb is. Amikor odaért, már az égig ért. Ráadásul, nem is szobor volt az, hanem egy csodálatos palota. Egy épp arra szálló sirály azt súgta a fülébe, hogy tele van kincsekkel. A jegesmaci azonnal elhatározta, hogy bejut a palotába, és megszerzi magának azokat. Azonban még nem tudta, hogy mit rejt a belseje. Így hát bement a csillogó-villogó jégpalotába. Óvatosan cammogott vaskos tappancsain. Elkerekedett szemmel, tátott szájjal nézett erre, nézett arra, olyan szép volt. A jégpalota felszíne alatt, a jéglyukakban, a jég alatt, ahova hosszú, kanyargós lépcsőn lehetett lejutni, odalenn a mélyben tudjátok, hogy mik voltak? Az egyik helyen olyan víznyelő féle, a másikon hegy, a harmadikon völgy, a negyediken síkság. Aztán Jani útja felfelé, egy meseszép jégbarlangba vezetett, ami úgy alakult ki, hogy a felszínről beszivárgott a csapadékvíz. Az esővíz, ahogy folyt lefelé, a mélyben utat keresve a puha mészkőben járatokat hozott létre. A téli időszakban a felszínről a hideg levegő bejutott az üregbe. Így a falakon lecsorgó víz szép lassan megfagyott. Ez hozta létre a kristálytiszta, átlátszó szebbnél-szebb formákat. Miután tátott szájjal megcsodálta ezt a meseszép barlangot, cammogva, battyogva körbejárta, tovább haladt a lépcsőn lefelé, majd amikor elérte a jéghideg vizet, úszni kezdett, keresve a kincseket. A mélybe, ahová már nem tudott lejutni, hisz tüdővel lélegzik nem pedig kopoltyúval, mint a halak, egy víz alatti homokpad, itt-ott egy árok, vagy egy szoros helyezkedett el. Látta, hogy a tenger alja hol sziklás, hol kavicsos, hol homokos, illetve többé vagy kevésbé iszapos, néhol pedig teljesen iszapmentes volt. - Ki gondolta volna, hogy az Északi-tenger mélye hasonló a földfelszínhez? - csodálkozott Jani. Aztán algákat, hínárokat látott és különféle halakat odalent: kicsit, nagyot, kisebbet, nagyobbat, sőt óriásit is. Szemet gyönyörködtető volt a vízi élővilág. Ekkor egy kardszárnyú delfin úszott felé. Gyorsan menekülőre fogta. Még épphogy sikerült eliszkolnia, épphogy fellélegzett, amikor egy grönlandi cápa került a látókörébe. Reszketett a félelemtől. Úszott amilyen gyorsan csak tudott. Aztán végre elérte a lépcsőt. Kicsit megpihent. Nem adta fel vágyát, haladt tovább, keresve a palota rejtett kincseit. Számtalanszor elakadt, és mindenféle trükköt alkalmazott ahhoz, hogy kijusson az adott helyzetből. Végül elérte a palota központi terét, ahol egy hatalmas jégszobor állt. Ahogy megközelítette a szobrot, az hirtelen életre kelt, és mennydörgő hangon szólt Janihoz: - Mit keresel itt, ahol a madár se jár? Miért háborgatsz engem? - Ezzel egy hatalmas harc vette kezdetét. A jégóriás birokra kelt Janival. Összekapaszkodtak. A Jégóriás belevágta Janit teljes erőből a jégbe. Jani felpattant és most ő vágta bele az óriást teljes erőből a jégbe. Így ment ez egy jó darabig. Egyiknek sem sikerült győzni, ráadásul már sajgott minden porcikájuk. Ekkor így szólt Jani: - Fejezzük be ezt az értelmetlen birkózást, így csak fájdalmat okozunk egymásnak. A jégóriás belátta, hogy a jegesmedvének igaza van és abbahagyta az értelmetlen verekedést. Bocsánatot kértek egymástól és beszélgetni kezdtek. Jani megtudta az óriástól, hogy itt nincs hagyományos értelemben vett kincs, egy csepp se, se arany, se gyémánt, sőt még ezüst se. Nincs rubin, ametiszt, még opál se. A kincs maga a természet szépsége. Amitől a szívünk boldogsággal telik meg. A természet azon csodái, amelyek beragyogják a lelkünket. Egy pillanatra elgondolkozott a behemót jégóriás szavain. – Igazad van! Miután egy jót beszélgettek erről-arról, elköszöntek egymástól. Az óriás ismét mozdulatlan jégszoborrá változott. A jegesmaci kikecmergett a labirintusból, eltávolodott a jégpalotától, továbbment a vándorútján, a sarkvidéken. Közben elteltek újabb napok, hetek, hónapok, évek. Jani ment és ment töretlenül előre. Közben gyönyörködött a ritkán felcsillanó napfényben, a hóesésben, a lenyűgöző tájakban, a változó fényekben, a fjordokban. Néha- néha megpillantott egy-egy házat, de sose ment a közelébe. Egyszer csak egy égig érő hegyfalhoz érkezett, amikor a frissen hullt pihe-puha hóban hozzá hasonló lábnyomokat fedezett fel. Beleszimatolt a levegőbe, ahogy éppen akkor egy másik is. Elindultak egymás felé. Egyszer csak összetalálkoztak. Egymás szemébe néztek, és abban a pillanatban a szívük hevesen verni kezdett. Egy jegesmaci lánnyal találta magát szembe, aki sántikálva jött felé. A bal hátsó lába rövidebb volt a többinél. Egy ideig némán nézték egymást, aztán erőt vettek magukon és beszélgetni kezdtek. Addig-addig, amig annyira megszerették egymást, hogy összeköltöztek és bocsaik születtek: Balu és Brumi. Az északi- sark déli részén most is fagyos volt a táj. Zord volt az idő, hatalmas szél fújt. Mindent hó és jég takart. Itt élt Jani, a jegesmaci párjával és a két boccsal egy jégbe vájt barlangban.

Gani Zsuzsa: Egy csokor mezei virág

2023. 01. 06.

Volt egyszer egy gyönyörű mező, amely tele volt színes virágokkal, tarka-barka lepkékkel, és zümmögő méhekkel. Ott játszadozott Abigél és Absolon önfeledten. Édesanyjuk egy nagy- nagy pléden pihent a dús, üde zöld fűben. Könyvet olvasott. Néha ráröppent egy hétpettyes, de nyomban tovább szállt. A közeli fán rigó dalolt. Abigél összegyűjtött egy csokor mezei virágot és odalépett anyukájához: - Anyukám, anyukám, Mondd meg mostan nékem, Ki a legszebb kislány Ezen a vidéken? Ugye, az én vagyok, Drága édesanyám? Ha tükörbe nézek, Téged látlak talán? Gyönyörű szép orcád, Mosolygó két szemed, Ölelő két karod, Szívem súgja neved: Édesanyám... – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült az ölébe. Egyik virágot óvatosan a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Közben Absolon is megérkezett egy csokor virággal, amit nagy gonddal a rétről szedett:- Te vagy a legszebb rózsa a virágok között. Hangod, mint lágy zeneszó, szereteted örök. Ó, te vagy a biztonság és a vigasz nekem. Jó szíved együtt dobban mindörökké velem? Te vagy az édes otthon, nemes, odaadó. Szívem csokorba kötöm, s néked odaadom. – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült ő is az ölébe. Egyik virágszálat óvatosan a másik oldalon ő is a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Édesanyja már nem bírta türtőztetni magát és a boldogságtól hullani kezdett a könnye. Hullt, hullt, mint a záporeső. – Köszönöm szépen nektek ez a csodálatos ajándékot! – suttogta elfúlón. A nap eközben mosolyogva tündökölt az égen, szerteszét szórta sugarát. A földön mindenki nagyon, de nagyon boldog volt.

Pannika és a pünkösdi rózsa

2023. 05. 26.

Láttatok már pünkösdi rózsát? Nagyon régóta termesztik nálunk. Kínából került hozzánk. Épp pünkösdkor virágzik. Valójában babarózsának nevezik. Az illata meg, hm… mennyei! Nagyon szép, díszes, leginkább rózsaszín, fehér és bíbor színű virág. Pannikáék kertjében nyílt, már olyan nagyra, sűrűre, mint egy bokor. Pannika még icinke-picinke volt. Szinte mindenre rácsodálkozott. Ott lépkedett icinke-picinke lábacskáin, icinke-picinke, fidres-fodros szoknyájában a kertben. Hosszú, fonott haját hatalmas pillangós masni kötötte össze. Akkora volt, hogy a pillangós masni majd elrepült icinke-picinke Pannikával együtt. Az icinke-picinke kislány észrevette a csodaszép pünkösdi rózsát, odaszaladt hozzá és jókat szippantott a finom illatú szirmaiból. Szimatolta egyiket a másik után. Aztán táncra perdült jókedvében. Icinke-picinke lábacskáin firgett-forgott pörgős szoknyájában. Úgy örült a szép virágnak. Ekkor sétált el a kertjük előtt a szomszédék Bazsija nagyijával. Érdekes dolgokat kérdezett tőle. Icinke-picinke Pannika fülelni kezdett:

- Most miért nem kell apának és anyának munkába menni? Ma miért nincs iskola?

- Mert ünnep van.

- Milyen ünnep?

- Tegnap Pünkösdvasárnap, ma pedig Pünkösdhétfő van.

- Az milyen, miért ünnep?

- Pünkösd ünnepét a húsvét utáni ötvenedik napon tartják, húsvét után a hetedik vasárnapon és az azt követő hétfőn. Keresztény ünnep, az egyház születésnapja.

- Mit jelent az, hogy keresztény?

- Keresztény az az ember, aki Jézus útmutatásait követi. Számukra a hit, a remény és a szeretet mindennél fontosabb.

- Mi keresztények vagyunk?

- Igen azok. Amikor a templomban megkereszteltek, hogy keresztények legyünk, a pap pici vízzel lelocsolta az arcunkat. Ekkor megtisztultunk és ettől kezdve mi is az Istenhez tartoztunk. Elfogadtuk a tanításait. Amikor nagyok lettünk, konfirmáltunk.

- Az mit jelent?

- Megerősítettük a templomban a hitünket. Akik reformátusok, vagy evangélikusok, azok konfirmálnak. A katolikus vallásúak bérmálkoznak. Heti rendszerességgel órákra járnak, ahol a Bibliából, a keresztények könyvéből tanulnak. - Közben sokat beszélgetnek a Bibliában írtakról. - Vannak olyan emberek, akik ezt követően gyakran járnak templomba, de olyanok is, akik nem, azaz nem gyakorolják hitüket.

- Mindenki keresztény?

- Nem. Vannak, akik nincsenek megkeresztelve, vannak, akiket a szülők valamilyen oknál fogva nem kereszteltetnek meg. Ezen kívül sok másfajta vallás létezik.

- Tényleg?

- Tényleg. Ekkorra már elhaladtak icinke-picinke Pannikáék háza előtt és nem hallotta miről beszélgetnek tovább. De számára ennyi is elég volt, legalábbis egyelőre. Közben kijött édesanya is.

- Pannikám! Gyere, szedjük le a mandulafáról a színes szalagokat, amiket Május 1-én kötözött fel a fára a szomszédék Bazsija.

- Rendben! Egyébként épp most ment el a házunk előtt a nagyijával. Érdekes dolgokról beszélgettek. Nagyon szépen fel voltak öltözve.

- Igen, lehet, hogy a templomban voltak. - Közben leszedték a szép, színes szalagokat a fáról. Az icinke-picinke Pannika odaszaladt a pünkösdi rózsához és jókat szippantott a finom illatú szirmaiból. Szimatolta egyiket a másik után. Aztán táncra perdült jókedvében. Icinke-picinke lábacskáin firgett-forgott pörgős szoknyájában. Úgy örült a szép virágnak, a napsütésnek, a vidáman csicsergő madaraknak.

Erősen hulltak, perdültek- fordultak a színesre festett levelek. A novemberi őszi szél táncra kérte fel őket. Került- fordult a bordóval, az okkerrel, a naranccsal. Aztán keringőzött a rőt színűvel, a rozsdással. Járta a csűrdöngölőt a citrommal, az arannyal, és a barnával is. Amikor lehulltak a földre, zizzent- zörgött a száraz avar. A ludak örömmel tipegtek- topogtak benne. – Gá-gá-gá… - gágogtak vidáman. Dobálták jó magasra a zizegő leveleket, majd hemperegtek benne egy jó darabig. Jó mulatság volt! Ez idő alatt a mi jólelkű, aranyszívű Mártonunk egy libaólban húzta meg magát, nehogy megtalálják és püspökké avassák. Hogy miért? Azt hamarosan megtudjátok! Jól elbújt a sutban. Már előre örült, hogy itt nem találnak rá, hisz nem látja senki. Nagyon szeretett ajándékot adni. Akit csak tudott jóságával, alázatosságával, szeretetével halmozott el. Ajándékot kapni nem volt fontos a számára. Amíg jóízűen szundikált az ólban a hosszú- hosszú, fárasztó aratások és szüretek után, a libák is aludni tértek egyesével, libasorban. Ám a nem várt vendég láttán hangosan gágogni kezdtek. – Gá-gá-gá, gá-gá-gá, gá-gá-gá… - Mi ez az éktelen lárma? Csodálkoztak az emberek. – Menjünk, nézzük meg! – Így is tettek. Hát amint bekukucskáltak az ajtón, látták ám, hogy Márton ott szundikál békésen: krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű.

- Pszt, csendesen! – Hagyjuk pihenni!- Csöndben tábortüzet raktak az ól körül, az asztalra tették az újbort, ettek-ittak, jót mulattak. Eközben Márton is felébredt. Kíváncsian nézett ki, hogy vajon mi történik a baromfiudvarban? Hát ott mulat a nép. Meglátták, karon ragadták, táncba hívták. Ropta Márton, ropta a nép, még a libák is ropták, tityi- totyi csámpás lábacskáikon. Az emberek tudták, hogy Márton egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy koldusnak, tudták azt is, hogy mindig becsületes volt, akinek tudott adott, ahol tudott segített. A hír szájról szájra járt közöttük. Így fenékig ürítették a poharaikat, megválasztották Mártont püspöknek, hisz megérdemelte a jutalmat, majd arra ittak, hogy a következő esztendőre is jó termés legyen. Miután jól laktak a hízott, degeszre tömött lúddal, a pap pedig a püspökfalattal, s kimulatták magukat, mindenki nyugovóra tért. Márton is és a libák is.

Szeptember volt. Gyengéden sütött a nap. A fák, a bokrok zöld ruhában pompáztak, ahogy Nemesgulácson, a több hektárnyi szőlőtőke is. Ott élt egy ember formájú figura is, rongyos ruhába öltöztetve, fején jókora szalmakalappal a tőkék között. Madárijesztő volt a neve. Mindig arról álmodott, hogy hasznos legyen, hogy valami jót cselekedjen. Haszontalannak érezte magát. Pedig, dehogy! Amint meglátták az éhes kismadarak a szél mozgatta madárijesztőt, ijedten rebbentek szerteszét.

- Csíp csirip! Csíp csirip! Segítség! Jaj! Jaj! – Eközben már beértek az édes szőlőszemek, csak arra vártak, hogy leszüreteljék. Az emberek a szüretet e hétvégére tervezték, hiszen hétközben mindenki dolgozott. Ám a seregélyek nem így gondolták. Ők ráértek hétközben is szüretelni. Összegyűltek, s csapatokban köröztek a birtok fölött:

mi lecsupaszítjuk az egészet! – kántálták. Így is tettek. Ám Madárijesztő se volt rest. Hirtelen tágra nyitotta a szemét, eltátotta a száját és így kiáltott:

Hess, hess, innen seregély! – Madárijesztő a kiabálás mellett, a kezével fenyegető mozdulatokat tett. Sőt a szalmakalapja is feléjük röppent, mint a frizbi. A seregélyek derűs arcáról lehervadt a mosoly, nagyon megijedtek. - Csíp csirip! Csíp csirip! Segítség! Jaj! Jaj! – kiabálták, és huss, elrepültek. Nem is jöttek többet idén vissza. Nyuszik jöttek elő gazokat, leveleket, ágakat, és gyümölcsöket enni. Aztán csend borult a birtokra. Ahogy narancs-vörösben bukott alá a nap megérkeztek a kis mókusok, az őzek, szarvasok és a vaddisznók is. A foguk alá valót keresték.

Másnap a faluban mindenki, aki tehette, elment a szőlőbirtokra, hogy segítse a szüretelő embereket.

- Drága Madárijesztő! Jó szolgálatot tettél. Nincs hiány a szőlőfürtökből. Köszönjük neked! – simogatta meg fa kobakját a csősz. Madárijesztő nem szólt, nem pislogott, meg se mozdult, de nagyon boldog volt. Szíve is hevesen vert. A szüret két napig tartott. A nők és a lányok beálltak a szőlőt szedők közé. Kisebb méretű edényekbe szedték a fürtöket, majd beleöntötték a puttonyba. Amikor az megtelt, akkor jöttek a férfiak, akik a nagy, fából készült puttonyt elszállították és nekiláttak a préselésnek. Amikor elkészült a must, a szüretet evéssel- ivással, énekléssel, és tánccal fejezték be. Jókedvvel mulatott mindenki, aki részt vett a szüreten. Táncolt még Morzsi és Tacsi is, a csősz két kutyája.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy egérlyuk. Abban lakott tizenkét digi- dagi kisegér a szüleivel és a nagyszüleivel. A szülők és a nagyszülők nem voltak olyan kövérek, mint a kicsik, sőt inkább soványak voltak, pedig igazán pazar volt az ősz. A ködös, párás reggelek után jól esett nekik a gyengéd napsütés, jó volt érezni az avar illatát, hallgatni a száraz falevelek ropogó hangját, a szél zenéjét. A magvak, a gabona, a vadon növő fű, a gyümölcsök terülj- terülj asztallal kínálták őket. Míg nagyapó, akit Bandi bácsinak hívtak Morzsit sétáltatta, addig nagyanyó, azaz Manci néni a pihe- puha tésztát gyúrta. Sütemény készült a nagy ünnepségre. Amíg édesapa, Gyuszkó bácsi fát vágott, addig édesanya, Nusika néni ünnepi terítéket varázsolt az asztalra. A tizenkét kisegér sürgött- forgott, és amiben tudott segített. Hamarosan elkészültek. Máris kopogtattak az ajtón. Cukorbogyó lépett be elsőként. - Csókolom! – mondta udvariasan. - Szervusz! Gyere be! – felelte Nusi néni. Azzal már pikk- pakk, be is szaladt icike picike lábacskáin. Egy csokor vadvirágot nyújtott át Nusi néninek. - Köszönöm szépen! Máris vázába rakom. - Közben már érkezett a többi vendég: Mucus, Picurka, Husika, Dagi, Bimbi, Buci, Pufi, Bubi, Cini, Cinus, Mici, és Muci. Mindenki illedelmesen köszönt és helyet foglalt az asztalnál. Közben csöngettek. Gyuszkó bácsi kinézett az ablakon. Csomagot hozott a postás. - Eredj ki Cincin, hozd be! - Máris szaladok, édesapám! – válaszolta. Így is tett. Bandi bácsi az asztalra tette, Manci néni kibontotta. Aztán ijedten hőkölt hátra. Látta ezt Nusi néni és jót kuncogott magában. Kivette a dobozból azt a valamit, de úgy, hogy se a kicsik, se a vendégek nem látták. Aztán hirtelen ellépett az asztaltól. - Meglepetés! – kiáltotta. - Cin- cin, cin- cin, cin- cin! – sikították torkuk szakadtából és ugrottak szerte- széjjel az inci- finci egérkék. Tudjátok, hogy mi volt a meglepetés? Elmondom: egy óriási macska torta. Egy jó ideig csend volt az egérlyukban, még egy pisszenés se hallatszott. Mindenki elbújt, ahová csak tudott. Mucus a jobb sarokba, Picurka a bal sarokba, Husika fel a padlásra, Dagi le a pincébe, Bimbi a kancsóba, Buci a fazékba, Pufi a lábasba, Bubi a serpenyőbe, Cini Gyuszkó bácsi csizmájába, Cinus a kesztyűjébe, Mici a sapkájába, és Muci a kabátja zsebébe. - Gyertek elő inci- fincik, ez csak egy habos- málnás torta macska! Az ünnepségre vettem. Gondoltam, jó móka lesz. Nem is sejtettem, hogy ennyire megrémültök. - Továbbra is csönd honolt, semmi nesz, semmi mozgás. Aztán kikandikált egy pár fülecske, aztán kettő, három, aztán egy farkinca is… lassan mindenki előbújt, és óvatosan, lábujjhegyen közeledett a habos- málnás torta macska felé. Tényleg nem volt igazi. Mindenki visszaült a helyére és lassacskán visszatért a jó hangulat. Manci néni felszeletelte, Nusi néni szétosztotta. Mindenki kapott egy- egy szeletet. A két fülét Mucus és Cincin kapta, az orrát Picurka, a farkincáját Husika és így tovább. A marcipán bajszából mindenkinek jutott egy. Nagyon finom volt. Miután elfogyasztották, megnyalták a szájuk szélét, majd iszogattak, beszélgettek, sőt volt, aki a táncot ropta. Amikor eleget ünnepeltek, a vendégek megköszönték a vendéglátást, és elbúcsúztak. Cincin kísérte ki őket az ajtóig. Miután az utolsó látogató is elment, visszament a többiekhez. Odakint táncot jártak a falevelek, lassan- lassan hulltak le a földre, amíg teljesen be nem takarták a fázó földet.

Valahol kis hazánkban talán a Duna mentén egy kisebb városban, vagy egy kis faluban két fiúcska játszadozott a réten icipici fakardjával. Csodaszép idő volt. A bársonyos napsugár cirógatta a földet, előcsalogatta az ébredező rovarokat, a kora tavaszi virágokat a földből. Vince és Marci egy pillanatra megtorpant és gyönyörködve figyelt mindent, ami előbújt a kellemes időtől. Vigyáztak mindenre, hiszen ezt nagyon sokat hallották a szüleiktől. Egyébként is szerették és óvták a természetet, mert ez volt a természetes számukra.

- Rendben. – Így hát játszani kezdtek. Egy ideje már ment a harc. Csitt-csatt, csittegtek- csattogtak a fakardok, de egyik fél se tudott győzni. Hamarosan meg is unták a játékot.

- Biztosan azért, mert nagyon szeret a kertben veteményezni. Nagyon finomak, édesek szoktak lenni, amikor beérnek. Mialatt gondozza a növényeket még beszélgetni is szokott hozzájuk.

- Igen, gyönyörű! Erről jut az eszembe, hogy Mancinak van egy papagája. Csak az a baj, hogy be van zárva egy kalitkába. Szerintem szomorú.

- Szerintem nem szeret bezárva lenni, mert én se szeretnék bezárva lenni, csak szabadon. Nézd, azt a kis rigót! Milyen vidáman fütyörészik a faágon, mert ő szabad. Legjobban a csendet és a békességet szeretem. A veszekedéstől rosszkedvű leszek.

- Igen, én sem szeretem a vitát és bánatos vagyok, amikor nem mehetek ki a szabadba. Jobban szeretek itt kint lenni, vagy otthon játszani a játékaimmal. Eljössz hozzám?

- Igen, elmegyek, csak előbb megkérdezem az anyukámat. - Nem telt bele sok idő, már vissza is jött örömtől sugárzó arccal. – Átmehetek kicsit játszani. Egészen addig, amíg nem jön értem anya, még vacsora előtt.

- De jó! Van a kertben egy homokozóm, építhetünk homokvárat - invitálta Vince.

- Hurrá, azt nagyon szeretem! - Így is tettek. Nagyon szép várat építettek. Köré gödröt ástak, bele vizet öntöttek és várárokkal szegélyezték.

- Várj, mindjárt jövök!- azzal besietett a házba és kihozott két zászlót, egy huszárzászlót és egy nemzeti színűt. – Tessék, itt az egyik! Reggel készítettem.

- Köszönöm! Pont ilyennel vannak fellobogózva a hidak, és az épületek is - mosolyodott el Marci.

- Igen, holnap lesz a nemzeti ünnep. – Beletűzték a vár tetejébe a zászlókat.

- Persze! Nagyon ügyes. – Észrevétlenül teltek a percek, az órák. Egyszer csak megjelent Marci anyukája a kapuban. Illendőképpen üdvözölték egymást.

- Máris megyek! - Miután elköszönt mindenkitől, megköszönte a szíves vendéglátást, hazament az anyukájával. Útközben még sokat beszélgettek arról, hogy kinek hogyan telt a délután.

Volt egyszer egy cápalány és egy cápa fiú, akik egy mélységesen mély tengerben éltek.

Ott, ahol sós volt a víz, folyékony ként és szén-dioxidot pöfögtek ki a mély rések, s aktív iszapvulkánok köpködtek. Odalenn hol tengeri élőlények sokasága nyüzsgött, különös moszatok, algák, tengeri füvek és korallok ringatóztak. Ezek olyan hajlékonyak voltak, hogy a legenyhébb hullám is meglibegtette őket, s úgy mozogtak, mint egy balett táncos, vagy mint egy akrobata. A cápalány rettentő csúnya volt, csupa- csupa heg borította a testét, de kedves volt, és szeretetreméltó. A cápa fiú pedig okos volt és bátor. Születésük óta ismerték egymást, barátok voltak. Minden nap együtt játszottak és új dolgokat fedeztek fel a tengerben.

Szerettek fogócskázni. Gyakran úsztak ki a tengeri strandok környékére, csak a hátúszójuk volt látható. Ilyenkor sikoltozva menekültek ki a fürdőzők, szörfösök a vízből. Pedig dehogy akarták őket bántani! Ha nagy ritkán bele is haraptak valaki lábába az csak tévedésből, véletlenül történt, azért, mert fókának vélték. De ez is olyan ritka volt, mint a fehér holló. Olykor- olykor megkergették a rákokat, halakat, úgyhogy azok fejvesztve menekültek előlük, ha megpillantották őket. – Nézd, ott egy fóka! – mondta Cá- Patrik. – Tényleg!- felelte Cá- Palóma. – Úszol velünk versenyt? – kérdezte a fókától. – Nagyon szívesen, persze ha barátságos versengésről van szó. – Mindenképpen, most úgysem vagyunk éhesek! – Rendben!- egyezett bele az. Szívesen úsztak versenyt a fókákkal, de leginkább az oroszlánfókákkal.

Épp tonhalakra vadásztak, amikor Cá- Palóma egyszer csak eltűnt. Kereste- kutatta Cá- Patrik mindenfelé. Erre-arra, jobbra- balra, fel- és le, de Cá-Palóma szőrén szálán eltűnt. Nagyon kétségbeesett, mert szeretett barátnője szőrén- szálán eltűnt. Kereste a tengerfenéken, barlangokban, még elsüllyedt hajók roncsaiba is benézett. Kutatta elveszett, értékes műemlékek között, de ott se találta. Megkérdezte a gigászkalmárt: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Megkérdezte a sugarasúszójút: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Megkérdezte a világítóhalat: - nem láttad véletlenül Cá- Palómát? – Sajnos nem!- felelte. Tanácstalan volt Cá- Patrik. Törte a fejét, hogy vajon hol és merre keresse Cá- Palómát? A tenger mélyén, közepén nincs. Hopp! Megvan!

Megyek, megkeresem, hátha a felszín közelében van valahol. Így is tett. Sebesen, mint akit puskából lőttek ki, úgy sietett fel a vízfelszínre. Épp jókor ért oda, mert Cá- Palóma egy halászhálóba akadt, amit már majdnem felhúztak a felszínre. Cá- Patrik megpróbálta kiszabadítani. Tépte a hálót revolver fogsorával, éles uszonyaival, de nagyon nehezen engedett a kötél. – Cssss-cssss- cssss - hívta ekkor társait. Nagyon gyorsan megérkeztek. Együtt folytatták Cá- Palóma kiszabadítását. Húzták, feszítették, rágták, tépték a kötelet, ami végül kiszakadt. Cá- Palóma megmenekült. Megköszönték a cápák segítségét, akik már úsztak is tovább. – Annyira féltem! – mondta immár kissé megkönnyebbülve Cá- Palóma. Cá- Patrik átölelte a még mindig reszkető barátnőjét és a fülébe suttogta: - Én is kétségbe voltam esve, mert nem találtalak. Ekkor egymásra néztek és elmosolyodtak. – Úszunk versenyt? – kérdezte Cá- Patrik. – Hát persze!- válaszolta Cá- Palóma. Fürge halakként cikáztak a tengeri élőlények között, amíg el nem tűntek a szem elől.

Volt egyszer egy csodálatos, kék vízű tenger, melyben élt egy kardszárnyú delfin. Ez a delfin különlegesebb volt a többinél, mert szárnyai voltak, hosszú szárnyai, melyekkel könnyedén repült a víz alatt.

A kardszárnyú delfin, azaz Orka mindig is kíváncsi volt a világra, és nagyon szeretett új dolgokat felfedezni. Gyakran elhagyta otthonát, és boldogan, gondtalanul úszkált az óceánokban, az Antarktisz környékén, hogy új helyeket fedezzen fel.

Egy napon Orka elindult az ismeretlen vizekre. Úgy döntött, hogy eléri a tenger mélyét, ahol talán még sosem járt. Ahogy úszott, mélyebbre és mélyebbre merült a vízben. A sötétség kezdte körül ölelni, de ő nem félt. Csak úszott tovább. Végül elérte a tenger fenekét, ahol olyan látványban volt része, amit még sosem tapasztalt. Olyan élőlények éltek itt, amelyek nagyon különlegesek voltak, és nem hasonlítottak semmi másra, amit eddig látott. Orka nagyon boldog volt, hogy megtalálta ezt a helyet, és elkezdte felfedezni. Úszott és úszott erre, meg arra.

Azonban ahogy úszkált, észrevette, hogy valahogy csapdába esett, egy üreg fogságába. Sehogy sem tudta kiszabadítani magát, és a sok- sok próbálkozás után, nagyon elfáradt. De nem adta fel!

- Azért is kiszabadulok!- mondta határozottan magában. Azonban fogytán fogyott az ereje,

amikor felbukkant egy barátja, egy másik delfin, aki szintén kíváncsiságból messziről követte őt. Amikor észrevette, hogy Orka bajban van, azonnal a segítségére sietett. Sietve fogott neki, hogy kiszabadítsa a szűk üregből. Húzta- vonta, húzta- vonta, amíg egyszer csak kihúzta a szűk üreg fogságából. Szabad volt! Orka nagyon hálás volt Pajtinak, a barátjának és megfogadta, hogy sosem fogja elfelejteni a segítségét.

Miután megnyugodott, veszettül korogni kezdett a gyomra és vadászatra indult, természetesen pajtásával. Nem válogattak, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadtak és elfogyasztottak. A halak mellett megettek egy delfint, egy fókát, egy tengeri madarat, és még egy náluk sokkal nagyobb bálnát is. Már úgy jól laktak, hogy majd kipukkadtak! Ekkor ért a közelébe egy nagy fehér cápa. Az amint észrevette a tenger farkasait, az óceán urait, sietősen eliszkolt a közelükből. Az ám! De Orka észrevette.

- Bizony! Nekiveselkedtek és sebesen úszni kezdtek. Úsztak és úsztak, sebesen hasították a vizet, hamarosan utol is érték. A hátára fordították a nagy fehér cápát, hogy ne kapjon levegőt és vártak, csak vártak. Már majdnem megfulladt, már alig kapott levegőt, amikor Pajti szintén fuldokolni kezdett, ezzel elterelve Orka figyelmét. A cápa meg gyorsan kereket oldott.

- Segíts, alig kapok levegőt! Valószínűleg annak a partnak a közelében lehetünk, ahova az emberek vegyszereket öntöttek. Festékek, ragasztók, szigetelőanyagok, meg még ki tudja, hogy milyen adalékanyagok szennyezték be az élőhelyünket. Azt hiszem, hamarosan elpusztulok.

- Dehogy! Dehogy! Hagyjuk itt a nagy fehér cápát, hisz máshol is találunk majd. Ússzunk el innen sietősen messzire, amíg nem késő!

- Rendben! - Így is tettek. Amíg még volt erejük úsztak és úsztak a Föld másik feléig. Addigra már Pajti is jobban érezte magát.

Azóta is barátok és gyakran úsznak együtt a tenger mélyén. Sosem felejtették el, hogy a bajban megmentették egymást, és nagyon, de nagyon boldogok, hogy van egy ilyen hű pajtásuk, akivel jóban- rosszban felfedezhetik a világot.

Volt egyszer egy kisváros, ahol mindenki szerette a zenét. Ezért az emberek gyakran szerveztek koncerteket és fesztiválokat. Leginkább a helyi zenekarok és művészek adták elő a dalaikat, és mindenki nagyon élvezte ezeket az eseményeket.

Így történt ez egy nyári napon is. Márk a főtéren játszott gitárjával. Már egy jó ideje zenélt, amikor a város fölött sűrű, sötét felhők kezdtek gyülekezni. A szél is egyre hevesebben fújt. Először csak halkan, majd aztán hangosan. Az eső először csak csepegett, aztán esett, végül szakadt és a villámok vakítóan csaptak ide- oda.

Az emberek hazasiettek, illetve akik még el se indultak, azok az otthonaikban maradtak. Az ablakból nézték a csuda időt. Az utcák teljesen elnéptelenedtek. Csak egyetlen zenész, Márk nem ment haza, de ő se maradt fa közelségében. Gitárjával a városközpontba ment, és ott kezdett el játszani.

Először csak halkan, majd a zenéje egyre hangosabban szólt. Ekkor értek oda a keresztszülei. Keresztanyukája fuvolázva, keresztapukája pedig csörgődobbal kísérte. Nem volt ebben semmi furcsaság. Gyakorta játszottak itt- ott közösen. Mindig sok volt az érdeklődő, hiszen szívhez szólóan muzsikáltak. Hangos tapssal jutalmazták a szép zenét.

Miközben zenéltek, eszébe jutott Márknak, amikor megkeresztelték őt. Egy kis időre elmélázott ezen. - Nagyon meghitt, és varázsos volt. A templom papja fogadott és köszöntött minket, a résztvevőket. A szertartás végén keresztet rajzolt a homlokomra, pár csepp vizet locsolt háromszor a homlokomra, amit a keresztanyukám utána le is törölt. A pap gratulált és átadott egy emléklapot. Olyan csönd volt a templomban, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha ott lett volna.

Hallottatok már orgonaszót? Hát az valami fantasztikus! Nem csoda, hogy a hangszerek királyának hívják! -

Közben odakint elült a vihar, a szél is lecsendesedett, az eső is elállt. Így kimentek az épület elé játszani, ahol az emberek nagy- nagy érdeklődéssel állták őket körül. Játszottak még négy vagy öt kórusművet, vagy popdalt, nem is tudom, aztán hirtelen, ahogy Márk egy utolsó akkordot is leütötte kisütött a nap. Az emberek lelkesen tapsoltak.

Az eső, ahogy elállt, a felhők szétnyíltak, és egy csodálatos szivárvány jelent meg az égen. Tátott szájjal tekintett fel mindenki, aki ott volt az ég felé.

Volt egyszer egy nagy kerek erdő, amelynek közepén egy hatalmas tölgy állt.

Az öreg tölgynek égig érő koronája volt, amely alatt az állatok menedéket kerestek az eső, és a hőség elől. Évszázadok óta állt ott, és sok- sok mindent látott és hallott. Hallgatta a madarak énekét, ami lelket melengető érzéseket ébresztett benne, érezte a virágok illatát, amely elbódította. Hosszú- hosszú élete során sokat látott és hallott, s ez bölccsé tette.

Nyár volt. Száraz, forró nyár. Az erdő lakói egy kis esőért, nyári záporért fohászkodtak, de hiába. Egy fia felhő se volt az égen, csak az aranyos nap mosolygott csillogó szemeivel, s forró sugaraival cirógatott, akit csak tudott.

Gyakorta ültek köré az erdő aprai, nagyjai ezzel- azzal a kérdéssel, kéréssel, s ő mindenkit türelmesen meghallgatott, és mindenkinek jó tanácsot adott.

Meséi, történetei arról szóltak, hogy hogyan kell bánni egymással, hogyan kell óvni a természetet és hogyan kell gondoskodni az erdő élőlényeiről. Mindig volt valami bölcsesség benne, amiből tanulni lehetett.

A kis erdőlakók bolondoztak, mókáztak, szórakoztak. Jó kedv szállt fel az ég felé reggeltől-estig a kerek erdőben. Az őzek szökelltek, kis vadmalacok visítoztak: uííí- uííí. Muflonok játszottak, mókusok kergetőztek, nyulak ugra- bugráltak a nap sütötte tisztásokon. Így volt ez minden évben, minden évszakban, minden héten, minden nap.

Egyik nap azonban történt valami, valami szörnyű. Egy zsarát füstölni kezdett, majd lángra kapott. A szél tovafújta, szétszórta a szikrákat szerte az erdőben. A száraz növényzet lángra kapott, majd viharos gyorsasággal terjedni kezdett. Pattogott a tűz, járta a csűrdöngölőt. Lángoltak a bokrok, a fák. Rémülten jajveszékelt, sírt- rítt, sikoltozott minden erdőlakó. – Jaj, jaj! - Segítség!- Segítsen valaki!- Meneküljünk!- Fusson, ki merre lát!- Torkukat fojtogatta a füst szúrós szaga. Köhögtek, fulladoztak. Akinél volt kendő, zsebkendő, vagy valamilyen ringy- rongy az az orra elé szorította, így szedte a lábát, ahogy csak bírta. Fejvesztve menekültek, ki merre tudott. Keresték a lángok közt a kiutat.

Így tett a csiga család, a sün család, a vakond család, a farkas család, az őz család, a fakopáncs, a parlagi sas és még sorolhatnám. Futottak jobbra, aztán balra, aztán előre, megint jobbra, majd megint balra, míg ki nem jutottak a tűz fogságából. – Mókuskáim, rohanjunk, ahogy csak bírunk! Nem veszhetünk el a hatalmas lángok között! - mondja reszketve a mama. Egymásra néztek, és őrült tempóban rohanni kezdtek. A lábuk szinte nem is érte a faágakat. Szinte repültek a levegőben. Hol az egyik, hol a másik futott elől. Most nem volt számukra akadály. Az életükért rohantak. A szívük hevesen dobogott. – Vajon apa és a testvéreim kijutottak már? Hol vannak?- tépődött magában az egyik kicsi mókus. – Erre, erre kincsem! Már mindjárt kint leszünk, csak néhány ugrás.- Így is történt. - Oda nézz, ott fekszik a földhöz lapulva, az a kicsi sün! Szegényke, hogy fél! – De már is ott termett az anyuka. – Gyere utánam és fuss! Gyerünk! Indulás! – de az meg se mozdult. A mama a fogaival húzta- vonta a kicsit, amíg az erőt nem vett magán és futott, loholt az anyukája után, ki a tisztásra. Szaporán szedte icipici lábacskáit. A kicsi csíkos hátú is jócskán le volt maradva. - Szedd össze az erődet kicsim! Még van remény! Mindjárt kint vagyunk a biztonságban! De siessünk, mert a tűz még a nyomunkban van, nyaldossa a bozótost a lángnyelvével! - Nem bírok menni mama! Nagyon elfáradtam! Fáj a lábam! Hagyj itt, menekülj!- Dehogy is! Vegyél erőt magadon kincsem, már nem kell sokat futni, mindjárt itt a tisztás! – Erőt vett magán és így is tett a kicsi.

A tűzvész elpusztította az erdő egy részét, és sok- sok állat veszítette el az otthonát. Sírtak, jajgattak itt is, ott is, erre is- arra is az erdőlakók. Fészküket siratták a madarak. Üregüket a rókák, nyulak, borzok és még sorolhatnám. Szomorú volt a látvány. Az öreg tölgynek belefacsarodott a szíve.

Ekkor értek oda a tűzoltók, akik hatalmas vízsugarakkal, a levegőből pedig helikopter oltotta a tüzet. Sok- sok időbe telt, mire meg tudták fékezni a pusztítást és végleg eloltották a lángokat. Siralmas volt a látvány. Sok- sok elszenesedett, hamuvá égett fa és bokor árválkodott szerteszét.

Mindenki a tisztáson várta lemaradt családtagját. Megérkezett az utolsó bagoly is. A családfő számlálta: 1, 2, 3, 4, 5, 6… majd örömmel nyugtázta, hogy mindenki sikeresen kijutott az erdőből. Így tett a mókus, a vadkan, az erdei béka, a sikló, a giliszta is. Ám néhány csigabiga nem jutott ki az erdőből. – Biztosan hamarosan megérkeznek ők is! – nyugtatta a reszkető, idegeskedő családfőt a giliszta család.

A lángok martaléka lett sok bükkfa, tölgyfa, kőrisfa, gyertyán és fenyő. Az öreg tölgy szerencsére nem sérült meg, mert távol állt a tűzfészektől. Most szerencséje volt. Elpusztult néhány kökénycserje, vadrózsa, mogyoró, és még ki tudja mi minden.

- Új fészket kell építenünk!- siránkoztak a dalosmadarak, akiknek most egy csöppnyi kedvük se volt énekelni.

A legtöbb állat és madár vadul lüktető szívvel: tam- tatam- tatam, tam- tatam- tatam… lehorgasztott fejjel indult el új otthont keresni. Madarak biztonságos fészek után kutattak. Többen pedig az öreg tölgy bölcsességére támaszkodtak, hogy segítsen nekik megtalálni az új otthont. Megígérte, hogy segít nekik. Így is történt.

Az állatok végül megtalálták az új otthonukat, és az öreg tölgytől még sok- sok bölcsességet tanultak. Azóta is ott áll az erdő közepén, és meséli a történeteit a vándoroknak és az erdőlakóknak. Nagyon boldog, hogy sosincs egyedül. Az állatok nagy tisztelettel viseltetnek iránta és mindannyian boldogok, hogy részt vehetnek az öreg tölgy életében.

Az erdőnek pedig hosszú- hosszú idejébe, tán egy emberöltőbe telik, mire kiheveri fájdalmait.

Kedves vendégeink: szülők, nagyszülők…, szeretettel köszöntünk benneteket e csodálatos napon, melyre nagy- nagy lelkesedéssel készültünk. Fogadjátok szeretettel! – kezdte az ünnepi beszédet Cirmici a legnagyobb óvodás.-

– mondta Tapsifül és odafordult nagycsoportos pajtásaihoz. – Keresünk még addig kalandokat, ugyanúgy, mint eddig? – tette fel a kérdést Tüskésbök. – Hát persze! Örömmel- jelentette ki a nyuszi. – Akkor megyünk világot látni? – szegezte nekik a kérdést Tapsifül. – Hogy hova? – kérdezte meglepetten Tüskésbök. - Világot látni. – Menjünk! Nézd, ott repül egy galamb! Biztosan ő az, aki szerteszét viszi a szerencsét, menjünk utána és kérjünk belőle! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kutykölyök. – Mondjon nekünk jó híreket!- így Tapsifül. – Hozok hamuban sült pogácsát annyit, ahányan útnak indulunk, és vizet is. – Rendben! – felelték mindahányan. – Ki szeretne velünk jönni? – tette fel a nagyok felé a kérdést Tüskésbök. – Én is! – Én is! – vágta rá még Cinegér, Csíkoshát, és Károgó. Így hát elindultak a szerencsét hozó galamb után. Mindenkinél volt egy aprócska batyucska, benne a friss, ropogós pogácsa és a flaska víz.- De nagy ez a tó! – állapította meg Kutykölyök. – Átúszom! – felelte. - Átrepülöm!- válaszolta Károgó. - Nem szeretek úszni! – búsult el Cirmici. – Hamarabb átjutunk a túloldalra tutajon. Nézd, itt van egy! Pont ráférünk!- reagált rá Tapsifül. Nagyon megörült ennek Cirmici. Tapsifüllel birtokba vették a tutajt. – Túloldalon találkozunk!- kiáltották a többiek felé. Már- már elindultak, amikor Cinegér is ráugrott. – Várjatok, én is veletek megyek! – Én is!- kiáltotta Tüskésbök. – Sokan leszünk, a tutaj pedig kicsi. A súlyunk is egyre nehezebb, nem fog elbírni minket!- aggódott Cinegér. – Sok jó ember, kis helyen is elfér!- bölcselkedett Tüskésbök. Így ő is beszállt. Így tett Kutykölyök is, amikor vészesen megbillent a tutaj. – Jaj, mindjárt felborul!- kiáltotta ijedten a partról Csíkoshát. – Dehogy! – jelentette ki Tüskésbök. Egyszer csak egy erősebb fuvallat felborította a tutajt. Képzeljétek el, hogy mindenki beleesett a vízbe. – Hapci! Hapci! Hapci!- prüszköltek egymás után. Csuromvizesen kászálódtak ki a partra.- Ez így nem lesz jó!- töprengtek. Csíkoshátnak jó ötlete támadt. – Van egy ötletem!- Halljuk, halljuk! – így Károgó. - Cirmici, Tapsifül, Tüskésbök, és Csíkoshát utazzon a tutajon. Kutykölyök ússzon, Károgó repüljön, Cinegér pedig ezen a faháncson evezzen a túloldalra. Mit gondoltok? – Rendben! – vágta rá lelkesen Cirmici, Tapsifül, Tüskésbök, Cinegér, Csíkoshát, és Károgó. – De hatalmas az a tó és én még kicsi vagyok hozzá!- feltelte búsan Kutykölyök. – Dehogy! Ne gondold azt- így Károgó. – Ott a tó közepén úszik egy farönk. Ha elfáradsz majd, kicsit megpihenhetsz rajta, ráadásul feletted fogok repülni. Mit gondolsz, így jó lesz? – igen! – válaszolta megkönnyebbülten Kutykölyök. Így hát nekiindultak a nagy útnak. -

Sa- la- la- la- la- la- la. Sa- la- la- la- la- la- la. – dalolták vidáman, lelkesen. – kivéve Kutykölyök, aki eleinte sebesen úszott, de aztán egyre inkább fáradt. Mire teljesen elgyengült, addigra elérte a farönköt és rámászott. Ahogy megpihent rajta, észrevette, hogy a víz ereje a túlsópart felé sodorja a rönköt. Így már ő is kedvet érzett a nótázáshoz, a többiekkel együtt. –

Sa- la- la- la- la- la- la. Sa- la- la- la- la- la- la. – Ahogy így önfeledten énekeltek, egyszer csak átértek a túlpartra. – Szerencsésen megérkeztünk!- jelentette ki Cinegér.

A hófehér galamb már várta őket. – Szervusztok! Milyen nagy utat tettetek meg! Ti igazán bátrak vagytok! – áradozott a madár- Köszönjük szépen a dicséretet! – mondta Cirmici, Tapsifül, Tüskésbök, Kutykölyök, Cinegér, Csíkoshát, és Károgó. –A madár tovaszállt. – Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Csíkoshát, miután a galamb, akit követve felkerekedtek erre a nagy útra, elrepült. – Együk meg az elemózsiánkat. mondta korgó gyomorral Tapsifül. - Aztán menjünk haza, mert kezd sötétedni!- felelte Csíkoshát. – Rendben!- válaszolták egyhangúan. Így hát amerről jöttek, arrafelé elindultak haza. Cirmici, Tapsifül, Tüskésbök, és Csíkoshát tutajon utazott. Kutykölyök úszott, Károgó repült, Cinegér pedig a faháncson evezett át a túloldalra. -

Sa- la- la- la- la- la- la. Sa- la- la- la- la- la- la. – dalolták vidáman, lelkesen egészen addig, amig vissza nem értek a túlpartra.

Kedves vendégeink: szülők, nagyszülők… - fordult feléjük újra Cirmici. - Amikor mind visszanéztek, épp csillogott a víztükör és már aranyba borult a horizont.

Elköszöntek egymástól és a hajdani pajtások szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.

Hogy miért? Mert nagyon szeretett biciklizni a vízben. De mást is imádott ám! Kedvelte a pacsálást, az ugrabugrálást, a fröcskölést, az úszást, még háton is, sőt firegni- forogni is, no, meg hát vartyogni, főként mostanában.

Azt kérdezed, hogy hol élt Bicikli? Egy csillámló, kristálytiszta vízű, szépséges tó közelében élt. A Bükk csodálatos tájain át vezetett hozzá az út. A sötétzöld színű tóban visszatükröződtek a szemközti hegyek, s az erdők fái. Csodálatos látvány volt. Olykor- olykor egy- egy kíváncsi fűzfaág megmártózott benne. Lágyan csiklandozták a smaragdzöld víz gyengéd fodrai.

Tavaszi naplemente volt. Zümmögve-dongva szálltak a szúnyogok, hegedültek a tücskök, és aludni tértek a dalos madarak. Még utoljára fuvoláztak egyet.

Bicikli dalra fakadt. Épp most, áprilisban volt a párzási időszak. A figyelemfelkeltő, csengő- bongó kuruttyolás egy gyönyörű, hosszú szempillájú, hatalmas, fekete szemű békalánynak szólt, aki már messziről figyelte és hallgatta a kuruttyoló szerenádot.

A messzi távolban egy békakórus kezdett rá a hangversenyre. Hangjukat messzire vitte a szél. Ám Bibi, a békalány csak Bicikli hangját hallgatta a partról elandalodva.

- Kvak, kvak, de szépen énekel! Kvak, vak - tűnődött Bibi. – Kvak, kvak, ráadásul épp nekem! Kvak, kvak- boldog mosoly futott végig az ajkán.

Azt vette észre, hogy egyre közelebb ment hozzá. Egyszer csak: „placcs!” – belepottyant a vízbe. Bicikli nem habozott, azonnal utána ugrott és kisegítette a vízből, s egy tündérrózsa levelére ültette.

- Kvak, kvak, köszönöm szépen! Jól vagyok. Minden rendben. Kvak, kvak. - nézett rá révedezve a lány, miközben képzeletben a fellegekben járt. Ott ültek egymás mellett, némán szótlanul, aztán egyszer csak elcsattant az első csók, aztán a második és a harmadik is. Egymásra néztek és elnevették magukat. Bicikli újra rázendített. Aztán hirtelen ugrott egy fejest a kellemes vizű tóba. Boldogan, önfeledten lubickolt benne, aztán süttette a hasát a holdfényben a smaragdzöld víz felszínén. Amikor megunta visszament Bibihez, vitt neki a néhány szúnyogot, amiket menet közben kapott el a levegőben.

- Brekeke, brekeke! Nem jó ötlet, épp most zörrent meg a nádas. Lehet, hogy veszély leselkedik ránk. Talán egy róka, bakcsó, bölömbika, kócsag, gém, vagy épp egy daru az. Maradjunk itt ahol biztonságos. Brekeke, brekeke.

- Kvak, kvak, gyere, bújj ide hozzám! Kvak, kvak.– Bibi szorosan odabújt Biciklihez, miközben fogták egymás kezét és végül a tündérrózsa levelén töltötték el az egész éjszakát. Másnap reggel a rigó keltette őket. Kiúsztak a partra. Onnan nézték a tavat.

- Kvak, kvak, igen, még a szellő se mozdul. Csendes, nyugodt, békés. Kvak, kvak.-

Szelíden mosolygott le reájuk a nap az égről. Aztán egy kis idő múlva egy éppen arra járó szellő apró fodrokat hímzett a vízbe. Egy fickándozó hal pedig nagyot csobbant, s gyűrűt rajzolt bele. Lassacskán újra felébredt a természet.

Esküvőre készült a tópart népe. Mézillatú virágok pompáztak a tó partján, harmat öntözte őket. Méhek zsongtak körötte, lepkék perdültek- fordultak vidáman. Terítették az asztalt, díszítették a partot.

- Nézd, ott repül a gólya! Húzzuk összébb magunkat, nehogy észrevegyen! Brekeke, brekeke.

- Juj! Juj! Jujj! Kvak, kvak. – Azonban szerencsére nem látta meg őket, mert tovaszállt. Bicikli és Bibi pedig megtartotta a lakodalmat. Dalosmadarak énekeltek, tücskök hegedültek, kabócák ciripeltek hozzá. Olyan nagy esküvőt tartottak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Miután véget ért a lagzi, asztalt bontott a társaság. Teltek, múltak a másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapokok.

Bicikli és kedvese pedig boldogan élt a szépséges tó közelében, amíg meg nem halt.

Valamikor, réges-régen, még amikor én is kisiskolás lehettem, Csuhébaba született. Tudjátok, hogy hogyan? Elmondom hát, figyeljetek!

Csuhémama a kukoricacsuhét, azaz a cső leveleit vízbe tette, amíg az meg nem puhult. Amikor már meg lehetett formálni, kivette. Először a két szép levelét szembefordította egymással, majd jó szorosan összekötötte rafiával. Kifordította és kitömte vatelinnel. Ráhelyezte a leveleket, és egy gömbölyű fejet formált. A nyakánál jó szorosan megcsomózta.

- Így ni! Kész is van. Most következik a keze.- A kezeket egyetlen levélből készítette úgy, hogy a két végét egyenesre vágta, és egy icipici ráhagyással mindkét végét megkötötte.– így ni! Kicsit lejjebb összekötötte a csuhét, és kész is lett a baba dereka. Most a mellénye következett.- Két levelet a vállán áthajtotta. Elől keresztben jó erősen a derekához kötötte mindkét oldalon, elől és hátul is. Ezután a szoknyáját és a mellényét is megigazította. Varrt neki két szemet és egy mosolygós szájat.

Édesanyja átölelte, aztán annyit ölelgette a babát, amennyit csak bírta. Egyszer csak az, kinyitotta a szemét. Egy ismeretlen, de gyönyörű világba csöppent, amelyre rácsodálkozott. Aztán újra lehunyta pilláit.

- De ismerős ez az illat!- fúrta fejét édesanyja kebeléhez, aki bársonyosan, selymesen dúdolni kezdett.

- Jé, ezt a hangot már ismerem! Mennyit hallgattam ezt a melódiát. Ááááá- ásított nagyokat Csuhébaba.

- Ó, mindjárt elalszom!- Így is történt. Teltek- múltak a napok, hetek. A baba evett, ivott, aludt és sírt. Aztán teltek a hónapok is. Csuhébaba nőtt és változott. Forgott, kúszott, mászott, aztán ült, felállt, járni, majd futni kezdett. Kinőttek a tejfogai. Eleinte gőgicsélt, aztán hangokat, szavakat, majd mondatokat mondott. Teltek, múltak az évek. Aranyos babából olyan szép gyermekké serdült, hogy nem akadt párja hetedhét határban. Ráadásul kedves volt, szerény és szorgos.

- Igen, elmehetsz. De maradj a kijelölt úton, menj arra, amerre sétálni szoktunk. Ne térj le róla!

- Rendben! – Így hát Csuhébaba elindult. Nem félt semmitől. Tiszta volt a szíve. Gyönyörködött a fákban, bokrokban, vadvirágokban, csúszó- mászókban, és a rovarokban. Aztán gombát szedett a kiskosarában. Az erdei vadak nem bántották. Szelíden közeledett hozzájuk. Hagyta az őz, a szarvas, a nyuszi, a borz, és még az épp arra járó süni is, hogy megsimogassa. Madarak, ha megpillantották, boldogan daloltak neki és kísérték az útján. Először a tisztáson koszorút font, másodszor papírsárkányt eregetett, harmadszor kérgeket simogatott. Mindig talált valami elfoglaltságot. Sohase unatkozott.

Aztán sokszor járt-kelt még az erdőben, az édesanyja nem nyugtalankodott miatta, megbízott benne. Tudta, hogy tud magára vigyázni, nem eshet semmi baja.

Egyszer, ahogy megpihent a vadonban, az egyik fa tövében elszunyókált. Álmában egy másik Csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak nézte miközben mosolygott, s aztán eltűnt. Amikor felébredt, nem volt ott senki. Hazament, és elmesélte anyukájának.

- Édesanya, amikor az egyik fa tövében elbóbiskoltam, álmomban egy másik Csuhébaba állt mellettem. Nem szólt semmit, csak nézett miközben mosolygott, s aztán eltűnt. – Édesanyja elmosolyodott:

- Telt, múlt az idő. Másik alkalommal, amikor az erdőben sétált, ismét megpihent. Az egyik fa tövében elbóbiskolt. Álmában újra egy csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak bámulta miközben mosolygott, s aztán eltűnt. Nagyot nézett, amikor felébredt, de most nem szólt semmit. Harmadik alkalommal, amikor a berekben sétált, ismét ledűlt. Az egyik fa árnyában elcsicsikált. Álmában ismét egy Csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak nézte miközben mosolygott. Azonban még mielőtt eltűnt volna, Csuhébaba kinyitotta a szemét. Ámult- bámult az a másik, de már nem tudott eltűnni, hisz megpillantották.

- Csuhébaba vagyok én is. Akkor születtem, amikor te, de nekem más az anyukám. Bár ugyanannyi idősek vagyunk, hasonlítunk egymásra, mégsem vagyunk testvérek. Már régóta figyeltelek, csak nem mertem hozzád szólni, mert nem ismertelek.

- Miért is ne? Amikor csak szeretnénk, találkozhatunk, beszélgethetünk, játszhatunk és sétálhatunk az erdőben.

- De jó! – örvendezett Csuhébaba. Hazament, és elmesélte anyukájának, hogy történt, s mint történt az imént az elejétől a végéig. Édesanyja figyelmesen végighallgatta.

- Pontosan nem, de azt beszéltük meg, hogy amikor csak szeretnénk, találkozhatunk, beszélgethetünk, játszhatunk és sétálhatunk az erdőben.

- Igen, természetesen. De a barátság az, amikor ha bajba jutunk, ott van mellettünk a pajtásunk. Támogat, segít, becsületes, és önzetlen. Azaz mindig lehet rá számítani. Az a jó barátság, amely egy életre szól. – Csuhébaba csöndben, figyelmesen hallgatta édesanyja szavait.

- Igen. Megértettem.- Telt, múlt az idő. A két csuhébaba gyakran találkozott és egymással múlatta az idejét. Igazi, igazi jó barátok lettek.

- Úgy várom már a Búcsút és a Körmenetet!- jelentette ki a nyuszi. –Még sohase láttam ilyet!

Elhatározták, hogy a rét közepét valami különlegességgel díszítik fel. Ezerfelől ezerféle illatos növényt szállított ezernyi aprócska rovar. Hatalmas termőfölddel teli ládába ültették bele mindet. De nem ám akárhogyan!

Jött a farkas, a sakál, a hiúz, a medve, a borz, az őz, a szarvas, a vakond, a vaddisznó, és a sün.

Először egy nagy méretű golyót gyúrtak, hófehér virágokkal díszítették. Aztán felfelé nyújtották és ráhelyezték az alapzatra. Kisebb darabokból négy lábat formáztak, hófehér virágokkal dekorálták és a helyére illesztették. Ezt követően egy kisebb golyót gyúrtak, hófehér virágokkal szépítették. A golyó felső részén, középre, egy aprócska szívformát alakítottak ki tűzpiros virágokból. Két kisebb golyót nyomtak az arcára, narancsos virágokkal dekorálták, ez lett a pofija.

Most érkeztek meg a madarak. Jött a szajkó, a szarka, a cinege, a gerle, a fakopáncs, a bagoly, a poszáta, a sármány és még sorolhatnám napestig. Így hát ők folytatták a munkát.

A két kis kör közepéhez beleillesztettek egy pötty feketét, ez lett az orra. Ezután a szemek helye készült, amibe belenyomtak egy kis színt, majd egy icipici pirosat, kész is lett a szeme. Jól elfáradtak a madárkák. Feltelepedtek a fák ágaira és dalra zendítettek.

- Ó, de gyönyörű ez a virág és a répa is! Köszönjük szépen! - válaszolta a nyuszi.

Folytatták a munkát a rovarok. Most a két tapsi fül készült. Dió színű virágokkal díszítették. Az egyikre egy mogyoróbarna foltot tettek, virággal díszítették. Végül elkészítették a pézsmabarna színű pamacs farkat és a helyére illesztették.

- Ó, de szép lett!- ámuldoztak a szorgos munkások. Te már tudod, hogy mit készítettek?.... Igen, egy virágnyuszit.

De még volt teendő! A tisztáson a keskeny út két szélét vadvirágszirmokkal díszítették. Került oda piros, sárga, zöld, kék, lila, sőt még bíbor színű is. Így hát elkészültek.

Kezdődhetett a karnevál. Dalos madarak vidám melódiába kezdtek. Ekkor érkezett meg Sikló Sanyó.

- A körmenet, és a búcsú véget ért. A karnevál éppen most kezdődik!- felelte a süni.

- Ahogy siettem az erdőben, gyönyörű szép madáréneket hallottam. Megálltam. Ámultam- bámultam, szemem-szám eltátottam, úgy hallgattam az éneket. Azért értem ide később. Vajon miféle madár énekelt olyan szépen?

- Biztosan a madarak királya!- mondta a nyuszi. – Gyere és hallgasd. - Így is tett. Közben a kis rovarok perdültek- fordultak, ropták a táncot. A vadak ettek, ittak, mulattak. Ünnepelt mindenki, aki tehette. Nagyon jó volt a hangulat. Későre járt már az idő, amikor feltámadt a szél. Egyre erősebben fújt.

- Rendben, ez jó ötlet! – értett egyet az erdő népe. A nyuszi igazságosan szétosztotta az ikebanákat. Mindenkinek jutott egy.

- Segítek neki!- ajánlotta fel a medve. Így is történt. A szorgos kis rovarok maradtak utoljára. Még egyszer körülnéztek, mert szerették a rendet és a tisztaságot. Nagyokat sóhajtottak, révedeztek a tisztást ölelő sűrű lombos fákban, a tövében élő mohákban, gombákban, a lágy- és fás szárú növényekben. Jókat szippantottak az üde, friss ózondús levegőbe. Hallgatták egy kicsit az erdő beszédét, s a szél zúgását.

- Minden rendben van!- nyugtázták a többiek, majd ők is hazatértek a virág kompozíciójukkal, szerencsére még időben, mert közben eleredt az eső. A házuk ablakából nézték, hogy egyre jobban, egyre nagyobb szemekkel esett, aztán záporzott, sőt úgy esett, mintha dézsából öntenék.

A gyönyörű ikebanát mindenki az ablakába tette, hogy sokáig tudjanak gyönyörködni benne és tartósan emlékezzenek erre a csodálatos napra.

A Föld ideje lejárt. A bolygón egyre több furcsaság történt. Még a tudósok se tudták megmondani a pontos okot, hiába kutatták. Azt viszont már biztos volt, hogy küszöbön állt a sajnos elkerülhetetlen katasztrófa.

Dzseni és Dzsoni, a két jóbarát az egyik éjjel különös álmot látott. Az űrből, odafentről különös tárgyak érkeztek a földre. Fényes, szív alakú tárgyak voltak, amelyek hihetetlen, fénysebességgel közlekedtek. Amikor a légtérbe értek láthatatlanná váltak, földet érve ismét visszanyerték eredeti színüket.

Dzseni és Dzsoni tátott szájjal nézték. Az egyiknek, amelyik hozzájuk volt a legközelebb, kinyílt az ajtaja és hét fénylény lépett ki rajta. Nem voltak magasak, de alacsonyak se, kövérek és vékonyak se, pont átlagos méretűek. Egyenest feléjük jöttek. Ijedtükben felriadtak, még kiáltottak is. Sietve léptek be szobájuk ajtaján a szüleik.

- Képzeljétek el, hogy mit álmodtam! – kezdtek bele. Szüleik figyelmesen végig hallgatták. Egy ideig néma csönd honolt a szobában, majd így szóltak. Hangjuk komoly és határozott volt.

- Mi harmadjára álmodtunk erről. Pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. – válaszolta édesapjuk.

- Sajnos az élet bonyolult, még mindig nem tudunk róla eleget. Viszont érkezett hozzánk egy segítség a világűrből. Minden országból két kiválasztott esélyt kap az életre. Ezek szerint nálunk ti lesztek azok. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor erről értesültünk. Nem is tudjátok, hogy milyen boldogság ez a mi számunkra, az a tudat, hogy ti esélyt kaptok arra, hogy egy új világban élhessetek. A fénylények elvisznek benneteket a bolygójukra. Ott fogtok élni, persze az ő törvényeik szerint, és amikor újra alkalmas lesz a Föld az életre, újra visszahoznak benneteket. – mondta az édesanyjuk.

- Mi az emlékeitekben fogunk élni. Ráadásul egyszer mindenki meghal.- felelte az édesapjuk.

- Értem. – mondták a kicsik könnyes szemmel, de valójában nem hiszem, hogy értették volna. Ki tudja.

- Ne búsuljatok, addig még van hét nap és hét éjjel, töltsük el a napokat együtt, tartalmasan, közösen. Kiránduljunk, beszélgessünk és nevessünk sokat. Legyen mire visszaemlékezni a hosszú- hosszú idő alatt.

- Rendben. - Olyan gyorsan repültek a napok, mint amilyen gyorsan a madár száll. Sokat beszélgettek, gyönyörködtek a számtalan csodában, elképedve nézték a zsongó életet, mézillatú, pompás növényeket, ámuldoztak a napkeltében és a naplementében. Tették mindezt mosolyogva, egymást sokszor átölelve.

A madarak viselkedésében szembetűnő változások következtek be. A kutyák nyugtalanok lettek, hangosan ugattak és jött a többi furcsaság egymás után. Elkövetkezett a hetedik nap. Elővették fényképeiket, nézegetni kezdték és beszélgettek róla. Számtalan kérdés volt, de mind megválaszolásra került. Eltelt a hét nap, vészesen közeledett az óra, a perc, és végül a pillanat. Zsebükbe rejtettek valamit, majd egymásra néztek. Szüleikkel kézen fogva elmentek arra a tisztásra, ahol már várták őket. Könnyes szemmel ölelték át egymást utoljára, aztán elindultak az ismeretlen jövő felé, megkezdődött a csillagközi utazás.

A fényes szív alakú tárgy fénysebességgel száguldott a Systema solaris (Naprendszer), 12 345-ös számával megjelölt Pax (béke) nevű bolygó felé. Rácsodálkoztunk a csillagos égboltra. Elhaladt a Föld mellett. Töméntelen űrszemét keringett körötte. – Jaj, nehogy eltaláljon valamelyik!- sóhajtottunk. Elsüvített a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, s az Uránusz nevű bolygó, és számos kisebb és nagyobb aszteroida mellett. Elrepült szabadon keringő testek, azaz az üstökösök között. Elhaladt a kentaurok és a mindenütt jelenlévő bolygóközi por mellett, míg egyszer csak megérkeztek.

Egy hosszú- hosszú lépcsőn ereszkedtek lefelé, mint utóbb kiderült a föld alá, mert ezen a bolygón mindenki ott élt. Buja, jószagú növényzet, különös állatok és egy értelmes humanoid faj, az AMOR (szeretet), élt ezen a bolygón. Intelligens technológiájukat tátott szájjal néztük. Felhőkarcolóik az égig értek. Elektromos járművek szállították az utasokat. Az áramot napelemek biztosították, ezért volt a levegő szennyezettlen, tiszta. Sok lakásban, munkahelyen robotok végezték a munkákat.

Nyelvük teljesen idegen volt számunkra. Kultúrájuk csodálatra méltó, mert olyan harmóniában éltek a környezetükkel, hogy az szinte hihetetlen. Emberfeletti tulajdonságokkal, szuperképességekkel rendelkeztek, amit eleinte nem is értettünk. Volt egy szent helyük, ahol a FényNap állt, ide jártak minden este imádkozni.

A napirendjük hasonló volt a miénkhez. Reggel keltek, reggeliztek, majd a felnőttek munkába indultak, a gyerekek óvodába, vagy iskolába. Ott ebédeltek, majd az után mindenki hazament. A családok minden szabadidejüket együtt töltötték. Zenei klubokba, kézműves szakkörökre, népművészeti foglalkozásokra járhattak. Kirándultak, sportoltak, könyvet olvastak, sakkoztak, játszottak és még felsorolni se tudjuk, hogy mennyi mindennel kapcsolódhattak ki, töltődhettek fel munka után a családok.

Ami számunkra furcsa, szokatlan volt, az az, hogy mindig mosolyogtak, szépen, nyugodtan beszélgettek, nem volt hangos szó, sem kiabálás. Senki se sietett sehova, nagy volt a nyugalom, mégis minden fontos dologra jutott idő. Akik kertes házakban éltek, munka után közösen kertészkedhettek. Mindenki megtermelte magának azt, amire szüksége volt.

Ami még nagyon érdekes volt a számunkra és nagyon tetszett, az az volt, hogy hétvégeken, amikor épp nem volt mit csinálni, vagy segítettek másoknak abban, amiben szükséges volt, vagy a mi szavainkkal élve társadalmi munkát végeztek. Ez lehetett egy közeli park, vagy játszótér rendbetétele, felújítása, vagy bármi hasonló. Ja, szemétszedésre nem volt szükség, mert minden patyolattiszta és rendezett volt.

Immár az emberiség utolsó része is itt élt. A többiek is ugyanúgy űrhajókkal érkeztek, mint mi, a Föld nevű bolygóról.

Teltek- múltak a napok. Az óvodában, az iskolában nagyon sokat tanultunk, egyre jobban fejlődött a teljes személyiségünk. Megfigyeltünk, tapasztalatokat szereztünk. Barátokra is szert tettünk. Egyre jobban megismertük a nyelvüket, és megszerettük ezt a világot. –De jó lenne, ha a Földön is így élhetnénk! Legfőképpen a harmónia tetszett. Az, hogy milyen összhangban éltek egymással és a természettel. Esténként mi is elmentünk a szent helyre, ahol a FényNap állt, imádkozni. Ilyenkor elővettük azt a zsebünkbe rejtett valamit. Tudjátok, hogy mi volt az? Egy fénykép volt az, a családunkról.

- Vajon mi lehet a szüleinkkel, és a Földi emberekkel? – szomorodtunk el. – Nem tudunk nekik valahogy segíteni? Nincs lehetőségünk megmenteni a Földet? De jó lenne visszatérni!- tűnődtünk el a FényNap előtt, melynek a fénye pont olyan volt, mint a mi Napunknak.

Eltelt egy év, két év, talán három is a Pax bolygón. Egyik alkalommal észrevettük, hogy a FényNap sugara valamiért különösen hosszúra nyúlt. Imádkozás után óvatosan, nesztelen surrantunk a nyomán, nehogy észre vegyen valaki. Egy hatalmas terembe értünk, egy tükörterembe. Izgatottan belenéztünk. A tükör azt mutatta, amit szeretnénk, amire vágyunk…

De jó lenne visszatérni!- méláztunk el a tükör előtt. Álltunk, álldogáltunk előtte egy darabig, majd hazamentünk. –Haza? Valóban ez a hazánk? – tűnődtünk el a ki nem mondott szavainkon.

Éjszaka újból különös álmunk volt. Egy fényes szív alakú tárggyal, fénysebességgel száguldottunk a Föld nevű bolygó felé. Elhaladtunk az Uránusz, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars, no meg számos kisebb és nagyobb aszteroida mellett. Elrepültünk szabadon keringő testek, azaz az üstökösök között. Elhaladtunk a kentaurok és a megszámlálhatatlan bolygóközi por mellett, míg egyszer csak megpillantottuk a Naprendszer ötödik legnagyobb bolygóját. Mélyen megérintett a látvány.

Az űrből egy gyönyörű kék gömböt láttunk. Rácsodálkoztunk a Földre. Békésen forgott saját tengelye körül. Hűségesen kísérte, keringett körülötte a Hold. Elképzelhetitek, hogy milyen gyönyörű volt! Rádöbbentünk arra, hogy mennyire sérülékeny és kiszolgáltatott a mi bolygónk, mint egy ma született csecsemő, és hogy mennyivel jobban kellene rá vigyáznunk. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcunkról és nagyot dobbant a szívünk.

Dzseni és Dzsoni, a két jóbarát álmosan, hatalmasakat ásítva, nyújtózkodva ébredt. Tátott szájjal néztek körbe a szobájukban.

- Csak álom volt? – gondolták megkönnyebbülve. Boldogan szaladtak oda a szüleikhez.

- Képzeljétek el, hogy mit álmodtam! – kezdtek bele. Szüleik figyelmesen végig hallgatták. Egy ideig néma csönd honolt a szobában, majd így szóltak.

- Még szerencse, hogy csak álom volt. Viszont az igaz, hogy bizony-bizony nagyon törékeny és sebezhető a mi bolygónk, és hogy mennyivel jobban kellene rá vigyáznunk. Milyen jó lenne, ha minden ember arra törekedne, hogy összhangban éljen egymással és a természettel!

Őszre hajlott az idő. A drága éltető napsugár már nem perzselte a földet, úgy, mint nyáron, hanem egyre gyengébben sütött. A szél viszont többször, erősebben fújt, az idő hűvösebbre fordult. A lombhullató növények levelei sárgultak, száradtak. A vadgesztenye is beérett. Ezen a fán élt Geszti Eszti és Godó sok- sok testvérével együtt. Úgy döntöttek, hogy ők pottyannak le elsőként a fáról.

- Csak ide a közelbe. Még sose voltam, de még kicsit se, távolabb az otthonomtól. Jó lenne körül nézni. Innen fentről mindent másképp látni, mint odalentről. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik kicsit odébb.

- Jó, rendben! Bevallom én is hasonlóképp vélekedek, mint te. Már nekem is többször megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne tapasztalatokat, ismereteket szerezni!

- Már lent is vagyunk. Milyen puha volt ez a csörgő- zörgő avar, amire ráhuppantunk!- mondta Godó.

- Igen! Meg se ütöttem magam. Ráadásul milyen izgalmas volt! – válaszolta Geszti Eszti.

- Na, menjünk! – Így is tettek. Mentek- mendegéltek, azaz gurultak és gurultak minél távolabb az otthonuktól. Egy kis idő múlva megpihentek egy fa tövében. Onnan nézték a gyönyörű világot. Közben észrevették, hogy a testvérei is követték őket. Ők is lehullottak a fáról. Ott feküdtek egytől- egyig, a fa tövében. Egyszer csak hangokat hallottak. Egy asszonyka közeledett gyerekekkel, kezükben fűzfavessző kosarakkal.

- Nézd, Godó! Megálltak a bokrétafa tövében. – mert ők így is hívták a vadgesztenyefát, de hívhatták volna akár szappanfának is, mert abba a családba tartozott.

- Egyelőre figyeljük őket, mi fog történni!- felelte Geszti Eszti. – Nézd, még a fa frissen lehullott kérgeiből is visznek egy jó adagot!

- Ezeket a gesztenyéket hagyjuk itt a földön. Nekünk elég annyi, amennyit felszedtünk. A vadaknak is fontos táplálék.- mondta fennhangon az asszonyka.

- Óvatosan, lassan, nehogy észre vegyenek!- Csendben, lábujjhegyen, pisszenés nélkül, tisztes távolból követték őket. Nem sokkal később egy takaros házhoz értek - Geszti Eszti és Godó tátott szájjal nézte, hogy az asszonyka a fa kérgéből, majd a magjából kenőcsöt készít. Kislánya árgus szemekkel figyelte. Mikor elkészült tégelyekbe tette, három kis üvegcsébe.

- Ó, az nagyon sok mindenre, hiszen gyógynövény! Persze, azért vigyázni kell vele, ahogy minden növénnyel. Nagyon jól kell ismerni a felhasználását, s csak akkor szabad alkalmazni, ha szükséges. A népi gyógyászat és a gyógyszeripar is felhasználja. Nagyon hasznos növény. A vadgesztenye levele és virága is felhasználható.

- Bizony! Minden része értékes. A törzséből bútorokat készítenek, illetve fajátékokat, evőeszközöket, konyhai felszereléseket, sőt fapapucsokat is faragnak belőle.

- Ahogy látod, én kenőcsnek, és mosószernek használom. Annak idején megtanította az édesanyám azt, hogy hogyan kell elkészíteni, hogyan kell használni. Most én is megmutatom neked.

- Gyere nyugodtan. Úgy sokkal jobb, ha társaságom is van. A kosár egyik fülét az egyik, másikat a másik fogta. A ház előtt letették a földre. A kisfiú egyszer csak elviharzott. Hamarosan két árral, gyufaszálakkal és ki tudja még mi mindennel tért vissza. A kislány érdeklődve figyelte a bátyját.

- Igen. Itt az egyik ár, odaadom. De vigyázz, mert veszélyes. Könnyen megszúr.

- Óvatos leszek, ígérem. - A fiú kivett a kosárból két gesztenyét: egy kisebbet és egy nagyobbat. Húga is így tett. A gyufaszál és az ár segítségével összeillesztették. Aztán fúrtak a test aljára négy apró lyukat a lábaknak, és a végére is egyet a faroknak. A füle kicsit nehezebben ment. De csak sikerült. Ezután a fiú a kislánynak is segített, mert egy kicsit lemaradt. Miután elkészültek, a két gesztenye baba következett.

- Nagyon tetszik!- mosolyodott el a kislány. A fa tövében ücsörgőknek elkerekedett a szemük.

- Igen! Pszt! Maradj csöndben! Figyeljünk. – Már majdnem elkészültek a figurák.

- Igen! Segítek megcsinálni. - Miután elkészült Geszti Eszti és Godó, valamint a két lovacska, játszani kezdtek velük. Amikor megunták a játékot, bevitték a szobájukba és az ablakba tették. Ez idő alatt Geszti Eszti és Godó odasietett a testvéreihez.

- Mi viszont szeretnénk maradni, jól érezzük magunkat a gyerekekkel.- mondta a másik fele. – Különben is, ki tudja, hogy mi vár ránk, odakint a szabadban. Jön a deres, szeles, zsémbes, vagy a cserfes, bőséges, szépséges, és kellemes ősz, aztán a fogcsikorgató, farkasordító, zord, fergeteges, pelyhes, vagy a jeges, és csöndes tél. Lehet, hogy fedél se lesz a fejünk fölött. Ki tudja.

- Ahogy gondoljátok! – válaszolta Geszti Eszti és Godó. Azzal sietve mentek, azaz gurultak tova. Amikor visszajöttek a gyerekek észrevették, hogy sok- sok gesztenye hiányzik a kosárból. Egy kicsit eltűnődtek, furcsállták a dolgot, de nem különösebben foglalkoztak vele. A maradék gesztenyéből figurákat raktak ki: csigabigát, virágot, fát, házat, autóformát és még ki tudja mi mindent. Egy fertály óra múlva visszarakták a gesztenyéket a helyére.

- Játsszunk! – ekkor a kisfiú újra elsietett. Ezúttal hibajavítót hozott ki. Pöttyöket festett a gesztenyékre.

- Jaj, de csiklandoz az ecset!- kacagtak föl a gesztenyék. - persze ebből a gyerekek semmit se érzékeltek. Amikor megszáradt, kezdődött a játék. Először a párokat kellett megtalálni, párosító játékot játszottak.

- Ügyes vagy! – így a kisfiú. Másodjára az idősebb nyert, harmadjára ismét a fiatalabb.

- Rendben. Egy pötty, kettő, három…- folytatták egészen tízig. Aztán azt játszották, hogy ki rendezi sorrendbe összekeverés után a leggyorsabban.

- De ügyes vagy! – örvendezett vele együtt a kislány. Folytatták tovább.

- Most nekem sikerült gyorsabban! – ujjongott a kicsi, vele együtt a nagy. A döntő játszámában teljesen egyszerre lettek kész, így az döntetlennel zárult.

- Mit szólsz hozzá, ha a gesztenyékből ugróiskolát csinálunk? – tette fel a kérdést a nagyobb.

- Juj, de jó! – lelkesedett a kisebb. Ketten együtt hamar elkészítették és jó sokáig játszottak vele. Amikor elfáradtak, összeszedték a gesztenyéket az utolsó darabig, és a fűzfakosárban bevitték a szobájukba.

- Úgy látom, hogy jó soruk van a testvéreinknek!- nyugodott meg Geszti Eszti és Godó. - Gyertek testvéreim, mi is menjünk játszani!- Így is történt.

/örökbefogadott testvérek: Pamacs, Pemzli a nyuszik, Mézi a méhecske, Lizi, Manci és Muki a mókusok/ , édesgyermek a kisegér.

Hol volt, hol nem volt, élt valahol Győr-Moson-Sopron vármegyében, a Nyugat- Dunántúlon, a Győri járásban, a Győri megyeszékhelyen, a Győri megyei jogú városban egy nagycsalád, a szülőkön kívül hét csöppséggel.

Nagyon szerettek sportolni. Minden hétköznap, késő délután sportklubba jártak. Hétvégeken a természetben, vagy a közeli nyaralójukban és a környékén, Hegykőn, amely a Fertő tó hatalmas nádasokkal övezett déli partján helyezkedett el.

Hosszú hétvége volt. A szülők összedugták a fejüket, hogy milyen meglepetést ajánljanak a csemetéiknek.

- Mit gondolsz drága férjem, rendezzünk egy sportjátékot különleges feladatokkal?

- Leutazunk Hegykőre. Számjegyekkel hét állomást jelölünk ki, ahova különféle sportfeladatokkal juthatnak el. Szép, ovális kövek fogják jelezni az útvonalat. Minden állomáson egy boríték várja őket egy különleges feladattal.

- Gyertek ide gyerekek! Most hosszú hétvége van. Arra gondoltunk, hogy leutazunk Hegykőre és egy különleges, ügyességi és kalandos játékot fogtok játszani. Mi leszünk a játékirányítók, a játékvezetők.

- Persze, hiszen nem versenyjátékról van szó. Ráadásul csak úgy tudjátok teljesíteni a rátok váró kalandokat, hogy közben támogatjátok, segítitek egymást.

- Hű, ez nagyon izgalmasnak, titokzatosnak tűnik!- felelte Pemzli a kilenc éves legidősebb.

- Igen!- kiáltotta izgatottan a négyéves Picur, az ötéves Mézi, a hatéves, Lizi , a hétéves Muki, és a nyolcéves Manci.

- Arra gondoltam, hogy az első állomásig sétáljatok el. A séta nagyon egészséges. Közben nézelődjetek, hogy mi mindent láttok. Amikor megérkeztetek az első állomásra, ott találtok egy borítékot. Pemzli, Manci és Muki olvassa fel a többieknek a tartalmát, majd a szerint cselekedjetek.

- Rendben, akkor indulunk!- jelentette ki Pemzli a legidősebb. A többiek követték. A szülők messziről figyelték őket. A kicsik jól megfigyeltek mindent, a fákat, bokrokat, leveleket, terméseket, virágokat, a gombákat, az elő búvó rovarokat és még sorolhatnám, hogy mi mindent. Annyira, de annyira nézelődtek, hogy letértek az ovális kövekkel jelzett útról.

- Azt hiszem, eltévedtünk. – felelte komoly képpel Pemzli. – De sebaj! Emlékszem, hogy merről jöttünk, így pontosan ugyanazon az útvonalon, ugyanarra, elindulunk visszafelé. Kövessetek.

- Rendben! – Hamarosan visszataláltak az ovális kövekhez. Fellélegeztek. Ahogy sétáltak tovább, egyszer csak Pamacs meglátott egy borítékot a faodú előtt.

- Nézzétek, itt van egy boríték! – miután jól megszemlélték a faodút, Pemzli felolvasta a levelet.

- Szökdeljetek páros lábbal előre kilencet és ott megláttok egy asztalt és hét ütőt. Asztaliteniszezni fogtok. Amikor véletlenül huszonnégyszer a hálóba megy a labda, hagyjátok abba a játékot és menjetek tovább a következő állomásig gördeszkával.

- De jót pingpongoztunk! – sóhajtott fel mosolygó orcával Picur, Mézi és Lili.

- Vegyük fel a gördeszkát és haladjunk tovább!- jelentette ki határozottan Pemzli.- Így is tettek. A gördeszkával gyorsabban haladtak. Igaz néha el is estek, de jól szórakoztak. Egyszer csak arra jött egy számukra ismeretlen valaki.

- Nem megyünk! – kiáltotta határozottan Pemzli. – Köszönjük, de idegentől semmit se fogadunk el és nem is közelítjük meg. Gyertek, siessünk tovább!- A többiek megfogadták a tanácsot és haladtak tovább a gördeszkával. Az idegen egy ideig szaladt utánuk, kínálgatva az édességet, majd egyre jobban lemaradt. A kicsik fellélegeztek.

- Ezt nem tudhatjuk, de fő az óvatosság! Sajnos még az ismerősökkel is vigyázni kell. Feltétel nélkül megbízni csak a szüleinkben és egymásban szabad.- válaszolta Lizi. Hamarosan megérkeztek a harmadik állomásra. Picur találta meg a borítékot, Manci olvasta fel a levelet.

- Kússzatok a kihelyezett akadályok alatt át. Amikor a kilencedik alatt is átjutottatok, álljatok fel, ott találtok egy patakot hét csónakkal. Üljetek bele és evezzetek át a túlpartra, és kerékpározzatok tovább az ovális kövek mentén a következő állomásig.

- De elfáradtam a kúszásban! – sóhajtott fel mosolygó orcával Picur, Mézi és Lili.

- Nézzétek, itt vannak a csónakok! - Azon nyomban beleültek. Nem volt ám egyszerű a feladat, mert sodrása volt a pataknak, de egymást segítve sikeresen átjutottak a túloldalra. Hogyan? Mielőtt elindultak volna egymáshoz kötötték a pici csónakokat egy jó erős kötéllel. A legidősebbek haladtak legelöl. Olyan erősen, olyan ügyesen eveztek, hogy az csak csuda! Kiszálltak a csónakokból, kikötötték őket és a kerékpárokkal haladtak tovább. Hamarosan megérkeztek a negyedik állomásra. Mézi találta meg a borítékot, Muki olvasta fel a levelet.

- Eddig nagyon jól teljesítettetek. Nagyon ügyesek voltatok. Íme, a következő feladat.

- Fussatok jó tempósan, majd a kihelyezett akadályok fölött ugorjatok át. Ne álljatok meg egy percre se, folyamatos legyen a futás, ugrás. Vigyázzatok, mert eldönthetőek, billenőek a gátak, az akadályok, amelyek felett ugrani fogtok. Amikor a kilencedik akadályt elhagytátok, gyalog menjetek tovább. Ott egy örömteli meglepetés fog várni. - Így is tettek. Honnan, honnan nem, hét aprócska kenguru ugrott eléjük és ökölvívást kezdeményeztek.

- Miért csináljátok ezt? Mi nem bántottunk!- kiabálták. Egyszerre csak abbahagyták. Valahonnan fentről gesztenye és makk zápor zúdult rájuk.

- Jaj! Jaj! Jaj! Ez meg mi? – kiáltottak kétségbeesetten felfelé nézve, amikor meglátták az aprócska majmokat.

- Miért csináljátok ezt? Mi nem bántottunk!- kiabálták. Egyszerre csak abbahagyták.

- Akkor meg vízzel spriccelték le őket. Néztek erre, néztek arra, egyszer csak meglátták a kis elefántokat.

- Miért csináljátok ezt? Mi nem bántottunk!- kiabálták. Egyszerre csak abbahagyták. Akkor látta meg a kiírást Pemzli, Manci és Muki: Állatóvoda.

- Hát ez nem egy örömteli meglepetés volt! Ilyen fogadtatást!- dohogtak magukban mind a heten.

- Ne haragudjatok! Nagyon unatkoztunk. Arra vártunk, hogy jöjjön erre valaki, akit megtréfálhatunk.

- Hát nem volt vicces! – dünnyögött Pamacs, amikor a többiek elnevették magukat. – Végül is az volt, csak váratlanul ért minket.

- Akkor dobálózunk gesztenyével és makkal? – szegezte a kérdést az állatkölyköknek Pemzli.

- Igen!- Nekigyürkőztek hát és buzgón, kacarászva dobálták egymásnak az apró erdei terméseket. Számolták kinek hány dobása ér célba. Nagyon jót játszottak. Ám egy idő után a legnagyobb így szólt.

- El kell búcsúznunk egymástól, mert tovább kell mennünk. Ám megígérem, hogy máskor is meglátogatunk benneteket.

- Rendben, várni fogunk!- búcsúztak el egymástól. Azzal mentek tovább az ötödik akadály felé, amit hamarosan meg is találtak. Pemzli felolvasta a levelet.

- Jól teljesítettetek a második állomáson. Azonban még nincs vége a megpróbáltatásoknak, de bízunk bennetek. Most csak annyit mondunk, hogy menjetek tovább a kövek mentén a hatodik állomáshoz.

- Hm!- vajon mi fog következni? – tűnődtek el a hallottokon. – No, menjünk akkor tovább! Ó, itt van hét görkorcsolya. Vegyük fel. Ezek szerint így folytatódik a mai kaland- így Pemzli. Mentek, mendegéltek, nézelődtek erre- arra. Mindent alaposan, jól megfigyeltek. Hallgatták a szél zúgását, a levelek susogását, a méhek zümmögését, a madarak trilláját és még oly sok mindent. Egyszer csak Manci megbotlott és beleesett egy mély gödörbe.

- Semmi baj! Testvéreim, ti maradjatok itt Manci mellett. Elszaladok segítségért.

- Pemzli hamarosan vissza is jött egy felnőtt kíséretében. Az egy hosszú kötelet leeresztett a gödörbe és így szólt:

- Jó! – így is történt. Megköszönték a segítséget, levették a görkorcsolyákat. Szépen egymás mellé tették és mentek tovább az utolsó, a hetedik állomáshoz. Menet közben az utolsó boríték is előkerült.

- Eddig nagyon jól teljesítettetek. Nagyon ügyesek voltatok. Büszkék vagyunk rátok. Íme, a következő feladat. Menjetek tovább a kijelölt úton. Különböző akadályok lesznek előttetek, azokat teljesítsétek. Utána majd meglátjátok, hogy hogyan tovább. Így is tettek. Hirtelen egy óriási mászófal állta útjukat.

- Ó, de jó! Ezt már olyan régen ki szerettük volna próbálni!- örvendeztek a lányok. Miután mindenki átmászott rajta, fokról fokra, mentek tovább.

- Olyan volt, mintha hegyet másztunk volna!- mondták a lányok. Ekkor megláttak egy acélvázas szánszerkezetet, amely négy acél korcsolyán siklott. Beleültek és elkezdődött a száguldás.

- Gyertek gyorsan a tisztásra, üljünk rá a picike farönkökre, közben vegyük föl az esőkabátot. Ilyenkor nem szabad a fa alatt tartózkodnunk, mert veszélyes lehet. Ha lenne a közelben egy kalyiba, behúzódnánk, de sajnos nincs.- Dörgött, villámlott, fújt a szél, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is ment a zivatar. Ők pedig mentek tovább.

- Nézzétek, íjak és nyilak vannak előttünk, ott pedig a táblák. Lőjünk ki mindegyikre tízet. – javasolta Muki.

- Milyen izgalmas, rendkívüli ez a mai nap!- jelentette ki Pemzli. A többiek helyeslően bólogattak.

- Itt meg egy kosárlabda!- reagált rá Mézi. – Aki háromszor beletalál a kosárba, az vezetheti a sort az utolsó állomás felé.

- De jó! De jó!- ujjongtak a kicsik. Végül Mézi lett a győztes. Így hát az ő vezetésével mentek tovább.

- Nézzétek, paintball!- kiáltott fel Mézi. Felvették a védőruhát és elkezdődött a csata. Megpróbálták egymást festékgolyókkal eltalálni. Hamarosan mindenki csupa- csupa paca lett. Miután kijátszották magukat, tovább mentek, a sor élén természetesen Mézivel.

Pemzli javaslatára gyalogos természetjáró, tájékozódási, túraversenyt rendeztek. Mindenki elővette az iránytűjét és elindult. Ügyeltek arra, hogy fél szemmel az ösvényt figyeljék. Egyszer csak megérkeztek a célba. Ott vártak rájuk a szülők.

Nagyon megdicsérték őket. A kicsik a nyakukba ugrottak, majd nem győzték mesélni élményeiket. Miután mindent elmondtak, majd egymás szavába vágva a lelkesedéstől, az izgalmaktól fűtötten, lassacskán elindultak haza, a vidéki házba.

Képzeljétek el, hogy Guntur, a Gibbon és Bitang, az orangután egy áthatolhatatlan őserdőben élt, természetesen nem egyedül, hanem szépséges, egyedülálló élőlényekkel ezen a világvégi Indonézia nevű szigeten.

Az esőerdőben, a bozót mélyén délcegen lépdeltek a tigrisek, lombok között röppentek a színes tollú papagájok. Üregéből dugta ki orrát a tobzoska. Vad elefántcsorda vonult el dübörgő léptekkel, fürödni igyekeztek. A hosszú szarvú orrszarvú élelmet keresett és még reggeltől-estig sorolhatnám azokat a csodálatos élőlényeket, amelyek itt éltek.

Bitang, az orangután egy égig érő, hatalmas fán élt. Mint egy akrobata, olyan kecsesen ugrált fáról-fára hosszú-hosszú liánokba kapaszkodva. Igencsak óvatos volt. Mielőtt megfogott egy faágat, meggyőződött arról, hogy elég erős-e. Kapaszkodóját egyszerre csak az egyik kezével engedte el, a másikkal fogta, nehogy véletlenül leessen.

Guntur, a Gibbon hosszú karjaival és lábaival meglepően ügyesen és gyorsan ugrabugrált a fákon az üde, zöld tisztások és a csillogó vízű patakok fölött.

Bitang, épp a kedvenc csemegéjét, a fügét verte le a fáról egy hosszú bottal. Jóízűen majszolta az édes gyümölcsöket, amikor ráköszönt barátja, Guntur.

- Köszönöm nem. Már ettem, leveleket, a virágokat és rügyeket. Jól laktam. – Miután Bitang is teletömte bendőjét, sétálni mentek.

Ahogy mentek, mendegéltek a sűrű, örökzöld, párás erdőben, hirtelen eleredt az eső. Mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult le a földre. Gyorsan fedezékbe vonultak. Tátott szájjal csodálták az özönvízszerű esőzést, még a beszélgetésről is megfeledkeztek. Aztán egyszer csak amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen elvonult. Hamar megszáradtak, mert nagyon meleg volt az esőerdőben annak ellenére, hogy a nap itt nagyon fukarul bánt a sugaraival.

Tovább mentek-mendegéltek. Már alkonyodott. Egy világos sárgásbarna, vagy talán középbarna, fekete pettyekkel tarkított bundás ragadozó tűnt fel a láthatáron.

Guntur és Bitang úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy először észre se vették.

- Jó estét, jó estét! – köszönt alig hallhatóan a gibbonra. - Na, komám, most megeszlek! – nyalta körbe a szája szélét a leopárd. Becserkészte a prédát, majd nekiveselkedett, és futni kezdett, hogy elkapja. Guntur azonban észrevette, és egy szempillantás alatt felmászott a fára.

- Segítség! – kiabálta eközben. –Gyorsan, gyorsan, fel, fel, fel!- kiabálta félelmében. A leopárd meg azon nyomban ugrott utána. Egy jó ideig üldözte őt a ragadozó, de lassacskán alulmaradt és tovább állt. Guntur meg lemászott a fáról.

- Nyugodj meg. Elmúlt a veszély. Nagyon ügyesen kitértél előle! – dicsérte barátja.

Tovább mentek-mendegéltek. Már jócskán sötétedett. Ekkor orvvadászok tűntek fel. Hátukon bőrt, szőrmét, agancsot, és szarvat vittek.

Guntur és Bitang felhúzták a nyúlcipőt és inalni kezdtek az ellenkező irányba. Az orvvadászok előkapták a puskájukat és már lőttek is: „durr”, „durr” „durr”! – azonban szerencsére mindegyik lövés cél tévesztett. Guntur és Bitang azonban megállás nélkül szaladt, futott, ugrált, amilyen gyorsan csak tudott. Az orvvadászok újra céloztak: „durr”, „durr” „durr”! – azonban most se sikerült eltalálniuk őket. Addigra teljesen eltűntek a dzsungel sűrűjében. A vadorzók is feladták.

A nap hátralevő részében már nem történt semmi különös. Guntur és Bitang jóízűen, önfeledten beszélgetett, hancúrozott a tisztáson, és sétált a buja, sűrű erdőben, a meseszép növények között.

Valahol messze, messze, künn a tengeren, ahol kékséges kék a víz, amely olyan színű, mint az ég, s olyan átlátszó, mint a lakk, vagy mint a függöny, esetleg a hártya, ott ringatózott a jámbor hullámok hátán egy palack.

Jól érezte magát a szelíd fodrokon, hasát, vagy a hátát süttette, s élvezte, hogy cirógatta a napsugár. Az ám! De ez a palack nem olyan hagyományos volt, hanem különleges. Légmentesen elzárták és a belsejében, - ni, csak!- mintha, egy papírtekercs lett volna. Szóval ott lebegett a hátán, a hatalmas tengeren, élvezte a hullámok lágy sodrását.

Teltek-múltak a percek, órák, napok, hetek, hónapok, talán még az évek is, amikor egyszer csak partot ért a palack, a homokban megfeneklett, csak a nyaka látszott ki.

Épp ott körözött a víz felett Rózsi, a rózsás gödény, vagy inkább a rózsás pelikán. Halakra vadászott, amikor megpillantotta azt a valamit a parton. Kíváncsian szállt le mellé.

- Vajon mi lehet ez? - Nézegette jobbról-balról, fentről-lefelé. Eközben v-alakban megjelentek, s leszálltak a társai is.

- Mutasd!- mondta az egyik. - Ők is nézegették jobbról-balról, fentről-lefelé.

- Palackposta. Már hallottam róla. A hajóról a vízbe dobnak egy jól lezárt palackot, benne egy nagyon fontos üzenettel. A tengeráramlatok tovasodorják, amig valakinek a kezébe kerül. Aztán az üvegben levő papirost elolvassa és tudatja a tartalmát másokkal is.

- Rendben! – így is történt. Rózsi belekezdett, pelikán társai csöndben, figyelmesen hallgatták.

- Itt lakom a Kárpát-medencében hét éve. Van tizennégy testvérem. Ha megtaláltad és olvasod, a levelemet tudd, hogy szeretettel várlak akárki is vagy a társaiddal együtt. Sok szeretettel: Róza, egy rózsás pelikán.

Különös kiáltással felröppentek, egészen a felhőkig, és elsuhantak a tenger fölött, sebesen suhogtak szárnyaik, az ismeretlen, messzi-messzi új élet felé.

Hol volt, hol nem volt, Közép-Európától följebb, még Észak- Európától is, sőt Skandináviától is, valahol messze-messze, volt egy tenger.

Hideg volt, nagyon hideg, jéghideg a vize. Itt hajózott a csúf, de nagyon jóságos, és kalandvágyó Rattus. Már napok óta utazott, szelte a habokat a bárka.

Eleinte csak a tenger mélyében morajlott, zúgott, háborgott valami, valami baljóslatú. Közeledett a vihar. A hajót egyre magasabbra dobálták a fodrok, egyre gyorsabban sikamlott a vízen. A vihar szinte a fellegekig korbácsolta a tenger hullámait.

Rattus rémülten kormányozta, próbált kitérni a tornyosuló hullámok elől. Egyre sötétebb felhők takarták el a napot, s be az eget, s messze villámok villantak, amit fülsiketítő mennydörgés kísért.

Már recsegett-ropogott a hajó. A kapitány, vagy matróz, talán mindkettő egy személyben, erősen fogta a kormányt, próbált navigálni a hatalmas viharban, de egyre kevesebb sikerrel. A hajót erősen verte, püfölte, ütlegelte a víz hatalmas ereje. A fedélzeten átcsaptak a hullámok, aztán:- Reccs! Reccs! Reccs! –tört ketté a hajó.

Hirtelen megdőlt és süllyedni kezdett. Rattus most látta csak, hogy mekkora bajban van. Váratlanul fejest ugrott a vízbe és amilyen gyorsan csak tudott, tempózott el-el, messzire a roncsoktól, nehogy a sodrás lehúzza a mélybe. Egy hullámokon sodródó fadarabba kapaszkodva próbált életben maradni. Nagy nehezen sikerült a tetejére mászni és erősen fogva a széleket ráhasalt.

Telt-múlt az idő, az orkán erejű szél és a hullámok is csitulni kezdtek, gyengültek, aztán egyszer csak minden elcsendesült. Elvonultak a felhők és újra kisütött a nap.

Ekkor vette észre, hogy a hullámok a partközelbe sodorták. Rattus erőt vett magán és erőteljes karcsapásokkal kiúszott a partra. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy jókora cápa követte óriásira tátott szájjal, vicsorgó fogakkal. De ő már biztonságban volt, partot ért.

Leszállt a deszkáról és elindult a sziget belseje felé. Egyszer csak valamiben megbotlott. Lenézett a lábaihoz, hát egy ütött-kopott ládika volt az. Kíváncsian kinyitotta.

Tudjátok, hogy mi volt benne? Nem volt más, mint egy térkép. Kíváncsian kihajtogatta, nézegette és meglátott rajta egy nagyon nagy „X” jelet.

- Ó, ez egy kincses térkép! Megyek, megkeresem a kincset.- Nagy örömmel elindult abba az irányba, amit jelzett a térkép. Végig az útmutatást követte. Egyszer csak elért egy nyírfaligetbe, ott is a leges legmagasabb nyírfához. A fa tövében ásni kezdett. Érezte, hogy valami kemény tárgyba ütközött. Óvatosan kiásta. Egy ládika volt. Keresni kezdte a kulcsot is hozzá. Hamarosan rátalált kicsit arrébb a földben. Felnyitotta és lássatok csodát! Volt benne arany, gyémánt és rengeteg csengő-bongó érme. Hű, de megörült neki!

Óvatosan körülnézett, nem jár-e a közelben valaki? Egy teremtett lelket sem látott. Nekiveselkedett, kivágott néhány erős fűzfát, abból hajót fabrikált, majd rátolta a vízre. Beleült és a kincsekkel megrakodva hazaindult. Szerencsére most elkerülte a vihar, nyugodt, tükörsima volt a tenger. Egy csapat delfin kísérte Rattust egy jó darabig. Egyszer csak hazaért. A kincseket hazavitte és szétosztotta népes családja között, mindenkinek egyformán.

A süvítő szél elkergette a telet. A cirógató napsugár, a szelíd szellő, az éltető eső előcsalta a hóvirágot, a zsenge füvet, a dalos madárkákat, a rügyeket, a bimbókat és a rovarokat is. A természet hirtelen megtelt élettel, finom illattal, édes dallammal, kellemes zenével, hisz hosszú-hosszú hónapokon át az erdőben, a réteken, sőt még a vízparton is néma csend honolt.

Snoopyéknál a minap megszületett Fifi, a kisnyúl. Mindenki nagyon boldog volt a népes családban, mert már nagyon várták a legifjabb jövevény érkezését.

Hédinek, az idősebbnek a keresztanyukája a még gyenge anyának néhány napig ételt vitt, hogy megerősödjön.

- Drága uram! Viszek Snoopy asszonyságnak levestésztát, tyúkot, bort és pálinkát, mert még biztosan nincs ereje főzni.

- Jól teszed, asszony! - A finom étektől hamar erőre kapott az asszonyka. Hozzákezdett, vagyis inkább folytatta a teendőit, és nevelte, tanította a szekérnyi csöppséget is.

- Kedves, jó szomszédasszony, lennél komaasszony? – kérdezte egyszer, amikor épp a járdát sepregette.

A koma és a komaasszony megköszönte a megtiszteltetést és egy bőségtálat, azaz komatálat küldött a Snoopy családnak ajándékba.

- Mit gondolsz, ha megtöltöm az ajándékkosarat répákkal, káposztával, mindenféle zöld növénnyel az méltó ajándék?- kérdezte urát a komaasszony.

- Az! Nagyon fognak neki örülni. De tegyél még hozzá nyugodtan pongyola pitypangot, zellert, céklát, retket és egy flaska vizet is. Ó, és persze pár darab piros tojást is, úgy jelképesen!

- Rendben. Így ni! Kész is van. Még egy nagy masnival átkötöm az átlátszó fóliát a kosáron.

- Igen, de csak a három legnagyobb, a többiek majd legközelebb másban fognak segíteni.

- Jó!- Viszem én a nagy kosarat. Bolyhos, te hozd légy szíves azt, ami a cifra tányérban van.

- Igen, persze. – Épp hogy elindultak, amikor nem is tudom, hogy hogyan történt, valójában senki se, de egyszer csak Folti megbotlott, vagy talán véletlenül meglökték, tényleg nem tudom, de elesett és fölhöz csapódott a pálinka. Az üveg ezerfelé tört, a nedű pedig kifolyt.

- Ugyan, semmi baj! Álljatok jól hátra, nehogy valaki megsérüljön. Összeszedem a szilánkokat, így ni, most feltörlöm a pálinkát. A bornak nem esett baja?

- Nem!- felelte Folti. – Drága, uram! Hozz légy szíves egy másikat a kamrából, szerencsére van még egy üveggel.- Így is történt.

Elindultak hát a szomszédba. Illendően köszöntek, átadták az ajándékokat, majd a jókívánságok után elbúcsúztak és hazamentek.

Húsvét utáni vasárnap, azaz fehérvasárnap, amikor a szülők és a meghívott vendégek nagy dínomdánomot csaptak, Snoopy uraság bejelentette a következő megszületendő apróság keresztszüleinek a nevét.

Csapra ütöttek egy nagy hordót, azaz a hordó fenekén levő lyukba beleverték a csapot, hogy kisebb edénybe folyathassák ki a tartályban levő italt. Aztán a vendég bakok nekifogtak az ivásnak. Annyit ittak, hogy jól berúgtak. Dülöngéltek jobbra-balra, aztán nekikezdtek dajdajozni! Egyik jobban kurjantgatott tánc közben, mint a másik. Az anyanyulak meg eközben beszélgettek, ettek, ittak. Hetet ütött az óra.

- Üsse kő! – mondták a vendégek. –Ettünk, ittunk, jót mulattunk, most búcsúzunk. – Felcihelődött a sok vendégnyúl és elment. Azaz, hogy inkább támolygott, hisz alig álltak a lábukon. Az egyik a küszöbben botlott meg, jól beverte a lábát. A másik a falba ütötte a fejét, a harmadik a könyökét az ajtófélfába és még sorolhatnám. Miután minden elcsendesedett, az asszonyka is rendet rakott, még beszélgettek egy keveset.

- Rendben, de tudod kedvesem egy név nem elég, mert a mi családunkban akár öt nyuszi is születhet.

- Nem, nem szükséges. – Ezen aztán jót kacagtak, még a hasukat is fogták nevettükben.

Telt, múlt az idő. Fifi is nagyobb lett és már az újabb kölykök megszületését várta a család. Már jól benne jártak a tavaszban, a húsvét is elmúlt. Fifi és testvérei a réten versenyeztek. Hogy mit? Répagyűjtő versenyt rendeztek.

- Mit gondoltok? Vajon mindig a leggyorsabb nyuszi gyűjtötte össze a legtöbb répát?

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy tyúkanyó, s annak tizennégy tojása. Épp kotlott.

Tizenhárom csibe már megszületett. A tizennegyedik, még meg se mozdult. Tyúkanyó türelmesen ült rajta, melegítette, óvta, védelmezte, de csak nem pattant fel a tojáshéj.

- Ó, te féleszű, kolontos- mert biztosan az leszel-, csúfolták a csibék- miért nem pattansz ki végre és jössz ide közibünk?- de nem történt semmi. A csibék erre elmentek.

- Felállok róla egy percre, csipegetek valamit, mert megéheztem-gondolta tyúkanyó. Így is tett. A tizennegyedik tojás meg csak erre várt.

Alighogy elment tyúkanyó, a tojás felkászolódott, kiugrott a fészekből s elindult világgá.

Ment, mendegélt, azaz hogy inkább gurult, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: - Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a szél, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, csak észre kell venned! – A tojás kigúvadt szemekkel, tátott szájjal nézett körül, de semmit se látott. Ment tovább, mendegélt, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: - Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a felhő, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, csak észre kell venned! ! – A tojás tágra nyílt szemekkel, s eltátott szájjal nézett körül, de semmit se látott. Ment tovább, mendegélt, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: - Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a Nap, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, csak észre kell venned! – A tojás elképedve nézett körül, de semmit se látott. Ment tovább, mendegélt, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: -Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a Hold, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, csak észre kell venned! – A tojás ámult-bámult, de semmit se látott. Ment tovább, mendegélt, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: -Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a sok csillag, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, csak észre kell venned!– A tojás hüledezett, de semmit se látott. Ment tovább, mendegélt, s amint ment, folyton csak azt mondogatta hangos szóval: -Hej, ha megtalálnám a csodát! Hej, ha megtalálnám! - Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele a Hajnal, hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

- Körülötted van a csoda, mégpedig minden pillanatban milliónyi csoda, csak észre kell venned!- A tojás ekkor leült egy köre és gondolkodóba esett.

- Mindenki azt mondja, hogy itt van körülöttem. De hol? - Ekkor lehunyta a szemét.

A pirkadat kellemes pírt varázsolt a tojás orcájára. A szellő megcirógatta.

Ekkor kinyitotta a szemét és körülnézett. Az előtte nyíló tulipán vágyat és örömet ébresztett benne. A nyíló virág szirmán a harmatcsepp beragyogta a lelkét. Az énekesmadarak lágy melódiája a szívéhez szólt. A zsongó, aprócska bimbózó élet az előtte elterülő réten, a mellette csörgedező kispatak, megdobogtatta a szívét. A rügyező fák ámulattal töltötték el. A kavargó üde, friss illatok szomját csillapították. A távoli hegyek hófehér csipkéi varázslatos látványt nyújtottak. Észrevétlenül szálltak el felette a percek, az órák. Délután felhők gyülekeztek az égen. Meglepődve nézte változatos formáit. Aztán egyszer csak besötétedett. Narancsvörösben úszott az égalja.

- Hogy ez milyen szép!- kiáltott föl akaratlanul. Szabálytalan felhők borították az eget. Aztán feljöttek

- Észrevetted körülötted a csodát? – súgta a fülébe az árnyék. A tojás elgondolkozott.

- Igen! – kiáltott fel kitörő örömmel. – Igen, megtaláltam. Azzal hazaindult. Tyúkanyó és a testvérei már nagyon várták.

- Igen, megtaláltam. – mondta mosolyogva és visszaült a fészekbe. Tyúkanyó türelmesen ült rajta, melegítette, óvta, védelmezte. Reggelre felpattant a tojáshéj. Megszületett a legkisebb kiscsibe. Rámosolygott tyúkanyóra és a testvéreire, majd átölelte őket.

A minap Pizsu, nagyot ásítva ébredt fel a legújabb kedvencében, egy dobozkában.

– De megéheztem! - Azzal elindult egérvadászatra, a két idősebb testvére után. Az ám, de menetközben véletlenül megbotlott valamiben.

- Igen, egy fényképalbum. – felelte cica mama. A mi családunké. Nem tudom, hogy került ide.

- Rendben. Ezen a képen, itt középen te vagy, alighogy megszülettél. Melletted jobbról és balról a testvéreid, mögöttetek pedig Én és apukátok.

- Most se vagy sokkal nagyobb!- mosolyodott el cica mama és megsimogatta Pizsu fejét.

- Ezen a képen a nagyszülők vannak, az Én anyukám és apukám, azaz a Ti nagymamátok és nagypapátok.

- Azért, mert rokonok vagyunk. A hozzátartozók sokban hasonlítanak egymásra. Örökölhetjük a szemszínt, arcformát, alkatot és még ezeken kívül is sok-sok mindent. – Cica mama várt egy keveset, de nem jött több kérdés- akkor válassz kérlek, egy újabbat.

- Ez a fotó milyen furcsa színű! Nem színes és nem is fekete-fehér, kicsit olyan mustáros.

- A Ti dédszüleitek láthatóak. Ennek a képnek is van egy párja, nézd, ez!

- Azt jelenti, hogy az egyik képen az én nagyszüleim, a másikon apáé vannak, azaz nektek dédszülők.

- Hű, de érdekes! Ezen a képen kik vannak? Nagyon régi lehet, mert csipkézett a széle, még sose láttam ilyet. Ennek is!- emelt ki egy újabbat.- Milyen szép ruhában voltak!

- De megéheztem! Anya mesélsz majd még máskor is? Nagyon érdekes, amit eddig mondtál.

- Természetesen. Csak szólj, és akkor előveszem őket. Most viszont elteszem a helyére.

- Rendben! – kiáltotta és már futott is egérvadászatra, a két idősebb testvére után.

Kellemes nap volt. A hangulatos tónál, a sejtelmes nádas közelében Pizsi, Pamacs és Pejkó kedvet kapott a hajózásra. Kibéreltek egy vitorlást és elindultak. Fújt a szél, ezért hogy jobban haladjanak a vízen, Pizsi, a kiscica kibontotta a vitorlákat. Nagyon élvezték, ahogy szelte a hullámokat a hajó. Egyszer csak egyre sötétebb, egyre dühösebb fellegek jöttek, és egyre haragosabban fújt a szél. Aztán villámlott, majd dörgött és egyre nagyobb hullámokat korbácsolt a dühöngő szél. A hajó egyre jobban billegett jobbról-balra, a szélvihar csak úgy lökdöste.

- Félek!- reszketett Pejkó, a kiscsikó. Nézett erre, nézett arra a hajóskapitány, azaz Pizsi, a kiscica. Már közeledünk a parthoz, nem lesz baj. A közelben egy sétahajó tűnt fel.

- Rendben! Köszönjük!- felelte Pizsi. – Jaj, a mentőmellények, gyorsan vegyük fel!- osztotta ki őket. - Bár remélem, hogy nem lesz rájuk szükség!- gondolkodott magában. A vitorlás jobb hátsó sarka már szinte teljesen elérte a víz szintjét.

- Jaj, csak lejjebb ne süllyedjen!- esett kétségbe Pizsi- bár igyekezett ezt nem mutatni barátai felé. A vitorlákat is már rég bevonta Pamacs és Pejkó, de még így is megtépkedte a szörnyű vihar. Hirtelen zuhogni kezdett.

- Na, még ez is! – bosszankodott a csuromvizes kapitány. Pamacs és Pejkó is bőrig ázott. Aztán csitulni kezdett a szél, az eső is elállt, sőt még a nap is kisütött, de ők addigra már partot értek.

- A következő kiránduláson óvatosabbak leszünk!- jelentették ki mindhárman fellélegezve.

Bár mindhárman jól tudtak úszni, nagyon örültek annak, hogy ennél nagyobb baj nem történt.

-Vajon milyen lesz a cirkusz? Hallani már hallottam róla, de nem voltam ott még sosem. Jaj, olyan izgatott vagyok! – morfondíroztam magamban. Az óvó nénik, s a dadus néni kíséretében felszálltunk a buszra. Minden nagy, egy kicsi mellé ült. Az óvó nénik és a dadus néni becsatolták az öveinket és hátra dőltünk. A sapkát le lehetett venni és még a kabátot is kicipzározhattuk. Persze volt, akinek segíteni kellett. Csendesen beszélgetni kezdtünk a szomszédunkkal, és közben nézelődtünk. Először autópályán mentünk, majd Budán keresztül át a hídon, míg végül Pestre értünk. Mennyi új dolgot láttunk! Volt, akinek az utazás is új volt, mert még sose ült buszon. Amikor megérkeztünk a cirkuszba hangosan köszöntünk, mert így illik. Ezután a ruhatárba betettük a kabátunkat, sapkánkat, persze segítséggel. Ha leesett, szó nélkül fölvettük. Ezt követően leültünk a helyünkre és azon nyomban elámultunk.

- Ó, de óriási ez a cirkusz! Zene szólt és villództak a fények. Nagyon szép! - ámuldoztam magamban. - A porondmester köszöntött minket. Jé, a nézőtéren még több óvodás csoport is van! Olyan sok a gyerek, hogy meg se lehet számlálni- tűnődtem. Egyszer csak elkezdődött az előadás. Sötét lett, aztán fokozódtak a fények. Nézd, a függöny mögött állnak a tornászok!- súgtam a társamnak. Aztán el is csöndesedtem, hisz ilyenkor nem illik beszélgetni, ahogy enni, inni, és telefonálni sem. Milyen szép a ruhájuk! - hüledeztem.

Tapsvihar szállt és nőttön- nőtt a hangulat. Szálltak, pörögtek az artisták. Mily kecsesen mozogtak! Jé, néma csönd lett! Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, elképedten tátotta a száját - persze én is. Szállt a tapsvihar és egyre felfokozottabb lett a hangulat. Jé, gyerekek is vannak köztük! Biztos élvezik a dolgot, hisz kis koruk óta megszokták a porondot. De jó lehet nekik, hisz mindig együtt van a család apraja, nagyja! Mily csodálatos lehet, olyan, mint egy szép álom, feldobva a levegőben, szállni, pörögni,- s én nézőként, tátott szájjal csak mélázom! Nézd, ott a bohóc, zenebohóc, olyan vicces! Úgy kacagtam, hogy alig bírtam abbahagyni. Aztán a lélegzetem is visszafojtottam, hiszen a levegőben, éppen egyensúlyozott a kötéltáncos. Tapintani lehetett a csöndet.

- Hatalmas tapsvihar csattogott. Úgy sajnálom, hogy vége lett! Még maradtam volna. Ahogy élményektől dagadozva mentünk ki:

- Produkció! Világszám! Tessék, csak tessék! - kiáltotta a porondmester az arra járóknak. A hazaúton még a buszon kibámulva is a porondot láttam magam előtt és nagyokat sóhajtottam. De jó volt! – Aztán megérkeztünk az óvoda elé. Apukám már várt. Tágra nyílt, sugárzó szemmel meséltem el élményeimet apukámhoz fordulva. - Apukám, veszel nekem bűvész dobozt? - Drága, Csipke!- nézett komolyan a szemembe. – Sajnos nem tudok venni neked, mert arra nekünk nem telik. Megérted ugye? Viszont, ha szeretnéd, megmutatok neked egy bűvésztrükköt, amit még az én apukámtól tanultam. Ha gondolod, meg is taníthatom neked. Mit szólsz hozzá? – Igen, jó lesz! – mondtam boldogan.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy icipici róka.

Ez az icipici róka egyszer egy szép teliholdas éjszakán beszökött a baromfiudvarra, hogy élelmet szerezzen magának. Ahogy osont, lopakodott lábujjhegyen, meglátott valamit. Azt gondolta, hogy egy kövér csirke, vagy egy digi-dagi tyúk lehet, ezért egyre jobban felbátorodott.

Azonban a szél elkezdett fújni és felébresztette Mázlit. Megérezte az icipici róka szagát és bátran ugatni kezdett: vaú- vaú- vaú! Felébredt Hópehely is, aki ott bóbiskolt mellette. Ő is rákezdte: Miaú- miaú- miaú! Aztán fújt: frrrr-frrrr, frrr-frrr és előkapta hegyes karmait fenyegetően a vörösbundás felé.

Szaladt Mázli, futott Hópehely, hogy elüldözze a ragadozót. Erre iszkolni kezdett az icipici róka is, egyenest a sűrű erdő felé. Az erdő szélén abbahagyták az üldözését és visszaballagtak a házukba. Sose látták többé arra az icipici kisrókát.

- Egyszer régen, nagyon régen, nagy szegénységben éltek az emberek…- kezdett bele nagyi az esti mesébe, majd folytatta: - sajnos nem volt igazságos az uralkodó.

Egy napon, március közepén egy ifjú elhatározta, hogy véget vet ennek. Szívük tele volt szeretettel a hazájukért, lelkük tiszta volt, mint a hó és nemes.

Ekkor már Pillecukor egy édes álomfelhőn ült. Kis gumicukor katonák zsinóros magyar viseletben, sarkantyús csizmában, csákóval a fejükön, szívük fölött kokárdával felpattantak a díszes lovaikra. Hunor, a kis gumicukor huszár, kezébe vette a trombitáját és megfújta.

- Előre! – szólt, majd megindult a sereg. Száguldottak a paripák a szélnél is sebesebben, csattogtak a kardok pengéi, nyomukba tiri-tarka virágok hullottak le a földre, beborítva a fázó földet. Folyt a csata éjjel és nappal, röppentek a gumicukor golyók az ágyúkból.

Amikor elfáradtak visszavonulót fújt Hunor, a kis gumicukor huszár és bevonultak a gumicukor erődbe megpihenni. Másnap tovább folyt a csata. Ekkor az ágyúkból már arany dukátok és ezüst tíz és húszkrajcárosok kezdtek kiröppenni, a virágszirmok mellett.

Egy idő után annyi tiri-tarka virág takarta be a földet és annyi, de annyi arany dukát és ezüst tíz és húszkrajcáros, hogy elveszett benne az ellenséges sereg. Ekkor hófehér galambok jelentek meg az égen és szálltak le a földre. Hunor, a kis gumicukor huszár belefújt kürtjébe:

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy tiri-tarka rét. Ezen a tisztáson, a gyönyörű, színpompás, illatos virágok a bimbóikat bontották.

A madarak éneke egyre gyakoribbá és hangosabbá vált, ahogy készültek a párkeresésre és fészekrakásra. A jó idő beálltával a rovarok is kirajzottak. Zsongott a rét a duzzadó élettől. Mosolyogva nézett le odafentről a gyengéd nap.

Hirtelen esőfelhők szálltak fel, benne a cseppecskék növekedtek, mely egyszer csak eltakarta az eget és a napot. Villámlott, aztán dörgött.

ess, eső, ess!- dalolták a bimbók, a rügyek, a kismadarak, és még az aprócska rovarok is. Egyre hevesebben hullt a zápor.

A rét mögött óvatosan előbújt a nap és előtte egy prizma bontakozott ki az égen.

- Mi ez a szépség odafent?- tette fel a kérdést az egyik aprócska rovar, a méhecske.

- Igen. A szivárvány egy fénytörés. Akkor keletkezik, amikor a napból érkező fehér fény a levegőben lévő vízcseppeken, egészen apróra szétszóródik. Másképpen, úgy, ha a levegőben lévő vízcseppeket a nap sugara alacsonyan éri. Akkor a legcsodálatosabb a szivárvány, amikor az égbolt felét még felhők takarják, mi pedig a napnak háttal állunk.

- Tényleg? Nem is gondoltam volna!- hüledezett egy bodobács. Jött a légy és a szúnyog, festékeket, két ecsetet és két vásznat hozott.

- Valóban- mosolyodtak el-, milyen érdekes! – tátotta el a száját eközben egy aprócska lepke.

- Milyen sok színből áll a szivárvány! – állapította meg döbbenten egy katicabogár.

- Valóban, pontosan hét színből áll: vörös, narancs, sárga, zöld, indigó, kék és ibolya. Ez a sorrendje. A színek sorrendje soha sem változik.

- Ezt is kipróbáljuk.- felelte a légy és a szúnyog. - Pontosan hét színt festünk: vöröset, narancsost, sárgát, zöldet, indigót. Az utóbbi olyan színű, mint az éjszakai égbolt. Aztán a kéket és a kissé lilás ibolyát, amit félkör alakban látunk. Ez a sorrendje. A színek sorrendje soha sem változik. – dünnyögték elégedetten.

Gyönyörű szivárványt festettek a vászonra. Még a fénylő napsugár is megcsodálta.

- Szervusz, kedves Január! Boldog újévet kívánok! Mit hoztál magaddal? Csillagos eget és szép napfényes időt.

- Jaj, de jó! Köszönöm szépen! Ezek szerint,- mivel csillagokkal volt teli az éjszaka, - rövid lesz a tél. Most ragyogón süt a nap, ezek szerint jó és bőséggel teli lesz az esztendő.

- Igen, ezt hoztam magammal. De már futok is tovább! Viszlát, December! - Lába nyomán deres, fagyos lett a föld, zúzmarásak a fák. Jégcsapok lógtak az ereszeken, jégvirágokat rajzolt az ablakokra a fagy. Csodaszép volt. Kopogtatott Február: - kopp-kopp, kopp-kopp!

- Sok- sok mindent rejt a mélye. Balázs-áldást, mely mindenfajta torokbetegség gyógyítója. Ilyenkor, a nagy hidegben sok a kór, a járvány.

- Pacsirta vagyok. Azért jöttem, hogy idevarázsoljam a tavaszt. Érzem, hogy közeleg.

- Ezen kívül elkísért Mátyás is, aki megtöri a jeget, ha talál, azaz olvadást hoz. De, ha nem talál, akkor viszont csinál, vagyis akkor nagy – nagy hideg lesz még ezen a télen. Vidámság is van ám a feneketlen zsákban.

- Farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd van benne. Sőt, kövércsütörtököt is rejt a zsákom. Szerte az országban ínycsiklandozó ételekkel készülnek erre a mulatságra: csörögefánkkal, virslivel, tepertős pogácsával. - Hoztál még valamit?

- Havat, deret, ködöt, ónos esőt, jeget, zúzmarát, jégcsapot, és jégvirágot hoztam, no meg persze a tél örömeit.

- Egy kövér, pocakos hóembert. Nézd, ide teszem! Aztán itt van egy szánkó, egy pár korcsolyacipő, síléc bottal, és sok-sok hógolyót is gömbölyítettem.

- Hát persze! A jókívánságmondó és az adománygyűjtő szokások, amiket mindjárt kiveszek és felolvasom. Ó, de van itt még valami! Szeretnéd tudni, hogy mi az?

- Sokácok, busók és álarcosak bújtak meg jó öblös zsákom mélyén. Meg hozzá sok- sok jelmez.

- Hoppá! Itt is van. Jó szórakozást, jó farsangi mulatozást kívánok! De már futok is tovább. Viszlát, Január! – Kopogtatott Március.

- Ó, de jó! Nagyon várjuk! Hoppá, mi bújt meg feneketlen zsákomban? Pántlikák, kalapok, kosarak, és erszények.

- Igen, jól mondod. De sajnos egyre kevesebb helyen ünneplik. Hú, milyen meleg lett egyszeriben a zsákom mélyén! Vajon mitől?

- Talán, csak nem Sándor, József, és Benedek van ott, akik zsákban hozzák a meleget?

- De igen! – mosolyodott el Február. De már futok is tovább! Viszlát, Március!

- Magamra maradtam. Varázspálcámmal legyintek az égre, hogy előbújjon a gyengéd nap, aztán, hogy essen egy kis áztató eső, aztán meghintem a földet, hogy bimbót bontson a barka, rügyezzenek a fák és kinyíljanak a tavaszi virágok. Lassan visszajönnek a vonuló madarak is. Hogy megy az idő! – sóhajtottam. Jé, ott a fiúk virágokat szednek és milyen kedves, átadják a lányoknak, és a nőknek egy kis köszöntővel! De jól esett a lelkemnek! – révedezett tekintetem egy jó darabig. Hoppá, mi bújt meg feneketlen zsákomban? Nem más, mint egy kokárda. A szívem fölé tűzöm, a bal oldalra. Veszek ki nemzeti színű zászlókat is, feldíszítem vele az épületeket, hidakat, sőt az embereknek, gyerekeknek is adok belőle. Vajon mi ez a hang? Belekukucskálok a zsákomba, mert úgy hallom, hogy onnan jön.

- Nyi-ha-ha-ha, nyi-ha-ha-ha… - de szép paripák! Gyertek ki a zsákból! Az ám, huszárok is ülnek rajta! Kérlek, hogy masírozzatok elő! Na, már el is mentek. Milyen jó volt nézni a délceg lovasokat! De mi csörgedezik a közelben? Megyek, megnézem. Ó, egy friss, forrás! Megkóstolom. Hű, de finom! Öntök a kulacsomba is belőle. Vigyázok, hogy egy csepp se menjen mellé, mert az ivóvíz bizony nagy kincs.

- Jó és szerencsés utat Március! Na, nézzük, hogy mit rejt az én zsákom!

- Hukk! - ugrott elő egy kisdiák tréfás ruhában.- „Április bolondja, május szamara!” – kiáltott.

- Jaj, de megijedtem! Aztán olyan kacagásban törtünk ki mindketten, hogy a hasunkat fogtuk jókedvünkben. Ez ám a tréfa!- kurjantottam vele együtt.

Szent György-nap is eljött. Özönlöttek a zsákomból a racka juhok, kecskék, disznók, szarvasmarhák. Egy pásztor terelte őket a legelőre a botjával. Na, meg egy kiskutya is ment mögötte. Egy ideig néztem őket, annyire lenyűgözött a látvány. De már jöttek is elő a zsákból a hófehér nyulak. Sebesen festették tyúkanyó tojásait, aztán eldugdosták a bokrokba. Mi ez a finom illat, amit érzek az orrommal? Csak nem a zsákból jön? De igen. Megszagolom. Milyen finom ez a kölni! Nézd, ott a távolban a lányokat a legények kirángatják a házból és egy vödör vízzel leöntik. Juj! Ó, de, hogy kacagnak rajta! Most meg szaladnak átöltözni. Hadd nézzem azokat a hímes tojásokat! A fiúk kapták a lányoktól a locsolásért. De szép! Viaszolva, karcolva, berzselve, írókázva vannak, de van köztük drótos, szalmarátétes, némelyik meg patkolt. Hű, ez igen! Álomszépek.

- Elhozam a fagyosszenteket. Itt van Szervác, Pongrác, Bonifác. Velem jött az aranyat érő májusi eső is, ezen kívül a pünkösdi szokások is a zsákomban utaztak. A házakra, kerítésekre, istállókra zöld ágat tűztem. A táncmulatságon pünkösdi királyt és pünkösdi királynét közösen választottunk. Aztán a pásztorokat megajándékoztuk. Nagyon jó volt a hangulat. Öröm volt látni a mosolyt az arcokon és hallani azt az önfeledt kacagást. Ez jó hír! Már indulok, mert látom az öreg tölgy mellett közeledni Júniust. Sietek utánad. Hm. elment Január, Február, Március, Április, most én is megyek, mert jön a nyár. A kellemes tavasz után, befutott a forró, perzselő, tikkasztó évszak.

- Igen, én búcsúzom. Látom Medárd kísért az úton. Azt mondják, hogy ha ezen a napon esik az eső, akkor negyven napig fog esni. Ellenkező esetben pedig ugyanennyi ideig szárazság lesz. Na, majd kiderül! Viszlát!

Bújj elő a feneketlen zsákomból Szent Iván, Te, nyári napforduló ünnepe! Mutasd, hogy ünnepeltek? Persze tudom, tűzgyújtással. Az nagyon érdekes. Régen hittek a tűz tisztító erejében. Az ekkor gyújtott tűzről, a tűzugrásról azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső ellen, és elősegíti a jó termést. No, majd kiderül! Úgy látom, hogy elkezdődött a szentjánosbogárka rajzása. Milyen látványos a sötétben!

Megjöttél Július? Annyira belemerültem ebbe a csodába, hogy észre se vettelek. Hogy repül az idő! Akkor búcsúzom.

- Boldogasszony napja van, a sarlós aratás napja. Látom, hogy a határban a nők gyógyfűveket gyűjtenek. Hasznos dolog az, én is szoktam gyűjteni. Aztán, ha nem érzem jól magam, főzetet készítek magamnak a megfelelőből. De nézzétek, elkezdődött az aratás! Hű, hogy milyen fülledt meleg van, gyöngyözik a homlokuk és sehol sincs még egy icipici felhő se! Jó, a termés, lesz kenyerünk. – gondoltam derűsen magamban. Anna napján elkezdtem kitépdesni tövestől a kendert. Hát nem volt könnyű munka! Szép az idő, ezért leszedtem az annababot is. A hagymát már egy hete összegyűjtöttem és milyen jól tettem! A napokban lesz az Anna-bál is, arra elmegyek.

- Lassan útnak indulunk. Jó, hosszú út áll majd előttünk, de tavasszal visszajövünk szeretett hazánkba.

- Közeleg a Szent István napi díszünnepség zászlófelvonással, tisztavatással, ünnepi szentmisével és Szent Jobb körmenettel, no meg a Duna felett izgalmas légiparádéval. Egészen biztosan meg fogom nézni. El ne felejtsem, hogy a Dísz téren lesz a Mesterségek Ünnepe. A hagyományok őrzése nagyon fontos a számomra, azért, hogy emlékeztessen a múltra, őseink kultúrájára, amelyet úgy vélem, hogy ápolnunk kell. A Magyar Ízek Utcája is hatalmas élmény szokott lenni, amelyet minden évben meglátogatok, és idén megkóstolom a friss, ropogós, új kenyeret. Te se felejtsd el, ha arra jársz, nagyon finom. Jaj, és a tűzijáték, Európa legnagyobb tűzijátéka a Duna felett igazán látványos élőben, persze azoknak, akiket nem zavar a tömeg.

- Már megyek is szüretelni. Úgy látom, idén, jó a termés. A szőlőt se ették meg a seregélyek. Finom lesz a must és bor.

Hétmérföldes csizmában közelgett Szent Mihály napja. A Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat ilyenkor terelték vissza a pásztorok. Ők ekkor kapták meg a bérüket. A juhászok számára ez a legnagyobb ünnep, ezért mulatságokat, bálokat rendeztek. Menjetek, nézzétek meg egyszer ti is! Leszedem a beérett gyümölcsöket: az almát, körtét, szilvát, és a csonthéjasokat. Tartósítani szeretném őket, hogy jó sokáig elálljon. Szeretem a lekvárt, a befőttet, a szörpöt, nagyon finom. Te is szereted?

- Na, nézzük! Már látom is. A szántón a nők már javában kukoricát fosztanak, a férfiak pedig összefonják, s amikor egy nagyobb adaggal elkészülnek, táncra kerekednek.

Egyre kevesebbet süt a nap, jócskán veszített az erejéből. A szél is gyakrabban támad, a hulló, színes leveleket kavargatja a földön. Zizegnek-zörögnek, ahogy lépkedek rajta. A nap is hamarabb alábukik, reggel is később kel fel. De már látom jönni Novembert. Búcsúzom.

- Mindszentek napján kilátogatok szeretteim sírjához, kigyomlálni azt, friss virágot vinni, és elültetni. Utána mécsest gyújtok, így emlékezem rájuk. Ezen alkalmon kívül is gyakran eszembe jutnak, s a kedves pillanatok. Halottak napján megvendégelem, ha látok szegényeket és a koldusokat. Adok nekik egy- egy tányér gulyást, kenyérrel, az laktató, mellé 1-2 darab almát, vagy ami épp felesleg nálam.

Gyere elő, Márton a zsákomból a libákkal együtt! Rendezzünk lakomát, hogy egész évben legyen, mit ennünk, innunk. Mutasd légy szíves a liba csontját! Ha fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Azt is megfigyelem, hogy vajon esik -e a hó Márton napján? Úgy tartják, ha igen, akkor nem lesz hideg a tél.

De gyorsan megy az idő, mintha szárnya lenne! Közeleg a disznótor. Ez a falusi népszokás télen szokott lenni. Azután a fonás, és a tollfosztás hagyománya, ezt a nők együtt végezték, és hosszú ideig, majdnem tél végéig tartott. Sokat mesélt róla az édesanyám. Szabadtéri múzeumokban még gyakorta látni a régmúlt vidéki örökségét.

- Igen, itt vagyok. Hamarosan megérkezik a gyerekek legnagyobb örömére a piros köpenyes, nagy szakállú, jóságos Mikulás. Találkoztam vele, már úton van.

- Zsákomból kivettem egy szépséges koszorút, négy gyertya volt beletűzve. Tudjátok, hogy mi ez? Ez az adventi koszorú. Leteszem ide, középre.

Vajon mi bújik meg még a zsákban? Nem más, mint egy karácsonyfa, hisz közeleg a szeretet ünnepe.

De, nézd, milyen szépen megnőtt a Luca- búza! Naponta locsoltam. A növény fejlődéséből arra a következtetésre jutottam, hogy a következő esztendő búzatermése és a család egészsége jó lesz. Te is vetettél Karácsonyi-búzát?

No, de mi lapul még a zsák mélyén? Nézd, egy pásztorjáték! Ezt megnézem. A szereplők eljátsszák a Jézus születéséről szóló bibliai történetet, majd átadják ajándékaikat, jókívánságaikat. Ezután megvendégelik őket. Nagyon megható volt. Eljött az év utolsó napja a Szilveszter. Éjfélkor pezsgőt bontottunk és jókívánságokat mondtunk egymásnak. Rá egy percre jött az Újév.

- Szervusz, kedves Január! Boldog újévet kívánok! Lám, lám, megint eltelt egy újabb esztendő.

Sétálni indult két apróság a közeli rétre: Inci és Finci. Kellemes idő volt. A nap gyengéden megcirógatta, a szelíd szél megfésülte őket.

- Nézd, mennyi, de mennyi a szép virág! – lelkesedett Finci. -Szedek egy csokorral!

- Ugyan, semmi baj!- Finci amíg két csokorra való mezei virágot szedett, addig Inci koszorút font magának és a fejére tette. – Nézd!

- Nézd, hogy pörög a szoknyám! – kacagott Inci, és perdült-fordult virágmintás szoknyájában.

- Igen, tényleg! Nagyon csinos vagy. Elegendő virágot szedtem, nézd, még mennyi virul a réten!

- Milyen szépek! Jut belőle másoknak is, sőt marad azoknak is, akik gyönyörködni szeretnének bennük.

- Bizony! – Együtt nézték és nézték a színpompás virágokat egy jó darabig, mert ilyen szépeket még a képeskönyveikben sem láttak, csak az álmaikban és itt a természetben. Vajon meséket is tudnak a virágok?- érdeklődött Inci.

- De jó lenne, ha el tudnák mesélni!- sóhajtotta Inci. – Na, menjünk!- Otthon már várta őket nagyanyó és édesanya.

- Boldog nőnapot kívánok! – köszöntötte Finci őket és természetesen Incit is.

- Ó, de gyönyörű vadvirág csokor!- köszönték meg meghatódva. – Vázába teszem.- jelentették ki kedvesen. – Ide rakom az asztalra- döntötte el édesanya, -itt mindenki a kedvére gyönyörködhet benne. – mosolyodott el.

- Ó, de kedves vagy! Ma is gondolsz ránk, ugyanúgy, mint mindig?- tette fel a kérdést nagymami.

- Ez csak természetes, ma meg főleg! – jelentette ki komoly képpel Finci. Aztán odabújt nagymamijához, aki gyengéden megcirógatta. Aztán édesanyjához, aki puszit nyomott a homlokára.

Láttatok-e valaha cinegéket? Igen, egészen biztosan, hisz a széncinege és a kék cinege a kertek, parkok egyik leggyakoribb vendégei, legfőképpen télen.

Ebben az időszakban magvakkal, bogyókkal egészítik ki étrendjüket és ilyenkor sűrűn felkeresik a madáretetőket, olykor más madárfajok kíséretében is.

Nos, vastag hófehér bunda terült el amerre csak a szem ellátott, melyek a napsütésben szinte vakítottak, hogy ne is beszéljünk, a friss hó illatáról. A dici-duci hótakaró beborította a sok-sok ház tetejét. Csodás volt a mesevilág. A táj szépsége és a friss levegő a szabadba csábította a cinegéket. Sétáltak egyet a tükörré fagyott tónál, az erdőben, a tisztáson, a mezőn, a réten, és gyönyörködtek a csodás téli tájban.

Egy kert fölött szálltak épp, amikor lenéztek és megpillantottak egy csodaszép fenyőt. Tetőtől-talpig betakarta a hó. – De szép! – állapították meg magukban. Leszálltak mellé és csodálták egy jó darabig. Egyszer csak megéheztek.

- Csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip!- megkordult a begyem- panaszkodott a fekete sapkás széncineke.

- Csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip!- sehol se találok ennivalót, még egy icipicit se.- búsult a kéksapkás kék cinege.

- Ma este jön el a Karácsony, és mi éhen halunk.- panaszkodott a fekete sapkás.

- Igen.- búsult el a kék sapkás. – Hahó! Hahó! Nem segít rajtunk valaki? Akárki…- csendesedtek el a kismadarak. Ekkor egy erdész jött a kutyájával, valamit hozott magával, kiszórta, majd kiöntötte valamibe.

- Látod? Talán ránk nézett? Mintha mondott volna valamit- csicseregte a széncinke.

- Ó, ez egy madáretető, és tele van friss magokkal, van benne lisztkukac is, mennyi, de mennyi!

- Köszönjük szépen, csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip! Csip-csip, csipcsirip!- ekkor visszafordult az erdész és rájuk nézett: