Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisgalamb. Családja, rokonai és barátai között boldogan, gondtalanul élte mindennapjait. Meg tanult szállni a felhőkig, versenyzett a jámbor szellővel, aztán jókedvűen burukkolt a faágakon. Élelmet csipegetett a földről, emberek közt járt- kelt.
Egyszer csak észrevette, hogy az utóbbi napokban sokkal fáradtabb, gyengébb, mint szokott lenni. Egy csomót is kitapintott a nyakán. Épp arra járt az Alföldi dudoros.
-Szervusz, kisgalamb! Rég láttalak, nagyon lefogytál azóta! Valami baj van?
-Szervusz! Hát nem is tudom, fájnak a csontjaim, nincs étvágyam, és egy dudor is nőtt a nyakamon!
-Dudor nekem is van, a csőrömön. Látod?
-Igen, látom!
-Szerintem menj el anyukáddal az orvoshoz!
-Jól van! – Miután elbúcsúztak a kisgalamb hazarepült. Anyukája egy ideje gyanakodva figyelte őt, most azonban rákérdezett:
-Kicsim! Mondd, fáj valamid? Olyan rosszul nézel ki! Mutasd magad! Mi ez a csomó a nyakadon? Ráadásul fogytál is, mostanában alig eszel valamit!
-Már a csontjaim is fájnak! – Nincs mese, máris repülünk Bagoly doktorhoz. A doktor bácsi alaposan megvizsgálta, kikérdezte a kis beteget, majd így szólt:
-Édesanya! Be kell menniük a kórházba, a kisgalambnak egy alapos kivizsgálásra van szüksége. A kórházban kedvesen fogadták. Ismét megvizsgálták jó alaposan, kikérdezték, majd így szólt Bagoly doktor néni:
-Édesanya! Kisgalambnak be kell feküdni a kórházba, mert súlyos beteg.
-Vele lehetek? Igen, van rá lehetőség, de egy másik szobában. A kórházban a kisgalamb ilyen- olyan kezelést, néha infúziót és gyógyszereket kapott. Anyukája sokat volt vele. Beszélgettek, játszottak, sokszor mesélt neki.
Egyik alkalommal Bohócdoktor látogatott el a kórházba. Vidám programokkal kedveskedett a beteg gyerekeknek. A kisgalamb épp rosszkedvű volt, sírdogált. Senki se tudta megvigasztalni. Amikor meglátta a Bohócdoktor piros orrát, amit valahogy az orrára varázsolt, hirtelen elfelejtette minden búját-, baját, már nem fájt semmije. Annyit tréfálkozott, olyan vicces volt, hogy mosolyt csalt a legyengült, beteg kisgalamb arcára.
Egy másik alkalommal születésnapja alkalmából köszöntötte fel, de most egy néni jött hozzá.
-Szervusz, kisgalamb!
-Szervusz, Bohócdoktor néni! De jó, hogy jöttél! – mosolyodott el.
-Hogy vagy?
-Az előbb még nem valami jól voltam, de most valamiért igen.
-Nézd, hajtogatok neked egy kiskutyát lufiból.
-Köszönöm! – mondta derűsen a kicsi. – Énekelek neked egy dalt és gitározom hozzá. Dalolt és dalolt vidáman, viccesen a betegségről, közben pengette a húrt. Sikerült felvidítania a kisgalambot.
-Nézd, adok neked egy kis ajándékot!
-Köszönöm szépen! – fogadta el.
-Sajnos mennem kell tovább, még mások is várnak! – búcsúzott a Bohócdoktor néni.
-Ugye, még látlak? - kérdezte a beteg.
-Igen, mindenképpen. – A kisgalamb pedig napról- napra jobban lett, visszatért az étvágya, az ereje. Megszűntek a fájdalmai, még a csomó is eltűnt a nyakáról. Egyre kevesebb kezelést kapott, egyre többet sétálhatott, lehetett kint a szabadban. Anyukája mindig vele volt. Hamarosan teljesen meggyógyult és hazamehetett a kórházból. Egyik alkalommal, amikor a fán ücsörgött, ismét arra járt az Alföldi dudoros.
-Szervusz, kisgalamb! Rég láttalak, de jól nézel ki, és meghíztál az óta! Meggyógyultál?
-Szervusz! Igen, teljesen jól vagyok! – még egy kicsit beszélgettek a fa ágán, aztán elbúcsúztak. Egyik röppent jobbra, a másik balra.
A kisgalamb nagyon boldog volt, hogy meggyógyult és azóta is burukkol az utcán, ligetben, mezőn, ha jól figyelsz, te is meghallhatod a hangját.
Gani Zsuzsa: Császi, a császármadár
2022. 12. 01.
Volt egyszer egy szép kis falu a hegyek között, amelyet Aggteleknek hívtak. Lakói boldogan és békésen éltek.
Azonban egy napon, egy parlagi sas, Parla szállt le közéjük, és képzeljétek el, hogy minden ok, minden előjel nélkül támadásra készült. Az volt a terve, hogy elpusztítsa a falu lakóit: az ürgéket, a hörcsögöket, a mezei nyulakat, a mezei pockokat, a fácánt, a galambot, a varjút, a túzokot és még a sünit is.
-Rossz kedvem van, ezért na, most mindenkit felfalok! - Sírtak, jajveszékeltek az ártatlan kis lakók. Rémülten, - jaj, jaj, jaj!- jajongva keresett menedéket mindenki. – Hova fussak? – Merre fussak? – jajveszékeltek. Ettől kezdve rettegés volt az életük.
Azt hitték, hogy sehogy sincs módja annak, hogy megállítsák őt és visszatérjen szeretett otthonukba a béke, hiszen Parla hatalmas volt és erős. Akkora szárnnyal rendelkezett, mint egy lepedő, olyan éles karommal, mint a kés, csőre pedig olyan erős volt, mint a bika, vagy mint a medve. Nem véletlen, hogy annyira féltek tőle.
Azonban egy fiatal császármadár, Császi, úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni a falu lakóit.
Nagyon okos és bátor volt, és úgy gondolta, hogy biztosan van annak módja, hogy megoldást találjon a kialakult helyzetre.
Elindult a hegyekbe, hogy kigondoljon egy tervet, amivel legyőzheti a dühödt, bosszús, zaklatott sast. Három nap és három éjjel sétálgatott fel, s alá, közben erősen törte a fejét.
Harmadik nap séta közben talált egy varázslatos jáde, vagy talán lazurit kristályt. Pontosan nem is tudta, hogy melyik lehet. Felemelte a földről, megfogta és azonnal érezte benne a mágikus erőt. Ráébredt arra, hogy ezt a kristály tökéletes lehet arra, hogy megállítsa Parlát. Hazavitte, megmutatta a falu népének és elmondta, hogy mire jutott. Véleményt kért tőlük, hiszen mindenkit érintett a probléma. Örömmel fogadták kitűnő ötletét.
Császi bátran indult Parla felé a mágikus kővel a kezében. A zabos madár támadó állást vett fel, nekiveselkedett és megindult, - jaj, egyre közelebb ért hozzá! Hipp-hopp! - egy szempillantásra utolérte, már- már rárontott, amikor Császi villámgyorsan a magasba emelte a kristályt. Parla visszahőkölt. A mágikus kő mély, mormoló hangot adott ki teli torokból, valami olyasmit, hogy: bub-bub-bub, bub-bub-bub, bub-bub-bub, miközben tündöklő fénysugarakat bocsátott ki magából és elkezdett szélsebesen forogni.
Parla úgy megijedt, hogy menekülőre fogta, miközben rémülten sikoltozott: - Jaj, szegény fejemnek! Jaj, jaj, jaj!- alighogy eltávolodott a megrémült bestia, a szerencsehozó kristály abban a pillanatban abbahagyta a szédítő forgást, fénycsóvákat se lövellt többet és olyan lett, mint volt.
Aggtelek lakói fellélegeztek. Nagyon boldogok voltak, hogy megmenekültek a parlagi sastól, és hálásak voltak Császinak a bátorságáért és a találékonyságáért.
Azóta Aggtelek faluja ismét virágzó hely lett, és lakói boldog életet éltek.
Mindig tisztelettel emlékeztek Császira, aki megmentette őket a Parlától, és azóta ők is megtanulták, hogy a higgadtság, a bátorság és a találékonyság segíthet megoldani a legnehezebb problémákat.
Parla pedig azt, hogy a gyűlöletet barátsággá lehet fordítani. Az akadályt, a gondot és a keserűséget nem háborúval, veszekedéssel kell megoldani. Szívébe beköltözött a lelki béke és őszintén bocsánatot kért mindenkitől, akiknek bánatot, fájdalmat okozott. Csász és Parla még paroláztak is egymással!
Így volt, mese volt, füle, farka benne volt.
Gani Zsuzsa: Szörny és Mumus
2024. 05. 06.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer Szörny és Mumus.
Nem voltak testvérek, még csak rokonok sem, hanem szomszédok voltak, sőt igazi huncut, csibész jóbarátok. Az volt a legkedvesebb időtöltésük, hogy akit csak tudtak megtréfáltak, és utána jót nevettek rajta. Hát ez nem volt szép tőlük, ugyebár?
Egy hétfői napon egy aranyos icipici kismókus ugrabugrált el a házaik előtt. Szörny meglátta.
-Hova mész? – kérdezte nyájasan. – A gyógyvizes kúthoz megyek, mert a szüleim megkértek arra, hogy hozzak egy palackkal. Ők most nem tudnak elmenni.
-Tudod, hogy merre van?
-Pontosan nem, de rajzoltam egy térképet hozzá.
-Elmondjam?
-Igen, az jó lenne!- mosolyodott el a kismókus.
-Menj, egyenesen dél felé. Amikor odaérsz egy nagy dombra, lesz ott egy nagy tölgyfa. A tölgyfán lesz egy ezüstpálca. Avval a pálcával érintsd meg a fát és akkor meglátod a kutat.
-Tényleg? – csodálkozott el a kis mókus. – A szüleim nem ezt mondták – gondolta. – Sebaj, megyek arra amerre Szörny mutatta. Végül is miért akarna nekem rosszat? – Így hát elindult. Ment, mendegélt, hamarosan odaérkezett a tölgyfához. A tölgyfán valóban ott volt az ezüstpálca. A pálcával megérintette a fát és a fa mögül hirtelen előugrott Mumus. –Váá- váá- kiáltott rá. – Jaj! – kiáltotta a szegény kismókus, aki úgy megijedt, hogy felállt a hátán a szőr, sőt még a szívverése is megállt. Ijedten ugrabugrált hazafelé. Szedte a lábát, ahogy csak tudta. Mumus pedig hanyatt fekve a hasát fogta nevettében. Még a lábaival is dobogott hozzá. Az aranyos icipici kis mókus, amikor megnyugodott elővette a térképet és annak segítségével megtalálta a kutat és hazavitte a gyógyvizet.
Egy keddi napon egy aranyos icipici kisnyuszi ugrabugrált el a házaik előtt. Mumus meglátta.
-Hova mész? – kérdezte nyájasan. – A répaföldre megyek, mert a szüleim megkértek rá, hogy hozzak a levesbe. Ők most nem tudnak elmenni.
-Tudod, hogy merre van?
-Pontosan nem, de rajzoltam egy térképet hozzá.
-Elmondjam?
-Igen, az jó lenne!- mosolyodott el a kisnyuszi.
-Menj, egyenesen dél felé. Amikor odaérsz egy nagy dombra, lesz ott egy nagy tölgyfa. A tölgyfán lesz egy ezüstpálca. Avval a pálcával érintsd meg a fát és akkor meglátod a répaföldet.
-Tényleg? – csodálkozott el a kisnyuszi. – A szüleim nem ezt mondták – gondolta. – Sebaj, megyek arra, amerre Mumus mutatta. Végül is miért akarna nekem rosszat? – Így hát elindult. Ment, mendegélt hamarosan odaérkezett a tölgyfához. A tölgyfán valóban ott volt az ezüstpálca. A pálcával megérintette a fát és a fa mögül hirtelen előugrott Szörny. –Váá- váá- kiáltott rá. – Jaj! – kiáltotta a szegény kisnyuszi, aki úgy megijedt, hogy felállt a hátán a szőr, sőt még a szívverése is megállt. Ijedten ugrabugrált hazafelé. Szedte a lábát, ahogy csak tudta. Mumus pedig a hasát fogta nevettében. Az aranyos icipici kis nyuszi, amikor megnyugodott elővette a térképet és annak segítségével megtalálta a répaföldet és hazavitte a répákat a levesbe.
Egy szerdai napon egy aranyos icipici süni ugrabugrált el a házaik előtt. Szörny meglátta.
-Hova mész? – kérdezte nyájasan. – A postára megyek, mert a szüleim megkértek arra, hogy vigyek el egy levelet. Ők most nem tudnak elmenni.
-Tudod, hogy merre van?
-Pontosan nem, de rajzoltam egy térképet hozzá.
-Elmondjam?
-Igen, az jó lenne!- mosolyodott el a süni.
-Menj, egyenesen dél felé. Amikor odaérsz egy nagy dombra, lesz ott egy nagy tölgyfa. A tölgyfán lesz egy ezüstpálca. Avval a pálcával érintsd meg a fát és akkor meglátod a postát.
-Tényleg? – csodálkozott el a süni. – A szüleim nem ezt mondták – gondolta. – Sebaj, megyek arra, amerre Szörny mutatta. Végül is miért akarna nekem rosszat? – Így hát elindult. Ment, mendegélt, hamarosan odaérkezett a tölgyfához. A tölgyfán valóban ott volt az ezüstpálca. A pálcával megérintette a fát és a fa mögül hirtelen előugrott Mumus. –Váá- váá- kiáltott rá. – Jaj! – kiáltotta a szegény süni, aki úgy megijedt, hogy felállt a hátán a szőr, sőt még a szívverése is megállt. Ijedten futott hazafelé. Szedte a lábát, ahogy csak tudta. Mumus pedig hanyatt fekve a hasát fogta nevettében. Még a lábaival is dobogott hozzá. Az aranyos icipici süni, amikor megnyugodott, elővette a térképet és annak segítségével megtalálta a postát, feladta a levelet és hazament.
-Így történt csütörtökön, amikor egy kispockot tréfáltak meg, pénteken egy kicsi ürgét, szombaton egy vakondot.
Vasárnap összetalálkozotta kismókus, a kisnyuszi, a süni, a kispocok, a kicsi ürge és a vakond. Elmesélték a kicsi borznak, aki épp arra sétált, hogy megtréfálta őket egy szörny és egy mumus.
-De vajon kik lehettek?- tette fel a kérdést a mókus.
-Miért ilyen csibészek?- kérdezte a nyuszi.
-Hogyan lehetne őket megváltoztatni úgy, hogy jók legyenek? – így a süni.
-Derítsük ki!- vágta rá a kispocok, az ürge és a vakond.
-Rendben! – felelték mindannyian. Összedugták a fejüket.
Tanakodtak reggel, délelőtt, délben és délután. Akkor odaosontak Szörny és Mumus házához. Elbújtak egy fa mögé. Hát látják ám, amint leveszik magukról a jelmezüket. Tátva maradt a szájuk az apróságoknak. Tudjátok miért? Tudjátok kik voltak ők? Nem fogjátok kitalálni! Két vörös bundás, lompos farkú, hegyes orrú, hegyes fülű ravaszdi, igen, a róka.
-Nahát, jól megtréfált minket ez a két haszontalan! – mondta a mókus.
-Kölcsönkenyér visszajár!- felelte a nyuszi.
-Azt hittem, hogy igaziból is vannak szörnyek, rémek és mumusok, pedig valójában nincsenek is!- válaszolta a kis sün.
Nem volt kérdés, hogy mit csináljanak. Gyorsan elszaladtak a jelmezkölcsönzőbe. Estére odaértek a rókák házához. Azok éppen vadászni indultak. Amikor odaértek a nagy tölgyfához, hirtelen előugrott az óriás, a varázsló, a boszorkány, a hétfejű sárkány, a zombi, a szellem és a dzsinn. Szőrnyű hangon morogtak, vicsorogtak, sipákoltak, vijjogtak és még ki tudja milyen hangon rémisztgették a két rókát, akik úgy megijedtek, hogy hazáig szaladtak. A szörnyek meg utánuk! Azt se tudták, hogy félemükben hová bújjanak. Egyszer csak elült a zaj, csend lett. Az aranyos icipici kismókus, az icipici kisnyuszi, az icipici süni, a kispocok, a kicsi ürge, a kicsi borz és a vakond levette a jelmezét, a kezébe fogta és úgy álltak a bejárat előtt. Lassacskán a két vörösbundás kópé is előmerészkedett. Hát látják ám, hogy jól megtréfálták őket. Azonban, most senki se nevetett.
Kijöttek a házukból, megálltak az icipici kismókus, az icipici kisnyuszi, az icipici süni, a kispocok, a kicsi ürge és a vakond előtt és bocsánatot kértek tőle. Természetesen megbocsátottak nekik.
Soha többé nem ijesztettek meg senkit. Rendes, szófogadó rókák lettek belőlük.
Gani Zsuzsa: A szelfiző kormorán
2024. 05. 06.
Halakban gazdag tóban kereste a finomabbnál finomabb falatokat a falánk kárókatona.
A nyaka vékony, hosszú, a feje kicsi, a csőre kampós, az arca egyik fele pedig csupasz volt. Fényes feketészöld színű hátáról, barna szárnyáról, a fekete farok- és evezőtollairól könnyen felismerhetitek. A szeme tengerzöld volt, csőre és lába fekete. Épp hosszan nyújtott nyakkal és felfelé tartott csőrrel úszkált a tóban. Kellemes, nyugodt volt a víz. Jól érezte magát.
Aztán felröppent a tóban egy szirtre. Elővette a szelfibotot, s a mobiltelefonját, hogy szelfit készítsen. Nagyon szeretett fényképezni. Kényelmesen elhelyezkedett, kiváló pózban. Épp kattintani készült, amikor kíváncsian egy hal ugrott ki mellette a tóból. A kormorán odanézett, elvesztette az egyensúlyát és beesett a vízbe. Csurom vizes lett. Dühösen kászálódott ki belőle.
A napsugarak a szirten hamar megszárították a tollait és végül a fotó is elkészült.
Gani Zsuzsa: A síző, a korcsolyázó, és a szánkózó mókusok
2024. 05. 06.
Kemény, hideg tél volt, a lehullott hó vastagon takarta be a fázó földet. A csípős szél megfagyasztotta, zúzmarát lehet a fákra, bokrokra.
Az álmos nap óvatosan dugta ki egyik sugarát a felhők mögül, megcsillantva a fagyos földet. Kíváncsian bújt elő Mogyorós Mókuska a jó meleg odúból.
-Jé, hogy csillog- villog a föld! Gyertek elő testvérkéim!
-Jujj, de fázik az orrom! Hű, de hideg van! – dugta ki a fejét Makkos Mókuska és Diós Mókuska. Ám a fénylő jég és a hófehér táj kicsábította őket.
-Hű, de szép! – ámultak- bámultak.
-Nézzétek, hogy csúszik! – örvendezett Mogyorós Mókuska. Egyszer csak hupsz, fenékre elesett. De nem szólt semmit, pedig biztosan fájhatott neki, mégis feltérdelt, majd az egyik térdét felemelve, rátámaszkodva mindkét mancsára, könnyedén felállt és folytatta tovább. Láthatóan nagyon élvezte. Testvérei is követték. Csúsztak, szökkentek, majd amikor már nagyon jól tudtak egyensúlyozni, forogtak is, mint a szél.
-Jujj, de jó! – sikkangattak örömükben. Egyszer csak a messze távolban dombról lesikló kisnyuszikat láttak. Odamentek hozzájuk.
-Szervusztok! Mit csináltok? – kérdezték egyszerre.
-Sielünk! – válaszolták a nyuszik.
-Mi is kipróbálhatjuk?
-Igen, egészen nyugodtan. - A három kismókus felvette a sícipőt, a sílécet és kezükbe a botot, majd először lassan, óvatosan, majd egyre gyorsabban siklottak a dombról le a völgybe, a lejtőn. Az emelkedőn nem volt könnyű felmenni, de nem bánták! Élvezték a száguldást, a sebességet.
-Jujj, de jó! – Sikkangattak örömükben. Amikor elfáradtak, megláttak valami mást.
-Nézd, Diós Mókuska! – szólt Makkos Mókuska.
-Igen?
-Ott a túloldalon, a dombtetőn vörösbundások szánkóznak. Hű, de kipróbálnám!
-Menjünk oda és beszéljünk velük! Te mit gondolsz Mogyorós Mókuska?
-Menjünk! Bátraké a szerencse! – Így hát odamentek.
-Kedves Vörös bundás! Szánkózhatunk egy kicsit? – kérdezte bátran Mogyorós Mókuska.
-Igen, egészen nyugodtan! – hangzott a felelet. A három kismókus ráült a szánkóra egymás mögé, majd először lassan, óvatosan, majd egyre gyorsabban siklottak a dombról le a völgybe a lejtőn. Az emelkedőn nem volt könnyű felhúzni a szánkót, együtt húzták és húzták, egyre fáradtabban, de nem bánták! Élveszték a suhanást. Versenyeztek a széllel.
-Jujj, de jó! – Sikkangattak örömükben. Amikor már vagy háromszor csúsztak le a dombról leszálltak a szánkóról, visszaadták és megköszönték a Vörös bundásnak.
-Szívesen máskor is! – A három kicsi mókus már olyan fáradt volt, mint a lenyugvó nap, így hazamentek.A jó meleg odúban ringatás nélkül is elaludtak.
Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: Bibi meghízott
2024. 05. 14.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér, akit Bibinek hívtak.
Nagyon jó dolga volt. Békében, gondtalanul élt, éldegélt a kamra egyik zugában. A polc telis tele volt finom falatokkal, annyit ehetett, amennyi csak akart. Nem volt válogatós. Szinte egész álló nap csak evett és evett. A végén úgy meghízott, hogy nem fért be a kamra sarkán levő lyukba. Próbálta ugyan betuszkolni magát, de a dici- duci pocakja sehogy se fért bele, pedig erőlködött erről is, arról is, de hiába. – Sebaj, akkor itt maradok az éléstárban, ez is tökéletesen megfelel!- Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Még mielőtt az asszonyka belépett volna, Mirci cica jelent meg az ajtóban, éles karmait hegyezve. – „Cin-cin-cin- cin”- cincogta a félelemtől reszketve a kisegér. Próbálta magát betuszkolni a lyukon, de a dici- duci pocakja sehogy se fért be, pedig nyomkodta erről is, arról is, de hiába. Ekkor gyorsan, mintha puskából lőtték volna ki, elviharzott a másik irányba, Mirci meg utána. Befutott a nappaliba, a cica utána. Beszaladt a konyhába, Mirci utána. Befutott a hálószobába, a fürdőszobába, a mellékhelyiségbe, a mosókonyhába, de a cica üldözte tovább. Egyre közelebb ért hozzá, már- már elérte, már majd belekapott a farkincájába, amikor Bibi észrevette, hogy a pocakja már nem is olyan digi- dagi. A kamra felé vette az irányt, és épp hogy befutott a zugába, a lyukba, még mielőtt Mirci elkaphatta volna. A kisegér megkönnyebbült. – Hű, majdnem pórul jártam! Nagy bajba sodort a torkosságom! – legközelebb óvatosabb leszek. –gondolta.
Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!
Gani Zsuzsa: A bátor kispocok
2024. 05. 17.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy kispocok, aki a réten lakott népes családjával egy föld alatti üregben.
Testvérei nagyon falánkak voltak. Amit találtak, mindent megettek. Nem néztek se jobbra, se balra csak mentek az orruk után. – Testvérkéim! Vigyázzatok, legyetek óvatosak, ki tudja, nem leselkedik- e ránk a közelben az ellenség! – Ugyan, dehogy! Ha így lenne, azt kiszimatolnánk és meg is látnánk! – mondta gúnyosan a legidősebb. Azzal se szó se beszéd tovább dézsmálták a gabonákat, a kukoricaszárat, a gyökereket, a füvet, a leveleket, amit csak találtak. Nem néztek se jobbra, se balra. – Testvérkéim! Vigyázzatok, legyetek óvatosak, ki tudja, nem leselkedik- e ránk a közelben az ellenség! – Milyen gyáva vagy te, kispocok! Ha így lenne, azt kiszimatolnánk és meg is látnánk! –
Egyszer csak a kispocok észrevette, hogy a messzi távolban egy menyét figyelte őket, egyszer csak óvatosan lopakodni kezd. - Testvérkéim! Vigyázzatok, közeleg az ellenség! - Ugyan, dehogy! Ha így lenne, azt kiszimatolnánk és meg is látnánk! – A kispocok a fejét csóválta, aztán szélsebesen beszaladt a föld alatti üregbe. – Milyen gyáva! – kiáltotta a legidősebb. A menyét pedig már vészesen közel járt. Hatalmas ugrásokkal közelített a pockok felé. Ekkor már a legnagyobb is észrevette. – Jaj, jaj, jaj! Testvérkéim, meneküljünk, itt az ellenség! – kiabálta félelmében a legidősebb, amikor észrevette a bajt. A kispockok vadul kalapáló szívvel menekültek a szélrózsa minden irányába. – Fussunk, szaladjunk, nehogy karma között ragadjunk! – kiabálta a legidősebb.
A menyét azt se tudta melyiket kapja el. Kapott ide is, oda is, de valahogy a pockoknak mindig sikerült egérutat nyerniük. Hosszas üldözés után a menyét feladta és elment. A kispockok pedig fellélegeztek. Miután kifújták magukat, hazamentek a föld alatti üregbe. Soha többé nem mondta senki a legkisebbnek, hogy gyáva, csakis azt, hogy bátor. Erre pedig a kispocok nagyon büszke volt.
Így volt, mese volt, talán igaz se volt, ki tudja!
Gani Zsuzsa: Az elszabadult csónak
2022. 12. 01.
Volt egyszer egy gyönyörű vidék Észak-Magyarországon, melynek közepén terült el a Hámori-tó.
Csodálatos látványt nyújtott a látogatóknak. Hegyek, sűrű, zöld lombú fák ölelték át. Mellette, magasból zúdult le a fenséges, titokzatos vízesés. Minden arra járó megcsodálta. Voltak, akik leültek a padokra, voltak, akik álltak és onnan gyönyörködtek benne. A víz nyugodt volt, a szél se fújt. A tó közepén egy házaspár ült az egyik csónakban, a férfi evezett. Mögöttük vadkacsák úszkáltak boldogan. Lassan feljött a hold, a csillagok, leszállt az éj. Csend borult a tóra.
Azonban képzeljétek el, hogy valami titokzatos dolog történt az éjszaka! Az egyik csónak hogy hogynem, elszabadult. Vitte, sodorta a víz, beljebb, egyre beljebb. – Jaj, jaj! Nem tudok úszni! Mi lesz így velem? – siránkozott Egérke, aki ott ült a hajóban. – De jó van egy csónakom! – hallatta valaki a hangját. – Ki vagy Te? – kérdezte a sírdogáló Egérke. – Sikló vagyok. – Te toltad el a csónakot? – kérdezte pityeregve. Nem!- Hát akkor vajon ki volt? – Nem tudom! – Lassan elnyomta az álom Egérkét és Siklót.
Reggel lett. Hétágra sütött a nap. Arra ébredtek, hogy a csónakban dudorászik Béka. – Kinek énekelsz? – kérdezte Egérke. – Csak úgy magamnak. Jó kedvem van. Szépen süt a nap, szép a táj, hát ezért. – Háp, háp, háp! – hápogta Vadkacsa és leszállt a hajóra. – Utazhatok veletek? Kicsit elfáradtam. – Persze! – mondta Sikló. – Szeretnék visszajutni a partra! – siránkozott Egérke. – Toljatok ki, legyetek szívesek!- Jó, rendben! – mondták a többiek. Sikló, Kacsa és Béka vidáman, dudorászva tolta a csónakot egészen addig, amig ki nem értek a partra. Egérke kikászálódott belőle és megköszönte a segítséget. Miután elbúcsúztak, ő is épp indulni készült, amikor meghallotta. - Hát, itt vagy te, csavargó! Hogy tudtál elszabadulni? Látom már, leoldódott a kötél. Jó erősen a cölöphöz rögzítelek. Így ni! Most már nem tud elsodorni a víz!- mondta kedvesen valaki. – Már tudom a választ! – mosolyodott el Egérke.
Így volt mese volt, füle, farka benne volt!
Gani Zsuzsa: Hód Heni és a fogkefe
2022. 10. 08.
Volt egyszer egy kis hód, akit Hód Heninek hívtak.
Hód Heni mindig figyelt az egészségére, és rendszeresen mosakodott a folyóban. Azonban egy napon rájött, hogy fogait nem ápolja eléggé, pedig nagy szüksége van rájuk, ezért elhatározta, hogy beszerez egy fogkefét.
Elindult a faluba, hogy vásároljon egyet. A boltban sokféle fogkefe volt. Kicsik, nagyok, puha és kemény sörtékkel, de Hód Heni nem tudta, hogy melyiket válassza. Végül az eladó azt javasolta neki, hogy - válaszd a piros fogkefét, mert az a legjobb a te fogaid ápolásához.
Hód Heni örömmel ment haza, és rögtön ki is próbálta. Azonban hamar rájött, hogy nem olyan könnyű a fogmosás, mint ahogy gondolta. Először túl sok fogkrémet használt, majd túl keveset. Először gyengén mosta a fogait, aztán keményen dörzsölte, végül eltört a fogkefe.
Hód Heni nagyon szomorú volt, hogy tönkretette az új fogkefét. Nem tudta, hogyan fogja ápolni ezek után a fogait. Az erdőben sok barátja volt, akik mindig segítettek neki, akikre mindig számíthatott, ha szükséges volt.
Ott élt a bölcs bagoly, aki nagyon sokat tudott az egészségről. Hód Heni elmesélte neki, hogy mi történt a fogkefével. Bölcs bagoly azt tanácsolta neki, - először is, vegyél egy újat, majd próbáld megpuhítani a fogkefét, és csak enyhén dörzsöld vele a fogaid. A sorrend se mindegy. Először mosd az alsó fogsorod külső felszínét balról jobbra haladva, aztán a felső fogsorod külső felszínét jobbról balra haladva. Megjegyezted? – Igen! – Folytatom. Ezt követi az alsó fogsor belső felszíne, balról jobbra felé, majd a felső fogsor belső felszíne, jobbról balra. Ha ezzel megvagy, jöhet az alsó fogsor rágó felszíne, balról jobbra, és legvégül a felső fogsor rágó felszíne, jobbról balra. – Most mondd el nekem újra!- kérte Bagoly. Hód Heni pedig pontosan elmondta, hogy mi a helyes sorrend. – Hű, ez igen! Nagyon okos vagy! Jól figyeltél!- dicsérte Bagoly. – Köszönöm! – pirult el. Miután elbúcsúztak sietve ment a boltba, még mielőtt záróra lett volna és megvette az új, piros fogkefét.
Hód Heni nagyon boldog volt, mert Bagoly tanácsa könnyebbé tette a fogainak ápolását. Azóta minden nap rendszeresen mossa egy nap kétszer, reggel és este. Barátai nem győzik dicsérni hófehér fogsorát és a ragyogó mosolyát.
Hód Heni még ma is él, ha meg nem halt.
Gani Zsuzsa: Melitta, a kikelet tündére
2022. 12. 01.
Mikor az első zöld hajtások előbújtak a földből, és az első virágok megjelentek a mezőn, egy aprócska, aranyos tündér szállt alá az égből. Ő volt a tavasz tündére. Az ő feladata volt elhozni a kikeletet minden élő számára.
A tündér egy hófehér ruhát viselt, amely tiritarka virágokkal volt ékesítve. Hosszú, arany fürtje csillogott a nap sugaraiban, kék szemében boldogság ragyogott. Volt neki egy varázspálcája, amelynek segítségével elűzte a hideget, előcsalta a meleget, felébresztette az alvó növényeket, és kihímezte az erdőt, mezőt. Rózsás virágokat varrt a fákra, fehéreket a bokrokra.
Szállása a kertek és a mezők fölött volt. Itt is, ott is élt, éldegélt, és figyelte, ahogy a növények előbújnak a földből, a madarak énekelni kezdenek, és az állatok boldogan ugrabugrálnak az erdőben. Ő vigyázott rájuk. A legtöbb élő számára láthatatlan volt, de azok, akik hittek benne, érezhették jelenlétét.
Melitta, a tündér perdült- fordult pörgős tüllruhájában, varázspálcájával rásuhintott azokra, akik még az édes álmukat aludták. – Ébresztő, hétalvó! Itt a tavasz! Hasadra süt a nap! – cirógatta meg féltőn a még szundikálót. – Ááááá, de jót aludtam! Jé, kikelet van! – ébredt fel mosolyogva. Melitta tündérszárnyával fellibbent a virágzó fák fölé, csing- ling- ling – szólt varázspálcája. Ripsz- ropsz pirosra érlelte a cseresznyét, az epret, a kertekben beérett a saláta, a zöldborsó, az újhagyma és még sorolhatnám. Melitta tündérszárnyával fellibbent a fák fölé, csing- ling- ling – szólt varázspálcája. Ripsz- ropsz megrepedtek a fészkekben a tojáshéjak: csip- csip, csip- csirip – köszöntek a kismadarak. – Ó, megbetegedtél, szép virágszál? – kérdezte aggódón. – Meggyógyítalak! - csing- ling- ling – szólt varázspálcája és bimbót bontott a rózsa szirma. – Milyen finom az illatod, bódító! – mosolygott a tündér. Így volt ez minden nap, egész tavasszal. Mindenki, aki érzékelte a tavasz tündérének jelenlétét, köszöntötte, és üdvözölte a növekedés és a megújulás hírnökét. Ő pedig boldogan mosolygott rájuk. –Érezzétek ti is a természetben rejlő csodákat, ápoljátok és védjétek azokat!-
Melitta szabadon szállt az égen, és soha nem tartózkodott sokáig egy helyen. Mindig akkor jelent meg, amikor szükséges volt. Ti láttátok már?
Itt a vége, fuss el véle!
Gani Zsuzsa: Finci egér fogacskája
2023. 10. 10.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két incifinci kisegér: Inci és Finci. Inci ikertestvére Finci, vele egy napon, de pár perccel később született. Húsz icipici, hófehér, igazgyöngy ragyogott a szájukban. Csuda édesek voltak, amikor mosolyogtak, meg persze akkor is, amikor nem. Azonban ha derűsek voltak, mosolyukkal megváltoztatták az egész napot. Gyönyörű fogsorukra nagyon vigyáztak. Anyukájuk nagyon sokszor elmondta nekik:
- azért is fontos az egészséges fogsor, hogy helyesen megtanuljatok rágni és beszélni, ne legyetek beszédhibásak. Ezért mindent meg kell tenni. - Minden nap alaposan megmosták, kétszer, néha háromszor is, úgy, ahogy szüleiktől látták, megtanulták. Még fogselymet is használtak utána. Lenyűgöző metszőfogaik a rágás során élesek maradtak, a folyamatosan növő metszőfogak a használat alatt folyamatosan éleződtek, hiszen nagyon sokat rágcsáltak. Nem válogattak, mindent megettek, amit anyukájuk eléjük rakott, még a gyümölcsöket és a zöldségeket is. Inci az almáért rajongott leginkább, még a héját is megette. Finci kedvence az édesség volt, ráadásul ebéd után olykor cukros üdítővel a kezében aludt el.
-Figyeld meg Finci, tönkre fog menni a fogad!
-Ugyan, dehogy, hisz sok vitamint eszek, reggel és este fogat is mosok.
-Hidd el, nem tesz jót ez a sok édesség! Egyél, persze hogy egyél, de csak módjával. Láttad, Farkinca fogait? Csúnya fekete és szuvas.
-Az enyém nem olyan!
-Még nem. Hát te tudod, én csak jót akartam!
-Tudom Inci, de nem lesz semmi baj! - Egyik reggel Finci arra ébredt, hogy nagyon fáj a foga.
– Jaj! Jaj! Jaj!- siránkozott.
– Mi a baj? – futott oda hozzá édesanyja.
-Mi történt? – szaladt Inci.
-Nagyon fáj a fogam!
-Menjünk el a gyermekfogászatra, ellenőriztessük le a szakorvossal- jelentette ki egér mama. Finci jól megmosta a fogát, úgy ahogy szokta. A rendelőben nagy volt a csönd, mindenki türelmesen várt a sorára. Furcsa hangok szűrődtek ki a rendelői szobából. Egyszer csak Fincire került a sor.
-Gyere be, Finci, te következel. – hívta be az asszisztens kedves mosollyal. Így mindhárman bementek.
-Jó napot kívánok!- köszöntek illedelmesen.
-Jó napot kívánok! – mosolygott a fogorvos. – Mi a panasza?
-Fáj a fogam!
-Ülj le a székre, dőlj hátra, jól tátsd ki a szád, nézzük meg!
-Áááááá- tátotta a száját hatalmasra a bátor Finci.
-Ohó, itt van egy szuvas tejfog. – kocogtatta meg a fogorvos a fogacskát.
-Aúúúú! Aúúúú! – kiáltott fel Finci.
-Kedves anyuka! Van egy szuvas fog. Nem húzom ki, mert ha idejekorán eltávolításra kerül, akkor a többi fog elmozdulhat és nem hagy majd helyet a maradandó fognak a kibújásra. Ezért töméssel fogom megmenteni a tejfogat.
-Rendben van, doktor úr!
-Finci, ismét dőlj hátra, és jól tátsd ki a szád!
-Áááááá- tátotta a száját hatalmasra a bátor Finci.
-Most bekenem érzéstelenítő zselével a fájó fog környékét. Előveszem a csiszolót és csiszolok belőle egy picit. Furcsa lesz a hangja a csiszolónak, de semmi fájdalmat nem fogsz érezni. Bízz bennem! – Finci bólintott a fejével.
-Most fluoridos cementet teszek a szuvas fogadba, hogy megvédje azt. - Mire Finci hármat pislogott:
-Így ni, kész is van! Gyere Inci, megnézem a te fogaidat is! Dőlj hátra, és jól tátsd ki a szád!
-Áááááá- tátotta a száját hatalmasra a bátor Inci.
-Nagyon szépek és egészségesek!
-Kedves Finci! Ezen túl korlátozd a cukros üdítők és rágcsálnivalók fogyasztását. Kevesebbet egyél belőle.
-Igen. Így lesz! – felelte a kicsi határozottan.
-Kedves Anyuka! Félévenként jöjjenek el egy kontrollra.
-Mindenképpen! Köszönjük szépen!
-Nagyon szívesen! A viszontlátásra!
-Viszontlátásra! – miután elbúcsúztak, hazamentek. Ebéd után Finci lefeküdt az icipici ágyába pihenni, úgy, ahogy szokott. Soha többé nem kérte a cukros üdítőt lefekvéskor, sőt édességet is jóval kevesebbet evett. Ugyan az az egy szuvas foga már sose lett újra hófehér, de ezen túl nagyon vigyázott az összes többire.
Telt, múlt az idő. Incinek és Fincinek elkezdett cserélődni a fogsora. Elkezdődött a fogváltás. De ez már egy másik mese, a Fogtündér meséje.
Gani Zsuzsa: Közlekedj okosan!
2024. 06. 28.
Farkas, Róka, Sakál, Hiúz, Borz, és Medve kerékpározni indult. Borz most jött velük először. Kicsit gyámoltalan volt még.
- Nagyon figyelünk rád! – mondták kedvesen a többiek.
- Köszönöm!- felelte. Anyukájuk még utánuk szólt:
- Közlekedjetek okosan!
- Úgy teszünk!- válaszoltak rá. Fejüket bukósisak óvta.
- Miért van rajtad védőszemüveg? – kérdezte Róka.
- Azért, hogy megóvjon a napsugárzástól és a széltől. – felelte Farkas.
- No meg a bogaraktól és a portól - mondta Sakál.
- Miért van rajtad láthatósági mellény? – tette fel a kérdést Hiúz.
- Mert fő a biztonság. Még a félhomályban is segítséget nyújt. – válaszolta Borz.
- Még egy kulacs vizet és szendvicset is hoztam az útra! – jelentette ki Medve.
- Én is! – Én is!- kiáltották vidáman mindannyian. Így hát elindultak. Az egyirányú kerékpárút az út két oldalán, a közúti forgalomnak megfelelő irányba vezette őket.
Nagyon figyeltek az egyirányú forgalmi rendre, amit segített az útburkolati jel is. Néhány helyen, lakott területen belül kerékpársávon haladtak. Amikor a zebrához értek, leszálltak róla, áttolták, majd a túloldalon ismét visszaültek és tekertek tovább. Már egy jó ideje kerékpároztak. Nagyon jó volt a hangulat. Néha megálltak, beszélgettek, nézelődtek, ettek, ittak, aztán mentek tovább. Nagy szerencséjük volt, hogy a házaik közelében vezetett a kerékpárút.
- Halljátok-e, a közelben legelnek a bárányok, a tyúkok, libák, menjünk ki a legelőre s lakjunk jól isten igazában, míg a gazda megenné előlünk. – ötletelt Róka.
- Ez nem jó ötlet. Nem ezt beszéltük meg a szüleinkkel – jelentette ki határozottan Medve.
- Ki jönne velem?
- Én nem!- felelte Farkas.
- Én nem! – jelentette ki Sakál, Hiúz és Borz.
- Hát jó, akkor maradjunk az eredeti tervnél!
- Az jó lesz. – mondta mindenki.
Ekkor vették észre, hogy Nyest közeledik feléjük az úttest szélén, elég sebesen haladt.
-Szervusztok!- kiáltotta feléjük, még integetett is nekik.
-Szervusz! – felelték. Abban a pillanatban egy autó kanyarodott ki a kereszteződésből. Egy nagy fa takarta az útkereszteződésen éppen átszáguldó Nyest. Hatalmas fékcsikorgás hallatszott.
-Csitt! Csatt! –és Nyest lerepült a bicikliről. Még a fején is átbucskázott.
-Jaj! Jaj! Jaj! – jajveszékelt a földön. Farkas, Róka, Sakál, Hiúz, Borz, és Medve gyorsan leszállt a kerékpárról, azt a kerítés mellé támasztotta és odafutott a bajbajutotthoz. Ekkor már az autó sofőrje Nyuszt úr is ott volt.
-Jaj! Jaj! Jaj! – jajveszékelt Nyest. Nyuszt úr tárcsázta a segélyhívót, és ahogy kellett bejelentette mi történt.
-Mi fáj? – kérdezte Farkas.
-A karom, a vállam és a lábam.
-Mindjárt jön a segítség! – így Róka. Szirénázva jött a mentő, és a rendőrautó, szinte egyszerre. Mindenki tette a dolgát. A mentős alaposan megvizsgálta a sérültet. A rendőr pedig a baleset körülményeiről kérdezősködött és helyszínelt.
-Szerencsére nem tört el, nem rándult meg, nem ficamodott ki semmije. A zúzódásoktól, horzsolásoktól eltekintve most megúszta.- jelentette ki a mentős. – Máskor legyen figyelmesebb! Egy darabig még lesznek fájdalmai, de pár nap és rendbejön. - Elköszöntek egymástól, ahogy illik és már ment is a dolgára. Sakál felsegítette a pórul jártat, segített leporolni a ruháját.
-Jó, hogy rajtad volt a sisak! – jelentette ki komoly képpel. – Nagyobb baj is történhetett volna.
-Ezt most megúsztad! – így Hiúz. Közben a helyszínelők is elmentek. Nyuszt úr is elköszönt. Miután mindenki megnyugodott, mentek a dolgukra. Farkas, Róka, Sakál, Hiúz, Borz, és Medve hazaindult. Hermelin épp a járdán kerékpározott.
-Hm… megint egy szabálytalankodó. – dünnyögte Farkas. Mosómedve a túloldalon dudorászva kerekezett a tiltó táblák ellenére.
-Csak nehogy legyen egy újabb baleset.- háborgott Róka. Görény a buszsávban tekert. Ezt már nem állhatta meg szó nélkül Sakál.
-Nem tudod, hogy ott nem szabad biciklizni?
-Te csak ne szólj bele! – fölényeskedett.
-„Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik!” – felelte Sakál.
-Szeretném megismerni a félelmet. Mert azt nem ismerem.- Hallották ezt a beszédet a többiek és nagyot kacagtak.
- Ó, te, mit beszélsz! A félelmet akarod megismerni?
-Igen! –
-Ej, te! Ahogy gondolod! Mi biztosan nem tennénk a helyedben!– azzal tovább tekert a kis csapat. Hamar visszatért a jó hangulat. Mire megérkeztek teljesen feltöltődtek energiával.
-Nézd, mire hazaértünk, hogy megnőtt Borz önbizalma! – kacagott Medve.
-Sokkal önállóbb lett, ráadásul felelősségteljesebbnek érzi magát. – jelentette ki Hiúz.
-Mindannyian edzettebbek, egészségesebbek lettünk! - válaszolta Borz. – Köszönöm, hogy veletek lehettem, nagyon jól éreztem magam.
-Nagyon szívesen! Mi is jól éreztük magunkat.
Miután megérkeztek oda, ahonnan elindultak, elbúcsúztak egymástól és mindenki hazament. A szüleik már várták.
Gani Zsuzsa: Jó, éjszakát!
2024. 06. 28.
A háttérben halk zene szólt, talán Mozart, Bartók, Liszt, vagy Kodály lehetett, nem is tudom, de kétségkívül megérintett.
Lehet, hogy azért, mert ma különösen sokat voltam kint a levegőn? Csináltam ezt, meg azt, jól elfáradtam. Hogy mit?
Kertészkedtem, de legelőször kincseket kerestem. Imádom ezt a játékot. Minden alkalommal újabbat és újabbat találok. Lehet az egy különös formájú kavics, egy érdekes falevél, egy vadgesztenye, egy makk a kupacsával, vagy egy csigaház. Szeretem a gyógynövények illatát is. A jobb hüvelyk- és mutatóujjammal összemorzsolom és megszimatolom. Próbáld ki te is! Az előbb például egy szarvasbogarat találtam. Még nagyítóval is megnéztem, pedig egyébként is óriási volt. Na de térjünk vissza ehhez a különleges zenéhez, amit hallottam.
Talán a hangulata, az érzelmek, az árnyalatok és a finomság az, ami leginkább megfogott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy semmi mást nem csinálok, csak hallgatom. Ráadásul nem csak én, hanem Angi és Pádi baba. Úgyhogy lepihentünk mindhárman az ágyamba, betakaróztunk és úgy hallgattuk a zenét.
Felhőn ültünk. A lenyűgöző vattacukor, a habokban úszó felleg hamarosan megérkezett Fantáziaországba. Amit legelőször megpillantottunk, azok pillangókra hasonlítottak. Gondtalanul szálltak a fényben, aztán talán kicsit félve a sötétben, nem is tudom, majd denevérek üldözték őket. Aztán újra tündökölt a fény, csodálatos színekben pompázott, s elkergette őket.
Ekkor megpillantottunk egy bálnacsaládot, aki az égen, a felhőkön át repült. Egyszer csak a kicsi borjú elszakadt a szüleitől, és fogságba ejtette egy jéghegy. Azonban az anyukája nem hagyta magára! Addig keresték a kiutat, míg a kicsi kiszabadult és boldogan úszott oda szüleihez.
Utána éreztük édesanya testének melegét, illatát, simogatását, gyengéd pusziját és mintha megigazította volna a takarót. Még jobban megnyugtatott, mint ez a szép zene.
Aztán újra megpuszilt és azt mondta:
-Jó éjszakát!
Gani Zsuzsa: Geszti Eszti és Godó
2024. 09. 20.
Őszre hajlott az idő. A drága éltető napsugár már nem perzselte a földet, úgy, mint nyáron, hanem egyre gyengébben sütött. A szél viszont többször, erősebben fújt, az idő hűvösebbre fordult. A lombhullató növények levelei sárgultak, száradtak. A vadgesztenye is beérett. Ezen a fán élt Geszti Eszti és Godó sok- sok testvérével együtt. Úgy döntöttek, hogy ők pottyannak le elsőként a fáról.
-Van kedved eljönni velem? – kérdezte Godó.
-Hová? – kérdezte Geszti Eszti.
-Csak ide a közelbe. Még sose voltam, de még kicsit se, távolabb az otthonomtól. Jó lenne körül nézni. Innen fentről mindent másképp látni, mint odalentről. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik kicsit odébb.
-Jó, rendben! Bevallom én is hasonlóképp vélekedek, mint te. Már nekem is többször megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne tapasztalatokat, ismereteket szerezni!
-Hát menjünk! Ugrás!
-Hopp!
-Hopp!
-Már lent is vagyunk. Milyen puha volt ez a csörgő- zörgő avar, amire ráhuppantunk!- mondta Godó.
-Igen! Meg se ütöttem magam. Ráadásul milyen izgalmas volt! – válaszolta Geszti Eszti.
-Na, menjünk! – Így is tettek. Mentek- mendegéltek, azaz gurultak és gurultak minél távolabb az otthonuktól. Egy kis idő múlva megpihentek egy fa tövében. Onnan nézték a gyönyörű világot. Közben észrevették, hogy a testvérei is követték őket. Ők is lehullottak a fáról. Ott feküdtek egytől- egyig, a fa tövében. Egyszer csak hangokat hallottak. Egy asszonyka közeledett gyerekekkel, kezükben fűzfavessző kosarakkal.
-Nézd, Godó! Megálltak a bokrétafa tövében. – mert ők így is hívták a vadgesztenyefát, de hívhatták volna akár szappanfának is, mert abba a családba tartozott.
-Ó, összeszedik a többieket! Jaj! Jaj! Most mitévők legyünk?
-Egyelőre figyeljük őket, mi fog történni!- felelte Geszti Eszti. – Nézd, még a fa frissen lehullott kérgeiből is visznek egy jó adagot!
-Ezeket a gesztenyéket hagyjuk itt a földön. Nekünk elég annyi, amennyit felszedtünk. A vadaknak is fontos táplálék.- mondta fennhangon az asszonyka.
-Elindultak.
-Menjünk utánuk! – suttogta Godó.
-Jó, menjünk!
-Óvatosan, lassan, nehogy észre vegyenek!- Csendben, lábujjhegyen, pisszenés nélkül, tisztes távolból követték őket. Nem sokkal később egy takaros házhoz értek - Geszti Eszti és Godó tátott szájjal nézte, hogy az asszonyka a fa kérgéből, majd a magjából kenőcsöt készít. Kislánya árgus szemekkel figyelte. Mikor elkészült tégelyekbe tette, három kis üvegcsébe.
-A gesztenye fele jó lesz mosószernek. Vászonzsákba teszem.
-Segíthetek? – kérdezte a kislány.
-Igen, segíts! Köszönöm szépen!
-Nagyon szívesen!
-Édesanya, mire jó még a vadgesztenye? – kérdezte a kislány.
-Ó, az nagyon sok mindenre, hiszen gyógynövény! Persze, azért vigyázni kell vele, ahogy minden növénnyel. Nagyon jól kell ismerni a felhasználását, s csak akkor szabad alkalmazni, ha szükséges. A népi gyógyászat és a gyógyszeripar is felhasználja. Nagyon hasznos növény. A vadgesztenye levele és virága is felhasználható.
-Komolyan?
-Bizony! Minden része értékes. A törzséből bútorokat készítenek, illetve fajátékokat, evőeszközöket, konyhai felszereléseket, sőt fapapucsokat is faragnak belőle.
-Hű, ezt nem is gondoltam volna!- felelte a kislány.
-Ahogy látod, én kenőcsnek, és mosószernek használom. Annak idején megtanította az édesanyám azt, hogy hogyan kell elkészíteni, hogyan kell használni. Most én is megmutatom neked.
-Köszönöm szépen drága anyukám!
-Nagyon szívesen! – Ekkor megjelent egy kisfiú.
-Elvihetem a második adag gesztenyét? Játszani szeretnék vele!
-Hát persze! Vidd nyugodtan! Itt a másik fele.
-Köszönöm szépen anyucim!
-Mehetek én is veled? – tette fel a kérdést testvérének a kislány.
-Gyere nyugodtan. Úgy sokkal jobb, ha társaságom is van. A kosár egyik fülét az egyik, másikat a másik fogta. A ház előtt letették a földre. A kisfiú egyszer csak elviharzott. Hamarosan két árral, gyufaszálakkal és ki tudja még mi mindennel tért vissza. A kislány érdeklődve figyelte a bátyját.
-Mit fogsz csinálni?- kérdezte.
-Csinálok két lovat, és két figurát.
-Segíthetek?
-Igen. Itt az egyik ár, odaadom. De vigyázz, mert veszélyes. Könnyen megszúr.
-Óvatos leszek, ígérem. - A fiú kivett a kosárból két gesztenyét: egy kisebbet és egy nagyobbat. Húga is így tett. A gyufaszál és az ár segítségével összeillesztették. Aztán fúrtak a test aljára négy apró lyukat a lábaknak, és a végére is egyet a faroknak. A füle kicsit nehezebben ment. De csak sikerült. Ezután a fiú a kislánynak is segített, mert egy kicsit lemaradt. Miután elkészültek, a két gesztenye baba következett.
-Hogy fogják hívni?
-A Geszti Eszti és Godó névhez mit szólsz?
-Nagyon tetszik!- mosolyodott el a kislány. A fa tövében ücsörgőknek elkerekedett a szemük.
-Minket is pont így hívnak!
-Igen! Pszt! Maradj csöndben! Figyeljünk. – Már majdnem elkészültek a figurák.
-A tüskés héját hova tegyük? Az lesz a haja? – kérdezte a kicsi.
-Igen! Segítek megcsinálni. - Miután elkészült Geszti Eszti és Godó, valamint a két lovacska, játszani kezdtek velük. Amikor megunták a játékot, bevitték a szobájukba és az ablakba tették. Ez idő alatt Geszti Eszti és Godó odasietett a testvéreihez.
-Gyertek, most el tudtok szökni, senki sincs a közelben.
-Jó, siessünk! – mondta az egyik fele.
-Mi viszont szeretnénk maradni, jól érezzük magunkat a gyerekekkel.- mondta a másik fele. – Különben is, ki tudja, hogy mi vár ránk, odakint a szabadban. Jön a deres, szeles, zsémbes, vagy a cserfes, bőséges, szépséges, és kellemes ősz, aztán a fogcsikorgató, farkasordító, zord, fergeteges, pelyhes, vagy a jeges, és csöndes tél. Lehet, hogy fedél se lesz a fejünk fölött. Ki tudja.
-Ahogy gondoljátok! – válaszolta Geszti Eszti és Godó. Azzal sietve mentek, azaz gurultak tova. Amikor visszajöttek a gyerekek észrevették, hogy sok- sok gesztenye hiányzik a kosárból. Egy kicsit eltűnődtek, furcsállták a dolgot, de nem különösebben foglalkoztak vele. A maradék gesztenyéből figurákat raktak ki: csigabigát, virágot, fát, házat, autóformát és még ki tudja mi mindent. Egy fertály óra múlva visszarakták a gesztenyéket a helyére.
-Játszunk memória játékot?- kérdezte a kislány.
-Játsszunk! – ekkor a kisfiú újra elsietett. Ezúttal hibajavítót hozott ki. Pöttyöket festett a gesztenyékre.
-Jaj, de csiklandoz az ecset!- kacagtak föl a gesztenyék. - persze ebből a gyerekek semmit se érzékeltek. Amikor megszáradt, kezdődött a játék. Először a párokat kellett megtalálni, párosító játékot játszottak.
-Én nyertem!- kiáltott fel a kislány.
-Ügyes vagy! – így a kisfiú. Másodjára az idősebb nyert, harmadjára ismét a fiatalabb.
-Most játsszunk valami mást! Rakjuk sorba a pöttyöket.- kérte a kislány.
-Rendben. Egy pötty, kettő, három…- folytatták egészen tízig. Aztán azt játszották, hogy ki rendezi sorrendbe összekeverés után a leggyorsabban.
-Nyertem!- kiáltott fel a kisfiú!
-De ügyes vagy! – örvendezett vele együtt a kislány. Folytatták tovább.
-Most nekem sikerült gyorsabban! – ujjongott a kicsi, vele együtt a nagy. A döntő játszámában teljesen egyszerre lettek kész, így az döntetlennel zárult.
-Mit szólsz hozzá, ha a gesztenyékből ugróiskolát csinálunk? – tette fel a kérdést a nagyobb.
-Juj, de jó! – lelkesedett a kisebb. Ketten együtt hamar elkészítették és jó sokáig játszottak vele. Amikor elfáradtak, összeszedték a gesztenyéket az utolsó darabig, és a fűzfakosárban bevitték a szobájukba.
-Holnap folytatjuk a játékot?- kérdezte a kicsi.
-Hát persze! – felelte a nagy.
-Úgy látom, hogy jó soruk van a testvéreinknek!- nyugodott meg Geszti Eszti és Godó. - Gyertek testvéreim, mi is menjünk játszani!- Így is történt.
Ha nem hiszed, járj utána.
Gani Zsuzsa: Lepkefogó
2024. 06. 18.
Fülledt nyári nap volt. Szikrázott az égbolt, csönd volt. De nem, mégsem. Méh döngött. – Züm-züm, züm-züm…- szállt virágról-virágra. Finom illatok tekergőztek a levegőben.
Sün Semjén, Sün Som és Sün Soma épp ekkor ballagott ki az erdőből.
-Nem tudom, hogy ki lehetett, de azt biztos, hogy szorgalmas kertész volt, mert öröm végigmenni ezen a réten, a virágágyak között, a gyümölcsösön, a veteményeskerten. – jelentette ki Semjén.
-Nézzétek! Azokon a fákon mennyi, de mennyi szalmacsomó van!-állapította meg Som.
-Mindegyik egy-egy madárfészek. Kár, hogy nem tudok fára mászni! – sopánkodott Soma.
-De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a földön! - állapította meg Csipcsirip. - Szívesen itt tölteném, akár az egész napot. - Csöndesen nézelődött, vagy egy fertályórát /negyed órát/, itt is, ott is. Gyönyörködött a rétben, a virágágyakban, a gyümölcsösben, és a veteményeskertben. Aztán röptében elkapott egy-két legyet. Miután jóllakott, visszarepült az erdő szélén álló fa ágára. Ott élt egy takaros fészekben.
-Hű, de finom!- mutattak rá a sünök.
-Szervusz, Csipcsirip! Gyere le játszani!
-Nem megyek, mert megesztek.
-Dehogy! Eszünkbe sincs.
-Szívesebben beszélgetek veletek innen, a legalsó fa ágáról. –A sünök erre odébb álltak.
-Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatunk meg itt, ha már idáig eljutottunk!- Ekkor Semjén meglátott egy icurka-picurka lepkét.
-De szép! Fogjuk meg! – kerítettek egy lepkefogót és üldözni kezdték. Sebesen szaladtak icipici lábaikon, de a lepke se volt rest, sőt huncut volt. Ott röpdösött hol az egyik, hol a másik süni orra előtt. Hiába próbálták a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült.
Semjén annyira nézte vágtázás közben a lepkét, hogy megbotlott egy kidőlt farönkbe és átrepült fölötte. Röptében összegömbölyödött, nehogy megüsse magát, és amikor földet ért, gurult, gurult egy jó darabig. Aztán megállt, felegyenesedett. Aprócska csillagocskák keringőztek a feje fölött. Leült megpihenni. Onnan nézte testvéreit.
-Nézd, ott van! – kiáltotta Som és üldözőbe vette. Hiába próbálta a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült. Annyira nézte a lepkét, hogy összeütközött az épp ott vadászó uhuval. Nagyon megijedt. Rémülten dobta el a lepkehálót és sebesen szaladt icipici lábain menedéket keresni. Amikor meglátta az uhu a finom csemegét, megnyalta a csőrét és utánaeredt.
-No hiszen, megállj! - gondolta magában az uhu -, elkaplak és megeszlek. – Hű, már majdnem utolérte, már majdnem elkapta a farkát, amikor Som beért egy sűrű bokorba. Az uhu oda nem követhette, így elrepült.
-Nézzétek, ott van a lepke! – kiáltotta Soma és üldözőbe vette. Döngetett, tekert, pucolt, repesztett, de a lepke ott röpdösött a süni orra előtt. Hiába próbálta a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült. Ekkor ért a patakpartra. Síkos volt a széle. Soma megcsúszott és zsupsz!- beleesett a hideg vízbe.
-Hapci! Hapci! Hapci!- tüsszögve próbált kikászálódni a vízből, de minduntalan visszacsúszott. Testvérei húzták ki végül.
-Menjünk inkább haza! – mondta kedveszegetten a három sün.
Így volt, mese volt. Füle, farka benne volt.
Gani Zsuzsa: Süsü
Volt egyszer egy együgyű, léha, de nagyon kedves állat, a panda. Sűrű erdővel benőtt, meleg, nedves hegyoldal volt a lakóhelye, ahol gyakori volt az esőt hozó tengerparti szél.
Szegény feje erősen habókos volt. Ezért az erdő többi vadja elnevezte Süsünek. Egyik alkalommal épp arra járt a tigris és a párduc. Süsü épp a földön majszolta kedvenc eledelét, a bambusz fiatal hatásait, amikor ráköszöntek.
-Szervusz, Süsü!
-Szervusztok!
-Mit csinálsz?
-A bambusz fiatal hajtásait csemegézem.
-Jó étvágyat!
-Köszönöm!
-Miért nem eszel inkább húst, halat, vagy tojást?
-Nem tudom.
-Talán nem szereted, vagy nem bírod megemészteni?
-De igen.
-Akkor miért csak a bambuszt eszed?
-Nem tudom.
-Nincs fogad, vagy betegek?
-Nem, épek, egészségesek.
-Akkor nem értem.
-Én se. Úgy gondolom, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva, valamikor, nagyon régen, rászoktam a bambuszra.
-De ezzel nem laksz jól. Éhen fogsz halni!
-Ezért eszem egész nap. Olykor-olykor elfogyasztok egy kisegeret, egy pocoknyulat, vagy egy aprócska halat is.
-Hogy te milyen ostoba vagy! Fel tudsz még egyáltalán állni?
-Még igen.
-Futni tudsz?
-Háááát azt nehézkesen.
-Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint amilyen te vagy Süsü! De azért szeretünk.- tették hozzá mosolyogva.
-
Gani Zsuzsa: Gyógynövényországban
2024. 11. 28.
Társaimmal egy gyönyörű országban sétálgattam egy verőfényes, napsütéses délelőtt, ott, ahol temérdek gyógynövény terem.
Ma gyűjtögető kedvem volt. Fűzfából font kosaramba sok kis rekeszt tettem. Hátha jól jön majd és elindultam.
-Milyen édes, mézes illata van ennek a fának, azaz a virágjának!- kiáltottam fel csodálkozva.- Azt hiszem, hogy ez az akácfa. Megkóstolom. Hmm, de finom! Tudjátok, hogy mire jó a virága?- kérdezte pajtásait, akik épp szembejöttek vele. Illendőképp köszöntötték egymást.
-Nem, nem tudjuk.
-Virágjaiból köhögéscsillapító teát készítenek. Az akácméz a köhögést, a torokfájást, és a megfázást csillapítja.
-De jó! Akkor szedjünk belőle. – Így is tettek.
-Egymás után, fürgén, sebesen, jókedvvel pakolták a kincseket a kosár egyik rekeszébe. Miután jól megtömték azt, tovább sétáltak.
-Nézzétek, itt van egy bodzabokor! Ennek is szedjük meg az apró, sárgásfehér virágait, később majd az érett termését is. – jelentette ki a legidősebb, a rangidős, Ürge Üllő.
-Miért? Az mire jó?- kérdezték tőle.
-Kellemes ízű teája meghűléses betegségeket gyógyít. Izzaszt, csillapítja a köhögést, nyugtatja a torkot és a tüdőt.
-Milyen finom az illata! – állapították meg többen is, ahogy megszimatolták. Jól megtöltötték a kosárban a második rekeszt is, aztán tovább sétáltak.
-Szervusz, Mezei Pocok!
-Szervusztok!
-Te is gyűjtögetni jöttél? Csatlakozz hozzánk!
-Halljátok-e, virágzanak a gyógynövények, szedjük meg magunkat úgy, jól isten igazában, mielőtt mások elszednék előlünk.
-Ugyan már! Nézz körül. Se szeri, se száma, annyi van belőlük. Jut belőle bőven mindenkinek.- válaszolta kedvesen Ürge Üllő.
-Hát jó, ha te mondod! Elfogadom a meghívást és csatlakozom hozzátok.
-Nézzétek, ez a borsmenta! Szedjünk egy nagy csokorral a harmadik rekeszbe. Te is tegyél a kosaradba, Pocok barátom!
-Ez vajon mire jó? – érdeklődött.
-Kellemes illata van. Hűsít, mentolos, ezért nagyon finom a megmosott levele a szörpben. Ezen kívül javítja az étvágyat, nyugtatja a megfáradt idegeket. Görcsoldó, jó torokfájdalom, s rekedtség ellen. Majdnem elfelejtettem! Öblögetésre is kiváló. Ezen felül gyulladásokra borogatásként.
-Hű, ez aztán a csodaszer! – kiáltották szinte egyszerre.
-Mi ez a szép piros bogyó? – tette fel a kérdést Mezei Pocok.
-Ez a csipkebogyó, vagy inkább hecsedli. A vadrózsa bokron található. Bogyója meggypiros színű, és savanykás ízű. Teaként nagyon finom. Készítenek belőle lekvárt, dzsemet, szörpöt, sőt levest is. Ez is gyógyít.
-Hogy te mennyi, de mennyi mindent tudsz!- álmélkodtak a társai.
-Anyukámmal gyakran jártunk ide, akkor tanította meg nekem.
-Hmm. de finom illata van ennek a fának! – állapították meg az ürgék.
-Ezt a fát én is ismerem!- büszkélkedett Mezei Pocok. – Ez a hársfa. A virág gyűjtésénél
csak a virágzatokat szabad levágni. Teája nagyon finom. Mézet is készítenek belőle.
-Hasznos a meghűléseknél, köhögéscsillapításra, és idegnyugtatónak. Kiváló vértisztítónak, ráadásul a szívműködésnek is jót tesz.- folytatta Ürge Üllő. – No, szedjük meg a kosarunkat. Miután tele szedték a negyedik rekeszt is Mezei Pocok elbúcsúzott.
-Mennem kell, várnak odahaza. Köszönöm a társaságot.
-Szervusz, jó volt veled!- búcsúztak tőle az ürgék. A távolban Üregi Nyúl ugrabugrált cikcakk vonalban. Egyszer csak megállt. Tapsifülét az égnek meresztette, jól kihegyezte, nézett erre-arra, majd nekiállt komótosan fűféléket, lóherét, fakérget, gyökereket rágcsálni, amit épp talált. Aztán tovább haladt. Egy ölyv körözött a levegőben. Mindenki összetöpörödött, olyan kicsire, amennyire csak tudott és nem mozdult. Az ölyv tett vagy három kört, aztán tovább repült. A kicsi ürgék fellélegeztek.
-Hű, de féltem!
-Annyira megijedtem!
-Én is! Én is!
-Jó, de most már minden rendben. Elmúlt a veszély.- így Ürge Üllő. – Gyűjtögethetünk tovább. A szöcskék, tücskök, és a sáskák vidáman hancúroztak tovább, a lepkék, gondtalan röppentek virágról- virágra. A gyíkok kígyózó mozdulatokkal vadásztak az apró rovarokra. A hófehér virágzatú mezei cickafark teljesen elbűvölte az ürgéket.
-Gyertek, itt a cickafark! Ez a növény elsősorban a nőknek hasznos. Kiváló görcsoldó. Az eldugult orra, a légutak megbetegedéseire is kiváló. Az orrvérzést is megszünteti. Szedjük tele az ötödik rekeszt. - Egymás után, fürgén, sebesen, jókedvvel pakolták a kincseket a kosár rekeszébe. Miután jól megtömték azt, tovább sétáltak.
-Nézzétek, itt a kamilla! – ujjongott a legkisebb ürge. Valóban. A hófehér kamillavirág, melynek közepe sárga, ráadásul erősen kidomborodik, nagyon hasznos. Teája csökkenti a gyulladást, oldja a görcsöt, és nyugtat. Megfázásra, és még oly sok mindenre kiváló. Külsőleg, kenőcsként jó a sebekre, és az ekcémára.
-Szedjük tele a hatodik rekeszt.- Így is tettek.- Nézzétek, megtelt a kosarunk! Indulhatunk haza. Már csak az a feladatunk, hogy otthon, szétteregetve megszárítsuk. Huzatos, pormentes helyen pár nap alatt megszárad. – jelentette ki Ürge Üllő.– Ez a nap is hasznos volt.-
Nem sokat gondolkoztak, mentek sietősen haza. Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!
Gani Zsuzsa: Népi mesterségek országában
2024. 06. 18.
Egy pénztárcából eshetett ki néhány fényes pénzérme. Gurult, gurult, majd megpendült a földön. Egy kopott, szakadt ruhás gyermek megtalálta. Nagyon megörült neki.
-De jó! Micsoda szerencse! Már futok is a suszterhez egy lábbeliért. – Így is tett.
-Jó napot, kívánok! Szeretnék egy pár lábbelit. Az enyém már leszakadt a lábamról.
-Adjon isten, kislegény! Hát pénzed van-e?
-Mennyibe kerül?
-Egy fényes pénzérmébe.
-Igen van!
-Akkor tessék, itt a lábbeli.
-Tessék, itt az egy fényes pénzérme.
-Szeretnék suszterinas lenni!
-Jó, rendben van. Látom, derék legény vagy. Három napot kell tanulnod, ez alatt kitanulhatod a lábbeli készítés minden csínját-bínját, sőt minden napra kapsz fizetséget is, egy-egy fényes pénzérmét.
-Kezet csaptak, paroláztak. A gyermek szorgalmasan tanult, eközben dolgozott. Letelt a három nap, a suszter kifizette a bérét. Elköszöntek illendőképpen, majd a gyermek tovább állt.
-Volt két érmém és még kaptam hármat, lett öt. De jó! Sietek a szabóhoz.
-Jó napot, kívánok! Szeretnék ruhát magamra. Az enyém már rongyos.
-Adjon isten, kislegény! Hát pénzed van-e?
-Mennyibe kerül?
-Három fényes pénzérmébe.
-Igen van!
-Akkor tessék, itt a vászonnadrág, a mellrevaló és az ing.
-Tessék, itt a három fényes pénzérme!
- Szeretnék szabó inas lenni!
- Jó, rendben van! Látom, derék legény vagy. Három napot kell tanulnod, ez alatt kitanulhatod a ruha készítésének minden csínját-bínját, sőt minden napra kapsz fizetséget is, egy-egy fényes pénzérmét.
- Kezet csaptak, paroláztak. A gyermek szorgalmasan tanult, eközben dolgozott. Letelt a három nap, a szabó kifizette a bérét. Elköszöntek illendőképpen, majd a gyermek tovább állt.
-Volt két érmém és még kaptam hármat, lett öt. De jó! Sietek a süvegeshez.
-Jó, rendben van! Látom, derék legény vagy. Három napot kell tanulnod, ez alatt kitanulhatod a fejfedő készítésének minden csínját-bínját, sőt minden napra kapsz fizetséget is, egy-egy fényes pénzérmét.
-Kezet csaptak, paroláztak. A gyermek szorgalmasan tanult, eközben dolgozott. Letelt a három nap, a süveges kifizette a bérét. Elköszöntek illendőképpen, majd a gyermek tovább állt.
-Volt négy érmém és még kaptam hármat, lett hét. De jó! Sietek is haza a szüleimhez. Viszek nekik hurkát, kolbászt, szalonnát, no meg egy vadkovászos kenyeret. Ezt is a süveges mestertől kaptam. Hű, de fognak örülni a szüleim!- örvendezett magában a legény. Hamarosan hazaért. Odaadta a finom ennivalót, a bért is, amit kapott. Most láthattak csak hozzá a vacsorához.
Nagyon ízlett szegényeknek a jó falat. Még mindig, azóta is dicsérik a szorgalmas, derék fiúkat.
Gani Zsuzsa: Gyógynövényországban 2.
2024. 12. 01.
-Tudjátok, hogy épp hol vagyok? Barátaimmal egy gyönyörű országban sétálgatok, ott, ahol temérdek gyógynövény terem. Elbűvölő, vadvirágos réten harmatcsepp ült a megkapó pázsiton.
Szívem vadul vert ennyi szépség láttán, lelkemben ezer meg száz szirom sarjadt. Lenyűgözött a mennyi, de mennyi a látnivaló. Felhővitorla úszott az égen, s lent épp pitypangot fújt a szelíd szél. Koszorút kötöttem belőle, fejemre tettem, néhány szorgos méh megcsodálta, majd tovább röppent.
Kosárkám most is velem volt, s benne a rekeszek, ám most legjobb barátaimmal jöttem. Volt ott mindenféle szín és ezernyi finom illat, alig bírtam betelni velük. Miután kellőképpen megtöltöttem lelkem, gyűjtögetni kezdtem.
-Segíthetek, Ürge Üllő? – kérdezte a katica, a lepke, a sáska, a szöcske, a tücsök.
-Segíthetek, Ürge Üllő? – kérdezte a darázs, a légy, a szúnyog, a csiga, a rigó és a vörösbegy.
-Igen, megköszönöm nektek. Minden segítség jól jön. – felelte jókedvűen. Így hát nekiláttak. Serényen gyűjtögettek, közben vígan dudorásztak: - lá-lá-lá, lá-lá-lá.- Az első rekeszt megtöltötték pitypanggal. Igen, jól hallottátok. Zsenge leveléből saláta, sőt főzelék is készíthető. Szinte minden része felhasználható: friss levelei, virágai és a gyökere.
-Vannak jótékony hatásai?- csicseregte érdeklődve a rigó.
-Igen, vannak.- így Ürge Üllő.- sok benne a vitamin, gyógyítja a sebet, az allergiát. Kiváló a veséknek. Megfázás, és torokgyulladás esetén is hatásos, meg még sorolhatnám napestig.
-Mi lehet ez a fűszeres illatú növény? – tette fel a kérdést a vörösbegy.
-Ez a kakukkfű. Illatosítónak használjuk a konyhába. De a szobába, fürdőszobába is nagyon kellemes az aromája. Főzelékekhez, halételekhez, sültekhez is használják ezt a fűszert.
-Mire lehet még felhasználni?- kérdezte a kicsi csiga.
-Fürdővízbe is lehet tenni belőle, nagyon kellemes.
-Hát még?- érdeklődött a szúnyog.
-Kiváló a köhögéscsillapításra. – Ekkor a légy köhögni és tüsszögni kezdett.
-Hapci! Hapci! Hapci!
-Beteg vagy?- kérdezte aggódva Ürge Üllő.
-Azt hiszem dáthás vagyok.
-Akkor itt egy csokor belőle. Fogadd el. Vidd haza, készíts belőle teát, idd meg és hamar meg fogsz gyógyulni.
-Köszönöm szépen.
-Szívesen. Most menj haza. Jobbulást kívánok!
-Jobbulást kívánok!- felelték a többiek. Miután a légy elröpült, tovább folyt a gyűjtögetés. Hamarosan megtelt a második rekesz.
-Képzeljétek! Tavasszal a kertünkben kék és fehér színű ibolya nyílt. Jószagú volt, nagyon sokáig gyönyörködtem benne. – mondta a darázs.
-Gyűjtöttél is belőle?- kérdezte Ürge Üllő.
-Miért? – érdeklődött a sáska, a szöcske, a tücsök.
-Mert az is gyógynövény.- felelte Ürge Üllő.
-Komolyan?
-Igen. Nagyon sok gyógynövény van ebben az országban, ezért is hívják Gyógynövényországnak.
-Nem, mert nem tudtam. – felelte csüggedten a darázs.
-Ugyan, ezért ne búsulj. Lesz még tavasz, jövőre is.
-Mire használják az ibolyát? – tette fel a kérdést a lepke.
-Enyhíti a bőrgyulladásokat, elősegíti a sebgyógyulást, lázcsillapító és oldja a torokban letapadt váladékot. Megszépíti a bőrt és még nagyon sok mindenre alkalmas.
-Nézzétek, itt a rozmaring!- kiáltott fel a katica. Mindenki odasietett.
-Gondolom, hogy ez is gyógynövény- állapították meg a barátok.
-Igen az! felelte Ürge Üllő. – Ez pedig a citromfű. Szedjünk belőlük jó sokat, mert nagyon hasznosak.
-Mire jó a rozmaring? – kérdezte a kis csiga.
-Táplálja a bőrt, csökkenti a hajhullást, és a hajnövekedést. Megfázás, és légúti fertőzés esetén csillapítja a torokfájást, és a köhögést. Enyhíti az ízületi és izomfájdalmat.
-Ez is rozmaring? – kérdezte a kis csiga.
-Nem. A rozmaring gyógynövény, minden évszakban zöld, örökzöld. Levelei sötétzöldek és szúrósak, mint a fenyőfa levele.
-Akkor már tudom. Megyek és megszedem vele a harmadik rekeszt.
-A negyedikbe én hordok sok-sok citrom füvet. – lelkesedett a katica. Így is tett.
-Jé, ahogy megsimogattam a levelét és megszimatoltam, olyan volt az illata, mint a citromnak. – így a rigó és a vörösbegy.
-Valóban, ezért is hívják citromfűnek.
-Mire jó?- kérdezte a sáska, a szöcske, a tücsök.
-Kiváló a fejfájásra. Álmatlanság esetén is hatásos.
-Itt minden növény gyógynövény? – érdeklődött a darázs.
-Nem, dehogy!Azok a gyógynövények, amelyeket emberek vagy állatok gyógyítására használnak.
-Hogy ismerem fel? – érdeklődött a kis lepke.
-Hát ez fogas kérdés!- tűnődött el Ürge Üllő.
-Tudás, ismeret nélkül, soha nem szabad gyűjteni, mert nagy bajt okozhatnak. Ugyanis vannak mérgező növények is. Ráadásul van, amelyik nagyon hasonlít a jótékonyhoz, az ehetőhöz.
-Tényleg?- ámult el a kis csiga.
-Bizony. Ilyen például a medvehagyma, amely finom ehető. Nagyon hasonlít a gyöngyvirághoz, amely illatos, szép, de mérgező. Ezért azt javaslom, hogy ha egyedül vagy, ne szedd le. Csak ha felnőtt kísérővel vagy és engedélyt kapsz rá.
-Igen, értem. Jogos!
-Boltokban is meg lehet vásárolni?- érdeklődött a katica.
-A boltokban kaphatók gyógynövények. Vannak teák, szirupok, olajok, tabletták /pirulák/ és kapszulák is, ki melyiket válassza.
-Mi is ültethetünk, termeszthetünk gyógynövényt?- tette fel a kérdést a rigó és a vörösbegy.
-Igen, lehet vetni a saját kertben, és a balkonládában is. Van, amelyiknek a leveleit, van, amelyiknek a virágait, másokat pedig magjaiért használjuk. Ahogy az előbbiekben is mondtam.
-Nézzétek, milyen szép! Erős, és érdekes illata van!- kiáltott fel a darázs.
-Ez a levendula. Szedjünk belőle az ötödik rekeszbe.
-Mesélsz róla? – kérdezte a rigó és a vörösbegy
-Természetesen. Ahogy látjátok virágjaik ibolyakék színűek, hosszú száruk van. Jók az álmatlanságra, a fejfájásra, a hányingerre, és a fogfájásra. Teáját fogyasztjuk, finom a levendula szörpje is. Olaját is sok mindenre használják. Tele is lett az ötödik rekesz.
-Nézzétek! Ez a körömvirág.- mutatott rá a szúnyog.
-Mesélj róla!- kérte a kis csiga. – Valamiért viszolygok tőle.
-Rendben!- felelte a szúnyog. -Sárga és narancssárga a virága. Kenőcsnek hasznos. Ülőfürdőnek, teának, borogatásnak kitűnő.
-Tudom már, miért borsódzik tőle a hátam!
-Miért? – néztek rá a többiek.- Azért, mert a főzete csigaölő. Ráadásul a levéltetveket is kiírtja.
-Ezt nem tudtam!- ámult el a szúnyog.
-Engem meg a levendula kerget el: zzzz-zzzz - kacagott fel. –Azért szedjünk belőle.
-Rendben.
-Jaj! Jaj! Jaj! – De megcsípett! Te voltál szúnyog?- kérdezte a katica.
-Nem én voltam.
-Ez a csalán. – jelentette ki Ürge Üllő. Kesztyűben célszerű leszedni. Kiváló gyógynövény, sok benne a vitamin.
-Akkor vegyük fel a kesztyűket és szedjük meg a hetedik rekeszt- jelentette ki a katica.- Közben mesélj róla. Nagyon érdekel, amit mesélsz.
-Szinte minden betegségre hatékony. Különösen hatásos a fájó ízületekre, csökkenti a hajhullást, a gyulladást, erősíti a hajat. Finom a teája.Leveleit főzelékként, zsenge hajtásait levesekben és salátákban fogyasztják. Növényeknek permetezőszer.
-Hű, megtelt minden rekesz!- így a darázs.
-tele van a kosár!- jelentette ki a sáska, a szöcske, a tücsök.
-Köszönöm szépen a segítségeteket. Hamar végeztünk.
-Nagyon szívesen- felelték a szorgos kis barátai.- Akkor mi búcsúzunk. A viszontlátásra!
-A viszontlátásra!- felelte Ürge Üllő. Jókedvűen dudorásztak: - lá-lá-lá, lá-lá-lá.- így mentek haza, ki erre, ki arra.
Ha még nem telt volna meg a fűzfavesszőből készült fonott kosár, akkor az én mesém is tovább tartott volna.
Gani Zsuzsa: Gyógynövényországban 3.
2024. 12. 01.
Tél volt. Odakünn havat hordott a csípős, hideg szél. Eltorlaszolta Ürge Üllő kotorékának bejáratát.
-Úgy megkívántam a jó, forró levest. A kamrában ott van minden hozzávaló. Jaj, de a
különleges fűszerek? – hökkent meg egy pillanatra- azok is- derült jókedvre. Ott vannak a melegágyban, a másik kijáratnál. Milyen szerencse! Tudjátok, hogy milyen melegágyat készítettem még jóidőben? Nem? Elmondom.
Az alja vastag trágyaréteg, ami báránytól van, de jó a marha, a ló, vagy a nyúltrágya is. Deszkakeretet építettem hozzá, ráadásul felemelhető ablakokkal. Van benne komposzt, és föld van a tetején. Nagyon hasznos.
Persze rendszeres gondozást igényelnek benne a növények. Fontos őket szükség szerint locsolni, gyomlálni. Figyelni, hogy jó legyen bent a hőmérséklet és alkalmanként szellőztetni is szükséges. Ám én nagyon szeretek vele foglalkozni és higgyétek el, hogy megéri. Mindig a rendelkezésemre áll, friss, és persze tele van vitaminokkal.
De térjünk is vissza a levesre. Mivel a minap kicsit meghűltem, nagyon megkívántam a jó meleg levest. Megyek, szedek is hozzá fűszereket.
Először is gyömbért. Ez egy melegigényes, eredetileg trópusi, /forró égövi/ növény, de a melegágyban is tudom termeszteni. Különleges íze van, kicsit talán csípős, erős, ezért csak egy kicsit adok hozzá. A teában is nagyon finom, kóstoljátok meg!
A múltkor itt vendégeskedett a katica, a lepke, a sáska, a szöcske, a tücsök, megkínáltam vele őket és nagyon ízlett nekik. Szóval bátran merem ajánlani. Erősíti az immunrendszert, a hasi görcsöket és a puffadást is enyhíti, de sok-sok mindenre jó.
A másik fűszer, amit beleteszek a levesbe, az a kurkuma. Van, aki indiai sáfránynak hívja. Nagyon sokat használom a konyhában. Narancsos, sárgás színű, enyhén fanyar, kesernyés, ezért nagyon keveset teszek belőle.
Számos betegséget megelőz és gyógyít. A legyengült immunrendszert erősíti. Gondoltátok volna, hogy a margarint, a lekvárt vagy néhány üdítőitalt is ezzel színezik? Bizony!
Azt vajon tudtátok-e, hogy hatásos a skorpió és a pókcsípésre, jó a kígyómarásra is. Ugye nem, vagy igen?
Most szedek köményt is, méghozzá római köményt, vagy más néven borsos köményt, fehér köményt, mivel én leginkább ezt használom. Erős az aromája, kicsit csípős, kesernyés, de nagyon finom, még az illata is. Az őrölt, azaz szinte porrá megdarált római kömény barna színű. Illatszernek, lakásillatosítónak is használják. Nagyon sok betegségre jó. Kitűnő a bélgörcsre, hasmenésre, gombabetegség ellen, az anyatej serkentésére és kifolyatására is. Ezen kívül is sok egyébre. Ebből kicsit többet teszek a levesbe. Más fűszereket is használok még. A kamrámban ott van az a sok- sok tavasszal és nyáron gyűjtött, megszárított gyógynövény. Milyen jól jön ilyenkor! Nem kell elmennem a boltba, csak előveszem és használom.
Jaj, majdnem elfelejtettem a salátát. Gyorsan neki is kezdek. Hány darab articsókát is hozzak be? Elég lesz nekem most egy. Levágtam a növény tetejéről, még mielőtt szétnyílt volna és virágzott volna. Nagyon szép a virágja. Kékes-lila színű és úgy áll az articsóka tetején, mintha égnek állna az összes haja. Nagyon dekoratív, díszes növény. Mindig megcsodálom. Szóval megmosom, megfőzöm vízben a még ki nem nyílt virágát, vagyis a bimbóját, aztán tányérra teszem. A virágpikkelyeit leszedem. Nagyon finom minden pikkelyének a vége, abból egy keveset most lerágcsálok. Itt van a szőrös része, az nem fogyasztható, kidobom. Viszont alatta van egy nagy, húsos rész a szív, azt felszeletelem. Na, most egy tálba ecetet, kevés olívaolajat öntök és pici sót szórok, amit összekeverek. Most a hűtőszekrénybe teszem és hagyom állni. A finom zöldségleves közben elkészült.
-Kop! Kop! Kop!- engedj be gyorsan, üldöz a kékes rétihéja, és a vándorsólyom!
-Ki lehet az? Kit üldöznek? Sietek. Megyek, ajtót nyitok.
-Szervusztok, Mezei Pocok és Üregi nyúl! Gyertek be! Siessetek.
-Szervusz, Ürge Üllő. Elnézést kérünk, hogy nem jelentkeztünk be előre.
-Ugyan már, épp jókor jöttetek, mert elkészült az ebéd.
-Jaj, nem tudtuk! Ebédre nem illik megjelennünk. Nem tudtuk, hogy ebédelsz, ráadásul üldözött két ragadozó. – Egy röpke ideig még ott kopácsoltak erős, kampós csőrükkel az ajtón, de aztán odébbálltak.
-„A szükség törvényt bont”. Semmi baj, mert én csúsztam meg. Egy kicsit, korábban szoktam ebédelni. Gyertek nyugodtan. Vetkőzzetek le, és üljetek asztalhoz. Máris tálalok.
-Köszönjük szépen! „A szükség mutatja meg a jó barátot.” Hű, de finom illata van! Mi ez?
-Zöldséglevest főztem.
-Azt nagyon szeretem!- húzta derűs mosolyra a száját Mezei Pocok. – Milyen finom!
-Köszönöm a dicséretet.- Miután elfogyott, még a repeta is, következett a saláta.
-Minden egyes darabka végét, tehát a pikkelyek húsos végét érintsétek bele a mártásba és rágjátok le. A többit tegyétek bele ebbe a tálba.
-Milyen érdekes az íze!- csodálkozott Üregi Nyúl.
-Nagyon finom!- ámult el Mezei Pocok. – Ezek után ez lesz a kedvenc csemegém.
-Örülök, hogy ízlik! – mondta derűsen Üregi Üllő.- Ha elfogytak a pikkelyek, a húsos darabokat is mártsátok bele és fogyasszátok el.
-Nagyon finom!- ámult el ismét Mezei Pocok.
-Nincs több?- kérdezte Üregi Nyúl, miután elfogyott.
-Sajnos nincs. Ennyit csináltam. De ha legközelebb is jöttök, és szóltok előre és akkor többet csinálok.
-Rendben! – felelték a váratlan jövevények.
-Egyébként mi ez az articsóka? Nem ismertem!- így Üregi Nyúl.
-Nem is hallottam róla!- jelentette ki Mezei Pocok.
-A mediterrán országokban nagyon-nagyon régóta fogyasztják. Nagyon egészséges. Gyógyítja a gyomorbántalmakat, a reumát, zsíros ételek fogyasztása után hasznos, még a májat is védi. Sok más egyébre is jó. Ráadásul nem csak gyógynövény, hanem gyönyörű dísznövény. A növény bimbója olyan, mint a bogáncs, pikkelyes csak sokkal, de sokkal nagyobb.Ha kinyílt, mint a tenyér, abban lila színű, vékony virágszirmok vannak, amelyek úgy állnak, mintha égnek állt volna az összes haja.
-De érdekes!- kiáltottak föl egyszerre. – Gyertek ki, a melegágyban megmutatom. Így is történt.
Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Gani Zsuzsa: Az aggódó manók
2024. 11. 30.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, Észak-Európában, Skandinávia északi részén, pontosabban Lappföldön, nagy volt az izgalom.
A jó öreg Mikulás egy ideje elégedetten nézegette a varázsos üveggömbjét, és a messzelátó távcsövét. Olykor-olykor mosolyra húzódott a szája. Amikor elfáradt pihent egy keveset. Fogta botját, felhúzta hétmérföldes csizmáját. Földet seprő hosszú-hosszú szakállát és ősz haját megfésülte és sétálni indult. Aztán folytatta a munkáját. Így ment ez hét nap és hét éjjel.
Közben Télapó meghozta a telet. Metsző fagy uralta a világot, deres volt a föld. Az erős szél tán egy kicsit csitult, s a világ békésen őrizte titkait. Jégcsap nyúlt és nyúlt az ereszekről egyre hosszabbra, a faágakon zúzmara vicsorgatta tűhegyes fogait. Itt-ott jégvirágok nyíltak a kipitt-kopott ablakokon. Sok-sok házon csili-vili égőcsodák csüngtek, fénnyel elárasztva a környéket.
Az icike-picike Pamacs Nyuszi vastag bundát öltött, s az ég felé nézve fohászkodott:
Mikor kicsi voltam,
játszottam a hóban.
Nagy volt, bundás, bélelt,
csöpp lelkemet fonta.
Két békés szememben
virult az Édenkert.
Ajkamon fény csillant,
ártatlan, védtelen.
Most vacogok, fázok,
nagykabátban járok.
Zord fagy van, koppanó,
egy csodára vágyok!-
Ekkor megérkezett a vidám Hóanyó is. Havat hozott feneketlen zsákjában. Csendesen szitált a pihe-puha hó, míg egy icipici veréb a kopasz fán, némán vacogott. Lent gyémántként csillant a világ, fent is csillogó-villogó, hófehér ruhát öltöttek a fák. Még az icipici verebet is betakarta! A föld már nem fázott többé, a hó, mint a paplan betakarta.
A Mikulás házában nagy volt az izgalom. Hogy miért? Elmesélem.
Határidős dolga akadt Mikulásnak. Ugye tudjátok, hogy mi volt az? Pontosan! Az ajándékok szétosztása a világban. Az ám! De szőrén-szálán eltűnt az a ládika, amelyben a kívánságlevelek voltak.
-A ládikát keressük, azt, amelyikben a sok- sok kívánságlevél volt, amelyet a gyerekek küldtek.
-Most hogy készítsük el az ajándékokat?- tárták szét a kezüket kétségbeesve.
-A Mikulásgyár is készen áll a munkára.
-Hm.hm. törte a fejét, erősen törte a jó, öreg Mikulás.
-Ki hozta be a leveleket?
-Én!- mondta az első manó.
-Ki tette bele a ládikába?
-Én!- jelezte a második.
-Ki tette el?
-Én!- felelte a harmadik.
-Hova tetted?
-A nappaliba, az asztalra raktam.- válaszolta.
-De nincs ott.- így a negyedik.
-Hol lehet?- törte a fejét az ötödik.
-Már mindenhol kerestük!- felelték mind.
-Ki járt rajtatok kívül a nappaliban?
-Senki más, csak az icike-picike Fifikás, a róka.- válaszolta az ötödik manó.
-Nem lehet, hogy ő vitte el? – így a hatodik.
-Amíg nem tudjuk biztosan, addig nem jelenthetjük ki- felelte Mikulás. - Szerencsére odakünn nagy a hó. Lehetnek lábnyomok is.
-Igen! Menjünk, nézzünk utána!- kiáltottak fel a manók. Jól felöltöztek és elindultak. Néhány lépést tettek, amikor az első manó felkiáltott:
-Nézzétek, ott egy lábnyom!
-Kié lehet?- kérdezte a második.
-Hát nem ismeritek fel?- így a harmadik. – Ki másé, mint Fifikásé, az icike-picike rókáé.
-Menjünk utána!- így a negyedik. Így is tettek. Követték a nyomokat. Hamarosan elérkeztek a rókavárhoz. Bekopogtak.
-Ki van odakünn?
-Mi vagyunk, a manók.
-Gyertek be!- Az icike-picike róka javában válogatta a leveleket.
-Mit csinálsz? – kérdezte szemrehányón a negyedik manó.
-Nem látod? Keresgélek.
-Mit keresgélsz?- így az ötödik.
-Hogy megérkezett-e a levelem? Ó, nézzétek, itt is van!
-Ez mire volt jó? – szegezte neki a kérdést a hatodik.
-Elmondtam már! -hogy lássam, megérkezett-e a levelem?
-Láthatod. Viszont mivel elvitted, pontosabban elloptad a ládikát, nem tudjuk elkészíteni az ajándékokat. Nem tudjuk időre elvinni, szétosztani, pedig sokan várják. Azaz, nem lesz idén ajándék. Neked sem. – korholta a hetedik kismanó az icike-picike rókát.
-Ó, erre nem gondoltam!- felelte bűnbánón.
-Tessék, visszaadom!
-Ez nem elég! Nem gondolod, hogy mondani kellene valamit a Mikulásnak?-így az első.
-Nem merek.
-Mi elmondhatjuk helyetted, de szerinted akkor megkapod az ajándékod?- felelte a második.
-Nem tudom.
-Hát nem!- válaszolta a harmadik manó.
-Akkor mit tegyek? Elmondani nem merem.
-Miért nem? – kérdezte a negyedik.
-Azért, mert akkor megdorgál.
-Az lehet, de biztosra veszem, hogy meg is dicsér, mert őszinte voltál, megbántad a tetted és vissza is adtad a ládikát. – jelentette ki az ötödik manó.
-Biztosan?
-Biztosan!- így a hatodik.
-Akkor visszamegyek veletek.
-Jó, menjünk együtt!- felelték egyszerre a manók. Így is történt minden, szóról-szóra.
Az icike-picike róka hazaindult. Végre megvolt a ládika, benne a megszámlálhatatlanul sok levél. A manócskák egyesével kibontották és üzentek a Mikulásgyárnak. Hogy hogyan? Többféleképp: személyesen, telefonon, faxon, e-mailben, sőt még sms-ben is.
Nagy a sürgés-forgás a Mikulásgyárban. Készül a sok csomag bele a nagy zsákba. Kop-kop-kop, csing-ling-ling, bele a nagy zsákba.
Hull a hó, hull a hó, piros pöttyös labda. Manók rakják sorba, fürgén szabnak-varrnak. Kop-kop-kop, csing-ling-ling, fürgén szabnak-varrnak.
Sebes szánnal vitték a kisgyerekeknek. Mikor megérkeztek, vígan csilingeltek. Kop-kop-kop, csing-ling-ling, vígan csilingeltek. -szavalták munka közben.
Szorgos kezek és persze a robotgépek segítségével elkészültek az ajándékok. Ott sorakoztak egymás mellett névvel ellátva, csomagolva.
Sietősen felpakolták a manók a sok-sok csomagot a szánra. A rénszarvasokat is befogták. Azonban a főszarvas, Rudolf sehol se volt. Az első manó szaladt, hogy megsürgesse. -Képzeljétek! Ott nyögdécselt az ágyában.-
-Jaj, a hasam!
-Jaj, de görcsöl!
-Jaj! Jaj! Jaj!
-Téged meg mi lelt? – képedt el az első manó.
-Azt hiszem, beteg vagyok.
-Nélküled nem tud elindulni a szán. Szedd össze magad!
-Nem tudom!
-Szaladok Mikuláshoz. Erről tudnia kell.
-Mikulás! Mikulás! Rudolf beteg. Hasmenése van. Görcsöl a hasa. – hadarta kétségbeesetten az első manó.
-Mit tegyünk? – kérdezték a többiek.
-Hadd gondolkozzam! Készítsetek kamillateát. Itassátok meg vele. Az segít!
-Rendben!- A manók gyorsan készítettek egy csésze, forró kamillateát. Az első manó elvitte, apró kortyokban megitatta vele. Addig a többi manó már a szánon ült indulásra készen. Hamarosan Rudolf is jobban lett. Indulhattak a hosszú útra. Bekapcsolták a GPS-t.
-Mutasd az utat, műszerem,
a sok kis gyerek hol lehet?
Száguldjatok rénszarvasok,
szánunk vigyen fém talpakon.-
Cserreg-csipog a vén szarka:-
csomagban van füle-farka.
Hip-hop, Hip-hopp, röpülj Rudolf,
felhők között siess, suhogj!
Várnak már a kisgyerekek,
nekem bizony elhiheted!
Megcsapott a tél zord szele,
az arcomba havat fújt bele.-
Siessünk, mindjárt ott leszünk,
csengő csengi: jó lesz nekünk!
A kis csizmák tiszták vajon?
Suhanj! Hej, hahó! Hej, hahó!
– Ó, de hol vagyunk? Valami nem stimmel! Álljatok meg hűséges részarvasok! Azt hiszem eltévedtünk. Manócskák, nem jó címet mondtatok?
-De igen! Betápláltuk a GPS-be, de valami hiba történhetett. Beírom újra.
-Siess kedves manó, lassan pirkad,
jó Éj! Ki ébred, még álomba ringasd!
-Így teszek! – így aztán egy másik irányban folytatták az utat. Az éjszaka hátralevő részében minden rendben ment. A sok kis csomag célba ért. Mikulás is fellélegezhetett. Köszönöm a sok segítséget hű rénszarvasok, kedves manók.
-Nagyon szívesen jövőre is!- felelték, aztán hazaindultak. Utoljára még a kéményen át behallatszott a jól ismert hang:
-Jövőre is jövök, hó-ha-hó!- Mikulás újra meghúzta a gyeplőt, a szán hazaindult. Repültek, mint a szél, mint a gondolat az Óperenciás-tengeren túlra, a hármas üveghegyen is túlra, Észak-Európába, Skandinávia északi részére, pontosabban Lappföldre.
Itt a vége, fuss el véle!
Gani Zsuzsa: Egy elképesztő mese
2024. 06. 18.
Szomorúan slattyogott a kisnyúl az erdőben, füle-farka lefittyent, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött vele a róka, csak akkor nézett fel, mikor a róka köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, róka - fogadta a köszöntést morcosan a kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki dühösen a kinyúl.
- A róka ijedtében nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Szaladt árkon-bokron keresztül.
Tovább kullogott a kisnyúl az erdőben, füle-farka lekókadt, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött a farkas, csak akkor nézett fel, mikor a farkas köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, farkas - fogadta a köszöntést gorombán a kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint madár a kalitkában!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki a pipa kisnyúl.
- A farkas ijedtében eliszkolt. Hátra se mert nézni.
Szomorúan baktatott a kisnyúl az erdőben, füle-farka lekonnyadt, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött a sakál, csak akkor nézett fel, mikor a sakál köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, sakál - fogadta a köszöntést bosszúsan a kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a szomorúfűz!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki dühösen a kinyúl.
- A sakál úgy megijedt, hogy elrohant. Futtában még egy kidőlt fán is átesett. Nem is, inkább átrepült, aztán sántikálva igyekezett tovább.
Tovább kullogott a kisnyúl az erdőben, füle-farka lelankadt, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött a hiúz, csak akkor nézett fel, mikor a hiúz köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, hiúz - fogadta a köszöntést feldúltan a kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a kutya, amikor éhes!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki dühösen a kinyúl.
- A hiúz ijedtében elszaladt, még a lába se érte a földet.
Szomorúan ballagott a kisnyúl az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött a medve, csak akkor nézett fel, mikor a medve köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, medve - fogadta a köszöntést a felpaprikázott kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a verembeesett farkas!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki a morcos kinyúl.
- A medve ijedtében nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Szaladt, mint a szél.
Szomorúan csoszogott a kisnyúl az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejött a pók, csak akkor nézett fel, mikor a pók köszöntötte:
- Jó reggelt, kisnyúl.
- Adjon isten, pók - fogadta a köszöntést a zaklatott kisnyúl.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint akinek a tyúk elkapta kenyerét!
- Ha nem mész innen, megbánod!- fakadt ki, azaz csak fakadt volna, ki a haragos kinyúl. Ám amikor észhez kapott, hogy a pókot látja, ijedtében nyaka közé szedte a lábát és elfutott. Szaladta világnak, mint a miskei malac.
Ha a kisnyúl nem rémült volna meg a parányi póktól, az én mesém is tovább tartott volna.
Gani Zsuzsa: Mókuska
2024. 12. 12.
Tél volt, és hej, de pompás hideg! Morc fellegek keltek egymással versenyre, jeges szél csikorgatta tűhegyes fogait. Az erdő vadjainak vastag bundáját még így is megcsipkedte a farkasordító hideg. Sietősen kerestek menedéket.
Reggelre elült a vihar. Mókuska előmerészkedett fészkéből. Egy kopasz tölgy tetején, mély, rekedtes hangon kiáltotta egy holló: "Kár! Kár!", aztán tovarepült.
-Mókuskám nem fázol? Nincs hideg? – kiáltott le anyukája a jó meleg odúból.
-Nem! Nincs, csak olyan komor a világ, így hó nélkül. – felelte búsan. – Apa, ugye te is így gondolod?- emlékezett magában, miközben az ég felé nézett. – Kár, hogy nem tudsz visszajönni hozzánk! Igen, tudom. Ez az élet rendje. Nagyon hiányzol. De ugye látsz, figyelsz és vigyázol ránk odafentről, ugyanúgy, mint ahogy idelent is tetted annak idején? Szeretlek. Anya is szeret.
-Anyukám, kint maradhatok egy ideig?
-Igen, természetesen. – Mókuska kint maradt. Egy kicsit nézelődött erre-arra, itt és ott, ugrabugrált fáról-fára, ágról-ágra. Azonban unatkozott. Egyedül volt. Ekkor eszébe jutott Vöröske. Elment hát hozzá. Nem lakott messze, talán vagy tizenkét fával arrébb. Bekopogtatott.
-Ki az? – kérdezte bentről egy hang.
-Mókuska vagyok. – Egy résnyire kinyílt az ajtó.
-Szervusz!
-Szervusz!- köszöntötték egymást. – Ki jössz játszani?
-Nem, mert olyan nyirkos, nyálkás, szürke idő van kint.
-De nincs hideg, s a szél se fúj!
-Nem baj, inkább bent maradok, ne haragudj!
-Hát jó!- elbúcsúztak egymástól. Mókuska eltűnődött. – Most mit csináljak? Bemenni nem szeretnék, jó itt kint lenni a szabadban. Viszont lassan besötétedik. Hazaindulok.
-Mi ez a hang? Csak nem egy csengettyű csilingel? Lehet a Mikulás? Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ma jön. De a csizmám kipucoltam és az ablakba tettem, tehát nagy baj nem lehet.
-Édesanya! Hallottam egy csengő szót. Talán a rénszarvas szán járt erre?
-Nem tudom Mókuska. Épp diót pucoltam, mert bejglit sütök karácsonyra.
-Hű az finom! – nyalta meg a száját. – Nézd, édesanya! Ott az ajándék a csizmámban. Persze a Mikulás már elment. De sebaj!
-Mi van a csizmában?
-Már hozom is!- kiáltotta nagy-nagy örömmel. – Nézd, van benne tökmakk, toboz és mogyoró is, mennyi, de mennyi! Holnap viszek belőle Vöröskének, olyan rossz kedve volt.
-Jól teszed, vigyél neki! Rendes dolog tőled.
Mókuska boldogan feküdt le aludni. Anyukája ma egy nagyon szép mesét mesélt, aztán megcirógatta, megpuszilta és jól betakarta. Hamar álomba szenderült. Egyszer csak apukája ült le mellé.
-Édesapám, hát itt vagy?
-Igen, itt vagyok. Nagyon vártad már a hóesést, így hát azt is elhoztam magammal. Gyere, menjünk ki, játsszunk egyet. – Így is tettek. Odakünn hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek és nagyokat kacarásztak.
-Édesapám én most olyan, de olyan boldog vagyok! Olyan jó, hogy újra látlak!
-Igen, én is nagyon örülök, de most mennem kell. Megkérlek, hogy továbbra is te vigyázz helyettem az édesanyádra és a pocaklakóra. Szeresd majd, nagyon-nagyon. – Azzal amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is ment. Mókuska pedig aludt tovább édesen, fel se ébredt. Olykor-olykor mosolyra húzódott a szája. Hamar elmúlt az éjszaka.
Képzeljétek! Az éjjel kavargó hóörvény érkezett metsző széllel karöltve. Reggelre meg elült a hóvihar. Hófehér lett a föld, a bokrok, a fák, minden. Még a házuk előtt álló fenyő is vastag bundát növesztett.
- Ó, de szép!- csillant fel Mókuska szeme, amikor meglátta. – Anyukám, tudod mit álmodtam?
-Mit kincsem? – Mókuska töviről-hegyire elmesélte. Édesanyja türelmesen végighallgatta, miközben az, az ölébe fúrta magát, aztán megcirógatta, de nem szólt semmit.
-Anyukám, kimehetek játszani?
-Igen, persze, menjél. Vöröskét is meglátogathatom?
-Ki jössz játszani? Hatalmas a hó, egész éjjel esett.
-Megyek, ezer örömmel!- jelentette ki. Így is tettek. Hógolyóztak, szánkóztak, nyomokat kerestek és nagyokat kacarásztak.
-Nézd Mókuska, itt áll egy hóember!- Mókuska földbe gyökerezett lábbal bámulta.
-Mi történt veled?- nézett rá csodálkozva pajtása.
-Semmi, semmi, csak olyan ismerős és eszembe jutott valami.
-De mi?
-Nem érdekes!- felelte. – Inkább játsszunk tovább! – Közben kisütött a nap. A hóember olvadni kezdett.
-Kérlek nap, még ne olvaszd meg a hóembert! Hadd maradjon legalább egy pár napig!– fohászkodott Mókuska.
-Jó rendben! Értelek. – mosolygott rá, aztán eltűnt a felhők mögött. Mókuska megkönnyebbült. A hó ismét hullani kezdett, egyre sűrűbben, egyre erőteljesebben. A két pajtás hazament. Odakünn gyémántosan csillogott a hódunyha a fenyőfán. Karácsony volt. Mókuska ujjongva szaladt haza. Képzeljétek! Édesanyja karjai között feküdt egy csöppség, egy icipici mókuska.
Tél volt. Ki tudja már, hogy mióta nem hullott hó a földre.
Az aprócska Bolyhos családja már nagyon várta a fehér karácsonyt. – Vajon milyen lehet az? – tűnődött a kiskutya. – De mi az a hó? – Gyakorta nézelődött napközben az ablakban. Kíváncsian figyelte, hogy mikor, mi történik odakint. Olykor- olykor látott egy- egy kismadarat a madáretetőben. Magokat csipegettek. Örömében megugatta őket: - vaú- vaú- vaú! - Aztán visszament a kandalló mellé a helyére szunyókálni. Amikor felébredt, megint eszébe jutott: – vajon milyen lehet az a fehér karácsony? – tűnődött. – Mi az a hó? – Te tudod? – kérdezte a fenyőfát, amelyik a sarokban állt, de az nem válaszolt. Leheveredett alá és mély álomba szenderült.
Amikor felébredt, vakító fény szűrődött be az ablakon. Először kinyitotta az egyik, a jobb szemét, majd rögtön be is csukta. Kinyitotta a másik, a bal szemét, majd azt is nyomban becsukta. Kinyitotta mindkét szemét, hunyorgott egy darabig a szokatlan fénytől, majd odafutott az ablakhoz, és kinézett rajta. Valami hullott odafentről, az égből. A földön szikrázott a dici- duci fehér bunda. A fák, a bokrok, az etető, sőt a házak teteje is hófehér ruhát öltött magára. De szép volt! - Vajon mi lehet ez? – tűnődött Bolyhos. Elhatározta hát, hogy kideríti.
Óvatosan kisurrant a kutyabejárón. Hirtelen magasan kavargó hóörvény, és metsző szél csipkedte meg a fagytól kipirosodó pofikáját. – Brrr! – borzongott meg Bolyhos. – Hú, de hideg van! – állapította meg. – De vajon mi lehet ez a valami, ami a földet takarja? – Óvatosan belelépett jobb mellső tappancsával. – Milyen puha, nedves és hogy belesüppedt a lábacskám! Biztosan ez az a hó, amiről már egy ideje beszélt a gazdim. - Ahogy lépkedett, tipegett- topogott, egyre jobban belemerült, szinte már ki se látszott belőle. – Úgy megtetszett neki, hogy örömében ugra- bugrálni kezdett a süppedős, hamvas hóban. Észre sem vette, hogy mennyire fázik. Csak szaladgált, ugatott: vaú, vaú, vaú és hempergett örömében. Jól átázott a bundája, mire észbe kapott.
Ekkor vette észre, hogy kicsit távolabb gyerekek szánkóztak lefelé a lejtőn. Voltak, akik gurultak benne, mint a labda, míg mások hóembert gyúrtak három hatalmas gombócból. Egy ideig figyelte őket. – Milyen jól érzik magukat ők is! Úgy látszik, a havat mindenki szereti. - Már a hidegtől és az átázott szőrétől gémberedni kezdtek a végtagjai. – Ideje bemennem a jó meleg lakásba, még mielőtt megfázok.- Így is tett.
Hanyatt- homlok iszkolt befelé. A küszöbre érve lerázta magáról a csatakot. Csak úgy fröcskölt minden felé. – Ejnye- bejnye! – mondta a gazdi szemrehányón, de szeretettel. – Jól átázott a bundád! Gyere, megfürdetlek. – Hapci, hapci, hapci! – tüsszentett a pöttöm kutyus. – Lehet, hogy már meg is fáztál? – Gyorsan megfürdette a kellemesen meleg vízben, féltőn megtörölgette a pihe- puha törölközőben, majd megszárította Bolyhos bundáját. – Na, menj a kályha mellé, feküdj le a bélelt kiskosaradba! A kutyus szófogadón ment a helyére. Izgett- mozgott, ficánkolt, míg végre lepihent szundikálni.
Amikor felébredt, már este volt. Egy plafonig érő csillogó- villogó ünneplő ruhába öltözött fa állt a nappali sarkában. Tátott szájjal bámulta szépségét. Nem tudott betelni a látvánnyal. Nézte- nézte a pompás karácsonyfát, s alatta a sok- sok csecsebecsét. Egyszer csak: - giling- galang- szólalt meg a csengettyű. – Fehér karácsonyunk van! – ölelték át egymást boldogan, mosolyogva a fa körül. – Gyere ide, te is Bolyhos, hisz te is hozzánk tartozol!- mondta egy aprócska csili- vili szoknyás kisleány.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, akit Barnabásnak hívtak, de ti hívjátok csak nyugodtan, Bucinak.
Nagyon szeretett álmodozni, ábrándozni és nagyon szerette a meséket. Korán meg tanult olvasni, így amikor csak tehette elővette a könyvét és olvasott. Messze szárnyalt képzelete.
Odakünn hullt a hó hatalmas pelyhekben…
Buci ott állt overallban, sapkában, sálban, kesztyűben és természetesen bundás-bélelt csizmában.
Valaki mintha a nevét kiáltozta volna. Nézett erre, nézett arra, aztán felnézett az égre és képzeljétek el, hogy egy szépséges halfarkú tündér nézett le rá, ő hívogatta.
-Engem hívtál?- kérdezte csodálkozva.
-Igen, téged.
-Miért?
-Bajban van a karácsonyunk, és csak te tudsz rajtunk segíteni.
-Hogyhogy? Miért? Miből gondolhatja?- tűnődött magában-, de azonnal rávágta, ha tudok, segítek. A szépséges halfarkú tündér egy aranyos hajtincsét leeresztette, épp elérte a földet. Buci azon felmászott, majd ráült a tündér hátára, aki egy szempillantás alatt Fantázia birodalmába repítette. Ott leszállt a hátáról és körülnézett.
Hű, ha láttatok volna ennyi szépséget, ennyi csodát! Bucinak a szája is tátva maradt egy jó darabig. Minden ott volt, amiről álmodozni, ábrándozni szokott. Ámult-bámult, hisz ott volt a bűvös patak, az ezüst erdő, az arany mező, és egy gyémánt kastély. A kastély előtt három egyszemű óriás őrködött, a kertben csengett-bongott a sok-sok érett gyümölcs, a palota teteje fölött röpködött a tűzokádó hétfejű sárkány. Az ezüst erdőben repkedett a vasorrú bába, de ott éltek a törpök, a manók, az egyszarvú és még sorolhatnám.
Miután mindent tüzetesen megnézett, csittegő-csattogó fém, vagy talán acélhangokra lett figyelmes. Odanézett. Hát látja ám, amint ádázul viaskodnak egymással az incifinci hóbundás egerek, a szürkeprémes patkányokkal. Nem, messze tőlük veszettül csatáztak a zöld koboldok a páncélos ólomkatonákkal.
-Jaj, itt meg mi történik? Hát ezért hívtál ide, szépséges halfarkú tündér?
-Igen!
-Értem én. Mit tegyek? Mit tegyek? Ohó, épp itt zúg felettem a repülő kastély!- Buci egy hirtelen mozdulattal felugrott a grádicsra, ott jól megkapaszkodott, és amikor a csatatér közepén szállt a repülő kastély megállította a levegőben. Onnan kiáltott le a seregre.
-Álljatok meg! Hagyjátok abba!- hangja erélyes volt, tekintélyt parancsoló. Mindenki leeresztette a kardot és felnézett Bucira.
-Miért veszekedtek? Miért vitatkoztok? Nincs olyan probléma, amit nem lehetne szavakkal, beszélgetéssel megoldani. A felek vezetői üljenek le egy asztalhoz és ott beszéljék meg, kedvesen, nyugodtan, higgadtan, akár egy csésze forró tea mellett a problémát. Legyetek kegyelmesek, alázatosak és könyörületesek egymás iránt.
-Ó, hogy erre nem gondoltunk!- kaptak a fejükhöz a vezérek.
-Köszönjük, hogy rávilágítottál arra, hogy mi a helyes! Köszönjük!
-Nagyon szívesen!- mosolyodott el Buci. A vezérek mindent úgy tettek, ahogy a fiú javasolta. Hamarosan újra béke lett Fantázia birodalmában. Az ellenségeskedést legyőzte a szeretet. Buci pedig elbúcsúzott mindenkitől és visszatért a földre.
Mire leért, megérkezett a karácsony.
Gani Zsuzsa: Utazás
2024. 12. 16.
Vilkóék kertjében egy hóember állt, ő készítette a szüleivel. Hideg volt már egy jó pár napja, így nem olvadt el.
-Kedves Hóember! Szerinted mikor jön a karácsony?
-Érzem, hogy hamarosan.
-De jó, már nagyon várom! Azt hiszem, elébe megyek. Tudom is, hogy hogyan.
-Jól meggondoltad magad?
-Igen! Mindjárt besötétedik, ezért ma már nem mehetek, de holnap reggel indulok, elutazom.
-Ahogy jónak látod!- Vilkó bement a házba, megvacsorázott, majd készülődött a lefekvéshez. Amikor már az ágyban volt, anyukája mesélni kezdett. Mesélt és mesélt… egyszer csak Vilkó ott állt egy vonat előtt. De nem ám, akármilyen volt az! Piros színe csillogott-villogott. Beszállt a vezetőfülkébe és elindította. A vonat pöfékelni kezdett: pöf-pöf, pöf-pöf. Ment, zakatolt fel, s le, hegyen-völgyön keresztül. Ahogy ment, egyre feljebb és feljebb, egyre több volt a hótakaró és egyre jobban esett a hó.
-De gyönyörű!- addig nem állok meg, amíg nem találom meg a karácsonyt. – gondolta magában. – De a vonat egyszer csak megállt. Vilkó elcsodálkozott.
-Akkor leszállok és körülnézek.-jelentette ki. Így is tett. Ment néhány lépést és ott állt előtte egy egyszerű, ám mégis gyönyörű templom. Belépett az ajtaján. Üres volt, azaz hogy mégsem.
-Gyere Vilkó, ülj le egy kicsit az egyik padba és pihenj meg.- A fiú körülnézett, de egy teremtett lelket se látott, de azért mégis leült. Valami megfoghatatlan melegség járta át a szívét.
-Szerinted mikor jön a karácsony? Őt keresem. – mondta fennhangon.
-Hamarosan.
-Otthon, már három gyertyát is meggyújtottunk: a hitet, a reményt és az örömöt. Már csak egy maradt. – Erre már nem jött válasz. Ült még egy darabig és nézte a falon lévő jól ismert képeket, a freskókat. Teljesen átjárta testét a misztikum. Egy idő múlva felállt és tovább robogott a vonattal. Őzek, szarvasok kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj meseszép volt. Egyszerűen nem tudott betelni vele.
-De gyönyörű!- addig nem állok meg, amíg nem találom meg a karácsonyt. – gondolta újra magában. – De a vonat egyszer csak ismét megállt. Vilkó már nem is csodálkozott.
Akkor leszállok és körülnézek.-jelentette ki. Így is tett. Egy fenyő állt az út szélén. Hó fedte. Szép volt, sudár, s az illata tetőtől-talpig betöltötte a gyermek lelkét.
-Szerinted mikor jön a karácsony? Őt keresem. – kérdezte a fenyőt.
-Hamarosan. Menj haza, otthon már várnak! Nemsokára találkozunk!- Vilkó így is tett, tovább robogott a vonattal. farkasok, rókák kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj szépséges volt. Apró pehelycsillagok hulltak az égből, a földön a vastag hó csak úgy csillogott-villogott.
-Vajon miért mondta azt a fenyő, hogy: „nemsokára találkozunk”? Hmm.,hmm. Na mindegy, hazamegyek.
-A vonat tovább robogott, immár hazafelé. Nyuszik, mókusok, varjak kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj csodaszép volt. hatalmas égig érő, hófedte hegyek, csipkés bércek, mélységes-mély szurdokok mellett haladtak el. Aztán befagyott, jégkristályos patakok, tavak fölött egy hosszú-hosszú hídon. Elmondani se tudom, hogy milyen szemet gyönyörködtető volt a látvány. A csillogó-villogó piros vonat egyszer csak megállt a házuk előtt. Vilkó amint kiszállt, az hirtelen eltűnt. Nem volt se híre, se hamva. Azonban ott állt a házuk előtt a hóember.
-Kedves Hóember! Szerinted mikor jön a karácsony?
-Érzem, hogy hamarosan.
-Mindig csak ezt mondod.-dohogott magában.- Aztán bement a házba. Ott állt a nappaliban egy fenyőfa, amely ismerős volt, de mégsem.
-Szervusz, Vilkó!- köszöntötte. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy: „hamarosan találkozunk”? Itt vagyok!-mosolyodott el.
-Igen, te vagy az! Káprázatos a ruhád! Átöltöztél?
-Igen!
-Milyen csillogó-villogó díszek vannak rajtad, szaloncukor, gömbök, füzérek és még gyertyák is! Nagyon ékes vagy!
-Köszönöm a bókot!- pirult el a karácsonyfa. – Menj, a szüleid már várnak, gyújtsd meg az utolsó gyertyát is. - Egyszer csak Vilkó felébredt. Körülnézett.
-Csak álom volt? – mosolyodott el. – Szép álom.- azzal felkelt, felöltözött, megmosakodott és kiment a konyhába.
-Jó reggelt!- köszöntötte a szüleit.
-Jó reggelt!- viszonozták az üdvözlést. – Gyere, reggelizzünk, utána sok teendő vár még ránk!- Így is történt. Ebéd után meggyújtották az utolsó gyertyát, na, melyiket? Igen, a szeretetet.
Megterítették az asztalt friss beiglivel, kaláccsal, süteményekkel, majd mindenki szépen átöltözött. Amikor Vilkó ismét kiment a nappaliba, ott állt egy ragyogó, fenséges karácsonyfa. Vilkó elmosolyodott. A karácsonyfa mintha rákacsintott volna, vagy képzelődtem? Képzeljétek el, hogy ott sorakoztak alatta a díszesen becsomagolt dobozok, mindenkinek egy.
-Boldog karácsonyt!-köszöntötték egymást.
Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!
Gani Zsuzsa: A koldus
2025. 01. 14.
Lelkes és Bűbájos a két testvér éppen otthon tett-vett, szorgosan segített anyukájának, közben egymással beszélgettek.-
Meghámozom a krumplit, te hámozd a répát. Tegyük a komposztba a héját, maradékát.
-Most mi legyen a következő lépés?
-Édesanya épp vasal. Már megint sok a szennyes, tegyük be a gépbe előbb a fehéret, majd
a színest, és a feketéket.
-Beleteszem a mosókapszulát. Lelkes, be tudod programozni?
-Hát persze! Csinálom is, ezer örömmel.
-Most mi legyen a következő lépés? Anya épp leszedi a függönyt, ablakot pucol.
Ha lejárt a program, a függöny megy a gépbe. Majd ha az is elkészül, mi kerül helyére?
-Már semmi, mert a mosással készen lettünk. Viszont ki is kell teregetni.
-Itt a lavor, ebbe tegyük bele a ruhákat.
-Rendben. Itt vannak a csipeszek.
-Kimegyünk a kertbe? Ott fogunk teregetni, a szárítóra?
-Igen, természetesen.
-De jó! Vegyünk kinti cipőt.
-De mi legyen a kimosott függönnyel?
-De jó, hogy szóltál, Bűbájos! Már viszem is édesanyának, hogy akassza fel. Ha így kicsit nedvesen fellógatja, nem lesz gyűrött.
-Na, mehetünk teregetni!
-Csipcsirip! Csipcsirip! Csipcsirip!-
-De szépen fütyörészel kismadár! Dalolj még! Úgy szeretjük hallgatni.
-Csipcsirip! Csipcsirip! Csipcsirip!
-Köszönjük szépen. Igazán szép volt.
-Csipcsirip! Csipcsirip! Csipcsirip!
-Milyen kellemes az idő! Gyere, Bűbájos, kész lettünk a teregetéssel. Vigyünk be tűzifát a talicskán. Bent már elfogyott, estére hűvös lesz, lehet, hogy édesapa majd szeretne begyújtani. Hétvégén összeaprította, segítsünk hát neki.
-Ez csak természetes!
-Kicsit elfáradtam.
-Én is. De folytassuk, mert van teendő. Itt a veranda, itt meg a vödör víz.
-Milyen víz van benne?
-Ez folyt ki a mosógép csövén. Tökéletes a felmosásra.
-Amíg te feltörölsz, addig én megöntözöm az állott esővízzel a verandán a növényeket. Biztosan szomjasak. Így ni! Most teszek a madáretetőbe friss magokat, a tálba pedig friss vizet. Adok inni Tacsinak és Mircinek, majd a tálkájukba ennivalót, mert ilyenkor szoktuk.
-Vaú! Vaú! Vaú! Köszönöm.
-Miaú! Miaú! Miaú! Köszönöm.
-Szívesen!- mosolyodott el Bűbájos.- Leülök egy kicsit a padra. De jó egy kicsit pihenni itt a friss, jó levegőn! Gyere, te is, Lelkes!
-Megyek, már én is elkészültem. – Csöndben ültek egymás mellett. Lehunyták a szemüket. Bőrükön érezték a nap cirógatását, szellő simogatását. Fülükkel hallgatták a levelek susogását, kismadarak csicsergését, a közeli zubogó csobogását.
-Milyen kellemes! Milyen jó érzés!- gondolták magukba és mélyeket szippantottak a finom, szinte harapnivaló ózondús levegőből. Varázslatos volt. Ekkor lépések zaja törte meg a csendet. Egy koldus jött erre. Némán figyelték. Egyszer csak lehajolt, benyúlt jó mélyen a kerítés alatt és kiemelt valamit. Már indult is tovább.
-Álljon meg! Ejnye-bejnye,
szedte-vette- teremtette!
A kertünkből kérés nélkül,
mondja, vajon mit vett el?- A koldus megállt, visszanézett.
-Pár szem dió volt a földön, azt szedtem össze. Nagyon éhes vagyok. Nézzétek el nekem!
-Ha kéri, csak nyugodtan forduljon mi hozzánk. Összeszedjük mi maradt, adja a tarsolyát.
-Lelkes, szaladj be édesanyához, mondd el, hogy mi történt!- Bűbájos hamar felszedte azt a pár szem diót, ami még a földön maradt. A tarisznyába tette és átadta.
-Köszönöm szépen!
-Nagyon szívesen!
-Akkor megyek is.
-Várjon! – kiáltott utána Lelkes. – Édesanya elnézést kér, hogy nem tud most kijönni. Viszont küld egy csomagot. Finom ennivaló van benne.
-Tessék? Hogy mi?- tátotta el a száját elképedve a koldus.
-A csomagban van kenyér, szalámi, tej, zöldségek és gyümölcsök. Nekünk most több van belőle, mint amennyit el tudnánk fogyasztani. Emellett itt van a szatyorban néhány ruhadarab, amit édesapa régóta nem használt, tehát felesleges: néhány ing, nadrág, pulóver, kabát, egy sapka, egy sál, egy kesztyű és egy bakancs is. Használja egészséggel!
-Köszönöm szépen! – hálálkodott, közben könnyek csordultak végig az arcán.
-Nagyon szívesen!- Miután elbúcsúztak, a koldus elment. Ők meg egy kis időre visszaültek a padra. Magukba mélyedve elmélkedtek a történteken, aztán elindultak a ház felé.
-Nézd, már megszáradtak a ruhák!
-Akkor szedjük le, szépen hajtogassuk össze, hogy édesanyának minél kevesebbet kelljen vasalnia.
-Rendben! –miután elkészültek bevitték, letették a székre, és átöltöztek. Kézmosás után jól elzárták a csapot, és szárazra törölköztek.
-Válogassuk szét őket és a mi ruháinkat tegyük a helyére.
-Mit gondolsz?
-Természetesen!
-Kész vagyunk, Kapcsoljuk le a villanyt, már teljesen fölösleges, hogy égjen! Menjünk be a szobánkba.
-Mit gondolsz a koldusról?
-Nagyon sajnálom. Legalább most egy kicsit enyhíteni tudtunk a terhein.
-Igen. De azért lopni nem kellett volna neki.
-Nem bizony. Szívesen adtunk volna neki, ha kér.
-De ő ezt nem tudhatta.
-Ez igaz.
-Lehet, hogy sokan elutasították már a kérését. Lehet, hogy nem adtak neki. Ezért lett belőle, mondhatni tolvaj.
-De csak pár szem diót vett volna el!
-Az igaz, viszont a kerítésen belül volt és kérés nélkül.
-Igen, igazad van. Nagyon sajnálom szegényt.
-Én is. De hogy kerülhetett ilyen helyzetbe?
-Ki tudja!
-Lehet eleinte még nem volt ilyen nehéz neki.
-Akkor mitől lett nincstelen?
-Gondoljunk bele. Anyának volt egy nyaklánca. Egyszer a kapcsolója letört. Kicserélte. Utána még sokáig hordta. Egyszer csak szétszakadt. Nem tudta megjavítani és kidobta. Mi most segítettünk a koldus terhein. Reményt adtunk neki. Hátha tud vele élni.
-Hátha. Bízzunk benne.
-Te mit gondolsz?
Gani Zsuzsa: Buzgó Vakond
2024. 06. 18.
Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy ember meg egy asszony.
Takaros kis parasztházban éltek. Tágas kertjüket nagyon szerették. Leginkább itt töltötték a nap java részét. A konyhakertben mindent megtermeltek, amire csak szükségük volt. Gyümölcsfából is volt bőven. A jó magas diófán pedig gyakori vendégek voltak a dalos madarak, a fakopáncs, a varjú, a mókusok és még a szomszéd gyerekek is. Az ám! Gyakorta jöttek át fára mászni, azon jókat beszélgetni, tréfálkozni, közben marokszám ették a diót.
A fűszerkertből finom illatok szálltak ezer, meg ezer felé. Arrébb, színpompás virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, ontották a szinte harapnivaló aromájukat miközben álmodoztak.
Ugyanitt élt a földben Buzgó Vakond is. Erős karmaival szorgosan lapátolta, tolta maga előtt a földet, így haladt előre, s fejének erős lökéseivel túrásokat hagyott a felszínen.
Egyszer csak az egyiken kidugta a maroknyi kis fejét.
-Kukucs! – nézett erre, nézett arra kíváncsian. Egyszer csak a sólyom szállt felé iszonyú sebességgel, ijesztő sipákoló hangokat kiadva.
-Juj!- húzta vissza ijedten a csöpp kis fejét. Aztán szorgosan folytatta a munkát. A következő túrásnál újra kikukucskált.
-Kukucs! – nézett erre, nézett arra kíváncsian. Hirtelen a semmiből ott termett egy görény és egy menyét, az nézett vele farkasszemet. Ijedten hőkölt hátra, menekülőre fogta, s szinte beleremegett. A két kis ragadozó egy ideig üldözte, de az egyik járaton sikerült egérutat nyernie.
-Hm. ez meleg helyzet volt!- sóhajtott fel, aztán folytatta a munkát. Lapátolás, ásás közben felfalt jó pár dici-duci hernyót, és sok-sok gömböc gilisztát. Jól körbe nyalta a száját, megsimogatta digi-dagi pocakját, majd folytatta az utat. A következő buckánál ismét kidugta a csöppnyi fejét.
-Kukucs! – nézett erre, nézett arra kíváncsian.
Gyönyörűen sütött a nap, kék színű bidres-bodros felhők úszkáltak az égen. Ám a veszély nem volt sehol. Buzgó Vakond kimerészkedett a lyukból. Az ám! Csak szeretett volna, mert a sok finom falattól jócskán megdagadt a pocakja és beszorult az üregbe. Próbálta magát visszahúzni, majd kitolni, de meg se mozdult. Se ki, se be, bennragadt.
-Most mit tegyek? Itt nem maradhatok. Számtalan veszély leshet rám. Jöhet a nyest, a borz, a nyérc, a bagoly, az ölyv, a holló, a gólya és vipera.
-Újra megpróbálom, visszafordulok. Azonban hiába próbálkozott, hiába erőlködött…- Nem megy. - gondolta elkeseredve. - Teringettét!- bosszankodott. - Kukucs! – nézett erre, nézett arra, de senki se járt erre. - Talán jobb is így, legalább nem nevetnek ki, nem csúfolnak ki, hogy pórul jártam.
Telt az idő, múlt az idő, már erősen alkonyodott, amikor Fürgelábú épp arra járt.
-Szervusz, barátom!
-Szervusz!
-Mit csinálsz?
-Nézelődök.- felelte egykedvűen. Azonban a nyuszi hamar fölmérte a helyzetet.
-Segítek rajta, hisz látom, hogy bajba jutott. – gondolta magában.
-Hát én nem úgy látom!- mosolyodott el Fürgelábú.
-Falánk voltál, túl sokat ettél.
-Igen.- felelte búsan.
-Mit szeretnél? Visszatoljalak? Kihúzzalak? Vagy várjunk addig, amíg lesoványodsz?
-Inkább húzz, ki kérlek!
-Jó, rendben van. Erősen fogjuk meg egymás mancsát.
-Hó-rukk! Hó-rukk! Hó-rukk!- azzal:- hopp!- mint a lufi, kirepült, s elszállt, fel, fel a felhők felé Buzgó Vakond a hirtelen, erős rángatástól. Fürgelábú tátott szájjal nézte.
Egyszer csak földet ért és elkezdett gurulni a lejtőn, s gurult, gurult tovább. Nyuszi meg futott utána. Mire Fürgelábú utolérte, addigra a jó magas diófa megállította. Forgott körülötte a világ, úgy szédült. Fölötte apró csillagok keringtek körbe-körbe. Miután az abbamaradt, megköszönte a nyuszinak a segítséget.
-Nagyon szívesen!- felelte mosolyogva.
-Most hazamegyek, a viszontlátásra!- búcsúzott Buzgó Vakond.
-Viszontlátásra barátom!- viszonozta Fürgelábú.
A tágas kertben beköszöntött az éjszaka, minden elcsendesült. Feljött az égre a kerekképű hold és a több billiárd apró csillag.A takaros kis parasztházban az ember és az asszony is nyugovóra tért.
Gani Zsuzsa: Csíkoshátú, Nyakigláb, és Kiselefánt
2024. 06. 18.
Csíkoshátú, Nyakigláb, és Kiselefánt nagyon jó barátok voltak.
Ahogy békésen legelésztek a szavannán, egyikük egyszer csak megpillantotta, hogy a cserjésben kapálózik Impala borjú. Sehogy se tudott kiszabadulni az ágak, gallyak fogságából. Keservesen sírdogált.
- Gyertek, segítsünk rajta- mondta Csíkoshátú. -
- Látjuk, hogy bajbajutottál. Kiszabadítunk. Így is történt. - Nem fáj semmid? Nem ütötted meg magad? Minden rendben?- kérdezte aggódva.
- Nem, nincs semmi bajom, csak nagyon megijedtem.
- Ó, te szegény! Átölellek, megsimogatlak. Most már jobb?
- Igen, sokkal. Akkor szaladok vissza a csapatomhoz, mert nagyon lemaradtam.
- Menj, viszlát!
- Jótett helyébe jót várj! Viszlát!- kiáltotta és boldogan nyaralt a társai felé. Csíkoshátú, Nyakigláb, és Kiselefánt ment tovább jókedvűen. Ahogy mentek, mendegéltek, békésen legelésztek, egy orrszarvú jött velük szembe. Kedvesen üdvözölték, úgy, ahogy mindenkit szoktak, azonban a rinocérosz ment töretlenül előre, nem nézett se jobbra, se balra. A hozzá legközelebb álló Csíkoshátút jól fellökte, majd döngetett tovább, egyre jobban szaporázva a lépést. A két jóbarát meg döbbenten, földbegyökerezett lábbal állt, tátott szájjal, elképedve nézte a távolodót.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezték Csíkoshátút, aki épp akkor tápászkodott fel, amikor magukhoz tértek.
- Igen, jól vagyok, nincs semmi baj. Biztosan nem vett észre. – nyugtatta magát és társait. – Menjünk tovább. Foltos, Barna, Cibet és Csíkos a négy testvér épp ebédet főzött elhullott állatok teteméből.
- Kaphatok egy kis helyet? Sütni szeretnék.- kérte Sörényes a hiénákat.
- Nem főzhetsz. Menj máshova. – Sörényes a túlerővel szemben tehetetlen volt, no meg egyébként is: - jobb a békesség- volt a mottója, így szó nélkül odébbállt.
- Gyere el hozzám, adok neked helyet a főzéshez.- szólt hozzá Csíkoshátú, látva, hogy mi történt.
- Nem félsz tőlem?
- Miért félnék? Nem csináltam semmi rosszat, meg úgy látom, hogy te se keresed a bajt.
- Ez igaz. Csak akkor vadászom, ha nagyon éhes vagyok, de azt is inkább a nőstények teszik meg helyettem. Köszönöm, elfogadom a meghívást.
- Szívesen. Rendben, gyere, megmutatom, hogy hol süthetsz. Mi még úgyis legelünk egy jó darabig, mert még nem laktunk jól. Lehet, hogy addigra el is készülsz az étellel.
- Lehet.- Egyébként tudtad, hogy neked lófogad van? Foltos, Barna, Cibet és Csíkos ezen nevetgélt tegnap, amikor hallgatóztam a közelben.
- Nem illik sem árulkodni, se hallgatózni. – jelentette ki Nyakigláb, a zsiráf.
- Bocsánat. – mondta leszegett fejjel Sörényes, majd tovább haladt hatalmas ugrásokkal.
- Semmi baj, nem gondolta komolyan, amit mondott. Lehet, hogy azt gondolják, hogy van valamim, amit esetleg ők is szeretnének, és fáj nekik, hogy nem rendelkeznek vele. Bár nem tudom, hogy mi lehet az. Te tudod? - kérdezte Csíkoshátú, de ezt már meg se hallotta az oroszlán a távolból.
- A szónak ereje van. A rossz szó, a rossz gondolat visszamegy arra, aki mondta, aki küldte, mint a bumeráng.- gondolkodott hangosan Kiselefánt. Egy ideig békésen legeltek a tavakkal tarkított fennsíkon, élvezték a gyönyörű időt, a szelíd szellőt, a cirógató napsugarakat. Észre se vették, amikor melléjük ért egy gnú csorda.
- Van hely bőven, elférünk egymás mellett- gondolta Csíkoshátú, a zebra. Az ám, de a csorda nagyon mohó volt. Egyre jobban hátrébb szorította a három jópajtást.
- Gyertek, menjünk haza! Jól laktam. Ti még éhesek vagytok?- nézett társaira kérdőn a zebra.
- Nem, tele van a hasunk, későre is jár, lassan alkonyodik. Így hát elindultak hazafelé.
Csíkoshátú azóta is jóindulattal, őszintén közelít mindenkihez, ahogy pajtásai is, Nyakigláb, és Kiselefánt, de nem barátkozik mindenkivel. Úgy gondolja, hogy mindenkiben van valami szépség, csillogás, csak meg kell azt találni. Senki se tökéletes.
Gani Zsuzsa: Tél örömei
2024. 06. 18.
Tél volt, végre igazi tél.
Hóanyó jól végezte a dolgát, mindenki örült a pihe-puha hópelyheknek. A hegyekben már nagyon várták a síelőket, snowboardosokat és sífutókat is. Puszi és Szuszi nyuszi, ahogy boldogan ugrabugrált a várva várt paradicsom felé, hegyek, erdők, alpesi legelők, patakok és hagyományos kis falvak tárultak a szemünk elé. Fagyott, jeges hó, gleccserek és kisebb jégmezők várták őket. Vastagon csipkézett zúzmara a fákat, kövér hópaplan a fázó földet takarta be. Álomszép volt a táj, sose láttak még ilyet.
-Hű, ez meseszép!- álmélkodott Puszi nyuszi.
-Nem találok szavakat!- nézett körül csodálkozva Szuszi nyuszi.
-Nézd, mi az a sokadalom? Nézzük meg.
-Nézzük!
-Ó, itt jégszobrok készülnek! De érdekes! Vajon mi lesz belőle?
-Valószínűleg nyúl, vagy őz, vagy talán szarvas, esetleg róka, netán farkas?
-Nem. Nézd! Itt már az agancsot faragják.
-Milyen erős hangja van a kézi fűrésznek!
-Odanézz! Milyen éles az a véső!
-Borotvaéles.
-Most nyomják bele a piros orrát. Vajon minek van ott az a vizes vödör?
-Hát a végén ráöntik. De szép lett! Hogy csillog-villog! Sose láttam még ilyet!
-Ez fantasztikus! Vajon meddig marad itt? Nem fog elolvadni?
-Addig, amíg ilyen hideg van, nem fog.
-De jó! Akkor többször is megcsodálhatjuk. Már a többi is elkészült. Jó nagy munka volt, de megérte. Jól megtapsoltuk, amikor elkészültek a művészek.
-Na, menjünk tovább. A fogaskerekűvel kapaszkodjunk fel. A gleccservasút jó magasra repít bennünket. Mindenütt hó, hó és hó, tiszta kék ég, és szikrázó a napsütés. Káprázatos a panoráma. Nem tudok betelni vele.
-Ahogy én se. Megérkeztünk. Mivel kezdjünk? Síeléssel, snowboardozással, esetleg sífutással?
-Inkább szánkózzunk.
-Azt hittem, hogy inkább azokat szeretnéd kipróbálni. Szánkózni otthon is tudtunk volna.
-Háááát… kezdett bele a mondandójába, miközben ráült egy bokorra. Az ága: reccs! – letört, Puszi nyuszi pedig lehuppant a földre.
-Jaj! – kiáltott föl ijedten. –Segítség!
-Valami baj van? Megütötted magad?
-Tulajdonképpen nem. Azaz egy kicsit a pom-pom farkincám.
-Sajnálom. Megyek, kipróbálom a sielést. Jössz, vagy itt fogsz ücsörögni a hóban?
-Vagyis a jégen-dünnyögte Puszi nyuszi. – Megyek- mondta egykedvűen.
-Mi a baj? Talán félsz?
-Nem, dehogy! – pedig dehogynem félt. Nagyon is, hiszen nem ismerte, nem próbálta sohasem. – Félek-gondolta magában.
-Itt van a síléc, síbotok, síkesztyű, sisak, síszemüveg, kényelmes sícipő.
-Minden megvan?
-Igen, meg. Akkor kezdhetjük. Először gyakoroljuk az előre-hátralépkedést, és a lécemelgetést.
-Jó, rendben.
-Sokszor, nagyon sokszor ismételjük. Jaj!
-Mi történt?- kérdezte barátját Puszi nyuszi.
-Semmi-semmi csak elestem.- kacagott fel Szuszi nyuszi és már állt is fel… vagyis mégse, mert újra és újra elesett. – Jaj!- nyögte. Aztán nagy nehezen mégiscsak sikerült.
-Most próbáljuk meg az enyhe lejtőn síbot nélkül. – jelentette ki nekibátorodva Puszi nyuszi.
-Jó. – válaszolta Szuszi nyuszi. Ahogy gyakoroltak, egyre ügyesebbek lettek. Kezükbe vették a síbotot és azzal próbálkoztak tovább. Aztán amikor megvolt a lejtőn az első lesiklás, apró lépésekkel mentek vissza, fel, az emelkedőn. Nem volt könnyű, de sikerült. Végig figyelték a mellettük elhaladó kezdő csoportot és utánozták őket. Mire megtanulták, jól elfáradtak.
-Mi lenne, ha most szánkóznánk?- tette fel a kérdést Szuszi nyuszi.
-Remek ötlet- felelte Puszi nyuszi. Kerestek egy helyet, ahol szánkózni lehetett. Egymást húzták felváltva fel a dombra és együtt csúsztak lefelé, a lejtőn. Élvezték, ahogy sebesen fut a szánkó. Később még kipróbálták a snowboardozást és a sífutást is. Mindegyik más és más volt, de nagyon élvezték. Annyira belefeledkeztek a szórakozásba, hogy észre se vették, hogy lassan bealkonyul, a sportolni vágyók is fogyatkoztak. Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás Héja csapott le rájuk. A két nyuszi kétfelé szaladt ijedtében.
-Igen. Nem látjátok, hogy kicsi vagyok? Most tanulok repülni. Nagy falatok lennétek nekem!
-Biztos, ami biztos. Fő az óvatosság.- felelték.
-Pedig csak barátkozni szerettem volna veletek.
-Miért pont velünk? – tárták szét elképedve mancsukat a nyuszik.
-Gyanítok valamit.- suttogta barátja fülébe Szuszi nyuszi.
-Mit?
-Hogy rosszban sántikál.
-De lehet, hogy nem. Tényleg kicsi még.
-Nem bízok benne! Valami azt súgja, hogy legyünk vele óvatosak.
-Láttam már olyat, hogy a héja elkapott egy nyuszit.
-Igen, én is. Pont együtt voltunk a múlt héten, talán szombaton.
-Nem, vasárnap volt.
-Igazad van. De a lényeg, hogy az a nyuszi pórul járt.
-Ne haragudj, de inkább keress magadnak más társaságot!
-Hát jó!- repült el sértődötten, duzzogva Héja. – Pedig tényleg csak barátkozni szerettem volna.- dünnyögte.
-Akkor hát menjünk!
-Menjünk! Azzal elindultak hazafelé. Még egyszer visszanéztek. Az ég narancsos sárga és kék színekben ragyogott, megvilágítva a hófödte bérceket. Beszálltak a gleccservonatba és ereszkedtek lefelé. Gyönyörű volt a naplemente.
Puszi és Szuszinyuszi kellemesen elfáradva, a hidegtől kipirult pofikával érkezett haza az élménydús kirándulásról.
Egészen biztosan édes álmuk lehetett. Ti mit gondoltok?
Gani Zsuzsa: A szelektív kukák lakói
2024. 06. 06.
Hol volt, hol nem volt, talán az egyik ház kertjében, vagy a másik ház bejárata közelében, vagy ki tudja hol, szundikált öt kuka. Testvérek voltak.
Sárgának hívták a műanyag, Kéknek a papír, Fehérnek a fehér üveg, Zöldnek a színes, Szürkének a fémgyűjtő kukát. Gondtalan élték napjaikat. Szorgosan tették a dolgukat, hisz sok munkájuk volt. Sorra nyitogatták hatalmas szájukat, amikor szemét érkezett.
De vajon ők voltak azok? Megsúgom nektek: nem, nem ők. Mindegyik kukában egy-egy kuka kobold lakott. A koboldok láthatatlanok. Így valóban úgy látszott, mintha a kukák tátognának. No de maradjunk is ennyiben.
Egyszer csak egy csapat fecske szállt le mellé, csőrükben egy-egy zacskó szeméttel.
-Hosszú útra indulunk. Rendbe tettem a fészkem, most kidobom a felesleget.
-Én is!
-Én is!- csicseregték.
-Beleteszem a zöld kukába a faágakat, leveleket, s a füvet.
-Én pedig a sárgába a Pet palackokat. A fészkem környékén találtam. Valaki elejthette. -Ahogy bedobták a szemetet, már repültek is tovább. Ekkor érkeztek a Seregélyek, szőlőszüretről tartottak haza.
-Elfogytak a szőlőszemek,
vajon eztán mondd, mit csenjek?
Ha nem eszek, beteg leszek,
hát kártevőket csipegetek. - Csőrükben hozták a kék kukába a tiszta papírszemeteket, majd tovarepültek. A pásztorok megkérték a juhokat, hogy segítsenek nekik, így a juhok vitték a fehér kukába a tiszta befőttes és ásványvizes üvegeket, majd hazatértek és lepihentek az akolban. A disznók a zöld kukához mentek.
-Hozom, hozom a szemetet,
sörös, boros üvegeket.
Zöld kukába beleteszem,
röf-röf, megyek, s leheveredek. - Így is tettek, ügyesen szelektálták a hulladékot, majd lefeküdtektek a disznóólban. Annyi szemét gyűlt össze, hogy a kis koboldoknak jól elfáradt a karja, ahogy sorra nyitották és zárták be a kukákat. De dolgoztak serényen, égett a munka a kezükben.
- „Igaz szeretet nem érzi a munkát.”- mondogatták. Ekkor lovak érkeztek, deres volt a hátuk.
-Hm. hamarosan itt a tél- gondolták magukban a szorgos kis koboldok. Ekkor az egyik ló, hogy tévedésből, vagy nem-e, de a kék gyűjtőbe dobta az átlátszó üvegpalackokat. A benne lakó kis kobold köhögni kezdett, szinte fuldoklott. Kinyitotta a kuka fedelét és a ló felé dobta az üvegeket.
-Hohó!
Nem itt van a gyűjtője,
s nem ez az ő bendője.
Figyelj oda még jobban,
fehérbe tedd szép sorban. A ló összeszedte az üvegeket és figyelmesen a megfelelő kukába helyezte. Aztán ment ő is társaival együtt pihenni az istállóba. Az öt kuka teljesen megtelt, hiszen a kis koboldok lelkesen, buzgón végezték a munkájukat.
-De jó lenne, ha már elvinnék a szemetet, lassan megfulladok!- sopánkodta az első kobold.
-Mikor fogják vajon kiüríteni? Már egy porszemnyi hulladék se fér bele, ráadásul alig kapok levegőt!- nyöszörögte a második kis kobold.
-Az én kukám is tele van- jelentette ki a harmadik..
-Az enyémbe se fér már több.- felelte a negyedik.
-Én is megteltem!- kiáltott fel az ötödik. Mintha meghallották volna a kérésüket, jöttek a hulladékgyűjtő járművek és elvitték a szemeteket. A kis koboldok fellélegeztek.
Hol volt, hol nem volt, talán az egyik ház kertjében, vagy a másik ház bejárata közelében, vagy ki tudja hol, szundikált öt kuka. Testvérek voltak. Sárgának hívták a műanyag, Kéknek a papír, Fehérnek a fehér üveg, Zöldnek a színes, Szürkének a fémgyűjtő kukát. Gondtalan élték napjaikat. Szorgosan tették a dolgukat, hisz sok munkájuk volt. Sorra nyitogatták hatalmas szájukat, amikor szemét érkezett.
Gani Zsuzsa: Disznóvágás, avagy mégsem?
2024. 09. 20.
A kiskondás Gömbit, Hurkát és Husit mindennap kora reggel kivitte az erdőbe. Addig őrizte őket, míg azok megették az összes makkot, amit találtak, majd este hazahajtotta a kondát a disznóólba, ott töltötték az éjszakát. De nem csak a kiskondás terelte őket, hanem egy kutya is segített neki.
Talán egy hétfői nap volt. Minden a megszokott módon történt.
-Röf! Röf! Röf! Nézd, Hurka, mennyi makk!
-Te szedd a tölgymakkot, Gömbi, én és Husi pedig a bükkmakkot. Abból van a legtöbb. Holnap meg fordítva.
-Röf! Röf! Röf! Jó, rendben van Hurka! Nézzétek! Itt van valamelyik állatnak a teteme. Együk meg ezt is. Fő a változatosság- jelentette ki Husi. Hamar jóllaktak, így leheveredtek. Esteledett, amikor Gömbi megszólalt.
-Remélem, jóllaktatok.
-Miért? Van még valami? –csúszott ki Husiból.
-De torkos vagy!- kacagtak fel a többiek.
-Nincs!- felelte Gömbi.
-Akkor menjünk. Sietnünk kell, mert sötétedik. A kiskondás és a kutya hazaterelte a kondát. Lefeküdtek telihassal a disznóólban. Éjfélkor, vagy talán hajnalban Husi nyöszörögni kezdett.
-Jaj! Jaj! Jaj!
-Mi a baj? – kérdezték a testvérei aggódó képpel.
-Fáj a gyomrom. Azt hiszem, hogy sokat ettem.
-Szerintem holnap pihentesd.
-Még hogy ne egyek semmit? A végén olyan leszek, mint a gazda gebéje.
-Inkább csak keveset eszek.
-Jó, jó, de most próbálj meg aludni!- kérlelték a testvérei. Husi nagy nehezen, de elaludt. Másnap, kora hajnalban, mikor Kukori ébresztette a baromfiudvart:
-Kukurikú! Kukurikú! - valami más történt, mint ami az eddig megszokott volt. Nem jött a kondás és nem jött a kutya se.
-Mi történt? – kérdezte aggódva Husi.
-Félted a hasad? – kacagtak a testvérei.
-Nem, dehogy, csak ilyenkor szoktunk indulni.
-Mi történhetett?
-Nem tudjuk.
-Úgy hallottam a minap, hogy karámot építenek az ólunkhoz. – gondolkodott hangosan Gömbi.
-Igen, én is hallottam. – felelte Hurka. Ekkor kinyílt az ól másik ajtaja. Csodálkozva csörtettek ki, iramodtak ki vaskos sonkáikon.
-Hű, ez a karám!- kiáltott fel Husi. - Igen. Akkor mától itt leszünk egész nap.
-Nem járkálhatunk az erdőben?
-Azt hiszem nem. – felelte Gömbi bánatosan.
-Nézzétek! A kiskondás valamit beleöntött ebbe a valamibe.
-Mi lehet ez?
-Azon tűnődöm, azon töprengek, hogy most egész nap ezen a kis helyen leszünk?- így Hurka.
-Azt hiszem. Vége a jó életnek. Vége a szabad életnek.- búsult el Husi.
-Nem keresgélhetünk makkot, nem túrhatjuk a földet, nem dagonyázhatunk a sárban.-kesergett Hurka.
-Föld és sár itt is van.-jelentette ki Gömbi.
-De ez nem olyan!- panaszkodott Husi.
-Hát nem!- így Hurka.- Tudjátok, hogy mi ez? – mutatott a váju, leppentő tartalmára.
-Nem tudjuk!- felelték a többiek.
-Ez a moslék.
-Hát úgy is néz ki! Ezt kell ennünk? – fakadt ki Husi.
-Igen. Azért kóstoljuk meg.
-Jó, hiszen nincs más. – felelte elkeseredve Husi.
-Hm. ez vizezett korpa, kukoricadara, és kenyér keveréke. Nem is olyan rossz- mosolyodtak el a malackák. Jól telepakolták a hasukat. Husi csak keveset, nehogy megfeküdje a gyomrát. Este bedöcögtek vaskos sonkáikon az ólba és nyugovóra tértek. Így volt ez minden nap: tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Olykor kaptak krumplit, árpát, répaféléket és a takarmánytököt is a moslékba keverve. Bármit adtak nekik, mindent megettek. Nem voltak válogatósak. Télre mindhárom malac jól meghízott. A gazda minden nap mustrálta, nézte, szemmel méricskélte őket.
-Vajon miért néz minket olyan furcsán a gazda?- tette fel a kérdést Hurka.
-Nem tudom. – felelte Gömbi.
-Szerintem le akar vágni minket. – dünnyögte Husi.
-Ezt hogy érted?
-A múlt hétvégén, hajnalban, amikor még Kukori sem ébresztett, nem hallottad, hogy visított Dönci? Azóta meg a hangját se hallottuk. Úgy féltem akkor. Olyan rossz érzésem támadt.- Így Husi.
-Igen emlékszem. – felelték.- Mi is nagyon féltünk. – Ekkor újra megjelent a kiskondás, a böllér és a gazda.
-Az épp moslékot habzsoló Husi hirtelen megállt, és izgatottan mutatott feléjük.
-Odanézzetek!
-Hová?- de már ők is látták. Mustrálták, nézték, szemmel méricskélték őket. A malacok fülelni kezdtek.
-Szerintem várjunk még vele egy évet, szerintem korai még. – mondta a böllér.
-Így gondolom én is!- felelte a kiskondás.
-Akkor várunk még egy évet. – jelentette ki a gazda, majd ahogy jöttek, úgy el is mentek.
-Mit jelentett, amit mondtak?
-Nem tudom, de úgy érzem, hogy jót. – mosolyodott el Husi.
-Úgy gondolom én is- lélegzett fel Gömbi.
-De jó!- kiáltott fel Hurka.Gömbi, Hurka és Husi
Gani Zsuzsa: Mitől pöttyös kicsi Panka teste?
2025. 02. 10.
Egyik reggel kicsi Panka fejfájással ébredt. Ráadásul rázta a hideg, émelygett a gyomra, fájt a hasa,- és a torka. Nyelni se tudott.
-Mi a baj kicsi lányom?
-Kérdezte aggódva az édesanyja. Milyen forró a homlokod! Hiszen te lázas vagy! Sajnos így nem mehetsz óvodába.
-Mi lesz Natival? Vár engem. Megbeszéltük, hogy mindketten pörgős szoknyába megyünk.- felelte alig halhatóan, gyengén, rekedtes hangon.
-Majd felhívom az anyukáját telefonon. Elmondom neki, hogy beteg vagy. Ha meggyógyultál, akkor természetesen mehetsz a pörgős szoknyádban. Semmi akadálya. - De ezt már kicsi Panka lehet, hogy nem is hallotta, mert mély álomba szenderült. Amikor újra felébredt, a doktor bácsi állt az ágya mellett, száját és az orrát eltakaró maszkban.
-Szervusz, kicsi Panka! Hogy érzed magad?
-Csókolom doktor bácsi! Beteg vagyok.- nyöszörögte alig hallhatóan.
-Megvizsgállak. Légy szíves nyújtsd ki a nyelved! Látom, hogy fehér lepedékek vannak rajta. A mandulád meg vörös és be van gyulladva. Ezért fáj. Mutasd légy szíves a tested!
Nézze, édesanya! Sűrű, élénkvörös, pontokból álló kiütések vannak a hajlatokban és az egész testén. Ez bizony skarlát.
-Skarlát?- kérdezett vissza az édesanya.
-Igen. Írok föl antibiotikumot. Ezt szedni kell. Pár nap múlva a kiütések helyén hámlani fog. Kicsi Panka igyál sok folyadékot, levest és minden nap gargarizáljál. Édesanyád majd megmutatja hogyan. Ez idő alatt ágyban kell feküdnöd és sajnos látogatót se fogadhatsz.
-Még Natit se?- kérdezte kicsi Panka elkeseredve.
-Még Natit se. – mondta a doktor bácsi kedvesen.
-De miért nem?
-Azért, mert a skarlát nagyon fertőző. De ha meggyógyultál, elmúltak a pöttyeid, akkor igen, sőt óvodába is mehetsz. – Miután elment a doktor bácsi kicsi Panka betartotta az orvos utasításait, minden nap bevette a gyógyszert, gargarizált és sok-sok folyadékot ivott és még levest is evett. Ágyból csak akkor kelt fel, ha szükséges volt. Sokat pihent, és aludt. Amikor felébredt édesanyja mindig ott ült az ágya mellett. Mesélt neki hol erről, hol arról, hol fejből, hol könyvből. A kicsi lány egy idő elteltével teljesen meggyógyult és természetesen a pörgős szoknyában mehetett az óvodába, ahol már nagyon várták pajtásai. Natin is pörgős szoknya volt.
Egymásra mosolyogtak, megfogták egymás kezét és együtt mentek játszani.
Gani Zsuzsa: Mókuskák a botanikus kertben
2025. 01. 03.
A botanikus kertben ugrabugrált Makkos Mókus és népes családja. Gyönyörű idő volt. A tiszta égen bárányfelhők úszkáltak.
Tátott szájjal, ámulattal gyönyörködtek bennük a mókuskák. Egy egész sor csodás forma rajzolódott ki a gondolataikban. Makkos Mókus egyszer csak megszólalt:
-Nézzétek, az egy cica! Lefetyeli a tejet.
-Igen, én is látom!
-Én is!
-Én is!- felelték álmélkodva. Ekkor a testvérei is rákezdték:
-Ott egy szarvas, látszik a két agancsa és a négy lába.
-Én azt nézem, hogy változnak percről-percre a felhők. Biztosan szomjaztak, mert egyre jobban duzzadnak. – jelentette ki Makkos Mókus.
-Mitől hízol kedves felhő?- kérdezte.
-Köszönöm kérdésed. A folyók, a tavak, a tengerek vize, ahogy párolog, a pára felszáll a levegőbe, és én attól hízom. – felelte.
-Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésemre.
-Nagyon szívesen.
-Nézzétek, az egy kisbárány, a göndör szőrével, mellette az anyukája! Legelnek az égi réten.- mutatott fel az egyik fellegre jókedvűen az egyik mókuska.
-Igen. - Láttak púposteve alakút, lombosfa alakút, két nyuszit, akik átölelik egymást, aztán vattacukor formájút és fagyit nyaló zsiráfot. Addig-addig ábrándoztak az ég felé nézve a verőfényes, kellemes időben, amíg egyszer csak azon kapták magukat, hogy a felhő, gomolyogni kezdett felettünk.
-Haragszol valamiért kedves felhő? Miért gomolyogsz? - kérdezte Makkos Mókus.
-Nem, dehogy haragszom! Azonban lassan megtelek és eső fog hullani belőlem a földre, a talajba.
-Utána mi fog történni?
-A földfelszín alatt folydogáló víz összegyűlik és forrásokban bukkan ismét fel a felszínre. Azokból kis csermely, kis patak lesz, amely folyóvá duzzadva fut bele a tengerbe, s az óceánba.
-Igen? Aztán mi fog történni? – érdeklődött tovább Makkos Mókuska.
-Várj, már tudom! Inkább én folytatom. A folyók, a tavak, a tengerek vize, ahogy párolog, a pára felszáll a levegőbe és te újból megduzzadsz és kezdődik minden elölről.
-Igen, így van. Nagyon jól mondtad. Hogy te milyen okos vagy!
-Köszönöm a dicsérő szavakat, és hogy válaszoltál minden kérdésemre.
-Nagyon szívesen. Van még annyi idő, hogy befejezzük a sétát ezen a csodaszép helyen?
-Természetesen van, menjetek csak egészen nyugodtan. Gyönyörködj testvéreiddel együtt úgy, ahogy én is szoktam tenni nap, mint nap.- Tovább sétáltak a mókuskák a virágok, cserjék és magas fák között, kanyargós utakon, melyeket tisztások kereszteztek, amikor eléjük tárult egy szépséges tó. A tóban békák kuruttyoltak, halacskák fickándoztak. Szitakötővel beszélgetett a vízipók. Egy ideig hallgatták őket. A közelben vízesés csobogott, így a varázsos hang egy időre elterelte figyelmüket, majd egy barlangszerű alagút vezette őket tovább a sziklás domboldalakon, és a patak partján.
Egyszer csak egy varázslatos kerthez érkeztek. Finom illatok csábították, vonzották őket oda. Volt ott minden, amiről csak álmodni lehetett: bársonyvirág, vasfű, rézvirág, hibiszkusz, bíborka, kasvirág, kúpvirág, rózsa, kokárdavirág, és még sorolhatnám akár késő estig is, annyi gyönyörűség nyílt. Makkos Mókuska sóvárogva csodálta a hangulatos kertet. A közelben egy bódé állt, ahol virágot árult egy idős néni. Egy pillanatra odavonzotta a tekintetüket.
-De jó lenne venni egy-két cserepes virágot, hogy csinosabb legyen az otthonunk!- szólt Makkos Mókus.
-De jó ötlet!- örvendeztek a többiek. Meghallották ezt a virágok:
-Engem vegyetek meg!- kérlelte őket a bársonyvirág.
-Engem!- mondta a kúpvirág.
-Engem, mert nekem lila, piros és fehér pom-pom szerű virágaim vannak. – kérlelte a bíborka.
-Hű, most melyik legyen, hisz mind gyönyörű!- töprengett Makkos Mókuska.
-Nem tudjuk. Nagyon nehéz a döntés.- válaszolták a testvérei.
-Te dönts Makkos Mókus, mi megbízunk az ízlésedben és te tudod, hogy mi a legjobb választás.
-Hát jó. Akkor legyen a verbéna. Ez a virág terjeszkedik és lépcsőzetes, leboruló látványt fog nyújtani. Teszünk mellé karót és azon fel is tud majd kapaszkodni.
-Ez nem gyógynövény? – kíváncsiskodtak a mókuskák.
-Dehogynem, az is! A verbéna, vagy vasfű megfázás esetén kitisztítja az orrüregeket és a légutakat. Sőt! Ha nem bírsz enni, nincs étvágyad ez a szépséges növény ebben is segít.
A felhő, amelyik nemrég gomolyogni kezdett felettünk, már megváltozott. Alacsonyan járt, sötét, sűrű és formátlan lett.
-Nézzétek, olyan az alakja, mint egy lepelnek, egy takarónak!- kiáltott föl az egyik mókuska.
-Lassan indulnunk kell, mert mindjárt esni fog.- nézett az ég felé Makkos Mókus is. Ekkor az orrára csöppent egy cseppecske, aztán még egy és még egy.
-Menjünk haza!- felelték vidáman a testvérei. Makkos Mókus vitte a cserepes virágot, a többiek előtte ugra-bugráltak. Éppen jókor értek haza, mert a cseppecskék egyre szaporábban roptak.
Ablakukba tették a szépséges verbénát, s onnan nézték az esőcseppek táncát.
Gani Zsuzsa: Egészségtudatos táplálkozás
2025. 03. 03.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alsós osztály, ahol nagyon jó volt a közösség. Mindig figyeltek és érdeklődtek egymás iránt.
Szaszi és Szabi már egy jó ideje hiányoztak az iskolából.
-Vajon mi történt velük?
-Csak nem betegek?- kérdezgették a gyerekek.
-Szaszi vírusfertőzést kapott. A laborleletei szerint vitaminhiánya van. Szabi is beteg lett. Ezért nem járnak iskolába. – válaszolta a tanító néni.
-Jól le fognak maradni a tanulásban!- jelentette ki komoly képpel Geri.
-Elviszem nekik a tanulni valót és a leckét, majd odaadom a szüleiknek. – válaszolta Misó.
-Ez jó gondolat! – mondta a tanító néni.
-Van egy nagyon jó ötletem!- mondta Ferkó.
-Mi lenne az? – érdeklődött a tanító néni.
-Készítsünk nekik vitamintálat!
-Pontosan, hogy képzelted el?
-Egy kalapból húzzon egy valaki a lányok, és egy valaki a fiúk közül.
-Mi lenne a papíron?
-Az egyiken gyümölcstál, a másikon zöldség kompozíció- felelte Ferkó.
-De jó ötlet!- örvendeztek az osztálytársak.
-Rendben, akkor már is neki is kezdhetünk. Ki szeretne húzni a kalapból?
-Jó, gyere Frici, húzz egyet! Mi van ráírva?
-Zöldségkompozíciót húztam!
-Akkor a fiúk készítsenek zöldségekből vitamin tálat.
-Gyere Pancsi, te is húzz a kalapból!
-Tudom, hogy mi lesz benne!
-Nem baj, húzz légy szíves! Mi van ráírva?
-Gyümölcsöstál készítése.
-Jó, akkor a lányok gyümölcsökből készítsenek vitamin tálat.-
-Fiúk, kitaláltátok, hogy milyen kompoziciót készítetek a zöldségekből?
-Holnap reggelre legyetek szívesek hozni egy darab vitamint, a kedvencet, és a fejetekben egy ötletet, hogy mi legyen belőle. Persze beszéljétek meg a társaitokkal is. – Elkövetkezett a másnap reggel. A gyerekek izgatottak voltak és ragyogott a szemük a lelkesedéstől.
-Akkor mossátok meg jó alaposan a kezeteket és kezdjetek is hozzá! Két-két tálat készítsetek, mert a másikat ti fogjátok elfogyasztani a szünetben.
-Hurrá!- kiáltották lelkesen a gyerekek. - Nagyon jó hangulatban álltak neki a munkának és óra végére el is készültek. Nagyon szépek lettek.
-Hű, de fognak örülni neki! Ezeket még azok is elfogyasztják, akik eddig nem szerették!- ujjongtak a gyerekek.
-A tanító néni nem győzte őket dicsérni.
-Ki szeretné elvinni az osztály nevében?
-Rendben, akkor Szami és Vancsi tanítás után vigye el a gyümölcsös tálat, Rajmund és Petya pedig a zöldséges tálat. Kérlek, hogy kívánjatok jó egészséget az osztály nevében! Készítettem otthon rostos almalét. Ebből is vigyetek legyetek szívesek, egy-egy üveggel!- kérte a tanító néni.
-Így teszünk! – Óra után a gyerekek elvitték az ajándékokat. Szami és Vancsi ott állt az ajtóban a gyümölcsös tállal, egy darabig. Hangok szűrődtek ki a házból:
-Olyan meleg a homlokod! Előveszem a lázmérőt. Drágám, te lázas vagy! Máris hozom a hideg vizes borogatást. Ráteszem a homlokodra. Így ni!- A lányok becsöngettek.
-Jó napot kívánunk! Meglepetést hoztunk az osztály nevében Szaszinak. Gyümölcstálat készítettünk, a tanító néni pedig ivólét küldött.
-Nagyon szépen köszönöm!- mosolyodott el az édesanyja.- Ettől biztosan hamar meggyógyul majd.
-A tanulni valót és a leckét hoztam, odaadom. – válaszolta Misó.
-Nagyon figyelmes vagy, köszönöm!
-Szívesen! Megyek is tovább. Szaminak jobbulást kívánunk! Viszontlátásra!
-Köszönöm, átadom neki! Viszontlátásra!
-Rajmund és Petya a zöldséges tállal csöngetett be Szabiékhoz. Édesapja nyitott ajtót.
-Jó napot kívánunk! Meglepetést hoztunk az osztály nevében Szabinak. Zöldségtálat készítettünk, a tanító néni pedig ivólét küldött.
-Nagyon szépen köszönöm!- mosolyodott el az édesapja.- Ettől biztosan hamar meggyógyul majd.
-A tanulni valót és a leckét hoztam, odaadom. – válaszolta Misó.
-Nagyon figyelmes vagy, köszönöm!
-Szívesen! Megyek is tovább. Szabinak jobbulást kívánunk! Viszontlátásra!
-Köszönöm, átadom neki! Viszontlátásra! – Pár nap múlva Szaszi és Szabi gyógyultan érkezett az iskolába. Osztálytársai nagy örömmel fogadták.
Gani Zsuzsa: Pénzeső
2024. 06. 18.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy koldus. Vagyon és rendszeres kereset nélkül élt, de nem ám lustaság miatt, hanem a munkaképtelensége miatt.
Minden reggel kiült a térre, egy kopott fekete kalapot tett maga elé a földre, és ahogy a muzsikusok szokták, hegedülni kezdett a napi betevőért. Hangja lágyan szólt, szépen zengett, sőt olykor sírt is. Szinte belesajdult a szív.
Arra ment egy öreg a botjával. Hétrét görnyedt a háta. Hallgatta egy darabig a gyönyörű muzsikát, szeméből patakzott a könny. Eszébe jutott a múlt, az ifjúsága, gyermekkora.
Aztán egy idős baktatott arra. Ránézett a muzsikusra. Ő is megállt és hallgatta a hangszer mélabús búgását. Szívét boldogság töltötte el.
Jött egy középkorú, aztán egy ifjú, aki először elment mellette, annyira sietett miközben a gondolataiba mélyedt, de aztán megtorpant. Ámulatba ejtette őket is a csodaszép melódia.
Ekkor ért oda egy gyermek. Megállt és földbegyökerezett lábbal hallgatta a hegedűszót.
-Hogyan segíthetünk a koldus terhein?- kérdezte édesapját.
-Reményt adunk neki. Hátha tud vele élni. Hátha. Bízzunk benne. - Aztán egy pénzzel teli vaskos borítékot tett a kalapba. A gyermek rámosolygott a nincstelenre és letette a kalap mellé az uzsonnáját. A többiek is mind-mind adtak neki valamit, azt, amit tudtak.
A koldus hálásan megköszönte, összeszedte az adományokat és elment.
Telt az idő, múlt az idő. Ismét a téren sétált a gyermek az édesapjával. Egy jól öltözött úr hegedült szívhez szólóan. Amikor meglátta a gyermeket és az édesapját, abbahagyta a játékot, odament hozzájuk és elmesélte élete történetét. Mindketten figyelmesen hallgatták. Amikor a jól öltözött úr a történet végére ért, már mindhárman sírtak, de most már örömükben. Jött az egész környék csudát látni.
Bezzeg volt ezen túl otthon, tisztességes munka, kenyér, de még kalács is annyi, hogy a szomszédoknak is jutott belőle.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Gani Zsuzsa: A robotporszívó
2024. 06. 18.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy család; egy feleség, egy férj, egy fiuk, egy leányuk, meg egy kis robotporszívójuk.
Egyszer bekapcsolták, hogy tisztítsa meg a padlót, és távolítsa el a porszemcséket és foltokat. Tette is a dolgát, úgy ahogy kellett. Azonban egyszer megmakacsolta magát.
Beszippantott egy aprócska gyöngyöt, aztán egy pici játékfigurát, és egy hajgumit. –Olyan éhes vagyok! Nem elég nekem a porszemcse és a folt. Úgy döntöttem, hogy mást is megkóstolok! - Meglátott egy hajcsatot. Amint közel ért hozzá, elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" Azzal bekapta. Amint közel ért a dobókockához, elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" Azzal bekapta. Aztán meglátta az icipici autót. Amint közel ért hozzá, elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" Azzal bekapta. Aztán hirtelen elnémult. –Jaj, mi történt velem?-gondolta kétségbeesetten. Odament hozzá a család feje, a férj, kikapcsolta és szétszedte. Csak úgy özönlöttek ki belőle: az icipici autó, a dobókocka, a hajcsat, a hajgumi, a pici játékfigura, az aprócska gyöngy, és a porszemecskék is. Ez utóbbit kidobta a kukába, a többi apróságot a feleség gondosan letisztogatta és visszatette a helyére. A robotporszívót pedig a férj alaposan kitakarította, összerakta és bekapcsolta. Képzeljétek, újra működött. Ám ezek után inkább csak a porszemcséket és a foltokat takarította. Nem torkoskodott többé.
