Bejelentés



Mesék, történetek gyerekeknek

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








Gani Zsuzsa: Pintyi

2022. 08. 31.


Volt egyszer egy baromfi család. Nyugalomban éldegéltek a tanyán. - Jó, reggelt kívánok!- csipogták a csibék is minden reggel. Kedvesen érdeklődtek a többiek hogyléte felől. Észrevették és segítettek annak, akinek szüksége volt rá, ott ahol kellett. Dicsérték is őket a szomszédos udvarban. A kakasnak díszes tollazata volt, tekintélyt parancsoló taraja, szakálla, erős csőre és sarkantyúja. Ezáltal rend és fegyelem uralkodott az udvarban. Tyúkanyó gondoskodó volt, szeretettel óvta, nevelte és tanította a kicsiket, akik napról- napra erősödtek, nőttek és okosodtak. De volt közöttük egy: Pintyi, aki nagyon ügyetlen volt. Olykor még a saját lábában is elesett. Mindennek nekiment, mindent elejtett és még sorolhatnám. Ám a családja elfogadta őt, még ha ilyen sete- suta is volt. Sokat sírt emiatt, amikor senki se látta. Esténként azért fohászkodott, hogy ez megváltozzon valahogy. Pedig nagyon igyekezett. Telt, múlt az idő. Tavaszból nyár lett, majd ősz, aztán eljött a tél. A csibék megnőttek már, de azon kívül semmi se változott. Eljött a karácsony. A kertben a hulló hó apró gyémánttal díszítette fel a sudár fenyőfát. Vacsora után még egyszer kimentek megcsodálni. Boldogan kiáltottak fel, hisz mindenkit egy ajándék várt. Bevitték a házba kibontani. Csak Pintyinek nem volt ott semmi. Sírva- ríva szaladt be a többiek után, akik próbálták vigasztalni, de sehogy se sikerült. Fájdalmában álomba sírta magát. Egyszer csak fényesség támadt. Gyémánt csillagok hulltak alá, majd egy aranyhajú, szépséges tündér szállt le hozzá kezében aranypálcával. Csengő- bongó hangon így szólt Pintyihez. - Drága Pintyi! Nem feledkeztem meg te rólad sem. Hozzád külön is eljöttem, mert te egy igazán különleges kiskakas vagy. Tisztában vagy a gyengeségeiddel, mégis nap, mint nap próbálkozol. Sose adod fel! Ez nagyon nagy dolog. Nem mindenki van ezzel így! A hibákból mindig tanul az ember és előbb vagy utóbb ki is tudja javítani. Elhiszed nekem? - Hát nem is tudom!- mondta halkan, bátortalanul. - Te erős vagy, nagyon erős. - Miből gondolod? - Nap, mint nap próbálkozol megoldani a problémáidat. Ehhez erő kell. Nem is akármilyen! - Tényleg, igazad van! Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem, most már sokkal jobban érzem magam. - Nagyon szívesen! Viszont most elbúcsúzom, mert még az Óperenciás tengeren túl is várnak reám. Ne feledd el, amit mondtam! - Megígérem! - Pintyi hirtelen ismét mély álomba zuhant. Reggel elsőként keltette az udvar lakóit, apukáját is megelőzve. Nagyon jó kedve volt. Egész nap vidáman kapirgált a kupacon, tette a dolgát, úgy ahogy szokta. Azaz mégse egészen, mert egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem is volt egy cseppet se ügyetlen. Ezt észrevette a családja is, akik vele együtt örültek. Így volt, mese volt, de az is lehet, hogy igaz volt. Ki tudja.

 

Gani Zsuzsa: Születésnapi parti Hörcsögiéknél

 

Hörcsögi három éves lett. - Arra gondoltam, hogy ebből az alkalomból rendezhetnénk egy születésnapi partit és meglephetnénk vele Hörcsögit - mondta Cincogi – mit szóltok hozzá? - Jó ötlet! - biztosan nagyon fog neki örülni - mondták a barátai lelkesen. Izgatottan készülődtek a nagy meglepetésre. Hörcsögi ebből semmit se sejtett. A Hétpettyes erdőben megkérték a növényeket, és az összes lakót, hogy segítsenek a díszítésben. Így is történt. Amikor elkészültek ott virult az igéző tavaszcsalogató hóvirág, az illatos ibolya, a szemet gyönyörködtető jácint, a mennyei illatú nárcisz, a kedves kis krókusz, a bűbájos tulipán, a szerény kis nefelejcs, a pünkösdi és a bazsarózsa. Telis-tele volt a tisztás szebbnél szebb virágokkal. Ugyanis ott rendezkedtek be. Ó, és micsoda illat áradt! Medvici görgette az otthagyott, kivágott farönköket. Ezekből voltak az asztalok, illetve az ülőalkalmatosságok. A bokrok is a segítségükre voltak: a finom és nemes rózsabokor, az erdei málna, a galagonya, az erdei szamóca, és a mogyoró. A zamatos illatú hárs adta a félárnyékot, a fűz sípjával édes dallamot fújt, az erdei dalosmadarak elbűvölő dallal köszöntötték a kacskaringós, girbegurba erdei úton közeledő Hörcsögit. A fák levelei között szűrődött át az aranyfényű napsugár. Medvici egy csupor mézet, Róka Rézi répa turmixot vitt, Vadmaccs répatortát készített és még sorolhatnám napestig, hogy mennyi mindent kapott a barátaitól, rokonaitól, családjától, hisz mindenki nagyon szerette. Zümcsípi pitypangkoszorút készített. Hörcsögi azon nyomban a fejére tette. Hangosan megköszönte a sok-sok ajándékot és a meglepetésbulit. A kívánságról se feledkezett el, amit magában mormolt gyertyafújás közben. Hátha egyszer teljesül a vágya! Hogy vajon mi volt az? Azt nem árulta el a világ minden kincséért se. Azon nyomban felvágta a tortát és mindenkinek adott egy szeletet. Miután elfogyasztották, mindenki evett-ivott a terülj-terülj asztalkámról, egészen addig amig az üres nem lett. Közben természetesen jóízűen beszélgettek, táncoltak, mulatoztak. Perdült-fordult Hörcsögi vadmacskával, sandítva, fél szeme pillantásával. Ropta Nyusziszi a ravasz rókával, méricskélte huncut pillantásával. Lejtett Hörcsögi a szép koszorúban, Ravaszdinál az égiháborúban. Medvici is vonaglott Cincogival: ej, lábára ugrott piskótáival! Libbent- lobbant a pörgős rakott szoknya, jaj, s hogy irult-pirult, ki nem jól fogta! Firgett-forgott, majd körbe-körbe ropta, majd elszédült, Zümcsípi nagyon fogta! Rázták a ringyet-rongyot jobbra-balra, ugrabugra, hegyre, s a domboldalra. Nem múlt el a jókedv, másztak a falra, de lankadtak, s elfáradtak hajnalra. De jó volt! Képzeljétek el, hogy nem volt vitatkozás, se csihi- puhi, pedig a fiúknál ez néha elő szokott fordulni. Látjátok? Hát így is lehet jókedvvel mulatni! Kígyót-békát se mondott senki, csak csupaszív, szép szavakat. Medvici se dirmegett-dörmögött, nem jött-ment dérrel-dúrral, még akkor sem, amikor Zümcsípi a mézet kivételesen nem neki hozta. Elbúcsúztak szépen, illendően egymástól, aztán ment ki- ki a maga útjára. Hörcsögi is hazament. Az ajándékokat sorra az ablakába tette, hogy sokáig emlékezzen erre a szép napra, s az estre. Édesanyja puha ágyat vetett neki, fejét selyempárnára tette. Aztán cirógatta a kis buksiját egészen addig, amíg aludt édesen. Olyan szépeket álmodott, mint még talán sohasem.

 

Gani Zsuzsa: A játszótéren

2021. 05. 29.


 

A Markotabödöge család kedves kis lurkói a Lábatlan csalitos erdei játszóterére igyekezett. Mindenkinél volt egy kis vödör, benne lapát, ásó és gereblye. Tipitopi még egy labdát és egy nagy plédet is vitt, Kacagi pedig egy kosarat, benne finom falatokkal és innivalóval a piknikhez. Ugyan már ősz volt, mert egyre sebesebben színesedtek, hulltak a levelek a fogyatkozó napfény miatt, ám ma tiszta volt az égbolt és a nap is gyengéden sütött. Ideális volt az idő. Amikor megérkeztek a nagyok leterítették a plédet letették a kosarat és mindent, ami a kezükben volt és elmentek játszani, hancúrozni. Olyan jó volt! Már javában homokozott Tipitopi a jól tapadó homokban, épített egy hatalmas homokvárat körbe bástyákkal, várárokkal, díszítésként golyókat formázott. Tetejére a földönt talált gally és levél segítségével zászlót tűzött. Igazán szép lett. Ahogy ásta a homokot egyszer csak talált egy nagy, kerek fémpénzt. Körül nézett, hogy nincs- e esetleg a környéken a gazdája, hogy odaadja neki, de nem volt. Nem volt nagy érték, ezért nem vitte se a jegyzőhöz, se a rendőrségre. Ha nagyobb összegről lett volna szó, így tett volna, hisz ezt tanították a szülei. Ez a becsületes, tisztességes cselekedet. Tehát nagyon megörült a talált szerencsepénznek és betette a zsebébe. Aztán játszott tovább, egy idő után el is feledkezett róla. Focizott, labdázott, kidobósozott a fiúkkal, közben Kacagi és Szuszogi simizett, majd gumizott. Imádták ezeket a játékokat. Jobban szerették, mint bármi mást. A fiúk később a mászókákon, csúszdán és a többi játékon csüngtek egészen addig, amíg meg nem éheztek. A közeli kúton megmosták a kezüket, majd nekiláttak az evés - ivásnak. Eközben mások is érkeztek a játszótérre. Meglátták a homokozóban hagyott játékokat. Körül néztek, és amikor meglátták a piknikező kis társaságot, gúnyosan elmosolyodtak és neki álltak szétrombolni a szép várat. Odasietett Kacagi és Szuszogi abbahagyva a délebédet, de mire odaértek, addigra teljesen lerombolták. - Úgyse volt szép! – nézett rájuk az egyik. Építünk másikat. Az sokkal szebb lesz! - Ez nem volt szép dolog tőletek, ahogy az sem, hogy a megkérdezésünk nélkül használjátok a játékainkat. De szívesen kölcsönadjuk, amíg eszünk. - Jó! - felelték, rájuk se hederítve és belemerültek a munkába. Egyszer csak letették a kis szerszámokat, mert teljesen elkészült. Nem volt se szebb, se csúnyább, mint Markotabödöge Tipitopié. Egyszer csak Őz René vágtatott arra. Ugyancsak szedte a lábát, mert Farkas Ruben kergette. Sietségében keresztülgázolt a fiúk építette váron. - Bocsánat! Bocsánatot kérek! Elnézést!- kiáltotta bűnbánóan és szinte szállt tovább hosszú, kecses lábaival, amíg el nem tűnt a sűrűbe. Farkas Ruben, még ami megmaradt azt is széttiporta futás közben: - Bocsánat! Bocsánatot kérek! Elnézést!- kiáltotta egy pillanatra hátra nézve. – Mindenki elképedve nézte, hogy mi történt. Megszólalni se tudtak a döbbenettől. Az utólag érkezettek dühösen hagytak ott mindent, csapot-, papot és elmentek. Eközben a lurkók befejezték az étkezést összepakolták a maradékot, a szemetet kidobták a gyűjtőbe. A fiúk újra felépítették a homokvárat, a lányok meg ugró köteleztek és ugró iskoláztak. Olyan jól érezték magukat, hogy el is felejtették ezt a kellemetlen esetet. A szél közben felerősödött, a lehullott színes leveleket felkapta, kavarta. Már talán csak egy rézszínű levél csüngött a fán, a többi már szikkadt volt, a földet takarta, ligetben a fűz, a bükk, a hárs, a nyár pihenni tért, illata orrukat facsarta. Csendben lépdeltek, csak az avar zörrent, szótlanul hallgatták a szuszogó fákat. Lassan elhervadt a sok- sok virág, hogy ne fázzon a földben az élő, az ősz ráadta a színes sálat. Tipitopinak este, lefekvéskor jutott eszébe a talált szerencse fémpénz. Odatette a párnája alá és édes mosollyal szenderült mély álomba.


 

Gani Zsuzsa: A Vindornyalaki  kertben

2021. 05. 29.

 


 

Barbi és Berni egyik napsütéses szombat délelőtt a kertet rendezte. A fákon egyre jobban fogyatkoztak az aranyló és a rőt levelek. Szél úrfi is gyakori vendég volt náluk. Egyre magasabbra halmozták a gallyakat, leveleket, lassan már az égig nőttek a lomb- és rőzserakások. Miután befejezték a gereblyézést, a virágokban gyönyörködtek. – Hm, mostanában alig látom itt Szorgos Méh családot. Vajon mi lehet velük? – törte a fejét Barbi. Még a végén kipusztulnak a méhek. Ez nagyon nagy baj lenne! Tavasszal, még itt zsongtak a gyümölcsfáinkon, a virágainkon és a Vidornyalaki csalitosban a tisztáson, most meg eltűntek. Ekkor megjelent Szorgos méh. Fáradtan, sápadtan, láthatóan nagyon beteg volt. - Mi történt veled Szorgos Méh? Hol van a családod? – kérdezte Barbi. - Nagyon beteg vagyok. Ők elpusztultak. - De mi történt? - Biztosan nem tudom. Egyik nap még vidáman poroztuk a konyhakerti növényeket, a gyümölcsfákat. Gyűjtöttük a nektárt, készítettük a mézet. Egyik napról a másikra ágynak estek és el is pusztultak. Nagyon hirtelen. Ha én is elpusztulok, nem is tudom, hogy mi lesz veletek! - Hogyhogy? – nézett döbbenten Barbi. - Komolyan! Nagy a baj! Fogyatkoznak a testvéreim, a rokonaim, és a barátaim. De miért? - kérdezte Barbi. -  Talán azért, mert gyorsan változik az éghajlat. Az emberek ránk nézve káros vegyszereket használnak a földeken. Fogyatkoznak azok a helyek, ahol élni tudunk! - sóhajtotta Szorgos Méh. -  De most már megyek és lefekszem, mert nem érzem jól magam. Lázas vagyok és gyenge. Csak befejeztem még az utolsó tennivalóimat. – Miután elbúcsúztak, Szorgos Méh nagy nehezen hazavergődött. Barbi szomorúan, leverten ült le a kerti padra. – Vajon mi történhetett? Tényleg ilyen nagy a baj? Tényleg felelős az ember? Mi is? – törte a fejét, de sehogy se jött rá a válaszra. Eközben komótosan közeledett Sün Frici és népes családja, kereste magának a téli szálláshelyet. Felragyogott a tekintete, amikor meglátta az égig érő kupacot. – Ez jó lesz, jó meleg és kényelmes! - mondta örömmel és azon nyomban bekuckóztak. Barbi látva ezt azon nyomban szólt a családjának, hogy senki se bolygassa meg a kazlat egészen tavaszig! Akkor is csak nagyon óvatosan, mert Sün Frici és családja odaköltözött. Hadd pihenjenek nyugodtan, amíg újra meleg nem lesz. - Természetesen megígérték és így is tettek. Megköszönték Berninek, hogy szólt róla. Ficseri és családja is útra kelt már egy ideje. Minden fészek üres, elhagyatott volt, ahogyan az övék is. Ahogy pihenésképpen sétált egyet Barbi és Berni a környéken, szomorú látvány tárult a szemük elé. Tömegével voltak leverve a fecskefészkek. Összeszedték, hazavitték, megjavítgatták ahol szükséges volt, majd az ereszük alá jó szorosan, egymás mellé édesapjuk segítségével odarögzítették. – Így ni! - most már biztonságban lesznek - nyugtázta Barbi és Berni. - Ide beköltözhettek majd kedves kismadarak, vigyázni fogunk rátok! - sóhajtotta. Aztán folytatták a munkálatokat, egészen addig, amíg el nem fáradtak. Közben anyukájuk is becsatlakozott. Nekiálltak a virághagymák ültetésének. Gödröt ástak a komposztkészítéshez, ezután az évelő növényeiket: a hóvirágot, a jácintot, a nárciszt és a tulipánt szétültették. Vasárnapra maradt az új ágyások kialakítása, valamint a szántás és hogy előkészítsék a földet a zord, fagyos télre. Mire mindennel elkészültek, ugyancsak elfáradtak a kerti munkálatoktól. Még egy utolsó pillantást vetettek gyönyörű kertjükre, eltették a kerti szerszámokat a helyére és bementek a házukba pihenni.

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Gabó és Gabesz, a jó testvérek

2021. 05. 29.


 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, a Pókaszepekt erdő szélén, a Bolhás család háza mögött lakott két testvér, Gabó és Gabesz a szüleivel. Nagyon jó testvérek voltak. Mindig szépen beszéltek egymással, segítettek egymásnak, ha szükség volt rá. Sohase bántották meg egymást, még egy rossz szóval, tekintettel sem illették. Egyik nap kint a kertben mulatták az időt, amikor egy hófehér gilice szállt le melléjük. Utána még egy, majd még egy, aztán jöttek nagy garral. Gabó szaladt a fészerbe és hozott egy szakajtó búzát. Szétszórta a földön: - egyétek, csak egyétek! Biztosan éhesek vagytok. Azok így is tettek. Szempillantás alatt elfogyott mind az utolsó szemig. Aztán nagyokat hörpintettek az itatóból. – Burukk- burukk- burukk- burukk köszönték meg, majd elrepültek. Gabó és Gabesz mosolyogva néztek utána, búcsúzóul még integettek is nekik. Aztán együtt mentek homokozni. Gabesz hatalmas várat épített, húga várárkot, majd gombócokat formált két kis kezével a díszítéshez. Aztán Gabesz elővette a műanyag fagyis kanalat, azzal is formázta. Ott volt az is a homokozójátékok között. – Micsoda ötlet, hogy ez nekem nem jutott az eszembe! - ámult el Gabó. Amikor kész lett a vár, Gabesz vizet hordott a várárokba, húga pedig kipróbálta a gombóckészítést a fagyis kanállal. Kivárta türelemmel, amíg testvére leteszi a kanalat. Esze ágában se volt elvenni tőle, vagy vitatkozni emiatt. Ugye te se szoktál? Gabó néhány helyre, még tett egyet-egyet a gombócból. – Így ni, most már kész! - nyugtázta. Olykor-olykor voltak közös csínytevéseik, közös titkaik, amiket félve őriztek és hosszú-hosszú beszélgetéseik. De ez így volt természetes. Pompásan mulatták az időt e szép kora őszi napon. Bár már gyengén, de még besütött a nap az ágak közé. A levelek is sárgultak. Egyik nap egy bika száguldott el a házuk előtt, mögötte a gulyás próbálta társaival befogni. Mokány volt és nagyon mersz. Így nem volt egyszerű, ráadásul nagyon dühös pillantásokat vetett igencsak fenyegető tekintettel, és tartással, nem beszélve a két hegyes szarváról. De aztán egyszer csak mégis sikerült és visszaterelték az istállóba. Valahogy kiválhatott a csordából. Korán sötétedett. Egyik alkalommal, egyik este, egy vörhenyes bundájú négylábút pillantottak meg a kert végében. Épp akkor zárták be a baromfiólat, így a tíkok /tyúkok/ biztonságban voltak. - Nem lesz neked belőlük lakoma! - mondta Gabesz. Aztán bementek a házba. Jól zárt az ól, biztonságot nyújtott, ezért nyugodtan hajtották álomra a fejüket. Pitymallatkor mikor megszámolták, teljes volt a létszám. Gabónak közeledett a névnapja. - Jer, ide kishúgom - mondta Gabesz - aki legott termett. - Egy gyönyörűszép kalárissal /gyöngysor/ ajándékozlak meg névnapod alkalmából. Fogadd szeretettel, én készítettem. Nagyon megörült neki, mert már régóta szeretett volna egyet a nyakába. Kedves szavakkal köszönte meg. A kalárishoz pitykézett /gombos/ ruhát vett fel. Egy ideig illegette-billegette magát a tükör előtt, aztán kiment a ház elé és leült a padra. Gabesz is kiült mellé tárogatójával. Ahogy ott mulatták az időt, egy kis őz ődöngött /ténfergett, kószált/ a környéken. - Mi történt? Miért vagy egyedül? - Az anyukámat baleset érte. Belelépett valami éles, fém valamibe és nem bír lábra állni. Gabó sietve hívta édesapját.  Közösen a segítségére siettek. Faágakból sínbe rakták a jobb mellső lábát, liánnal körbe rögzítették, majd amit csak leltek egybehordtak és egy hordágyat készítettek. Még két kereket is találtak hozzá. Ott hevert a bokor alján. Szerencsére közel volt az állatkórház, ahol megröntgenezték és bekötözték a lábát. - Pihentetni kell egy ideig - mondta a doktor bácsi. Miután megköszönték a segítséget, elköszöntek. A gidát a sutával egészen a berek széléig kísérték. Az őzanyukát hordágyon tolták. Az őzek megköszönték a segítséget. Elköszöntek egymástól és mindenki ment a maga útján. Gida vigyázta az anyukáját, amíg az fel nem gyógyult. Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek, eközben Gabó és Gabesz felnőtt. Elvégezték az iskoláikat, szakmát tanultak, majd dolgozni kezdtek. Hamarosan párt találtak maguknak, összeházasodtak és elköltöztek a szüleiktől. Ezután gyermekeik születtek. Továbbra is nagyon jó testvérek maradtak. Messzire sodorta el őket egymástól az élet. Ennek ellenére gyakran szakítottak időt arra, hogy telefonon érdeklődjenek egymás felől. Amikor a szabad idejük engedte, akkor találkoztak. Mindig szépen, kedvesen beszéltek, ha szükséges volt segítették egymást. Sohase illették egymást még egy rossz szóval, rosszalló tekintettel sem és erre nevelték a csemetéiket is. Ha néha voltak is olyan kérdések, amiben különbözőek voltak a véleményeik, megbeszélték azt, vagy egyezséget kötöttek. Hol az egyik, hol a másik engedett. Elmosolyodtak, amikor eszükbe jutottak a gyermekkori közös csínytevéseik, közös titkaik, amiket félve őriztek és a hosszú-hosszú beszélgetéseik. Semmi sem ért annyit, hogy harag legyen közöttük. Mindent meg lehetett oldani békésen, nyugodt körülmények között. Egyik alkalommal, amikor Gabóéknál nyaralt Gabesz két gyermeke, eszébe jutott egy majd elfeledett játék, a gumizás. – Ó, de szerettük ezt a játékot! - mosolyodott el magában Gabó. Sietve hozott egy jó hosszú gumit és körbe kötötte a szemben álló padok lábát, hogy jó stabil, /biztos/ legyen. Megmutatta a kicsiknek a játékot. Nagyon megtetszett nekik és megkérték, hogy tanítsa meg. Így is történt. Egész álló nap ezt játszották, természetesen hármasban. Este, amikor a munkából hazajött Gabó férje, ő is becsatlakozott egy kis időre. – De jó volt! – Minden napra jutott valami új dolog. Így telt el a két hét. Amikor Gabesz értük jött, boldogan mesélték élményeiket. A felnőtt testvérek egymásra néztek, jóleső érzés töltötte el a szívüket, mert mindketten visszagondoltak a békés gyermekkori éveikre.

 

 

 

Gani Zsuzsa: A neveletlen Tipsitapsi

2021. 05. 29.

 

 

Lógófülüt játszóházba vitte keresztanyja. Vele ment Tipsitapsi, a szintén hároméves kicsinye. Ennek a játszóháznak volt beltéri és kültéri része is. Először a belsőbe mentek. Volt ott útvesztő, mászófal, csőcsúszda, mászótorony, légvár, szivacsjátékok, még trambulin is. Mindet kipróbálták. A csőszúszdára először Lógófülü lépegett fel a lépcsőn, ám Tipsitapsi félrelökte. Szegény majdnem leesett róla. Miután lecsúsztak, Lógófülü megkérdezte: - Tipsitapsi miért löktél meg? - Hogy mondhatsz ilyet? - hitetlenkedett a másik – nem löktelek meg! - De meglöktél! – mondta szomorúan, de inkább hagyjuk, nem érdemes vitatkozni. - Nem igaz! – mondta nyomatékosan, majd elviharzott. Lógófülü a mászófalon folytatta a játékot. Ám Tipsitapsi már a nyomában járt és ismét meglökte. - Tipsitapsi miért löktél meg? Majdnem leestem. - Hogy mondhatsz ilyet? - hitetlenkedett a másik – nem löktelek meg! - De meglöktél! - sóhajtotta, és rosszallón csóválta a fejét. Közben hozzájuk csapódott egy láthatóan sánta hasonló korú apróság is. - Itt tipeg-topog a Csonkabonka! - mormolta a foga alatt Tipsitapsi, de azért jól lehetett hallani. - De undok vagy! – felelte most már bosszúsan Lógófülü. Erre csak nevetett. - Elmondjam az anyukájának, hogy hogyan viselkedik? – töprengett Lógófülü. - Lehet, hogy megszidja, esetleg meg is veri. Ezt nem tudhatom. Nem akarok neki rosszat. Inkább nem szólok, csak nem játszom vele tovább. Így is tett. Kiment homokozni. Elővette a vödröt, szitát, lapátot és a nyusziformát, amit otthonról hozott és játszani kezdett. Egyszer csak odament hozzá Csonkabonka és csatlakozott hozzá. Nagyon jól érezték magukat. Jól tapadt a homok, így építettek egy kertes házat. Még autót is tudtak formázni a ház elé. Ekkor érkezett meg Tipsitapsi. Rájuk förmedt: - Hová tűnt az én homokozó játékom? - Nem tudom! - Én se láttam!- felelték egymás után. - Lehet, hogy elástátok! - folytatta. A két kicsi kereste, kutatta, de nem találta. - Bezzeg, hogy nem találtátok meg, ilyen-olyan teremtette - pattogott Tipsitapsi, - mert bizonyosan ez az enyém és ti elloptátok! - Dehogy! - Hiszi a piszi! - Ekkor érkezett oda Lógófülü keresztanyja. Mindent hallott. - Tipsitapsi, te nem is hoztál semmit! – nézett rá szemrehányóan. Tipsitapsi elvörösödött és elszégyelte magát. - Későre jár, induljunk haza! Lógófülü hozd a játékaidat. Még elköszönt kis pajtásától, majd hazamentek. Tipsitapsi pedig bocsánatot kért Lógófülütől. Ezentúl mindig őszinte volt. Soha többet nem csúfolt ki senkit se. Ha hiszitek, ha nem, így történt.


 


Gani Zsuzsa: Adela az óvodában nem hisz a fülének

2021. 06. 16.


 

Adela a Cseszneki csoportban játszott barátaival. Kedvenc babáját öltöztette, fésülgette. Egyszer csak, képzeljétek el, hogy megszólalt a baba: - csinos ruhát adj rám légy szíves! Adela nem hitt a fülének, azt gondolta, hogy képzelődik, így tovább folytatta a játékot. Belement a játékba. - Szép legyen a frizurám! Aúúú, meghúztad a hajamat! - Bocsánatot kérek, véletlen volt. Nagyon gubancos a hajad. - Akkor is, légy szíves óvatosabban! - Rendben!- felelte Adela- mintha természetes lenne, hogy a babával beszélget. Miután elkészült a szépítgetéssel, csinosítással, beültette a babakocsiba. - Így ni! - de a baba nem mondott semmit. - Hmm…mégis csak képzelődtem, szögezte le magában Adela és beállt a sorba. - Kifűződött a cipőm. Vigyázz rá ne lépj, mert elesel bennem! – hallotta vékonyka kis hangon. - Mi van ma velem, hogy megint képzelődök? Mindenesetre ránézett a cipőjére és tényleg ki volt oldódva a fűzője. Ekkora Alexia már lehajolt és be is kötötte. - Köszönöm szépen!- mondta testvérének illemtudón. - Nagyon szívesen!- felelte mosolyogva. A mosdóban megint hangokat hallott. A három mosdó mérgelődött. - Nézd, hogy pazarolja a vizemet Tapsi Tünci!- dohogott az első. - Tapsi Tomci se zárta el a csapomat! – bosszankodott a második. - Nati te meg miért pacsálsz megint? Nézd, már alig van szappan a tartóban, a hab meg már kifolyik! - Úgy pazarolnak, a végén csodálkoznak majd, ha egy csepp sem marad!- morgott a harmadik. - Ferkó miért rángat engem! Úgy fáj a fülem! - Hallod- e Ferkó, akassz le engem légy szíves, úgy töröld meg a kezed és az arcod! De szárazra, mert különben kisebesedik! Látod? Már le is szakítottad a fülem. Vegyél elő tűt, cérnát és varrj meg! - De én nem tudok varrni! - Akkor miért nem vigyáztál rám? - Bocsánatot kérek! - Megbocsájtok persze, ez csak természetes, de attól még a fülem nem fog visszanőni! - Kérd meg a dadus nénit, hogy legyen, szíves varrja vissza! - mondta a törölköző. Már a reggelihez készülődött a Cseszneki csoport. Libasorban álltak a gyerekek a tálalónál. - Géza, miért mélázol el? Te jössz! Vegyél el és vigyél az asztalodra – súgta a tányér és a bögre. Adela a döbbenettől csuklott egy nagyot és majdnem elbotlott a saját lábában. Még a száját is nyitva felejtette: - csukd be, mert belerepül egy légy!- pimaszkodott a csésze. Adela megszólalni se tudott, úgy meg volt rökönyödve. Jönmegy óvónénit eközben szemmel kísérték a lurkók. De úgy tűnt ő semmit se hallott. Mindent úgy csinált, tett-vett, mosolygott, dicsért, mint eddig. – Hát mégis csak képzelődtem!- szögezte le magában. Ahogy Manci beleharapott a zsemlébe, az ijedten felkiáltott: - au, de fáj!- légy szíves hagyd abba!- de nem történt semmi, Manci evett tovább, mintha mi se történt volna. Telt - múlt az idő már javában folyt a játék nyugodtan, csöndben, zavartalanul, mintha mi se történt volna. Lassan el is felejtette, hogy mi történt nem is olyan régen. Elkövetkezett a játék vége. Jönmegy óvónéni kedvesen megkérte a gyerekeket, hogy rakják el azt, amivel játszottak a helyére, mert közeleg az udvari játékidő. Így is tettek. Sietősen pakolták el, amivel játszottak. Adela ekkor a lábára ejtett egy kockát. Nem fájt neki, mégis: - De ügyetlen vagy! - rám dobtad a kockát! - sziszegte a cipője. - Jaj, mindjárt széttörök! - kiáltott fel a kocka.  Adela elkerekedett szemmel kért bocsánatot. – máskor figyelj jobban! - zsémbeskedett a cipője. - Alexia, te is hallottad? - Igen, én is! Azt hitte, hogy képzelődöm! - Én is azt hittem!- Ez valami varázslat lehet? - kérdezték egymástól. - Akkor mégse képzelődtünk? - Ezek szerint nem. Viszont Jönmegy óvónéni valamiért nem hallja. - Biztos? Kérdezzük meg! Odamentek hozzá és rákérdeztek. Nem válaszolt azonnal, de látszott, hogy fejében kereste a szavakat. Pakolás után Jönmegy óvónéni megkérte a gyerekeket, hogy üljenek le a szőnyeg szélére. Ő is odaült közéjük: - Gyerekek! Azt tudnotok kell, hogy nem csak valóság, hanem képzelgés is létezik a világon. A mesékben is történnek furcsaságok, csodák, olyan dolgok, ami a valóságban nem létezik, még a felnőtt filmekben is akad. Így miért lenne olyan meglepő, hogy a ti kis buksitokban is megjelenik ilyen gondolat? Nagyon örülök annak, hogy elmondtátok, mi foglalkoztat, mi jár a fejetekben. Nagyon fontos az őszinteség, hisz csak így tudunk rá megoldást találni. Máskor is őszintén mondjátok el, ha bánt valami, ha nem tudtok valamit, de akkor is, ha csak beszélgetni szeretnétek. Mondjátok el nyugodtan örömeteket, bánatotokat, gyertek nyugodtan, ahogy eddig is. - A nap további részében nem szólt hozzájuk a tárgyak, egyik sem. Mintha mi se történt volna.  - Lehet, hogy tényleg csak hallucináltunk! - szögezte le Adéla. - Lehet! - felelte Alexia. - Na gyorsan öltözzünk át, mert lemaradunk a többiektől! - mondták vidáman.

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Angyali érintés

2021. 06. 28.



Izzott a nyár, lázas volt a nappal és lázas volt az éj. A nyitott ablakon szellő se hatolt be Alícia szobájába. Nem cirógatta lágyan, selymesen egy csöppet sem. Egész éjszaka forgolódott az ágyában, a homlokáról izzadtsággyöngyök peregtek a nyakába. Aztán mégiscsak valahogy elszundított. Egy kápolna előtt állt nagymamájával kézen fogva. Talán öt- hat éves lehetett. Egy falfestményen akadt meg a szeme. Egy járvány áldozatainak temetését ábrázolta. Komor, gyászos hangulatot árasztott. Le is vette gyorsan a tekintetét és a mellette levő oltárt nézte ámulva, szinte megigézve. Teljesen más érzés kerítette hatalmába. Nyugalmat, békességet sugárzott. Ekkor odasimult nagymamájához. Egy darabig még álltak a szentély előtt, csöndben, némán aztán hazamentek. Még mindig szorosan fogta Alícia, mamája kezét. Nagyon szerette őt. Kint nagyon hideg volt. Talán a térdéig ért a hó. De csönd volt, szél se kavarta a havat. Aztán megint egy újabb álomba érkezett. Ott állt nagymamája ágya mellett. Az rámosolygott, gyöngén, szelíden, arca halovány volt, néha eltorzult a fájdalomtól, pedig nagyon uralkodott magán a kisunokáját látva. Tekintete fátyolos volt, messzire révedt, még a szemüvege se tompított rajta. Alícia megfogta még alig redős kezét, megcirógatta épp őszülő haját, fakó arcát. Nagymama szeméből egy könnycsepp gördült le, arcán még megjelent egy utolsó aprócska mosoly és örökre lehunyta szemét. Alícia tovább forgolódott az ágyában, a homlokáról patakokban folyt a veríték. Aztán egyszer csak egy tündérszép hölgy lebbent az ágya fölé. Arany volt a hosszú haja, hófehér, csillámporos a gyönyörű ruhája. Úgy megvilágította az éjszakát, hogy talán egy angyal lehetett. De az arca olyan ismerős volt és szemüveget viselt. Finom, puha kezével lágyan megcirógatta Alíciát, homlokára bársonyos csókolt lehelt. Még egy utolsó angyali érintés és eltűnt az éjben. Alícia felült az ágyán, tekintete tündökölt, mint a nyári napsugár, ajka gyöngyözött a mosolytól: - Drága nagymamám! Látom, hogy már nem vagy beteg, szép vagy és jól érzed magad.


 

 

Gani Zsuzsa: Az északi és a déli sivatagban

2021. 05. 29.


 

Vanda nagyon szeretett olvasni. Amint letette az egyiket, máris olvasta a másikat. Édesanyja könyvespolcáról vette le a következőt. Érdeklődve olvasott bele a könyvbe. Aztán már le sem bírta tenni, amíg ki nem olvasta. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, végtelen sivatag. Vöröses homok borította. A szél dűnéket emelt rajta. Egy vörös sziromú sivatagi rózsa nőtt, növekedett a közepén. Aztán egyszer csak két magocska lehullt belőle a földre. Teljesen egyformák voltak: egyik se volt se kisebb, se nagyobb, se jobb, se rosszabb a másiknál. Olyanok voltak, mint két tojás. Egyformán szorgosak és jószívűek voltak mind a ketten. Alig várták, hogy a földbe jussanak, s kicsírázva, új életre keljenek. Csodaszép álmaik voltak és erős akaratuk is. Egyszer csak arra jött dühösen a homokvihar. Ki tudja, hogy mi bosszanthatta fel. Fölkapta a két kis magocskát, és vitte, vitte jó messzire egymástól őket. Az egyik magocskát a sivatag északi részén ejtette le; a másikat továbbvitte, s végtére is a sivatag déli részén ejtette le. Telt – múlt az idő. Nyárból ősz lett, őszből tél és télből tavasz. Az északi részre hullott magocska a szavanna-erdőben, a sok esőtől hamar gyönyörű rózsává cseperedett. A száraz, déli részen a füves pusztában elhullajtott magocska gyakorta szomjas volt és éhes. Az uralkodó, az északkeleti szél gyakran okozott homokviharokat és ritkán esett az eső. Strucc Sanya épp arra járt. Üzenetet hozott a déli virágtól. Strucc Sanya átadta az üzenetet. - Most aludni készülök, drága testvérem, mert nagyon rég nem járt erre az esőfelhő. Éhes vagyok, szomjas vagyok és nagyon fáradt. De ugye te jól vagy? Strucc Sanya szelte a sivatagot fáradhatatlanul. Így hát a válasz is megérkezett hamarosan. - Én jól vagyok, nincs semmi bajom. A föld jó, táplál, a nap süt, a szél is ritkán jár erre, az eső is néha meglátogat, igazán nem panaszkodhatom, mert jól megy a sorom. Ne aggódj miattam. – Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, az évek. Strucc Sanya felnőtt. Nagyon megtetszett neki egy hölgyike, Strucc Saci. Látványától csábos táncra perült, még dürgött is hozzá. Láthatóan élvezte ezt Saci. Aztán összebarátkoztak. Egyik alkalommal mikor együtt járták a sivatagot, egy éhes puma és egy vörös hiúz vadászott arra. Megszimatolták a finom zsákmányt, hegyezték füleiket és nyomban lesben álltak. Már- már ugrani készültek, amikor Sanya és Saci észrevette a közelgő veszedelmet és futásnak eredtek. Olyan sebesen futottak erős, hosszú futólábaikon, hogy hamarosan lehagyták a vadakat. Fellélegeztek, hogy elmúlt a veszedelem. Sanya egy kies helyen fészket rakott és Saci hamarosan három szép nagy tojást tojt bele. Felváltva vigyázták a szülők a fészket. Hamarosan kibújtak a fiókák. Boldogan követték szüleiket. Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, az évek. Egy gulipán szállt le a déli vidéken. Üzenetet hozott a sivatagi rózsának. – Nehéz életem volt. Megküzdöttem a hideggel, a forrósággal, a szárazsággal, a szikkadt földdel. Jó mélyre le kellett nyúlnom gyökereimmel, hogy életben maradhassak. Mégis felnőttem, és ahogy mások mondják: gyönyörű rózsává cseperedtem. Most végre boldog vagyok és gondtalan. Te hogy vagy drága testvérem? - A gulipán miután kipihente magát, visszaröppent a válasszal és a kérdéssel. Hosszú útja során számtalan veszély fenyegette. Az egyik ilyen volt, amikor egy hatalmas fügefalevél betakarta. Akárhogy próbálta lerázni magáról, sehogy se sikerült. Ekkor egy szurikáta jött vele szemben. Amint meglátta, sebesen menekülni kezdett előle, ő meg futott utána. Már majdnem elérte. Ó, jaj! Még két lépés, már csak egy és a szurikáta ráugrott a levélre, ő, meg huss, felrepült. - Ó, ez meleg helyzet volt! Aztán amikor a sivatagi róka majdnem elkapta. Szerencsére csak egy farktolla bánta. Ám végül szerencsésen megérkezett a válasszal. - Drága testvérem! Szép és jó életem volt. Felnőttem, és ahogy mások mondják, én is gyönyörű rózsává cseperedtem. Most én is boldog vagyok és gondtalan Hogy az óta mi történt velük? Ki tudja! Ha arra jársz és látod, mondd el nekem.

 

 


Gani Zsuzsa: Az enyveskezű Tiborc

2021. 05. 29.



Nyár vége volt. A tűző, forró nyári napok nyomán a szellő megcirógatta a kalászt. Beérett a búza. A Paripás család aratáshoz készült. Ekkor a házhoz villanyszerelők érkeztek, mert este óta nem volt áram. Hamar meg is csinálták, gyorsan, ügyesen dolgoztak. Nem sokkal később becsöngetett hozzájuk valaki. Bogi ment a kapuhoz. - Kit keres? – kérdezte. - Tiborc vagyok a villanyszerelő. Még lenne egy apróbb javítás, amit a társaim nem végeztek el. - Egy pillanat, rögtön jövök! - Édesapa, Tiborc nevű villanyszerelő áll a kapu előtt. Azt mondja, hogy még lenne egy apróbb javítás, amit a társai nem végeztek el. - Megyek máris! – mondta az édesapja, aki így is tett, beengedte a szerelőt. – Tud dolgozni egyedül? Minket is vár odakint a munka. - Természetesen, menjenek nyugodtan.


- Gyere Béci és jöjjél Bogi,

kezdődik az aratás.

Suhints egyet, búza szakad,

aranylik már a kalász.

-

Megy a munka hajnal óta,

a nyár hinti kincseit,

nyes a sarló, kasza suhint,

tépi izzadt ingeit.

 

Marokszedők, kévét kötők

sürögnek és forognak,

itt a búza, lesz új kenyér,

s a víg szívek dobognak.

-

Aratnak a fiúk, lányok,

száll a nóta és zeng a dal.

Késő estig megy a munka,

a mama hozza a nyamit.

 

Giling- galang ebédelj meg,

aztán szusszanj csippet- csöppet.

Hull a kalász jobbról- balról,

és majd etesd meg a gépet.

 

A nagy zsákba tedd a búzát,

jöjj- menj, hordd fel a padlásra.

Hagyjál itt is egy adaggal,

s süssünk cipót egyre- másra.

 

Jól elfáradtak mire elkészültek az aratással és a kenyérsütéssel. Teljesen el is felejtették a villanyszerelőt. Édesapjuk keresni kezdte, de csak hűlt helyét találta. Kezdett rossz érzése lenni. Hívta az asszonykát. A komód fiókja kihúzva állt és üresen tátongott a ládika. - Elvitte az összes megtakarított pénzünket az enyveskezű Tiborc! - Teljesen elromlott a hangulat. A finom, meleg, pihe- puha kenyeret is csak ímmel- ámmal ették meg. Mindenki magát hibáztatta a történtekért.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Hilda a lúd

2021. 07. 01.

 

A Szunyogszéki család egyik szomszédja, aki elutazott rájuk bízta egyetlen libájukat. Nagyon fura egy jószág volt Hilda. Bent aludt a lakásban egy nagy bebélelt pihe- puha dobozban. Mellette hevert az alom is. Pancsi a sufnit rendezte be a számára. Már mindenki a lefekvéshez készülődött. – Menjünk – mondta édesapa. – Nem megyek : gá- gá- gá – felelte a liba. – Menjünk – ismételte édesapa. – Nem megyek – gá- gá- gá – felelte újra a liba. – Menjünk – mondták neki a nyuszikák is. – Nem megyek – hajtogatta egyre. – No, akkor nélküled megyünk – mondták mindannyian és elindultak. Hilda egyedül maradt és nagyon megsértődött, hogy őt egyedül hagyták. Mérgében hangosan gágogni kezdett: gá- gá- gá és erősen verdesett a szárnyával, de úgy, hogy a sufniban minden leborult. De ő csak gágogott, ahogy a torkán kifért: gá- gá- gá és erősen verdesett a szárnyával. Ekkor érkezett oda a róka. A liba hangja és a szaga, no meg a saját korgó gyomra odacsalogatta. Bekopogtatott a sufni ajtaján. – Jó napot! – köszöntötte a róka. – Hogy vagy? – Rosszul – felelte a liba. Unatkozom. - Gyere ki, játszom veled. - De jó! Én is szeretnék játszani veled – mondta a Hilda. - Mindjárt kinyitom az ajtót. Már- már lenyomta a kilincset, a rókának is folyni kezdett a nyála, mancsait dörzsölte örömében, amikor Tacsi éktelen ugatásra kezdett. A hangos ugatásra a gazdi is nyitotta az ajtót. A róka megijedt és még időben eliszkolt. – Azt már nem! – sziszegte a liba. - Elzavartad a játszótársam! - Mérgében hangosan gágogni kezdett: gá- gá- gá és erősen verdesett a szárnyával, de úgy, hogy a sufniban minden leborult. De ő csak gágogott, ahogy a torkán kifért: gá- gá- gá és erősen verdesett a szárnyával. - Te oktalan jószág! A róka nem játszani akart veled, hanem megenni! - Dehogy! Tévedsz! Már miért enne meg engem? - Tacsi otthagyta Hildát és elment aludni, ahogy a gazdi is, hisz minden elcsendesült. Kis idő múlva visszalopakodott a róka. Nagyon ügyelt arra, hogy Tacsi nehogy szagot fogjon és észrevegye. – Megmutatom neked, hol van a langymeleg, selymes tó- csalogatta a róka újfent. Hildának se kellett kétszer mondani. Kinyitotta az ajtót. Még meg se tudott nyikkanni, amikor a róka lábon ragadta és már nyargalt is vele. Ám Hilda mégis csak erőt vett magán, hangosan gágogni kezdett: gá- gá- gá és erősen verdesett a szárnyával. A házban mindenki felébredt. Ugrott a gazda, kapta a vasvillát, szaladt Tacsi a róka után. Hamarosan utolérték és kiszabadították a libát, aki nagyon szégyellte magát ostobaságáért. Pancsi visszavitte a sufniba és rázárta az ajtót kívülről. - Így ni. Aztán mindenki visszafeküdt és elaludt. Mire felébredtek Hilda gyönyörűen összerámolt és kitakarított a sufniban, majd mindenkitől bocsánatot kért. Elfogadták. Mivel munkanap volt, ezért a szülők dolgozni, a nagyok iskolába, a kicsik óvodába mentek. Amikor az ifjak hazaértek leültek tanulni. Pancsi odament Hildához. Hilda megkérdezte tőle: - Tudsz írni? - Nem tudok. - Tudsz olvasni? - Nem tudok. - Megtanítsalak? – Kérdezte a lúd. - Hogy tudnál te olvasni! - Figyelj, itt van ez a mesekönyv. Nyissuk ki. Hilda mesélni kezdett. Egy- szer- volt, hol- nem- volt, volt egy- szer- egy lúd. Úgy hív- ták, hogy Hil- da. Hil-da e- gyik es- te e- gye-dül ma-radt és na-gyon meg-sér-tő-dött, hogy őt e-gye-dül hagy-ták. Mér-gé-ben han-go-san gá-gog-ni kez-dett: gá- gá- gá és e-rő-sen ver-de-sett a szár-nyá-val, de úgy, hogy a suf-ni-ban min-den le-bo-rult. De ő csak gá-go-gott, a-hogy a tor-kán ki-fért: gá- gá- gá és e-rő-sen ver-de-sett a szár-nyá-val. Ek-kor ér-ke-zett o-da a ró-ka. A li-ba hang-ja és a sza-ga, no meg a sa-ját kor-gó gyom-ra o-da-csa-lo-gat-ta. Be-ko-pog-ta-tott a suf-ni aj-ta-ján. - Te tényleg tudsz olvasni! - Te csodálatos vagy!- mondta Pancsi és megcirógatta a ludat.

 

Gani Zsuzsa: A talpraesett Katica. Amanda mesél

2021. 07. 07.

 

- Emlékszel még arra Katica, hogy mi történt a nyár elején?- kérdeztem én, a nővére, Amanda. - Nem tudom, hogy mire gondolsz- tűnődött el Katica. - Arra, amikor kettesben kirándultunk a Görénypusztai erdőben. - Ó, igen, emlékszem! – mosolyodtam el, - de jól végződött a dolog. - Igen, valóban. – Kíváncsiak vagytok rá, hogy mi történt? Hát elmesélem. Nyár elején Katica megkívánta a szedret és a galagonyát. Hiába mondtam neki, hogy az még nincs beérve, hajthatatlan volt. Így kettesben kirándulni mentünk a Görénypusztai erdőbe. Vittük a kosarainkat, hátha akad bele valami finomság. Gyönyörű volt az idő. Hétágra sütött a nap. A fekete nyár és fehér fűzfák lombja kicsit enyhített a hőségen. - Ó, de szép ez a nyári tőzike!- kiáltott fel boldogan Katica. - Igen gyönyörű! Hogy hajlonganak szép harang alakú virágai! - Találtunk galagonya és szeder cserjéket is, de valóban még elég fanyar volt. Katica félre is húzta a száját, ahogy megkóstolta őket. Fejünk fölött hol rétisas, hol kerecsensólyom, hol békászó sas keringőzött. A víz közelben szürke gém és fekete gólya fészkelt. Minden egyes madarat megcsodáltunk, gyönyörködtünk bennük. Élénksárga tölcséres, hullámos szélű rókagombákra bukkantunk. Jól megszedtük vele a kosaraikat. - Nem megyünk most már haza üres kézzel! - kacagtam fel. Aztán találtunk még barna galléros tönkű csiperkét. Nem is egyet, hanem jó sokat. Most már tényleg tele lett mindkét kosár. Egyszer csak egy kellemes, fűszeres illatú, bordázott peremű, szegfűgombára bukkantunk. Annyira csábított minket az illata, hogy szedtünk belőle a kosarunkba. Jól betömködtük vele az üres helyeket. Közben nagyon ügyeltünk arra, hogy végig a turista útvonalon menjünk. Figyeltük a színeket, a jeleket. Annyi szépséget, csodát láttunk, hogy csak mentünk és mentünk kincseket keresve. Miután jól elfáradtunk a gombászásban mosolyogva néztünk egymásra. - Szerintem induljunk haza!- mondtam. - Menjünk!- felelte vidáman Katica. - De vajon merre? - néztünk körül elképedve. – Sehol egy jelzés, minden ismeretlen. - Eltévedtünk! - jelentettem ki komoran. – Most mit tegyünk? - Semmi baj! - Kacagott fel Katica. Tegnap kaptam egy iránytűt, az segíteni fog. Emlékszel? Anyuci a múltkor mesélte, hogy mohák zöldek és dundibbak az északi oldalon, a dél felé pedig inkább barnás vagy sárgás színűek. - Tényleg! De okos vagy! - Ráadásul emlékszem, hogy merre jöttünk. Nézd, ott egy kivágott farönk. Az mellett mentünk el. Rajta ágaskodott csápjaival egy szarvasbogár. El is indultunk, amerre Katica mutatta az utat. Bátran haladt előre. - Nézd, itt egy kő! Ezen süttette a hasát egy kicsi gyík. Még most is ott pihen. Menjünk! Ahogy mentünk egyre kijjebb, megláttuk a turista útvonal jelzéseit. Már én is bátrabban, valamelyest megnyugodva folytattuk az utat hazafelé. - Ugye milyen bátor vagyok? – nézett büszkén rám a kicsi. - Igen, az vagy!- mosolyodtam el és megfogtam a kezét, úgy mentünk haza.


Gani Zsuzsa: Ki ér többet?

2021. 05. 29.

 

Kinga, Karesz és Krissz felültek a kisvasútra és végig zakatoltak a Csalafinta csalitosban, a vadregényes fák között, a csobogó patak mentén, egészen a harmatos vízű csillámló tóig. Ott leszálltak, leültek a parton a szép öntöttvasból készült padra. Illatos, bordó futórózsa fonta körbe. Már otthon eldöntötték, hogy itt döntik el, hogy melyikük ér többet? Pont erre járt Szarvas Szolanzs. - Szervusz drága barátom!- köszöntötték mindhárman. Van egy kis időd? Megkérünk téged, hogy te légy a bíró, te dönts abban, hogy melyikünk ér többet? - Fontos ez nektek? – kérdezte. - Igen, nagyon! - felelték. - Rendben, akkor nagyon szívesen. Üljetek a padon egy darabig, én figyelni foglak benneteket. - De mit csináljunk? - kérdezték. - Egyenlőre ljetek le, aztán majd kiderül. - Hát jó! - álltak rá. - Kezdődhet a játék! - Szarvas Szolanzs leült a szemben levő padra és figyelni kezdte őket. Egyszer csak Kinga a földön egy réti sas fiókát vett észre. Magányosan, csapzottan, láthatóan éhesen, szomjasan hevert ott. Vajon mi történhetett? Ekkor eszébe jutott, hogy egyszer azt hallotta, hogy, hogy a testvér kilökheti a másikat a fészekből. Lehet, hogy itt is ez történt? Mindenesetre segítenem kell rajta ez nem is kérdés. Gyorsan font egy fűzfa kosarat, a tó szélén álló fűzfa vesszejéből. Óvatosan betette a fiókát. Elviszem a madármentőkhöz, itt vannak nem messze. Karesz füstöt vett észre a közelben. Sietve közelítette meg. Látta, hogy elhagyatott a hely, de nemrég táborozók jártak itt, akik vélhetőleg zsarátot hagytak, ami a nagy melegtől már a belobbanás szélén állt. Szaladt a tóhoz, melynek szélén eldobált műanyag flakonok hevertek. Kettőt gyorsan megtöltött és sietett vissza. Még időben ráöntötte a vizet kellő távolból, majd még egy darabig figyelte. A parázs sisteregve, még nagyobb füstöt okádva, de végleg kialudt. – Lehetett volna nagyobb baj is és akkor hívhattam volna a tűzoltókat. De szerencsére magam is el tudtam hárítani a nagyobb bajt- mosolyodott el. Visszament az eldobált flakonokért, összegyűjtötte és kidobta a kukába. Krissz nyüszítést hallott keleti irányból. Felkeltette érdeklődését a hang, úgy érezte baj lehet. Sietve ment a hang irányába. Egy aprócska kiskutyus nyüszített a rókacsapda fogságában. A bal lába beszorult. - Segíts rajtam! - nyüszítette. - Igen, máris! – mondta Kinga. Gyorsan keresett egy erős, vaskos botot, amivel a csapdát szétfeszítette annyira, hogy az aprócska kóbor kiskutyus ki tudta húzni a bal lábát. Szerencsére nem lett nagy baj, mert lábra tudott állni, sőt bicegni, majd járni is tudott rajta. Hálálkodva köszönte meg a segítséget, majd odébbállt. - Nagyon szívesen! Örömmel tettem - mondta Kinga és visszament a többiekhez. - Na, drága Szarvas Szolanzs barátom eldöntötted már, hogy melyikünk ér többet? - Rendben! Hmmm…hmmmm - törte a fejét, erősen törte, hmmm…hmmmm, aztán megszólalt: - Nem tudok igazságot tenni köztetek, ezért össze kell hívjam az erdő bölcseit. Tanácstalan vagyok. Tegyünk együtt igazságot! Így is lett. Összeültek az erdő bölcsei. Három nap, és három éjjel tanakodtak. Az egyik ezt mondta, a másik azt, míg a harmadik éjjel mégis megegyeztek. - Mindannyian valami jót tettetek, ráadásul magatoktól. Senki se kérte. Mégis megláttátok, hogy mi a helyes, mit kell tennetek. Egyikőtök sem ér többet a másiknál, mert mindhárman egyformán sokat értek. Kinga, Karesz és Krissz megköszönte a bölcsek őszinte véleményét. Közösen elvitték a madárfiókát a madármentőkhöz, akik ezután tették a dolgukat.

 

Gani Zsuzsa: Maszatka és Husika bajba jut

2021. 07. 07.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kisnyúl, Maszatka és Husika. Testvérek voltak, így ugyanabban a Kerekentyű erdőben, annak is a legszebb szélén laktak. Csak Maszatka volt bátor és erős. A másik se ilyen, se olyan. Talán egy iciri picirit félénk és gyönge, hisz kicsi volt még és talán egy csöppet kényelmes is. No, mindegy, együtt éltek ezek a kisnyuszik. Egyik nap elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: patak áll előttük. A patakban csillogó a víz. S ebből a patakból aprócska aranyhalak, ebihalak és kis békák ugrálnak fölfelé. Nagyokat fröccsent, majd csobbant a víz. Nagyon tetszett ez Maszatkának és Husikának. Örömükben úgy ugráltak, mint a bolha. Pattogtak, szökkentek, s egyszer csak váratlanul megcsúsztak és belepottyannak a tóba. Merülni kezdtek. Ijedtükben kapálóztak, vergődtek, mint hal a hálóban, meg úszni próbáltak. A part széle azonban igen magas és csúszós volt, úgyhogy a nyuszik sehogy sem tudtak felkapaszkodni a szélén. Az erejük egyre jobban fogyott. Husika egyszer csak egy nagy sziklát érzett a lába alatt, amire sikerült felmásznia. Egy fűzfaágba csimpaszkodott, ami épp arra hajlott rá és nagy nehezen kikecmergett a vízből. Maszatka már kezdte feladni. Az ereje is fogytán volt. Már majdnem lemerült, néha alá is bukott, amikor Husika egy hosszú fűzfaágat lógatott a vízbe. Maszatka épphogy elérte. Megkapaszkodott benne. Husika egy nagyot rántott rajta és Maszatka úgy repült ki a vízből, mint a hal, amikor kirántják, mert horogra akadt. Aztán megkönnyebbülten egymásra néztek, nagyot sóhajtottak  és boldogan borultak egymás nyakába. Maszatka csak annyit mondott: - Köszönöm! - Szívesen! - felelte a már nem is olyan félénk Husika.

 

Gani Zsuzsa: Ancsi kedvenc színei

2021. 07. 07.

 

Sikoltott, harsogott az őszi szél. A Nap sem sütött fényesen és ritkán járt erre. Ezért a levelek is szikkadni kezdtek és egyre színesebb ruhát öltöttek magukra. Ancsi nézegette, forgatta őket. - Szép ez a sárga, ez az arany, óarany, okker, de még szebb ez a réz színű. Ez a kedvenc színem! Nem, mégsem. Szebb ez a narancs, vagy Napsárga, vagy ez a barackszínű. Igen, ez a kedvenc színem. Nem, mégsem. Ez a brokát, vagy borostyán, illetve a rőt sokkal szebb. A bordó levél a kedvencem. Nem, mégsem. Inkább ez a nugát, gesztenye, csoki, kávé, a rozsdás vagy inkább a mogyoróbarna levél a kedvencem. Nem, mégsem. Inkább a mandarin színűt szeretem. De milyen színű felhőt szeressek? Szép a kobalt, encián, páva, indigó és a türkizkék. Igen, ez a kedvenc színem. Nem, mégsem. Ez az ultramarinkék sokkal szebb. De nézd azt a felhőt ott fent, fehér! De szép! - mondta a fa ágán ülő kisverébnek. - Van hófehér, hab,- ólom,- cink,- titán,- fátyol színű. A gyöngyvirág színű a kedvencem. Nem, mégsem. A fűzöld sokkal szebb. Vagy inkább a lomb? Vagy a tuja? Estleg a pázsit, vagy a selyem zöld? Nem, inkább a pálma zöld a legszebb! Nem, mégsem! Az a galamb színű, de szép szürke! A hamu, a beton, a fém, és az ezüstszínű a kedvencem. De nem, nem, mégsem. Az ében a legszebb. Hogy mennyi szín van és mennyi árnyalattal! Ez maga a csoda! Az obszidián, a korom, a varjú és a holló színe is szép. De hiszen eddig minden színre azt mondtam, hogy szeretem! - A fehér tiszta szín. A lila titokzatos szín. A fekete a fájdalom, a szomorúság színe. A barna az anyaföld színe, megnyugtató, biztonságot adó. A zöld a természetet színe, nyugtatja a szemet és pihentet. A sárga a Nap színe. Jó kedvem lesz tőle. A vöröstől gyorsabban kezd verni a szívem. A kék a nyugalom és a békesség érzetét kelti bennem. - Közben a gomolyfelhők csak gyűltek, gyülekeztek az égen. Hirtelen eleredt az eső. a Nap ijedten bújt el a felhők mögé. A szél is táncra perdült, majd záporozni kezdett. Ancsi behúzódott a tető alá. Innen nézte a tájat. Egyszer csak vonulót fújtak a fellegek, az eső is elállt. A Nap kikukucskált a felhő mögül. Ahogy néhány esőcsepp még lehullt a földre, áttört rajta a szivárvány, aki magával hozta a festőt is. Ancsi felkiáltott: - Szerintem a legszebbek a szivárvány színei: a vörös, a narancssárga, a sárga, a sárgászöld, a zöld, a kékeszöld, a kék, és a lila!

 

Sárga a nap,

zöld a fű,

kék az ég,

ó, de szép!

Ó, de szép!

 

Pipacs piros,

fekete a korom,

fehér a hó,

ó, de szép!

Ó, de szép!

 

Rózsaszín a tulipán,

narancsos a liliom,

lila az orgona,

ó, de jó!

Ó, de jó

az illata,

illata.

 

Bordó a rózsa,

a varjúháj,

a méhbalzsam,

vedli a gúnyát,

veti a gúnyát,

irul- pirul.

 

- Aztán megérkezett a zord, a kemény, a fogcsikorgató, farkasordító tél. Ancsinak jó füle volt, és értette az erdő nyelvét. Hallgatta a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak és a tó tündére mesélt a fáknak. – Hmmm- hmmm- törte a fejét Ancsi. - A tél színei a sötét színek. Igen, igen, azok. A szürkés, ködös, szomorú színek. Ilyenkor minden szundikál, pihen. Szinte hallom a föld szuszogását, pihegését, lélegzését. Gyönyörű ez az évszak! A csipkés, zúzmarás fák, a hófedte hegyek olyan varázslatosak. – Gyorsan múltak a napok, hetek, hónapok. Újra előbújt a balzsamos napsugár és a hóvirág. Aztán kirügyeztek a fák, a bokrok, fehér és rózsás szirmot öltöttek magukra a fák. Ancsi ott állt, mintha lába földbe gyökerezett volna. Kimondhatatlan érzés ragadta el. Tavasz lett: bohókás, madárcsicsergős és kacér. Minden pasztell és meleg színbe burkolózott. Ancsi is levetette magáról a téli gúnyáját, belehempergett az üde, zöld fűbe. Csöndben hallgatta a mező élővilágának derűs zsivaját. Aztán ahogy jött, úgy ment is a kikelet. Futott, rohant, szaladt. A forró nyár kék, üdítő, élénkítő színeket öltött magára. Minden csupa derű volt és vidámság. Aztán már az is rohant is tova. Jött ősz anyó vörös, bordó, sárga, narancsszínű, és barna rongyokba öltözve. Ancsi eltűnődött. - Minden évszak gyönyörű, minden szín varázslatos. Csodaszépen zenél a természet, ahol mindig nyugalom van. Szívem szerint minden évszakban táncra perdülnék benne, csak úgy, mezítláb.


Gani Zsuzsa: Íbisz Izolda mellényel

2021. 07. 07.

 

Íbisz Izolda a kolóniától lemaradva békésen evett. Nagyon finom lehetett az iszapban keresgélni a csemegéket. Itt is volt egy, ott is volt egy finom falat. Egyszer csak hirtelen öklendezni, majd fuldokolni kezdett. Sándor papagáj, aki épp arra járt, csodálkozva nézte. - Hát te mit csinálsz? – Miután Íbisz Izolda az öklendezéstől, és a fuldokolástól válaszolni se tudott, a Sándor papagáj otthagyta. - Csillag ezt meglátta és rákiáltott: - Nem szégyelled magad? - Miért? Nem csináltam semmit! – felelte Sándor papagáj. - Hát éppen ez az! – felelte Csillag, aki sürgősen a közelben levő kolóniához szaladt hangos segítségkiáltásokkal. Szerencsére hamar megérkezett a segítő csapat, még éppen időben. Először megpróbálták eltávolítani a mellé nyelt falatkát, majd megpróbálták hánytatni, köhögtetni. Mivel ez sem segített, elkezdték ütögetni a lapockák közötti területet. Egyszer csak, mint a nyíl, mintha puskából lőtték volna ki, úgy repült ki a falatka Íbisz Izolda torkából. Miután megkönnyebbült, könnyes szemmel köszönte meg Csillagnak és társainak a segítséget. Sándor papagáj pedig bocsánatot kért.

 

Gani Zsuzsa: A tarkabarka réten

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy üde tarkabarka rét. Csodaszép mezei virágok bontogatták szirmaikat egymás után, rajtuk méhek döngicséltek, lepkék pihentek. Dalos madarak trilláztak, füttyögtek, csiviteltek fölöttük bokrok, fák ágain. Napsugár ontotta melegét mosolyogva, szellő cirógatta a vidám, békés rétet. Közelükben lehullott fagallyak, kövek és mindenféle kincs hevert, amit a föld kitermelt. Az egyik kő alatt lakott a Rablóhangya, másik alatt a közvetlen közelében a Gyepihangya kolónia. Ott éltek egymás mellett, csendben, nyugalomban. Mindenki tette a dolgát, ahogy szokta. Néha Fürge, a gyík sütkérezett hol egyik, hol a másik kövön. Nagyon gyakran járt ide Villő és Vitéz, a két testvér a nagymamájával. Ezen a szép hétvégi napon is idejöttek. Nagyi leterítette a plédet, rátette a piknik kosarat és leültek a takaróra. Nagymama jókat szippantott a finom, friss levegőből, amit szinte harapni lehetett. Szinte érezte, ahogy tisztul a tüdeje. A két kicsi egy darabig ott ült mamája mellett, aztán engedélyével játszani mentek, de csak a látótávolságon belül. Messzebbre nem mehettek, mert mamájuk vigyázta őket. Mindketten egy- egy kis kosarat vittek magukkal, amibe kincseket gyűjtögettek. Hogy mik voltak azok? Icipici kavicsok, botok, csigaházak, minden apró- cseprő dolog, amit a gyönyörű természet felkínált nekik. Egyszer csak Villő és Vitéz szinte egyszerre pillantott meg egy csillogó- villogó kavicsot. Egyszerre nyúltak utána. Villő gondolt egyet és azt mondta: - Legyen a tied! Ha találunk még egyet, az majd az enyém lesz! - Jó!- felelte Vitéz. Arra lettek figyelmesek, hogy két pindurka hangya egy-egy levelet cipel. - Milyen erősek!- ámult el Villő. Egy darabig nézték, aztán két szarvasbogarat pillantottak meg, akik egy fatörzsön épp hosszú rágószarvaikkal csatáztak egy nőstény kegyéért. Mindkettő nagyon hasonlított egymásra, de mégis kicsit különböztek egymástól. Ennek ellenére nagyon szépek voltak. Ekkor hirtelen az egyik a hátára feküdt és azon nyomban elült a vita, mintha mi se történt volna. Két kis rigó röppent a közelükben levő bokorra. Valamit csiripeltek egymásnak: csip- csirip, csip- csirip, aztán szorosan egymáshoz bújtak. Tücskök ciripeltek hangosan: cirip- cirip. Nagyon jó volt hallgatni őket. - Nézd Vitéz, egy hétpettyes röppent a kezemre! - Milyen szép! – mondta a fiú, amikor meglátta. - Picit odaadod nekem is? - Hát persze, tessék! - Köszönöm! Egy kis idő múlva a hétpettyes gondolt egyet és elrepült. - Elrepült! - Nem baj!- kacagott fel Villő és táncra perdült jókedvében- milyen jó itt lenni, minden csupa csend, öröm és nyugalom! - Igen, az!- felelte Vitéz- szeretek itt lenni- nyugtázta. Még egy darabig sétáltak, futkároztak, fogócskáztak a réten. Ha megéheztek, leültek a plédre enni, inni, aztán újabb csodákat mentek felfedezni, mert az láthatjátok volt itt bőven. Két csigabiga csúszott egy gomba tetején, bodobácsok fogyasztották békésen a levéltetveket, pók szőtte a hálóját eleségre vágyakozva. Mezei zsálya zamatos nektárral csalogatta a mézet gyűjtögetőket. – Látjátok? Mindenki békésen, egymás mellett élve, egyetértésben töltötte napjait. Amikor a réten búcsúzni kezdett a Nap, a nagymama és a két testvér is felszedelőzködött, összecsomagolt és hazaindult. Egész úton mosolyogtak, nevetgéltek, kacarásztak és nagyon, de nagyon sokat beszélgettek eme kellemes napról. Így történt, ha nem hiszed, járj utána!


Gani Zsuzsa: Kincskeresés a tavaszi szünetben



Tavaszi szünet Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy család, tizennégy gyermekkel. Nem voltak gazdagok, de szegények sem, mert arra mindig jutott, amire szükség volt. Szeretetben, békességben élték napjaikat. A főváros közelében éltek egy kertes házban. Szüleik dolgoztak, ők pedig óvodába, illetve iskolába jártak. Este, illetve hétvégén, s a szünetekben mindig megosztották egymás között a feladatokat. Ajnácska a lakásban a virágok gondozásáért, Arika és Áldáska a takarításért, Barótka és Bíbuka a mosogatásért, Bogárdka és Boldácska a rendért, Botond és Bató a kert gyomlálásáért, Bátony és Bátor a szelektív hulladékgyűjtésért. Ez mit is jelent? A felesleges, de hasznosítható hulladékok válogatásáért felelnek, amit később a szülei leadnak a megfelelő helyre és azokat újra lehet majd hasznosítani. Bese a komposztálásért felel. Ez azt jelenti, hogy minden konyhai maradékot, például gyümölcs- és zöldséghéjat, csumát, kávézacct, teafüvet, tojáshéjat, kerti hulladékokat, fahamut összegyűjti egy tárolóba a kert sarkában. Néha apa megforgatja és kiváló trágya lesz belőle a földnek. Bulcsú és Buzád pedig a takarékosság ellenőrzéséért volt felelős. Például figyelte, hogy a villany le legyen oltva, a csap el legyen zárva és még sorolhatnám, ha nem használják. Így teltek a mindennapjaik. Örömmel, szorgalommal végezték ezeket a tevékenységeket. Gyönyörű, csillogó- villogó volt a lakásuk, a kertben dalosmadarak csicseregtek, füttyögtek, méhek gyűjtötték a nektárt, meseszép virágok illatoztak. Olykor- olykor még mintha meg is értették volna, hogy miről beszélgetnek. - De jó itt élni!- csicseregte a rigó a párjának. - Igen, valóban. Pihe- puha a fészkünk és ennivalót is találunk bőségesen. Ráadásul biztonságban vagyunk- hablatyolta. - Ó, mennyi finom atka, lárva és levéltetű van ebben a csodaszép kertben. Azt hiszem, ideköltözöm a családommal- mondta a hétpettyes. Így is tett. A kis sárga lepke is boldogan telepedett le az egyik virágra, majd jöttek a társai is. Egyre többen és többen. Ekkor megjelent a bodobács is a mályván. Siettek a kicsinyei is. Szinte falták a földön a korhadó növényeket és a rovarok, csigák, hernyók tetemeit. - Hű, de finom! – mondogatták széles mosollyal: nyam- nyam és ettek és ettek, amikor megéheztek. Aztán visszahúzódtak a nagy kő alá, ahol az otthonuk volt. Esténként tüskés hátú jött elő népes családjával a rejtekhelyéről. Sebesen futottak icipici lábaikon. Ők is ebben a gyönyörű kertben éltek. Először a kupacba felhordott komposzthoz igyekeztek. Hogy mit találtak ott? Finomnál finomabb maradékokat: - nézzétek, mennyi finomság van itt! Gyertek kicsinyeim, egyetek, vegyetek: tojást, lisztkukacot, szőlő magját, körte csumát, banánhéjat és, még bármi finomat, amit találtok. Van itt minden bőséggel. Telt, múlt az idő, eljött a tavaszi szünet. Leutazott a család vidékre a nagyszülőkhöz látogatóba. Pár napig még együtt voltak, de aztán a szülők visszautaztak, mert várta őket a munkahelyük. Így a gyerekek ott maradtak a nagymamánál, nagypapánál. Ők is kertes házban laktak, bár kicsit más volt, mint a megszokott. Régi parasztházuk volt, fehérre meszelt falakkal, tisztaszobával, búboskemencével. A kéményen a gólya fészkelt, az eresz alatt pedig számtalan fecskecsalád lakott. A kertben gémeskút állt, abból húzták ki vödörrel az ivóvizet. Nagyapó Bátor segítségével ki is húzott egy vödörrel. Egy keveset a kannába öntött, egy kicsit pedig a lavórba. Bogárdka és Boldácska a nagyival tyúkokat etetett. Eközben a gúnár mérges sziszegéssel: sz- sz- sz, megkergette Arikát, amikor egy itatóval közeledett felé.- Segítség! Jaj-, jaj! – kiáltotta ijedten és szaladt amerre látott. Aztán egyszer csak a liba abbahagyta Arika üldözését. A kislány fellélegzett: - hú, ezt megúsztam, legközelebb óvatosan fogom megközelíteni - mondta. A disznóólban éhes malacok röfögtek. Nagymama, Botond és Bató korpából, darából, ételmaradékból, kumpihéjból, főzéshez használt vízből kevert moslékkal kínálta őket: - röf- röf- röf- köszönték meg és hangos csámcsogással nekiláttak enni. Néhány légy kőrözött fölöttük. Közben kezdett beesteledni. Nagyi, Áldáska, Barótka és Bíbuka az istállóba mentek tehenet fejni. Hű, de izgalmas volt! – Ilyet se látni minden nap!- mondta Áldáska. Érdeklődve nézték hogyan csinálja a nagyi. – Holnap reggel ti is kipróbálhatjátok, ha szeretnétek. – Juj, de jó!- mondták kitörő lelkesedéssel. Így telt minden egyes napjuk, csupa izgalommal, újdonsággal. Megismerkedtek a környékbéli gyerekekkel is, akik közül többen szintén a tavaszi szünetet töltötték vidéki rokonaiknál. Nagyon sok játékot megtanultak, szinte minden napra jutott egy. Hétfőn Ipi- apacsoztak, kedden Csön- csön gyűrűt és az Erre csörög a diót, szerdán szembekötősdit játszottak, csütörtökön csúzliztak és papírsárkányt eregettek. Pénteken fűzfasípot készítettek, és nádból csónakot, aztán kézfejre húzható zsinórjátékot játszottak az ujjaikkal. Szombaton labdával játszottak a ház falán, vasárnap pedig gumiztak. Mindegyik újdonság volt számukra. Eközben jó barátságot kötöttek egymással. Papával egyik nap horgászni indultak a fiúk a Krasznára. Nagyon sok érdekességet rejtett ez a nap is. A tónál a hínár, sulyom, a békalencse és a sás csalogatta a fiúk tekintetét a vízhez közelebb. Rajta molnárka, fölötte szitakötő, réce élte megszokott életét. A vízparton levelibéka, pézsmapocok, vízisikló, barkóscinege, nádirigó, törpegém kíváncsiskodott olykor- olykor. Egyszer csak egy béka ugrott nagyot a közelben. Egy ideig ült mozdulatlan , majd hirtelen kidugta hosszú nyelvét és egy épp arra zümmögő legyecskét elkapott. - Ez finom volt! - brekegte hasát simogatva. Aztán ahogy jött, úgy el is ment, azaz ugrott.  A fiúk és nagyapó igen sok halat fogtak ezen a napon. Nagyon jó volt a kapás. Kárászok, keszegek, busa és ponty akadt a horogra. Nagy volt az öröm. Ennyi finomság!- mondta mosolyogva nagyapó. Mire hazaértek, nagyanyó és a lányok már előkészültek a vacsorához. A halakat Arika és Áldáska nagypapával letisztogatta a pikkelyektől, kiszedte a fölösleges részeit, kifilézte és lefagyasztotta. Eközben nagyi a busát készítette elő a sütéshez. Pillanatok alatt elkészültek vele. Mikor elkészült a sült hal, feltálalták azt is. Kicsit szomorúak voltak a gyerekek, mert ez volt az utolsó előtti napjuk. Szinte észrevétlenül telt el a szünet. De azért még hátra volt az utolsó nap, amikorra Kincskereső játékot terveztek.

2. Kincskeresés Másnap délelőtt megérkezett a többi puja is egy utolsó játékra. Kincskereső játék volt a neve. De hogy szavamat ne feledjem, amikor a kakas kukorékolt, mi nagymaminak segítettünk, ahogy eddig is tettük a jószágok ellátásában. Ez idő alatt nagyapó kincset rejtett el a hatalmas kertben valahol. Mire elvégeztük a teendőket, nagypapa is megjelent a térképpel, melyen egy hatalmas „x” jel volt. - Ott van a kincs!- mondta - keressétek meg! - Az útvonalon itt- ott, akadályok vannak elhelyezve. Ezeket kellett elhárítani ahhoz, hogy megtaláljátok a kincset. – De izgalmas!- mondtuk és már el is indultunk az utolsó közös kalandunkra. Még az is ott volt a térképen, hogy melyik útvonalon, merre menjünk. Ez sokat segített, hogy ne tévedjünk el. Így hát elindultunk. Mentünk, mendegéltünk nagyon, de nagyon lassan, hisz minden apróságra figyelnünk kellett. Megérkeztünk az első jelhez. Egy autó, egy kerékpár és egy csizma volt egymás mellett és a kocsi szélvédőjén egy boríték, benne egy levél a kérdéssel. – mivel folytatnád az utad, hogy óvd a természetet? - számunkra egyértelmű volt a válasz: vagy kerékpárral, vagy gyalog. - hogy ne szennyezzük a környezetet, és az egészségünk megőrzése szempontjából is a legjobb a bicikli és a séta- mondta Barótka. – Igen, igazad van, akkor menjünk gyalog!- mondták a többiek. Így is tettek. Mentek, mendegéltek nagyon, de nagyon lassan. Egyszer csak egy magoncot láttak földlabdával a földön, mellette egy ásót és egy esővízzel teli locsolókannát. Nem volt semmi útmutató, de nem volt kérdés, hogy mi a feladat. A szüleiktől a már oly sokszor látottak alapján elültették a kis fát, majd meglocsolták. A szerszámokat Bíbuka visszatette a helyére, majd a társaság után ment. Mentek, mendegéltek nagyon, de nagyon lassan, mert annyi kincs volt a természetben, hogy nem győzték csodálni. Találtak egy nagyon szép, sima, lapos kavicsot, aztán egy hím szarvasbogarat. Egyszer csak egy madáretetőt láttak meg az úton, madáreleséggel és itatóval a kijelölt útvonalon. Botond és Bató beletette az eleséget, az itatót, ráakasztotta a cinkegolyót, Bogárdka és Boldácska pedig felfüggesztette a közeli fára. Ezután tovább mentek. A következő állomáson rengeteg szemét hevert egy kupacban. Mellette öt darab szuperkuka. Közösen szétválogatták a szemeteket: a műanyagot, fémet, papírt, színes- és fehérüveget és a megfelelő gyűjtőbe tették. Jól körülnéztek, hogy nem maradt- e még valahol szemét. Miután meggyőződtek arról, hogy nem, tovább folytatták a kincskeresést. Menetközben láttak csodaszépen szőtt pókhálót, csigabigát, madártollat, gombákat, virágokat, különféle lepkéket, még tobozokat is, mire megérkeztek a következő feladathoz. Egy kis zacskót találtak a földön, benne levéllel. – Hogy mi állt a levélben? – mondom, figyeljetek!- Keressetek lapos, hosszúkás köveket. Találtok a zsákban ecseteket és fekete akril festéket és egy befőttes üvegben vizet. Ha összeszedtetek ötvenöt követ, készítsetek belőle dominót. Ha kész, dominózzatok. Aki a győztes, az vezesse tovább a csapatot. – Így is tettek. Bogárdka győzött, így ő lett a kincskereső csapat új vezetője. Mentek, mendegéltek nagyon, de nagyon lassan. Egyszer csak egy különleges fa állta útjukat. Össze- vissza kacskarigózott ágai között kellett áthaladni, de úgy, hogy egyszer se érjenek hozzá, nehogy akár egy is letörjön. Hát nem volt egyszerű, mert minduntalan belegabalyodtak. Volt, akinek a lába, vagy az ujjai, sőt a haja is, de nagy nehezen csak- csak sikerült mindenkinek. A fának se lett semmi baja. Ezután tovább mentek. A következő állomáson, egy útvesztőn kellett végigmenni. Nagyon izgalmas volt, hisz nem tudhatták, hogy mi van a labirintus végén. – Tudjátok, hogy mi volt ott? Nem más, mint egy magára hagyott kupac, ami fölött valamikor szalonnasütés történhetett. Egy gallyakból, papírból kupaszolt tűzrakóhely, ami még parázslott. Bogádka gyorsan a közelben talált kannából vizet locsolt a zsarátra. Amikor látta, hogy a tűz már egészen biztosan nem fog fellángolni, nagy kő esett le a szívéről és tovább haladtak a térképük szerint. Bulcsú és Buzád egy kis patakot fedezett föl, ami keresztezte útjukat. Kövek emelkedtek ki a vízből, mintegy átkelőként, illetve nem messze tőle egy nagyon keskeny híd. Abban egyeztek megy, hogy a fiúk a köveken, a lányok pedig a hídon haladjanak keresztül. Így is történt. Mentek, mendegéltek nagyon, de nagyon lassan. Egyszer csak egy nagy lavór hevert a földön, benne kimosott ruhákkal, fölötte kifeszített szárítókötél nyújtózkodott. A lányok kirázták és kiteregették a frissen mosott darabokat, a fiúk pedig facsipesszel rögzítették. A nap melege, a szellő cirógatása szárította őket. Ekkor érkeztek meg az utolsó állomáshoz, ahol finom illatok csapták meg az orrukat. Nagymama és nagypapa bográcsgulyást főzött. A közeli kútnál kezet mostak, a fiúk leültek a farönkökre, a lányok pedig segítettek a nagyinak az étel porciózásában. A korgó gyomrú fiatalok és a nagyszülők az utolsó falatig megettek mindent, még a frissen, kemencében sütött, jó meleg kenyeret is. Még az ujjukat is megnyalták utána. Ekkor nagypapa előhúzott valamit, egy nagy ládát, rajta egy piros ’x”-el. – Megtaláltuk a kincset!- kiáltottak fel a gyerekek. – Igen, benne van a kincs!- mondta mosolyogva nagyapó. A gyerekek odaszaladtak és kinyitották. Tele volt sok- sok palántával. Mindenkinek jutott belőle egy- egy. A lányok a nagymamának segítettek a mosogatásban, és a konyhai hulladékok eltakarításában. Miután elkészültek vele, csatlakoztak a többiekhez és nagypapa irányításával mindet elültették. Eközben beesteledett. Arika és Áldáska leszedték és összehajtogatták a megszáradt ruhákat, Botond és Bató pedig bevitte a házba. Ezután még odaültek a tűz köré beszélgetni, énekelni. Bató gitárral kísérte őket. Kellemes hangulatban telt el az utolsó este. Azután búcsút vettek a környékbeli gyerekektől és nekikezdtek a csomagoláshoz, majd a lefekvéshez. Másnap délelőtt, amikor a kakas kukorékolt még nagymaminak segítettek, ahogy eddig is tették a jószágok ellátásában, majd megreggeliztek. Mamával és papával még tettek egy sétát a kertben és nagyon sokat beszélgettek. Egyszer csak megérkeztek a szülők: édesanya és édesapa. Mind a tizennégy gyermek szinte egyszerre szaladt hozzájuk köszönteni. Nem győzték mesélni élményeiket. Miután megpihentek, megebédeltek. Ebéd után elköszöntek a nagyszülőktől és hazaindultak. Késő délután volt, mire megérkeztek. Tacsi és Lili cica szaladt örömmel eléjük. Tacsi a farkát csóválta, Lili pedig hozzájuk dörgölőzött és miákolt egyet. Ha hiszed, ha nem, így történt.


 

 

Volt egyszer egy Ficere cicánk

2022. 09. 11.

 

Ficerét három éve fogadtuk örökbe, akkor, amikor kiscsoportos lettem. Nagyon incurka- pincurka volt, még járni is alig tudott. Csetlett- botlott, sőt el is esett a saját kis ici- pici tappancsaiban. Volt, amikor még cigánykereket is hányt. Bezzeg én ilyet nem tudtam! A hangja is olyan halk és vékony volt, mint egy kisegéré. Amikor kinyújtóztatta pincurka testét, kis karmait mindenbe belemélyesztette, pedig megmutattam neki a kaparófát is. Ilyenkor azonnal rászóltam egy határozott „nem!”-el és áttettem a macskafára. Megmutattam neki azt is, hogy hol van az alomtálcája. Elmondtam neki, hogy mindig ezt kell használnia, ha szükségét érzi. Két kis tálkát készítettem ki neki, aminek természetesen szintén meg volt a helye. Az egyikbe vizet öntöttem, a másikba cicatápot. Ügyetlenül, botladozva kóstolgatta. Olyan aranyos volt, hogy megmosolyogtam. Néha bele is borult a pici testével. Az volt a legviccesebb, amikor a vizébe is. Ilyenkor prüszkölt egyet és a víz szanaszét repült. Vettünk neki egy házikót is, ami nagyon szép volt, sok- sok útvesztővel, mászókával, létrával. Ó, ha kicsit nagyobb lenne, én is használhatnám!- gondoltam magamban. De sebaj! Nekem van a kertben hasonló. Néha feltettem mellém az ágyra. Olyan édes volt, amikor a kicsi szivacslabdámmal játszadozott. Ügyetlenül, sete- sután akkorákat szökkent, aztán puffant egyet hol ide, hol oda. Ha láttátok volna! Jókat nevettem rajta. Ráadásul imádta a farkincáját kergetni. Hosszú ideig fogócskázott vele. Amikor sikerült elkapnia, apró fogacskáival megcsócsálta. Nagyon sok örömet szerzett nekünk Ficere. A szüleim is imádták. Szófogadó, illemtudó cica volt, sose kellett megdorgálni. Szerette, ha simogatjuk a pihe- puha szőrét, de nem sokáig. Aztán telt- múlt az idő. Ficere gyorsan nőtt. Már fel tudott ugrani a székre, sőt az asztalra is. Tudta, hogy ezt nem szabad, de amikor azt gondolta, hogy nem látjuk, mégis megtette. Rászóltam egy határozott „nem!”-el és letessékeltem a földre. Mégis egyszer, amikor édesanya sült husit csinált, a tányérba dugta az orrát. Ráadásul pont anyuci vette észre. Hű de haragudott Ficerére. Az meg ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, hátra csapta a fülét, lefelé hajtotta a fejét és mérgesen nézett ránk. Legalábbis szerintem bosszankodott. Ha láttátok volna, még így is olyan ennivaló volt! De ezt nagyon ritkán csinálta. Viszont a játék hevében- igaz óvatosan-, de harapni, karmolászni szokott. Egy ideig ezt is hagytuk, de amikor bedurvult, azt már nem! Ám bocsánatot ilyenkor se kért! Pedig én mindig szoktam, ha valami rossz fát teszek a tűzre! Nem tudtuk, hogy miért csinálja. Nagyon szerettük, vigyáztunk rá, gondoskodtunk róla. Olyan volt, mint egy családtag. Nagyon szeretett dagasztani is. Képzeljétek, pont úgy csinálta, mint ahogy anyuci is szokta a kenyeret! Mondtam is, hogy van már egy újabb segítsége, mert én is szoktam segíteni neki. Ezen jót kacagtunk. Gyakran dorombolt, ami megnyugtató érzés volt a számunkra is. Amikor meg mosakodott, icipici nyelvét kidugta. Olyan aranyos volt, hogy majd elolvadtam a gyönyörűségtől, ahogy néztem! Ráadásul szeretett kíváncsiskodni. Bármi, ami új volt, ő ott tüsténkedett körülötte. Szerette a bubifóliát, és a kartonpapírt is. Szívesen aludt rajta, de amikor édesapa vett egy dagasztógépet édesanyának, beköltözött a dobozba. Csak a két füle látszott ki. Amikor gézengúz volt, olyan ártatlanul nézett ránk, hogy egyszerűen nem tudtunk rá haragudni. Érezte, tudta, hogy nagyon szeretjük. Néha hanyatt feküdt édesapa kedvenc kanapéján, úgyhogy neki ilyenkor máshova kellett ülnie. Ezt szó nélkül meg is tette. Leginkább aludt, lustálkodott napközben. Ám minden éjjel, az éjszaka közepén nagyon éber volt. Szerintem vadászni akart. Igen ám, de ránk? Hiszen hajnal négykor- anyukám mondta, hogy annyi volt az idő- el kezdett fel- alá rohangálni a lakásban és minden éjjel legalább egyszer anyuci hasára ugrott, hogy csak nyekkent! Persze ő ilyenkor felébredt. Ha becsuktuk a hálószobák ajtaját, akkor meg kaparászott. Egy idő múlva eléggé viseltesek lettek az ajtók. Ha láttátok volna, hogy nézett ki! Miután anyuci felébredt, Ficere, mintha mi se történt volna, lefeküdt mellé aludni. Persze édesanyának ilyenkor egy jó darabig álom se jött a szemére. Volt, amikor édesapát, de olyan is, hogy engem szemelt ki éjszaka. Hmm…. de olyan aranyos volt, hogy ezt is elnéztük neki. Bár próbáltuk leszoktatni róla, de sehogy se sikerült. Egyszer, amikor megint elvittük oltásra a doktor bácsihoz, elmondtuk neki, hogy gyakran harap és karmol, minden ok nélkül. Azért így mégse kellene viselkedni, ugye? A doktor bácsi gondolkodóba esett. Mindenféle vizsgálatot csinált és kiderült, hogy nagyon beteg a szíve. Így született és még a gyógyszer se segíthet rajta. Édesanya megkérdezte tőle, hogy most mit tehetünk, hogy neki jobb legyen? Ő mit tenne a mi helyünkben? Szóval nem volt más megoldás el kellett altatni. Nagyon sírtam. Sírt édesanya is. Édesapa nem, mert ő nem volt akkor velünk, mert dolgozott. Telefonáltunk neki. Így tudta meg, hogy nincs más megoldás. Nagy fájdalmai lehettek, a doktor bácsi szerint. Adott neki egy szurit és szépen, lassan elaludt. Közben beszéltem hozzá, pityeregtem és simogattam egészen végig. Az nyugtatott meg valamelyest, az a tudat, hogy miután végleg elaludt, már nem fájt neki semmi. Velünk boldog volt, mert gondoskodtunk róla és szerettük.



Gani Zsuzsa: Az elveszett kiscica

2023. 01. 08.


 

Cseppkének volt egy tiri-tarka kiscicája, Cilu. Minden nap tejbe-vajba fürösztötte, a kedvenc párnájával kibélelt kosárkájában altatta, a legfinomabb falatokat adta neki, s a kívánságait leste. Ő meg odadörgölőzött Cseppkéhez és dorombolt neki, persze amikor kedvet érzett hozzá. Szóval nagyon jól ment a sora. Egyik nap, amikor Cseppke hazaért az óvodából, szokás szerint az első dolga az volt, hogy odamenjen Ciluhoz és elmesélje neki az aznap történteket. De képzeljétek! A cica szőrén-szálán eltűnt. Nézte az ágya alatt, a fölött, a nagy plüss macija előtt, mögött, játékai között, mellett, de Cilu sehol se volt. Még a képeskönyvei mögé is benézett, hogy nem- e ott szundi-bundizik, de nem. Cseppke sóhajtozott, szipogott, sírdogált, majd pityogott, sőt a végén már zokogott is. - Hol vagy kiscicám? – szólongatta siránkozva - de nem jött felelet. A kislány egyre elkeseredettebben kereste. Kutatta a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, a nappaliban, a hálószobában, még a mosókonyhában és a dolgozó szobában is. Így tett az anyukája és az apukája is. - Hol vagy? Hova bújtál? – kérdezgették. – De nem jött válasz. – Merre vagy kiscicám?- de semmi. A cicának egyszerűen nyoma veszett. - Tudjátok, hogy mi történt? Elmondom, hát figyeljetek! Amíg üres volt a ház Cilunak pajkoskodni támadt kedve. Talált is egy pihe-puha labdát. - Ez jó lesz! Hm… de puha! – Gurítgatta erre-arra, pofozgatta jobbról-balról, addig-addig, amíg az belepattant Cseppke ládikájába. Cilu utána ugrott, a doboz teteje pedig hirtelen becsukódott. Ám mivel rugós volt, sehogy se tudta kinyitni a fedelét, hiába ficánkolt, mint a halacska. Hasztalan ugrabugrált, csak a kis fejét ütötte be jó erősen, ki tudja hányszor. Aztán egy idő után feladta. A ládika oldalán volt egy aprócska lyuk, az egyik szemével azon pislogott ki ijedten. Rémülten forgatta a szemét erre, arra, meg körbe-körbe, próbált nyávogni is, jelezve, hogy: - Gazdi, itt vagyok!- de egy csepp hang sem szűrődött ki a ládikából. – Félt, reszketett, mint a kocsonya. Cseppke meg egyre csak sírt-rítt, itatta az egereket. Már minden zeget-zugot tűvé tettek érte, de a cica nem került elő. Cseppke hirtelen a fejéhez kapott: - Hívjuk ide Pajtit! - De jó ötlet!- helyeseltek a szülők. – Így is tettek. Behívták a kertből a kutyust. - Pajti, segíts nekünk! - A kiskutya megszagolta Cilu fekhelyét, majd szaglászni kezdett Cseppke szobájában. Pillanatok alatt megtalálta a ládikát. Heves farkcsóválásba kezdett előtte: csak úgy lengett a farkincája ide-oda, ide-oda, mint a zászló a szélben és ugatott hozzá: vaú-vaú, vaú-vaú. Cseppke odaszaladt a ládikához és kinyitotta. Ott pityergett összekuporodva Cilu és bánatosan, könnyes szemmel pislogott felfelé. Amikor meglátta Cseppkét, boldogan ugrott fel rá és örömében nyávogni kezdett: miaú-miaú. - Hát te, hogy kerültél ide? De jó, Pajti megtalált! – a kutyust nem győzték dicsérni és simogatni, Cilut kényeztetni - Úgy örült mindenki, hogy megkerült a cica. Pajti örömében jól megkergette Cilut, de most ő se bánta! Így volt, mese volt, mosoly lett az ajkamon. Ha nem hiszed, járj utána!



Gani Zsuzsa: Jó tett helyébe, jót várj!


 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az országunk legszélén, élt egy ember a feleségével és a három pújával. Nem voltak gazdagok, de szegények sem. Az asszonyka minden reggel, amikor a kakas kukorékolt, már talpon volt. Sürgött-forgott, sertepertélt. Először körbe söpörte a házat, a járdát, majd nekilátott a napi tennivalóknak. Reggelit készített az embernek, aki ezt követően elkerekezett a szomszéd faluba, hogy pénzt keressen. A három púja meg útnak indult az iskolába. Ez idő alatt az anyukájuk ellátta a jószágokat: a tyúkokat, kakast, pulykákat, libákat, kacsákat, és a malacokat. Kiengedte a baromfit a kertbe, az etetőbe enni és inni adott nekik. Egy kicsit beszélgetett velük. Mindegyiket a nevén szólította, ilyen kedvesek voltak a számára. Cirmit pedig kedvesen korholta: - Ejnye-bejnye! Úgy megijesztetted Csibe Csabit, hogy sírva bújt el tyúkanyó szárnyai alá. Téged meg ezért megkergetett Morzsi és most nem tudsz lejönni a magas fáról. Látod-látod? Mindjárt kerítek egy hosszú létrát és lehozlak. Így ni! Sikerült is. Máskor ne légy ilyen gézengúz, a jószágainkat ne bántsd! Adok neked mást, az is fogad alá való. Ezt eheted bátran! – cirógatta meg gyöngéden a cica buksiját. Ezután bement a házba tenni-venni. Így ment ez napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. Az embert, aki ezermester is volt, mert szinte mindenhez értett, gyakran hívták segíteni, hol ide, hol meg oda. Egyszer cserepet javított, másszor falat festett, mikor mire volt szükség. Az asszonyka meg varrást vállalt. A gyerekek is kivették a részüket a munkából. Egyik alkalommal a fáradtságtól az anyukájuk kezéből kiesett a kosár, benne a krumplik szanaszét gurultak. Már hajolt is le, hogy összeszedje. – Hagyd édesanya, majd én összeszedem! - mondta a legidősebb és így is tett. – Megpucolom helyetted! – mondta a legfiatalabb és így is tett. Jólesett a segítség az asszonykának. Tanulás után ganézni, vagy gereblyézni mentek házakhoz. Szívesen tették, nem fogadtak el érte semmit se. - Dolgozni nem szégyen, bármi is az! – mondták mosolyogva. Amikor hazafelé tartottak, szedtek egy csokor friss virágot a mezőről az asztalra. Tudták, hogy az édesanyjuk nagyon szereti. – Édesanya, szeretnék átmenni Julis nénihez! - mondta a középső gyermek.- Tudom, hogy beteg és nincs senkije. – Jól van, menj hát, ma még úgyse látogattam meg! Összekészítek neki egy csomagot: egy adag húslevest, kalácsot, amit ma sütöttem. Teszek mellé pár szem gyümölcsöt is. Jobbulást kívánunk neki! Ha szüksége van valamire, üzenjen veled! - Rendben, megmondom, köszönöm szépen! – Szívesen. A gyermek átment Julis nénihez, vitte az ételt is. Illendőképpen köszöntötte, majd átadta az üzenetet a jókívánsággal. Beszélgetett a nénivel, segített neki enni. Főzött neki forró, citromos teát, jól betakargatta, sőt még ki is takarított nála. Aztán elköszönt és elment. Történt egyszer, hogy az egyik nap valahogy meggyulladt a nádtető és mire jött a segítség félig leégett a házuk. Sírt, jajgatott az asszonyka: - Mit tegyünk? Jaj, mit tegyünk? Odalett a házunk! Odalettek a bútorok! Odalett mindenünk! Még jó, hogy legalább a jószágaink megmaradtak! - Összeült a család, tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek. Elhatározták, hogy a kocát meghagyják, a hét malacot pedig leölik és eladják. Így is tettek. A levágott malacokat szekérre rakták. A szekeret a szomszédtól kapták kölcsön. A legkisebb púja elvitte a vásárba a süldőket és jópénzért eladta őket. De ez az összeg még mindig nagyon kevés volt. Mivel jószívükről, segítőkészségükről voltak híresek, a szomszédok is örömmel adakoztak, amit csak tudtak. Volt, aki pénzt, volt, aki anyagot kínált az építkezéshez. Ezen felül jöttek a két kezükkel is segíteni. Hamarosan megépült a ház. Még jobb lett, még szebb lett, mint annak előtte. Megköszönték a segítséget. Képzeljétek! Mire újjáépült a házuk, a koca is újból ellett, méghozzá hét malacot. Mikor nagyobbacskák lettek, négyet levágtak, ebből hármat szétosztottak mindazoknak, akik segítettek nekik. Egyet pedig azoknak, akiknek ritkán került hús az asztalukra. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!



Gani Zsuzsa: Miért együk meg a finomfőzeléket?

2023. 03. 07.


 

Tavasz volt. Illatos virágruhát öltöttek magukra a fák, a bokrok. A fényes nap egyre melegebben sütött. Néha-néha egy-egy rakoncátlan szellő megkergette a bodros felhőket, huncutkodva az égen. Olykor-olykor az eső gyöngéden megöntözte a földeket. Egyre-másra értek be a finom, édes tavaszi zöldségek. A pihe-puha, pom-pom farkú nyuszikák is egyre többször merészkedtek elő rejtekükből, ki a szabadba. Két hosszú tapsifülület az ég felé meresztették, jobbra-balra fordították, úgy hallgatóztak. Picurka orrocskájukkal beleszimatoltak a jóízű levegőbe. Miután csönd volt, nem tapasztaltak veszélyhelyzetet sem, ezért a földeken, és a kertekben boldogan, gondtalanul ugra-bugrálni kezdtek. Édesanyjuk, az anyanyuszi, így szólt hozzájuk. – Ma finomfőzelék lesz az ebéd, gyűjtsünk a kosárkába hozzávalókat. – Fúj, én azt nem szeretem! – mondta orrát csavargatva Pamacs nyuszi. – Ilyet nem illik mondani! - mondta korholón az édesanyja. - Miért nem szereted? Tele van vitaminnal! – válaszolt rá Kurta farkú nyuszi. – Ráadásul nagyon finom! – erősített rá Ugri-bugri. – Hm-hm… én akkor se szeretem! – vágta rá újfent Pamacs nyuszi fintorogva. – De azért segítek gyűjteni hozzávalókat – Mik a hozzávalói? – tette fel a kérdést édesanyjuk. – Sárgarépa! – Karalábé! - Zöldborsó! – Petrezselyem! – Fűszerek!- sorolták az apróságok. – Igen, így van! Okosak vagytok! – dicsérte őket anyukájuk. Szaporán dolgoztak, egyre dagadt az üde, finom zöldségektől a kosár. Egyszer csak a kicsiknek megkordult a gyomruk: krr-krr, krr-krr. Siessünk, siessünk, szaporán, mert nagyon éhes vagyok! – kiáltotta Ugri-bugri. – Szedjük, ahogy csak bírjuk, mi is éhesek vagyunk! - válaszolták szinte egyszerre a testvérei. Már majdnem tele volt a kosaruk, amikor hátulról a levegőből ijesztő sikoltásokat hallottak. Majd meghűlt bennük a vér, még a pihe-puha tapsifülük is kétfelé állt, s a szőr is felállt a hátukon. Hirtelen egy sólyom került föléjük, és végig rajtuk tartotta a nagy kigúvadt szemeit. Villámgyorsan csapott le rájuk. Azaz csak csapott volna, de a nyuszik szélsebesen rebbentek szét, ahányan voltak, annyifelé: jaj-ja-jaj, jaj-jaj-jaj! – kiáltozták. A sólyom meg teljes erőből belecsapódott erős, karmos csőrével a földbe. Nagy üggyel-bajjal kihúzta, dühösen, mérgesen. A fájdalomtól egyre csak sikoltozott és csillagokat látott a feje fölött. Nehezen tért magához, úgy tántorgott, mint aki be van rúgva. Amikor végtére összeszedte magát, nagy dérrel-dúrral tovarepült, hogy másik zsákmányt keressen. A nyuszi család fellélegzett. Gyorsan befejezték a zöldségszedést. Amikor már egy darab se fért bele, hazamentek. A kicsik előkészültek a finomfőzelékhez. Pucolták, felkockázták a répát, karalábét. Mivel még zsenge volt, nyersen is kóstolgatták a finomságokat, még a borsót is. Legfőképpen Pamacs nyuszi torkoskodott. – Hm... de finom! – mondta. A borsót beletették egy lábasba, majd felöntötték annyi vízzel, hogy éppen ellepje, megsózták és anyukájuk felügyelete alatt puhára főzték. Amikor minden zöldség megpuhult, édesanyjuk behabarta. A kicsik egy kis tálkában kikeverték a lisztet a tejszínnel és a tejjel, majd a zöldségek levéből is adtak hozzá. Édesanyjuk beleöntötte a lábasba, besűrítette vele a finomfőzeléket. A vége felé megszórták apróra vágott petrezselyemmel. – Pamacs nyuszi, kóstold meg! – kérte nyuszi mama. – Olyan jó volt az illata, hogy azon nyomban megízlelte. - Nagyon finom! – kiáltotta csodálkozva, mosolyogva. – Akkor szedhetek egy adagot? – Igen! Köszönöm. Miután mindenki jól lakott, - Pamacs nyuszi még repetázott is, – hangosan kijelentette: - Most már ez a kedvencem. Nem is tudom, hogy miért nem szerettem eddig. – Örülök, ha ezt gondolod - mondta nyuszimama. Így szerette meg a finomfőzeléket Pamacs nyuszi.



Gani Zsuzsa: A kiskacsa hangja

2023. 01. 08.


 

Volt egyszer egy kiskacsa, aki nagyon szeretett énekelni. Az emberek és az állatok mindig megálltak, amikor a kiskacsa énekelt, hogy hallgassák a gyönyörű hangját: - háp-háp-háp, háp-háp-háp. Dalolt az udvarban, a réten és a tóban is. Azonban egy nap, amikor a kiskacsa éppen énekelni akart, képzeljétek csak el, hogy nem jött ki hang a torkán. Még egy icipici sem. Rádöbbent, hogy elvesztette a hangját. Próbálkozott, és próbálkozott, de semmi se történt. Leült az árokpartra és keservesen sírni kezdett. Úgy hullott a könnye, mint a záporeső. Nagyon szomorú volt, mert nem tudta, hogy mi történt a hangjával. Nem tudott énekelni, és azt hitte, hogy soha többé nem is fog tudni. Az állatok, akiknek a kiskacsa barátja voltak, megpróbáltak segíteni neki. - Fáj a torkod? Hideget ittál? - Nem ittam hideget. Nem fáj. – Megijedtél valamitől? – Nem. - Ekkor elhívták az erdőbe, és megmutatták neki az énekes madarakat, akik épp a fiókáikat tanították arra, hogy hogyan kell helyesen lélegezni és énekelni. Nézte, nézte és próbálta őket utánozni. – H-h-h…De hiába, semmi sem segített. A kiskacsa hangja továbbra sem tért vissza. Egy napon a kiskacsa összetalálkozott egy bölcs öreg teknőssel. A teknős megkérdezte tőle, mi a baj, és a kiskacsa elmesélte, hogy elvesztette a hangját. A teknős gondolkodott egy kicsit, majd azt mondta a kiskacsának: - Kedves kiskacsa, lehet, hogy elvesztetted a hangodat, de nem biztos, hogy örökre. Azonban még mindig van valami, amit meg tudsz tenni. Lehet, hogy nem tudsz énekelni, de továbbra is tudsz mosolyogni, tudsz ölelni, kedvesnek lenni és tudsz barátokat szerezni. A kiskacsa elgondolkodott a teknős szavain. - Igen, valóban! – mosolyodott el, derült kicsit jobb kedvre. Lassan, de biztosan visszanyerte az önbizalmát és a hitét, és egy nap, amikor újra próbálkozni kezdett a tó partján, egyszer csak azt vette észre, hogy megjött a hangja: - háp-háp-háp, háp-háp-háp – dalolta. Az öröm és boldogság, ami ezzel járt, felülmúlta az összes korábbi érzést, amit a kiskacsa valaha is érzett. Boldogan dalolt a tó partján, és nagyon hálás volt a bölcs teknősnek, hogy segítette őt abban, hogy visszanyerje az önbizalmát. És azóta is minden reggel és este kiment a tó partjára, hogy daloljon és szórakozzon. Soha többé nem felejtette el, hogy a hit és a próbálkozás a kulcsa minden sikernek.

 



Gani Zsuzsa: A kiscica és a kisegér barátsága

2023. 03. 19.

 


 

Volt egyszer egy aprócska cica, akinek homokszínű icipici szívecske volt a hófehér bundáján és pihe-puha volt a farka. Minden nap kint játszott a kertben. Kergette a pillangókat és ugrabugrált a fűben. Egy nap azonban túlment a kert végén, eltévedt, és nem találta a hazavezető utat. Kóborolt egy darabig az erdőben, amíg véletlenül találkozott az inci-finci kisegérrel. A kisegér nagyon barátságos volt, és megígérte, hogy segít neki hazajutni. Így is történt. Mentek, mendegéltek, vezette a kiscicát az erdőn át, mezőn át, patakon át és végül egy nagy tisztásra értek. Azonban a tisztás szélén egy behemót nagy kutya épp hempergett a fűben. A kiscica nagyon megijedt, és elkezdett sírni. – Miaú-miaú-miaú…- A kisegér látta, hogy a kiscica fél, és tőle távolabb elkezdett ugrabugrálni, hogy elterelje a kutya figyelmét. Nosza, a kutya elindult a kisegeret üldözni, miközben a kiscica is el tudott szaladni. Addig-addig szaladt, amíg egyszer csak egyre ismerősebb lett a táj, hazatalált. A kiscica anyukája nagyon boldog volt, hogy újra láthatta a kicsinyét. Odabújt a cicamama pihe-puha bundájához, az meg nyalogatta féltőn, óvatosan. Egyszer csak, amikor már épp aggódni kezdtek, megjelent a lyukban a kisegér. Az egész cica család hálás volt a kisegérnek a segítségért. Azóta a kiscica és a kisegér jó barátok lettek, és mindennap együtt játszanak a kertben.



Gani Zsuzsa: A káposztaleves


 

Egyszer Ugribugri a konyhában egy nagy fazék káposztalevest tett fel főlni a kicsinyeinek, akik szorgosan segítettek az előkészületekben. Került bele megpucolt, megmosott, felszeletelt káposzta, sárgarépa, paradicsom, foghagyma és vöröshagyma, só, bors, majoranna, és őrölt római kömény. Ugribugri megkavargatta, takaréklángra tette, lefedte és várta, hogy felforrjon. Az illata az egész lakásban terjedt, egyre csak terjedt, mígnem betöltötte az egész házat. Jó nagyokat szippantottak belőle a kicsik és arra vágytak, hogy mielőbb megkóstolhassák ezt a mennyei ételt. A kiskutya, aki az asztal alatt hevert, úgyszintén érezte a jóleső aromát, és nagyon megéhezett. Ezért elindult, ki a konyhából, hogy előételként megcsócsálja a fa tövében eldugott cupákot. Azonban, amikor ő is elhagyta a konyhát, a ház huncut kismacskája, aki éppúgy érezte az illatot, úgy döntött, hogy meg fogja kóstolni az illatozó káposztalevest. Egy óvatlan pillanatban, amikor senki se látta, felugrott az asztalra, hogy először beleszimatoljon, amikor egyszer csak hopsz, beleesett a fazékba. – Jaj-jaj-jaj! Jaj-jaj-jaj! Aúúúúúú, de fáj! – kiabált nagy kínjában, mert jó meleg volt már a gőzölgő leves. Mindenki odarohant a nagy jajgatásra. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett. A macska meg csak óbégatott kínjában - Jaj-jaj-jaj! Jaj-jaj-jaj! Aúúúúúú, de fáj! – Ugribugri ért oda elsőnek. – Ugorj ki onnan gyorsan! – kiáltotta, amikor meglátta, hogy milyen nagy bajba került a kismacska. – Nem tudok! – nyöszörögte. Ekkor gyorsan odapattant és nagy nehezen, óvatosan, hogy fel ne boruljon a fazék, kiemelte a kiscicát, aki még mindig üvöltött a fájdalomtól, no és persze az ijedtségtől. – Ó, te kis buta, most jól megjártad! – mondta aggódón. Gyorsan félrehúzta a tűzről a fazekat és elzárta a tűzhelyt. Aprólékosan megnézegette minden egyes porcikáját. Pikk-pakk behúzta a zuhany alá s óvatosan hideg vizet folyatott rá. - Jaj-jaj-jaj! Jaj-jaj-jaj! Aúúúúúú, de fáj! Juj, de hideg!- rikoltozta torkaszakadtából. – Tudom, hogy ez kellemetlen, de sajnos nincs mit tenni. Ha nem akarsz magadnak még nagyobb bajt, tűrnöd kell! – korholta Ugribugri.- Szerencséd, hogy még nem forrt, nem volt forró, különben hívhattam volna a mentőket. A pórul járt kiscica elég sokáig ücsörgött a hűtőfürdőben. Tűrte, egyre csak tűrte, pedig bizony nem szerette a vizet. Miután Ugribugri ellátta, megnyugtatta a meggondolatlan cicust, lefertőtlenítette a testét, majd égésre való fedőkötést tett rá. Bízzunk benne, hogy elegendő lesz. Ha nem, akkor nincs mese, kórházba kell menni. Most menj be a szobádba és nézzél képeskönyvet, vagy játssz a játékaiddal, de ne mozogj sokat. – Nem is tudnék! – sóhajtotta. Ugribugri visszament a konyhába, hogy folytassa a főzést. Azt gondolta, hogy most már tönkrement a leves, és nem lehet megenni. Friss vizet akart feltenni, de azonban a kiskutya azt mondta neki, hogy ne aggódjon, mert ő talált egy megoldást. Azonnal elkezdett sürögni-forogni a fazék körül, és megpróbálta az összes káposztadarabot kihalászni a fazékból, amit csak tudott. Ugribugri megértette, hogy a kiskutya segíteni szeretne, így ő is nekilátott, hogy együtt mihamarabb kihalásszák a kismacska miatt piszkos káposztalevest. De sajnos menthetetlen volt, hisz maszatos volt, és macskaszőrös az alaplé. Így elölről kellett kezdeni. A kicsinyek, szorgosan segítettek az előkészületekben. Került bele újra megpucolt, megmosott, felszeletelt káposzta, sárgarépa, paradicsom, foghagyma és vöröshagyma, só, bors, majoranna, és őrölt római kömény. Ugribugri megkavargatta, lefedte és várta, hogy felforrjon. Ott állt, el se mozdult mellőle. Végül egyszer csak elkészült és mindenki nagyon boldog volt, hogy megkóstolhatták a finom káposztalevest. Azóta nagyon óvatosak, amikor a konyhában főznek, hogy ne történjen semmi hasonló dolog. Többször volt ez az étel, és továbbra is mindenki szereti. Olykor eszükbe jut a pórul járt cica, akinek szerencsére nagyobb baja nem történt, pedig nem sokon múlt… ha melegebb lett volna a leves… hm… ki tudja.


 

 

Gani Zsuzsa: Kelen álma

2023. 01. 08.


 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Pest megyében, a Duna folyó közelében egy városban, vagy talán egy faluban, élt egyszer egy négytagú család: apával, anyával, egy kisfiúval és egy kislánnyal. Történt egyszer az, hogy a kisfiú az egyik fülledt nyári éjszakán különös álmot látott. - Jaj, édesanyám! Mit álmodtam én! - Mondd hát, mit álmodtál, kisfiam? - kérdezte az édesanyja. A kisfiú, Kelen elmesélte. Azt álmodta, hogy egy csodálatos utazáson vett részt az Amazonas esőerdőbe. Felfedezte annak titkait és megismerte a különleges állatokat és növényeket. Kelen pedig mesélt és mesélt. Hogy mit mesélt? Hallgassátok meg, elmondom. A kisfiú nagyon izgatott volt, nagyon vágyott az ismeretlen megismerésére, telve volt tudásszomjjal és kalandvággyal. Eddig csak természetfilmekben látta ezt az álomszép helyet, ezért testközelből is szerette volna. Tárva-nyitva állt előtte az egész kerek világ kapuja. Átkarolta párnáját, ráült a kedvenc pihe-puha takarójára és felszállt egészen a felhőkig, majd azok közt utazott tovább egészen addig, amíg meg nem érkezett. Útközben sok nehézséggel szembesült: viharral, villámmal, mennydörgéssel, záporral, zivatarral, de nem adta fel, és folytatta az útját egészen az esőerdőig. Végül eljutott az Amazonas partjára, ahol egy kis csónakba ült, és elindult a folyón, amely olyan hosszú és olyan széles volt, hogy a végét se látta. Mellékágaiban különféle színpompás madarak éltek: papagájok, hárpia sasok, karakarák, kolibrik, guacharok, lappantyúk, fazekasmadarak, sarlósfecskék, lármáskuvikok, tukánok és még sorolhatnám. Meghökkenve nézte őket. Ahogy lepillantott a tiszta vízű folyóba, maga körül tiri-tarka tetrák, angyalhalak, arapaimák úszkáltak. Egyszer csak folyami delfinek tűnt fel mögötte és vidáman, a vízben ugra-bugrálva, önfeledten játszva kísérték hosszú-hosszú ideig. Tüskés ráják, piranhák, vak harcsák, elektromos angolnák úszkáltak önfeledten. Ficánkolásuktól néha nagyot csobbant a víz, vízgyűrűket létrehozva. Az Amazonas mesés világa, a finom illatok, a jó levegő, a nyugalom körül ölelte Kelent, ahogy a csónak haladt lefelé a folyón. Folyón? Dehogy! Folyamon, hisz képzeljétek el, hogy öt országon folyt keresztül. Éjszaka a csónak a partot ért. A kisfiú kiszállt belőle, jól kikötötte, majd egy kis tábort ütött. A világ legnagyobb esőerdejébe érkezett. Égig érő fák takarták el a fényt nappal, elképzelhetitek, hogy akkor milyen sötét volt most éjszaka. De Kelen egy cseppet se félt. Bízott magában, a tudásában, vállalta a felmerülő nehézségek leküzdését, tudta mi várhat rá, bátor volt, s így győzte le félelmét. Lepihent a tűz mellé és elnyomta az álom. Reggel, amikor felébredt, nyüzsgő élettől, madarak hangjától, levelek sustorgásától volt hangos a vadon. Hatalmas kaucsukfák, fügék, paradiók, pálmafélék, szépséges orchideák, kaktuszfélék pompáztak körülötte. Nem győzött betelni velük, ámuldozva nézte őket, álomszép volt minden. Elképzelni se tudott volna ennél szebbet. Kelen gyönyörködött az őserdő látványában, melyet hatalmas fák, és csodálatos növények tarkítottak. Úgy döntött, hogy reggelizés után tovább folytatja az utat. Így is tett. Itt-ott különös állatok tűntek elő, kíváncsian figyelték a jövevényt. Az egyik fán egy nagymacska, a jaguár pihent békésen, a másikon pedig egy leopárd. Mellette a földön egy örvös pekari csörtetett el. Nem sokkal később, ahogy a hosszú-hosszú liánokon túl jutott, egy tapírt és egy tatut pillantott meg, békésen ebédeltek. Így hát ő is leült egy fa tövében, hogy elfogyassza az ebédjét. Nagyon ügyelt arra, hogy szemetet ne hagyjon maga körül. Ugyanis az esőerdő, az Amazónia, tökéletesen tiszta, üde és buja volt. Kávé, kakaó, banán, mangó, papaya, avokadó és kaucsukfák tárultak a szeme elé. Miután jól megnézegette őket hüledezve, - némelyik törzsét csak úgy, kíváncsiságból átkarolta. - Jó vastag a törzse, nem érem át! – gondolta, majd ment tovább rendületlenül előre. Egyszer csak kivágott fák sokaságát látta. Madarak kerestek panaszos hangokkal, össze-vissza röpködve a félelemtől új fészket, lakóhelyet maguknak. Kelen is elszomorodott. Sajnos az olajpálma és a cukornád kinyerése miatt irtják ezeket a szépséges erdőket. Ezt teszik a legelők kialakítása miatt is, hogy marhákat tenyésszenek. Ha ez így folytatódik egyszer csak nem lesz erő. Nem lesz élőhelyük a madaraknak, állatoknak, kipusztulnak állat és növényfajok is. Ez pedig nagyon nem jó! – morfondírozott magában Kelen. Közben folyt róla a veríték a nagyon forró, párás, szubtrópusi éghajlatban. Nem győzte a vizet inni. Ha elfogyott, pótolta, hisz itt volt bőven tiszta ivóvíz. Hirtelen bőséges csapadékvíz zúdult le a földre. Kelen is behúzódott az egyik fa óriási, sűrű levelei alá az eső elől. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan abba is maradt az özönvíz szerű zápor. Mire a kisfiú egy nagy levegőt vett, a forróságtól már meg is száradt átázott ruhája. Úgy döntött, hogy már sok mindent látott és itt az ideje, hogy visszaforduljon. Ugyanazon az úton haladt, amelyiken jött. Néha-néha rápillantott az iránytűjére, Estére visszaért a csónakhoz. A közelben egy kis tábort ütött és megvacsorázott. A világ Lepihent a tűz mellé és elnyomta az álom. Reggel, amikor felébredt, nyüzsgő élettől, madarak hangjától, levelek sustorgásától volt hangos a vadon. Megreggelizett, épp indulni akart a csónakhoz, amikor az egyik fán egy óriási kígyót látott meg tekergőzni. Fölötte az ágakon majmok ugráltak akrobatikus ügyességgel. Egy darabig tátott szájjal nézegette őket, majd nekikészült, hogy beszálljon a csónakba, amikor játszani hívták. Örömmel egyezett bele, próbálta őket utánozni. A liánok segítségével több-kevésbé sikerült is. Olykor-olykor nagyot huppant a fenekére, de nem számított! Kacagva folytatta a játékot. Kisvártatva elbúcsúzott és indult a csónak felé. Ahogy oldalra pillantott egy fekete kajmán mozdult meg a közelében. Gyorsan szállt be a csónakba, még mielőtt a farába harapott volna az a hatalmas bestia és haladt tovább nyugatról- keletre az Amazonas folyamon. Hogy ezután mi történt? Azt senki se tudja, mert a kisfiú felébredt, otthon. A kedvenc párnája a feje alatt volt, a pihe-puha takarója pedig a testén. – Ez tényleg érdekes álom volt! – mondta mosolyogva az édesanyja és megcirógatta kisfia fejét. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

 

Gani Zsuzsa: A pepita kos

2023. 01. 06.


 

Egyszer volt, hol nem volt egy kicsi kos, aki az egyik télen született. Az ám! De nem akármilyen kicsi kos volt, mert színes gyapjúval született. Ez különlegessé tette. A testén pepita foltok voltak. Rövid farkincája pont olyan volt, mint a nyuszié. Jöttek is a környékről mindenféle emberek megcsodálni. Épp hogy lábra állt, épp hogy járni tudott, épp hogy bégetni, azonnal megszerette és megkedvelte őt, aki csak megpillantotta, akár egyszer is. Kényeztették őt szerte a faluban. A kicsi kos meg nőtt, csak nőtt. Úgy megnőtt, hogy már majdnem akkora volt, mint a lovacska. Tülkös szarva úgy csavarodott, mint a csigabiga háza. Kinőtte az akolt, így nagyobbat építettek neki. Korán reggel kint volt a legelőn társaival, szorgosan legelt, néha még kint is aludt. Csak télen nem, a hideg, fagyos idő miatt. Teltek-múltak az évek. Ment a tavasz, jött a nyár. Akkora volt a forróság, hogy az emberek homlokáról igazgyöngyök gurultak szerteszét. A mi csodálatos kosunk hátáról is folyt a veríték, izzadt rettentően, hisz melegítette a vastag bunda. - Nézd csak, még delelőn sincs a fénylő Nap, máris izzik, forr, perzsel a levegő. A szeme tündököl, homloka tüzes, nem ül a fán egy icipici fecsegő se. Körötte apró fellegek se úsznak, s nem csattan mennydörögve villám kardjuk. Mondd csak, miért nem ejtesz pár könnycseppet? Aszott a föld, kezünk ég felé tartjuk. Kiszáradt a patak is, s nem lesz termés, búsul majd az ősz, a tél és a tavasz. Kérünk téged, bújj elő, kedves felhő, ejts értünk könnyet, legalább egy araszt! – mondogatta a gazdasszony. Ekkor a gazda hozta az ollót és óvatosan lefejtette a kosról a vastag bőrt. Nagyon jól esett neki a nyírás, néha kicsit bele is borzongott. A lefejtett gyapjút a gazdasszony jól kimosta, megszárította és eladta a vásárban. Jó sok pénzt kapott a különleges, pepita mintás gyapjúért. A mi kosunk nagyon jól érezte magát, ahogy lekerült róla a vastag prém. Tülkében egy gyakori vendég, a szöcske így szólt hozzá: Tudod, hogy miért maradoztak el a látogatóid? Azért, mert így, hogy levágták a pepita bundád, - igaz, hogy felettébb óriás vagy, ami nem szokványos és a farkad is olyan icipici, mint a nyuszié, - mégsem vagy olyan nagyon különleges. - Elgondolkodott a szöcske szavain a mi kosunk. Bizony igaz lehet, hisz elmaradoztak a látogatók, akik mindig kényeztették. Csak egy jerke jött hozzá továbbra is. Őt születése óta ismerte. Sokszor játszottak, beszélgettek egymással a réten. – Nézd! – mondta a gazda az asszonynak. - Jön már az ősz sebbel-lobbal nagy sietve, nyár megy egy időre számkivetve. Fény fürdőzik a hulló aranyban, szél kacarászik a rőt avarban. Az idő meg nyargal sebesen tova, nem érem utol soha, de soha. Az ősz meleg színekben tobzódik, a szívem ragyog, hozzá vonzódik. Kopott ruhát leveti a vidék, felleg kínálja, hogy a föld igyék. Egy bús zene még ott vár a sarkon, s lassan ránk borul az őszi alkony. – Bizony! Hamar eljött, és az idő hideggé vált. A kosnak újra megnőtt a gyapja, még szebb lett, mint annak előtte. Különleges volt, pepita. Az emberek újra jöttek, szinte minden nap, ellátták őt meleg takarókkal, takarmánnyal és forró italokkal. Azonban a kos nem felejtette el a nyarat! Tudta, hogy ez a szeretet nem őszinte. Viszont nagyon boldog volt, mert érezte, hogy a lány, a toklyó tiszta szívéből szereti őt, s ez a szeretet kölcsönös. Együtt osztoztak jóban, rosszban, egészségben, betegségben, nevetésekben, könnyekben, örömben és fájdalomban. Így összeköltöztek, hamarosan kicsinyeik születtek. Volt közöttük pepita mintás, fekete és fehér is. Mindegyik más és más volt, ám ez nem jelent rosszat. Semmi se egyforma a természetben, még a falevél se. Nézd csak meg! Attól még ugyanolyan értékes, ugyanolyan fontos. Ezt mindegyik kis bárány jól tudta. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána.

 

 

Gani Zsuzsa: A szelfiző kormorán

2024. 05. 06.

Halakban gazdag tóban kereste a finomabbnál finomabb falatokat a falánk kárókatona.

A nyaka vékony, hosszú, a feje kicsi, a csőre kampós, az arca egyik fele pedig csupasz volt. Fényes feketészöld színű hátáról, barna szárnyáról, a fekete farok- és evezőtollairól könnyen felismerhetitek. A szeme tengerzöld volt, csőre és lába fekete. Épp hosszan nyújtott nyakkal és felfelé tartott csőrrel úszkált a tóban.Kellemes, nyugodt volt a víz. Jól érezte magát.

Aztán felröppent a tóban egy szirtre. Elővette a szelfibotot, s a mobiltelefonját, hogy szelfit készítsen. Nagyon szeretett fényképezni. Kényelmesen elhelyezkedett, kiváló pózban.Épp kattintani készült, amikor kíváncsian egy hal ugrott ki mellette a tóból. A kormorán odanézett, elvesztette az egyensúlyát és beesett a vízbe. Csurom vizes lett. Dühösen kászálódott ki belőle. A napsugarak a szirten hamar megszárították a tollait és végül a fotó is elkészült.

 

 


 

Frissítve: 2023. Május








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!