Bejelentés



Mesék, történetek gyerekeknek

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek.
+
Ingyenes tanulmány:
10 megdöbbentő ok, ami miatt nem megy az angol.










 



Gani Zsuzsa: Ibolya, a kíváncsi kisleány

 

Anyu, nézd, kinyílt a hóvirág! Ugye, tavasz jön a tél után? Mikor jön haza a fecske és mikor a gólya? Miért nem marad ott, ahol most van? Mi az a nemzeti ünnep? Drága Ibolyám! – kacagott fel az édesanyja erre a kérdés záporra, egyszerre csak egyet kérdezz! Szívesen válaszolok kincsem, minden kérdésedre! Tudod mit? Mesélek neked egy régi történetet. Volt egyszer egy testvérpár, egyiket úgy hívták, hogy Panka, másikat úgy, hogy Aranka. Úgy emlékszem, hogy március volt, annak is az eleje, még pihe hó hullt földekre, hegyekre. Ám Pankáék kertjében már kibújt a kedves kis hófehér virág, szőnyegként terült el a földön. A szomszéd kisfiú egy napon titokban elcsent belőle, három csokorba kötötte, majd bezörgetett hozzájuk. Panka, Aranka! Én vagyok itt Zolka, nyissatok ajtót! Nőnapra szedtem nektek hóvirágot. No, de a mi kertünkből? – Bosszankodtak a lányok. A figyelmességednek nagyon örülünk, jól esik, de máskor ne a kertünkből szedd le, - mondták. A letépett virág hamar elszárad, a kertben pedig hetekig pompázik. Gyorsan vízbe is teszem! Nézd! A szomszéd néni kéményére visszajött a gólya! Párjával most javítják a fészket. Lehet, hogy hamarosan fiókákat fognak benne kikölteni? De vajon miért jönnek mindig haza? Tette fel ugyanezt a kérdést Zolka. Azért, mert visszajár ide költeni, felelte Panka. Lehet, hogy nem érezte magát olyan jól, mint itthon és az is lehet, hogy visszahúzta a szíve a fészkéhez, a barátaihoz, mondta Aranka. Lehet, felelte elgondolkodva Zolka. Anyu, mi történt ezután? – kérdezte Ibolya. Mesélem tovább, mondta az édesanyja. Nem sokkal később, amikor már elbúcsúzott a tél és nap mosolygott a bodros felhők között, az egyik nap a házakra nemzeti színű lobogót lógattak az emberek, a szívük fölé kokárdát tűztek és így mentek felvonulni, kirándulni, a Városligetbe, a Hősök terére. De miért?- Kérdezte Ibolya. Azért, folytatta az anyukája, mert ezen a napon van az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünk. Réges régen nagy szegénységben éltek az emberek…kezdte a meséjét és folytatta, folytatta…gyermekei csöndben, tátott szájjal figyelték. A történet egyszer csak véget ért. Ekkor Aranka és Panka elkezdték lelkesen játszani az „Adj, király katonát! „című játékot, melybe Zolka is becsatlakozott. Teljesen belemerültek. - Ugye, ti is ismeritek? Késő délután volt mire befejezték, mert már nagyon elfáradtak. Ibolya láthatóan nagyon elgondolkodott. Anya! Igen, Ibolyám? Nagyon szeretek itt lakni! Szeretem a szobámat, a játékaimat, a kicsi kertünket az almafával, amit együtt ültettünk. Szeretem apát, a nagyiékat és a barátaimat is. Anya! Nagyon szeretek itt mindent!

 

Gani Zsuzsa: A barackfa

2018.

 

Végre megérkezett a madárcsicsergős, rügyeket bontogató tavasz. Pannikát egyik szombaton - amikor nem kellett óvodába mennie - édesanyja elvitte a közeli faiskolába, hogy együtt őszibarackfát vegyenek. A kislány csodálkozva látta, hogy némelyik fa olyan, mint egy hosszú bot, akkora, mint ő, alacsonyabb és magasabb is volt köztük. Anyukája megmutatta és elmesélte, hogy a magból kikelt pici fa kis, vékony vesszőre hasonlít és magonc a neve. Látod? – Ez az! – mutatott rá a fára. A második évben már erősebb lesz, de még nincsenek ágai, ez a suháng. Látod, itt van egy! A harmadik évben már ágakat növeszt és csemete lesz belőle. Ekkor a csemetét beoltják . Miközben magyarázta a kislánynak, alaposan megszemlélte a suhángokat. - Nézd, Pannika, mi ezt fogjuk megvenni! – Édesanya, segíthetek majd a kertünkben elültetni? – Hát persze! – és közben elmosolyodott. Együtt kifizették a fa árát és hazamentek. Eközben már Pannika édesapja előkészítette a talajt. Ránézett a kisleányára és azt mondta: a faiskolából hozott fa gyökerét egy kis időre vízbe állítjuk. De miért van karó a kiásott földben? - kérdezte Pannika. Azért, felelte édesapja, mert így nem dől meg a törzse és még a a nap sem tűz rá. Eközben a fát óvatosan a gödörbe helyezte, közel a karóhoz. - Pannika, takard be légy szíves földdel a gödröt! – kérte. A kislány örömmel segített, s a homokozólapátjával a kis fa gyökerére lapátolta. Közben még énekelt is: „Én kis kertet kerteltem, bazsarózsát ültettem szél, szél fújdogálja eső, eső veregeti, hú!” Mire elénekelte az óvó nénitől tanult kedves dalt kész is lett. Ezután édesapja óvatosan megtaposta a frissen ráhordott földet, ő is boldogan lépdelt rajta, majd mindketten meglocsolták a facsemete tövét apa a nagy, Pannika a kis locsolóval. Belenézett a kislány okos szemébe és azt mondta: a méhecskék majd beporozzák a barackfa virágait, a nap meleg sugarai megcirógatják, hogy szép színes, édes gyümölcsök teremjenek. Közben édesanyja is kiment a kertbe. Megsimogatta Pannika kis fejét és elmosolyodott! – Ügyes vagy kislányom, hogy ilyen sokat segítettél apukádnak! Szívesen tettem- kacagott a kislány, majd elviharzott a homokozójába homokvárat építeni.

 

Gani Zsuzsa: A csúf fenyő

2020. 12. 22.


Egyre dermedtebb volt a világ a küszöbön toporgó téltől. Szundikált a föld, békésen pihent. Aludtak a fák, a bokrok, a vadak, a madarak. Ám a közeli gazdaságban a gazda most is dolgozott. Sosem henyélt. Éppen ásta a kertjét, hiszen tavasszal szeretne ismét virágokat és más növényeket ültetni. Most pont jó volt az idő hozzá. Nem volt túl nedves és túl fagyos se a talaj. A díszfákat is szükséges volt megmetszeni. A frissen metszett növények tövét óvatosan betakargatta földdel, hogy meg ne fagyjon. Talán még beszélt is hozzá. Aztán a letört, elhalt ágakat, a maradék lehulló leveleket szedegette össze egy nagy kupacba. – Jó lesz majd komposztnak!- gondolta magában. – No meg, hátha menedéket talál benne egy - két ízeltlábú, kétéltű, vagy hüllő, hisz egyre hidegebb a tél. Jaj, még elzárom a kültéri csapot is a nagy fagyok előtt – jutott az eszébe. - Lassan elkezdődik a nádaratás is. De majd csak akkor, amikor már jó vastag jég képződik. Akkor könnyebb aratni. Ilyenkor nagyon kell figyelni arra, nehogy megzavarjuk az állatok, madarak pihenését. Amikor frissen van aratva, könnyebben tudnak friss élelemhez jutni. De ni, csak! Itt áll egy hatalmas fenyő. Valamikor szép lehetett, de most nagyon csúf. De sebaj! A kis állatoknak biztos menedéket nyújt - gondoltam magamban.– Aztán a gazda lassacskán befejezte a munkát és hazatért a jó meleg kandalló mellé az asszonykához. A fenyő pedig ott állt az erdő többi fái és bokrai között. - Kártevők alaposan tönkretették szegényt! – mondta a varjú a feketerigónak. – Hogy barnul és hullik a levele! – felelte a búbos cinege. Ámde még így is milyen méltóságteljes! Örökzöld lombjával egy kis színt hoz a téli szürkeségbe - mondta a csíz. Ekkorra mókus is kidugta a fejét az odujából. – Nagyon szeretem ezt a fenyőt, még ha csúf is, bár nekem nem az! Menedéket, otthont ad a családomnak- közölte kellő komolysággal. A vörös róka se állhatta meg, hogy ne mondjon véleményt. Olyan magas ez a fa, hogy nem tudom miatta megszerezni a finom zsákmányt - adta a tudtára a jelenlevőknek. – Az nem is baj! – kacagták. A róka bosszúsan elsomfordált. - Tényleg ilyen csúf lennék? – vélekedett magában. De a búbos cinege azért méltóságteljesnek tart. Szeret a csíz is. Menedéket, otthont adok sok kis állatnak - a mókus is ezt mondta. A vörös róka elől is megóvom őket. Végül is ezek szerint, ha szép nem is, de hasznos  vagyok. Szívében örömmel, lelkében békével hajtotta álomra a fejét a csúf fenyő. Reggel, amikor kinyitotta a szemét hatalmas hó fedte a földet. Ágait csillogó milliónyi zúzmara borította. – De gyönyörű ez a fenyő! – kiáltott fel az őz és a gímszarvas, ahogy elhaladt mellette. Egy pillanatra megálltak és csodálták a szépséges fenyőt és a lenyűgöző, festői szépségű téli erdőt. Aztán tovább mentek. A csúf fenyő szívét boldogság öntötte el. Felszabadultan, gondtalanul élte tovább életét.

Mit számít, ha csúf is vagyok, ha a szívem jó és békés.


 

Gani Zsuzsa: A kiscsibe nagy napja

2021. 06. 13.


Egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer egy baromfiudvar, ahol a minap kiscsibék születtek. Azaz, hogy egy mégsem. Míg a többi már javában ismerkedett a fűvel, a fával, a bokrokkal, virágokkal, rovarokkal, addig az utolsó még ott árválkodott. Tyúkanyó puha, meleg testével védelmezte. Egyszer csak eljött a pillanat, felpattant a tojáshéj és a kispipi megszületett. Óvatosan kibújt a tojásból és körülnézett. Nézett jobbra, nézett balra, fel és le. Megcsodálta a friss, zöld füvet, illatozó virágokat, madarak csicsergését a fákon, szellő cirógatását, nap melegét, a szelíd felhőket. Egyszer csak megpillantotta a testvéreit. Vígan jöttek üdvözölni kis öccsüket: - csip-csip-csip, szervusz! - csip-csip-csip, szervusztok! – felelte először csak tátott szájjal, akarom mondani csőrrel. Ámult- bámult a sok csodán, szépségen, ami várta, csalogatta. Testvérei átadták a születésnapi ajándékokat: friss vizet, őrölt kukoricadarát, bozadarát (búzadara). Kapott apró kavicsot, széndarát. - Köszönöm szépen, csip- csip- csip! – csipogta. Mindenből evett egy keveset. Csőrében ízlelte, forgatta. - Hű de finom!- Aztán máris szaladt tyúkanyó után kapirgálni. Azaz, hogy eleinte még csak tipegett- topogott, néha még meg is botlott a saját lábaiban, de aztán egyre ügyesebben járt, sőt futott is icike- picike lábain. Ó, de tetszett neki! Aztán amikor megijedt valamitől, egy árnyéktól, egy erősebb hangtól, vagy a lúdtól, pulykától hanyatt-homlok menekült a tyúkanyó óvó szárnyai alá. Aztán amikor már hamarosan mindent és mindenkit megismert a tanyán, már nem félt semmitől. Sőt ő lett a baromfiudvar legbátrabbja. Megbarátkozott az ott lakókkal a döngécselő méhecskével (döngicsél), a gilicével (galamb), aki vele együtt csipegetett, a tarka lepével (lepke) és még sorolhatnám. Így telt el a legkisebb csibe első, nagy napja.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Míra

2021. 04. 13.



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fényes csillag. Csillag a téli égbolton lakott, megszámlálhatatlan csillagtestvérével együtt. Onnan nézett le minden éjjel a fázó Földre, ahol hol hullt a hó, hol a csípős, fagyos szél kemény hideget fújt az emberek arcába, de olyan hideget, hogy akit csak tudott bekergetett a házába. Ilyenkor még a legvastagabb kabát, kötött sapka, sál és kesztyű se volt elegendő ellene. Épp a kertben játszadozott egy nagyon szép kislány, Míra. Nagy kerek szeme volt, hosszú szempillája, szépen ívelt szemöldöke, fitos orra, cseresznye színű ajka, és csillogó haja. Fülében türkiz fülbevalót viselt. Ezt a kislányt a szülei nagyon elkényeztették. Nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna neki. Éppen ezért gőgös és hiú lett. Nem törődött senkivel és semmivel. Az egyik nap azt kívánta, hogy egy fecskepár ficseregjen neki. - Kislányom, most tél van, a fecskék délre repültek a tél elől! - Erre földhöz vágta magát és torka szakadtából kiabálta: - De én azt akarom, hogy egy fecskepár ficseregjen nekem!- Mit volt mit tenni, a szülei csak hogy a kedvében járjanak, megszerezték neki. Csillag a téli égboltról szomorúan nézte megszámlálhatatlan csillagtestvérével együtt. Másnap reggelre holtan feküdt a hóban a fecskepár. A lány mit se törődött már velük. Ekkor újabb kívánsága támadt Mírának: - Azt akarom, hogy orgona illatozzon a kertünkben! - Kislányom, most tél van, az orgona virága elfagyna a hidegben! - Erre földhöz vágta magát és torka szakadtából kiabálta: - De én azt akarom, hogy orgona illatozzon a kertünkben! - Mit volt mit tenni, a szülei csak hogy a kedvében járjanak, megszerezték neki. Csillag a téli égboltról szomorúan nézte megszámlálhatatlan csillagtestvérével együtt. Másnap reggelre az orgona dermedten hevert a nagy hóban. Közben az idő megengedett, a Nap is megmutatta gyengéd sugarait. A kerti medencében is felolvasztotta a jeget. Ezt látva, újabb kívánsága támadt Mírának: - Azt akarom, hogy megfürödjek a kerti medencében! - Kislányom, most tél van, megfáznál, megbetegednél a hidegben! - Erre földhöz vágta magát és torka szakadtából kiabálta: - De én fürödni akarok a kerti medencében!- meg se várva a választ, fürdőruhára vetkőzött és beleugrott a vízbe. Ekkor hirtelen feltámadt a fagyos szél, kemény hideget fújt Míra arcába, de olyan hideget, hogy reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Úgy mezítláb szaladt be hanyatt- homlok a házba. Szülei törölközőkbe bugyolálták, kandalló mellé ültették, de hiába. Míra nagyon beteg lett. Hosszú- hosszú hónapokig, hetekig, napokig feküdt az ágyban. Az orvosok nagyon sokáig kezelték, szülei számtalan könnycseppet ejtettek, mire a lány teljesen meggyógyult. Szánta- bánta már, hogy olyan meggondolatlan és önelégült volt. Mire meggyógyult, már nem ugyanaz a Míra volt, aki annak előtte. Kedves volt, szófogadó és segítőkész, ráadásul soha többé nem mondta azt, hogy akarok, csak azt, hogy szeretnék. Csillag a téli égboltról vidáman nézte megszámlálhatatlan csillagtestvérével együtt. Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!

 


 

Gani Zsuzsa: Iskolavárás

2021. 04. 13.



Nyár vége volt. A kis erdei állatok elballagtak az óvodából. Várta őket az iskola. Süni, Őzi, Borzi, Nyuszi, Békus, Ordas, Sakálka, Maci, Ravaszdi, és Bagolyka azon tanakodtak: -Vajon milyen az iskola? - Egy hatalmas nagy épület lehet, sok tágas ablakkal, ajtóval, nagy udvarral, ahol ugyanúgy lehet játszani, mint az óvodában- mondta komoly képpel Süni. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek. - A csoportszoba helyett tantermek vannak. Delfin csoport helyett első a osztály, oda fogunk járni – mondta komoly képpel Őzi. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek. - Az órákon csöndben kell lenni és figyelni a tanító nénire. Aki jól válaszol a kérdésre és még a kezét is felteszi bekiabálás helyett, azt megdicséri a tanító néni- mondta komoly képpel Borzi. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek. - Órák között szünetek lesznek, amikor lehet enni, inni, beszélgetni a pajtásokkal, kicsit pihenni, - mondta komoly képpel Nyuszi. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek. - Ugyanúgy, mint az óvodában, fogunk énekelni, rajzolni, tornázni, számolni és megtanulunk írni és olvasni- mondta komoly képpel Békus. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek. - Akkor nagyon jó az iskola!- mondta komoly képpel Ordas. - De jó, de jó!- kiabálták a többiek.

 

 

Gani Zsuzsa: Bianka, a királylány


 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri- piciri kislány, úgy hívták, hogy Bianka. Nemrég kapott egy vadonatúj pillangó mintás ruhácskát édesanyjától. Copfba kötött hajába pedig anyukája hatalmas pillangó mintás masnit kötött. Illegette- billegette magát a tükör előtt és nagyon meg volt elégedve azzal amit látott. - Olyan vagyok, mint egy királylány!- kiáltott fel boldogan. - Igen, pont olyan! Az én kicsi királylányom. - mondta mosolyogva az édesanyja. Hát még hogy örült amikor kipróbálta, hogy pörög a szoknyácska! Kacarászva gurgulázott, pörgött- forgott egy jó darabig, amíg el nem szédült. Akkor kiment a kertbe hintázni. Egyszer csak a hatalmas masnijára ráröppent egy pávaszemes lepke. Bianka nem vette észre. Egy ideig elidőzött rajta a lepke, aztán ráröppent a ruhácskájára, pont az egyik pillangóra. A kislány abbahagyta a hintázást és megpróbálta megfogni. De a lepke elröppent. Ahogy lótott- futott utána az iciri- piciri kislány, hogy megfogja, egyszer csak - zsupsz! megcsúszott és belepottyant a tócsába. Mire feleszmélt a lepkének híre- pora sem volt. Ahogy nézte, nézegette, a csupa sáros új, pörgős szoknyácskáját egyszerre csak sírva fakadt. Sírt- rítt keservesen. Elszorult erre az anyukája szíve. Magához ölelte iciri- piciri kislányát és vigasztalni kezdte. Aztán letörölgette pityegő- potyogó könnyeit. Levetette róla a ruhácskát, s a lavórban gyorsan kimosta. Ezután kicsavarta, jól kirázta és kiterítette a szárítóra. Mivel nyár volt, tűzött a nap. Sütött milliónyi sugarával. Még egy aprócska felhő sem volt az égen. Szinte forrt a levegő. Pillanatok alatt megszárította a ruhácskát. Örömmel vette fel újra. Illegette- billegette magát, pörgött- forgott egy jó darabig, amíg el nem szédült. Aztán ismét ment, mendegélt ki a kertbe. Egyszer csak az iciri- piciri kislány ruháján lévő pillangóra ráröppent a pávaszemes lepke. Bianka ismét megpróbálta megfogni, de az elröppent. Most már nem próbált meg utána lótni- futni. Inkább illegette- billegette magát. Pörgött- forgott egy jó darabig az iciri- piciri kislány, közben kacarászott gurgulázva, amíg el nem szédült. Ha Bianka újra lótott- futott volna a lepke után, az én mesém is tovább tartott volna.


 

Gani Zsuzsa: Buksi, a kis kóbor kutya


 

Hirtelen egy kiskutya futott ki a bozótból. Golden retrievernek véltem, vadászkutyának. Bőrét krém színű, dús, hosszabb szőrzet fedte. Kövérkés testével szinte elgurult!A farkát csóválva szaladt felém. Nagyon viccesen futott, mert minduntalan a nyakába kapta mind a négy lábát. Rendkívül barátságos volt, játékos, szintre azonnal iderohant hozzám. Biztos éhes is és szomjas is, mert lógott a nyelve. El is hiszem, mert nagyon nagy volt a hőség. - Deje, hazaviszlet, adot neted ennivajót ész vizet!- mondta kedvesen Balázs. - Velünk, fodsz latni ész Butsi lesz a neved. - folytatta selypítve a hároméves kisfiú. A házuk előtt ment el a szomszéd kisfiú és hangosan kinevette. Ekkor Balázs megsértődött, egyszerre csak sírva fakadt. Sírt- rítt keservesen. Meghallotta anyukája és elszorult erre a szíve. Magához ölelte iciri- piciri kisfiát és vigasztalni kezdte. Aztán letörölgette pityegő- potyogó könnyeit. - Gyere, ülj ide az ölembe és mesélek neked valamit. És édesanyja meg mesél és mesélt- közben Buksi, a kóbor kutya is ott mellettük hallgatta. Mire vége lett a mesének, addigra az iciri- piciri kisfiú is megnyugodott. -Édeszana! Miénk lejet ez a tutusz? - Igen, persze! Kiváló és jó választás. Ez a fajta nagyon ragaszkodó, gyorsan tanul és nagyon szelíd. Megfürdetjük! Mit szólsz hozzá? - Jaj, de jó! Jaj, de jó! - kiáltott fel nagy örömmel. Ígérem, hogy gondoskodó gazdája leszek!- Közben még a selypítésről is megfeledkezett. Örömében verselni kezdett: Társad vagyok, hozzád hűen ragaszkodom, jámbor, sőt önzetlenül szerető. De lehetek még őrkutya, vadászkutya, akár szánhúzó, vagy vakvezető. Szaglásom kifinomult, hallásom fejlett, jobban látok nálad, hiszed s vagy sem! Ugatok is és harapok is ha muszáj, húst, tápot s vizet nagyon szeretem, farkcsóválva örülök csak neked, de legjobban azt szeretem, ha játszol velem. - Képzeljétek! Balázs, az iciri- piciri kisfiú - mire végig mondta a verset, már egyáltalán nem selypített. - Jaj, de jó! Jaj, de jó! - kiáltott fel nagy örömmel. Itt a mese vége. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer ti is látogassátok meg őket!

 

 

 

Gani Zsuzsa: A kiscsibe nagy napja

2021. 06. 13.

 

 

Egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer egy baromfiudvar, ahol a minap kiscsibék születtek. Azaz, hogy egy mégsem. Míg a többi már javában ismerkedett a fűvel, a fával, a bokrokkal, virágokkal, rovarokkal, addig az utolsó még ott árválkodott. Tyúkanyó puha, meleg testével védelmezte. Egyszer csak eljött a pillanat, felpattant a tojáshéj és a kispipi megszületett. Óvatosan kibújt a tojásból és körülnézett. Nézett jobbra, nézett balra, fel és le. Megcsodálta a friss, zöld füvet, illatozó virágokat, madarak csicsergését a fákon, szellő cirógatását, nap melegét, a szelíd felhőket. Egyszer csak megpillantotta a testvéreit. Vígan jöttek üdvözölni kis öccsüket: - csip-csip-csip, szervusz! - csip-csip-csip, szervusztok! – felelte először csak tátott szájjal, akarom mondani csőrrel. Ámult- bámult a sok csodán, szépségen, ami várta, csalogatta. Testvérei átadták a születésnapi ajándékokat: friss vizet, őrölt kukoricadarát, bozadarát (búzadara). Kapott apró kavicsot, széndarát. - Köszönöm szépen, csip- csip- csip! – csipogta. Mindenből evett egy keveset. Csőrében ízlelte, forgatta. - Hű de finom!- Aztán máris szaladt tyúkanyó után kapirgálni. Azaz, hogy eleinte még csak tipegett- topogott, néha még meg is botlott a saját lábaiban, de aztán egyre ügyesebben járt, sőt futott is icike- picike lábain. Ó, de tetszett neki! Aztán amikor megijedt valamitől, egy árnyéktól, egy erősebb hangtól, vagy a lúdtól, pulykától hanyatt-homlok menekült a tyúkanyó óvó szárnyai alá. Aztán amikor már hamarosan mindent és mindenkit megismert a tanyán, már nem félt semmitől. Sőt ő lett a baromfiudvar legbátrabbja. Megbarátkozott az ott lakókkal a döngécselő méhecskével (döngicsél), a gilicével (galamb), aki vele együtt csipegetett, a tarka lepével (lepke) és még sorolhatnám. Így telt el a legkisebb csibe első, nagy napja.

 

 


Gani Zsuzsa: Zsebi az óriás

2021. 07. 30.

 


Egyszer, valamikor, nem is olyan régen a szavannán született egy icipici zsiráf baba. Egy csoda volt ez a parányi növényevő, - akit szülei Zsebinek neveztek el, - hisz oly aprócska volt, hogy akár a nadrágzsebben is elfért volna. Szóval alig hogy megszületett, már járni tanult. Nagyon éber volt, még a nappali szundikálás közben is. Éjszaka, amikor a tücskök ciripeltek, az ezüstös Hold világított az égen és milliónyi fényes csillag járta a táncát még állva is tudott aludni. Amikor megéhezett, úgy szétterpesztette a lábát, hogy minél jobban le tudjon hajolni, amennyire még én sem bírom. Amikor fájt valamije – persze ez ritkán fordult elő vele,- akkor bégetve, vagy horkantva jelezte azt szüleinek, de az is előfordult, hogy röfögött, majdnem úgy, mint a kismalac. Szóval Zsebi, ahogy telt az idő, múlt az idő egyre csak nőtt, növögetett. Egyszer csak eljött az a nap, amikor óvodás lett. Izgatottan tette meg az első lépést. De hamarosan elmúlt minden félelme, amikor meglátta ismerős játszópajtásait és a rengeteg játékot. Felhőtlenül, gondtalanul teltek a napok, a hetek, a hónapok. Egyik alkalommal, amikor legjobb barátjával legelészte a magas fák leveleit, odatolakodott egy náluk sokkal nagyobb zsiráf. Zsebi látásból ismerte. Már nagy volt, iskolába készült, ezért népszerűnek tartották, s a kisebbek tartottak tőle. Meglátott a fán egy finomnak ígérkező falatkát, ezért a kicsit félrelökte, aki megbotlott valamiben és elesett. Csúnyán beütötte a lábát és sírni kezdett. Zsebi hangosan rászólt a nagyra. - Nem szégyelled magad a kisebbet félrelökni? Nincs elég levél a fákon? Ez nem volt szép dolog tőled! – aztán felsegítette barátját, megnézte a sebét. Lefertőtlenítette, majd sebtapaszt tett rá. - Szerencsére nincs nagy baj!- mondta kedvesen barátja szemébe nézve. A nagy ekkor vette észre, hogy minden óvodás őt nézi, mert látták, hogy mi történt. Az arckifejezésük nem sok jót ígért. Ő is rádöbbent arra, hogy milyen helytelenül cselekedett. - Bocsánat, ne haragudj!- mondta bűnbánóan a kicsinek. – ígérem, megváltozok- folytatta. - Semmi baj!- mondta amaz – tényleg nem történt semmi. A nagy zsiráf méltósága ezzel társai előtt véget ért, viszont Zsebi, eme a cselekedettel óriás lett a társai és persze saját maga szívében. Tanítója és a szülei is nagyon büszkék voltak rá. Okos volt és bátor. Tényleg egy csoda. - Így volt, mese volt, de lehet, hogy igaz volt. Járj utána!

 

 

 

Gani Zsuzsanna: A becsapott aranyhal

2021. 08. 17.

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány és egy kisfiú a szüleivel egy egyszerű, szerény házikóban. Tami és Tomi nagyon szegények voltak. Épp hogy csak annyi jutott nekik, hogy nem haltak éhen, ruhájukat is a turkálóból szerezték be. De szeretetben teltek napjaik, hisz ez volt a legfontosabb a számukra. A házuk közelében volt egy tó. Gyakran jártak oda gyönyörködni benne. A tóban nemrégiben két incifinci aranyhal született, Ari és Adi. Békésen úszkáltak fel- s alá. Még kicsik voltak, így minden apró- cseprő dologra rácsodálkoztak. Ámultak és bámultak. Megcsodálták a molnárkát, a szitakötőt, a sást, a nádat és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent. Arinak fátyolos volt a farokúszója, Adinak pedig teleszkópos a szeme. Mivel ilyen különlegesek voltak hamar megkedvelték egymást, jó barátok lettek. Sokat játszottak, fickándoztak, úszóversenyeket rendeztek a vízben. Nagyon jó dolguk volt. Ha megéheztek mindenféle finomságot ettek. Ari kedvence a szúnyoglárva volt, de szívesen megosztotta Adival is. Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok. Gyorsan nőttek az aranyhalak. Már kétszer rendeztek úszásversenyt az utóbbi időben, amikor mindig Ari győzött. Adi irigykedni kezdett. Egyik alkalommal ismét versenyúszást rendeztek. - Aki elsőnek ér a célba az egy finom, friss kenyérgombócot kap, aki másodiknak, az pedig egy finom vízbe hullott rovart- mondta Adi. - Még sose ettem kenyeret. Milyen lehet az íze?- tűnődött Ari. – Mivel nagyon kíváncsi volt, és nem gondolt semmi rosszra ezért elhatározta, hogy mindenképpen nagyon jól fog úszni, hogy megkóstolhassa az újdonságot. A kis molnárka meghallotta, hogy nagy esemény készülődik. Odasúgta a fátyolfarkú szépségnek, hogy meg ne egye a kenyérfalatkát, mert megbetegszik tőle. De Ari nem hallotta, vagy talán nem akarta meghallani, ki tudja! Elkezdődött hát a verseny. Molnárka kiáltotta: - Vigyázz, kész, rajt!- Sebesen szelték a tó vízét a halacskák. Gyorsan úsztak mindketten, de végül egy icipici farkhosszal Ari győzött. - Éljen! Éljen!- Éljen!- kiáltotta kitörő örömmel, aki látta. Ari örömmel vette át az ajándékot, közben még aranykönnycseppeket is hullajtott. Ezt nem tudta Adi, mert még sose látta sírni se örömében, se bánatában. Azt viszont tudta, hogy a halaknak a kenyér veszélyes. Mire győzött volna a lelkiismerete és figyelmeztette volna Arit, az már be is habzsolta azt és hirtelen fuldokolni kezdett. A szeméből közben még több aranykönny hullt. Lassan tele lett vele a kerti tó és vészesen fogyni kezdett vele együtt a levegő is. Adi gyorsan odaugrott mögé, átkulcsolta Ari derekát a két uszonyával, befelé és felfelé rántotta azt. Egyszer csak kirepült Ari szájából a kenyérfalat. Ekkor mindenki fellélegzett. Adi bocsánatot kért Aritól. Irult- pirult, szánta- bánta, már amit tett. Ari természetesen megbocsátott neki, de lelkében azért mély nyomot hagyott ez az eset. Viszont a veszély nem múlt el, hisz levegő nélkül nem bírnak sokáig élni a halacskák a vízben. Az pedig a temérdek kincstől egyre csak fogyott. Már a vízfelszín közelében úszott a két kis aranyhal. Aztán már fejüket kidugva levegőért kapkodtak, amikor ismét arra járt Tami és Tomi. Rácsodálkozni se volt idejük a kincsre hisz látták, hogy milyen nagy a baj. Lélekszakadva, hanyatt- homlok rohantak a szüleikhez, akik lovasszekeret kerítettek a közeli gazdaságról és kihordták a rengeteg aranyat a tóból. A gyerekek segítségével felhányták a szekérre, majd bevitték a kamrába. Még épp időben. A két aranyhal és minden élő megmenekült a tóban. Ők pedig gazdagok lettek. Megvettek mindent, ami szükséges volt számukra. Minden más, ami fontos volt a számukra, a becsület, a tisztesség, az pedig eddig is megvolt. A többi aranyat pedig szétosztották azoknak, akiknek szükségük volt rá. Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

Gani Zsuzsanna: A szakajtó

2021. 11. 07.

 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Szabolcs megye legszélén, élt egy szegény ember a feleségével és a hét pujával. Az asszonyka minden reggel korán kelt, épp amikor Kori kakas kukorékolni kezdett. Lesöpörte a tornácot és nekilátott a szokásos tennivalónak. Reggelit készített az embernek, majd az elkerekezett a közeli városba, hogy megkeresse a napi betevőt. A hét gyereket meg útnak indította az iskolába. Amíg ők tudással gyarapították a már meglevőt, addig az anyukájuk ellátta a jószágokat. Kiengedte őket a kertbe, hogy kapirgálhassanak, az etetőbe enni és inni is adott nekik, majd bement a konyhába, hogy elkészítse az ennivalót. Így ment ez napról- napra, hétről- hétre, hónapról- hónapra. Hiába dolgoztak oly szorgosan, becsületesen, az egyik reggel az asszonyka észrevette, hogy üres a kamra. - Hej, apjok! Nincs már mit ennünk! Most mit tegyünk? Törte a fejét. Az apa is búsult nagyon, egyszer csak eszébe jutott valami. Valamikor réges régen még az ő édesapja említett neki valamit. Most eszébe jutottak a szavai: - Légy becsületes, szorgos, dolgos, hogy legyen mit enned, és ha családod lesz, az se éhezzen. Ha mégis így történne, menj fel a padra, ott találsz egy ütött- kopott szakajtót. A többit majd meglátod. - Gyorsan felszaladt a padlásra. Keresett- kutatott, egyszer csak megtalálta a szakajtót. Felnyitotta a fedelét. Egy rozsdás kulcs volt benne. - Hmmm, vajon mibe illik bele? Eszébe jutott, hogy a pitvar jobbszélső ajtaját még sose tudta kinyitni, mert nem volt meg a kulcsa. Gondolja, most tesz egy próbát. Gondosan megtisztította a kulcsot és belehelyezte a zárba. Hát lássatok csodát, amikor elfordította benne a kulcsot, az ajtó kinyílt. Nagyot nézett az ember. Egy kukoricacsövet talált a földön semmi mást. Megfogta a kezében, hát lássatok csodát, arannyá vált a kezében. Eközben, mintha édesapja hangját hallotta volna valahonnan: - „Ahol a szükség, ott a segítség”. Aztán elült a hang. - Köszönöm, édesapám! Nagyon hiányzol! Az ember bezárta az ajtót, gondosan eltette a kulcsot és a kukoricacsőből leszemezett három szemet. A tengeri ekkor újból sárga lett. Az ember a három kis aranyrögöt elvitte leméretni. Kapott is érte jó sok pénzt. Egy ideig „volt is mit aprítani a tejbe”. Az asszonyka eltette a kukoricacsövet a fiók mélyére: - jól jöhet majd máskor is! – gondolta. Ettől kezdve nem volt gondjuk semmire. Továbbra is becsületesek, szorgosak, dolgosak voltak. A gyerekek is kaptak új cipőt, mert a régi már ugyancsak rongyos volt. Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

A varázslatos tavaszi kert

2018. 04. 23.


Szép volt a kert, gyönyörű, mint minden áprilisban. Úgy virult, mint egy királynő. Fején aranytiaraként ragyogott a Nap. Esküvőre készült az erdő, a mező. Pattantak a rügyek, hófehér fátylat tűztek fejükre a fák. Virágba borult a kökény, mandula, vadalma, körte-, barack- és a szilvafa. Legszebb ruháját öltötte magára a viola, a nefelejcs és a gyöngyvirág. Parfüm illatot szórt a levegőbe a hó végére az orgona, tündökölt a legszebb, a bordó rózsa. Varázslatos illata kavargott a légben, bársonyos, selymes szirmai sziporkáztak. Meglátta őt a hétpettyes katica, odarepült hozzá, megcsodálta, egyik szirmán megpihent egy cseppet. Pár pillanat múlva arra röppent a pávaszemes lepke is. Nagyon megtetszett neki e szép virág, szárnyával finoman, lágyan megcirógatta, s a szeszélyes áprilisról dúdolt egy kedves dalt, azzal bókolt neki. Lantját pengette hozzá a szellő, óvatosan ringatta a szirmokat, s a kis rigó vígan fütyörészett hozzá lágy dallamot. Ó, mennyi szépség volt abban a kertben, s micsoda illat áradt! A frézia fölemelte fejét, hogy nagyobb legyen, mint a violák, gőgösen, rátartin. A violák és a többi virág nem törődött vele. A kismadárkák is elhallgattak egy pillanatra. Ez még jobban bosszantotta, már egészen belevörösödött mérgében. Ekkor jött ki a házból néne. Körbe sétálta a virágokat, mindegyiket megcsodálta, kedvesen becézte, majd odament a fréziához. Finom illata egészen elvarázsolta. De olyannyira, hogy hirtelen a metszőollóval lenyisszantotta. Még felszisszenni se volt ideje a kevély virágnak! A néne bevitte a házba vázában az asztalára tette, hogy onnan csodálja. Finom illat áradt szét az egész lakásban. Odakint a kertben egészen addig táncolt a lepke és a katica a virágok között, míg csak le nem nyugodott a Nap a magas fák mögött. Akkor megcsókolták a színpompás virágokat, elbúcsúztak, s aludni tértek. Párnájuk a puha virágszirmok voltak, arra hajtották le fejüket és édes álomba szenderültek. Szépséges, lágy altatót fuvolázott nekik a csalogány.

 


Gani Zsuzsa: Rókakölykök kalandjai

2018. 08. 09.


Egyszer csak a közeli tó tükrén megcsillant a napsugár. Kacarászva fürdőztette benne mosolygós arcát. Nyomán kipattantak a rügyek, bimbót bontott a barka, az illatos ibolya. Pazar aroma kavargott a légben. Keringőztek a tarka- barka pillangók és madárszerenád szólt a közeli fákról. A két kis róka is a bokor aljában ülve kíváncsiskodott. - Ó, milyen finom illatokat érzek! - nyalta a száját Rezső. – Milyen finoman cirógat a bársonyos nap! - sóhajtotta Reni. Aztán játszani, birkózni kezdtek kotorékuk közelében. Nagyon élvezték a játékot. Arra ment Sün Samu, de észre se vették őt annyira belemerültek a birkózásba. Samu ijedten gömbölyödött össze tüskés labdává, amibe mindketten sikeresen bele is bukfenceztek. - Aúúúúú! Aúúúú! - üvöltöttek a fájdalomtól. A két róka kölyök feltápászkodott a földről és nagy nehezen kiszedegették bundáikból a sok tüskét, még Samu is segített. – Ne haragudjatok, de én is megijedtem, nem volt szándékos! - Semmi baj, mi is hibásak vagyunk mert nem figyeltünk mondták a kis rókák. Sün Samu már sietett is tovább. Rezső és Reni úgy döntöttek, hogy vadászni indulnak, a közeli tóhoz. Színes halacskák fickándoztak benne önfeledten. A tavi rózsa levelén békák adtak szerenádot. A nádashoz közel récék úszkáltak, lábaikkal szelték a kellemesen langyos vizet. Néha alábuktak és élvezték ahogy felettük összecsapott a víz. - Háp, háp, háp! - hápogták boldogan. – Mennyi finom falat! – suttogták csöndben. – Melyiket fogjuk meg? – Én elkapom a halacskát! - súgta Reni. – Én pedig a békát. - suttogta Rezső. Óvatosan, lopakodva, lassan közelítették meg a zsákmányt- de, ó, jaj! - a szélirányra nem figyeltek és az ugrás közepette észrevették őket és a béka elugrott, a halacska elúszott, ők pedig belepottyantak a vízbe, a víz összecsapódott fejük fölött, nem győztek levegőért kapkodni. Aztán valahogy sikerült kievickélniük a partra csurom vizesen. Bundájukról lerázták a vizet, közben prüszköltek, tüsszögtek az orrukba, szájukba került cseppektől, aztán bánatosan leültek a partközelben megbúvó bokor alá. Egyszer csak egymásra néztek és jót nevettek kalandjukon. Most már erősen korgott a gyomruk, amikor egy csapat liba totyogott feléjük, élén a gúnárral. Már nyalták a szájukat, mely eközben széles mosolyra húzódott, amikor a gúnár észrevette őket, és haragos sziszegéssel száguldott feléjük. A két kis kölyök nyakába szedte a lábát és úgy futott, loholt, hogy hátra se nézett, egészen a vackukig rohantak. – Hát ez borzasztó! - pityeredett el Rendi. – Azt hiszem nem lesz ma finom falat! - mondta könnyes szemmel Rezső, amikor megpillantott két üregi nyulat szundikálni. Egymásra néztek és már tudták mi is a teendő. De a nyuszi se volt rest, hosszú fülei jelezték a veszélyt és a közeli vackába menekült. Reni úgy sietett utána, hogy nem sikerült időben lefékeznie és a feje beszorult az üregbe. Rezső csak nagy nehezen bírta kihúzni. Ekkor megláttak egy csapat verebet és uzsgyi, utána lódultak és már- már az utolsó pillanatban, de sikerült megfogniuk egyet- egyet. Boldogan fogyasztották el, majd megnyalták a szájuk szélén és örömittasan mentek a kotorékukba aludni. Édeset álmodtak ezen az éjszakán.


Gani Zsuzsa: Görények nyara

2018. 08. 09.


Olyan gyönyörű volt az erdő, a mező, hogy csodájára járt az egész világ. Üde zöld volt a fű, szelíd szellő fésülte a fák lombjait, napsugár cirógatta. Boldogan mosolyogtak a tarka virágok, önfeledten kergetőztek a lepkék. Sürögtek- forogtak a méhek, kaptárjukba gyűjtögették a nektárt. Tücsök húzta a talpalávalót, hogy jobban menjen a munka. Nyár volt, igazi nyár, csupa-csupa fény és napsugár. Görény Gerzson és Görény Gertrúd kíváncsian nézte a nyüzsgést, a szorgos lázas munkát rejtekükből. – Kapcsolódjunk be mi is, kezdjünk gyűjtögetni télire. - javasolta Gertrúd. - Nem korai még? - Dehogy! Nem fogunk sietni. Apránként teletöltjük az éléskamránk finomabbnál finomabb csemegékkel. - Rendben! - felelte Gerzson. Így is tettek. Békákat és pockokat zsákmányoltak, de sikeresen kapták el a patkányokat, és egyéb kisebb zsákmányállatokat is. Behurcolták az üregükbe. – Itt hónapokig friss marad- mondta Gertrúd. Aztán észrevettek egy keresztesviperát. – Hú, de jó lenne megfogni, de vigyázzunk a méregfogai miatt! - suttogta Gerzson. Hajlékonyságával és gyorsaságával sikerült kifárasztania a kígyót. Gyorsan rávetette magát, és egy tarkóharapással megölte. Gertrúddal együtt bevonszolták a hűvös üregbe. – Már csak pár nyulat kellene még megfogni és akkor meg lesz télire a betevő. - Így is tettek. - Huh, de jól elfáradtam! - törölgette verejtékes homlokát a korhadt farönkön ülve Gerzson. – Én is! - húzódott a hűvös árnyékba Gertrúd. Onnan gyönyörködtek a tájban. Csodálatos virágok pompáztak, ontották fenséges illatukat. Néha- néha a forróságba belesuttogott egy- egy szelíd szellő. Ilyenkor megcsendültek a harangocskák a virágszirmokon. Bűbájosan csilingelt a hangjuk. Az egyik fa ágán kismadarak trilláztak varázslatos, angyali hangjukon. Tele volt örömmel az erdő, a mező. Egyszer csak egy vörös bundájú tűnt fel a vadon szélén. Hegyes fülei meredeztek az ég felé. Megijedt Gerzson és Gertrúd és bemenekült az üregbe. Még másnap se mert előjönni. Amikor végre kidugták a fejüket a vackukból, valaki rájuk köszönt- Jó, reggelt! – Egy róka kölyök volt…de ez már egy másik történet.

 


Gani Zsuzsa: A foltos hátú őzek

2018. 08. 09.


Megérkezett az ősz. Az erdő, a mező, színes ruhát öltött magára. Idén még utoljára csillogni, tündökölni szeretett volna. Táncra perdultek a levelek rőt és aranyszínű báli ruhában. Dorbézoltak, dáridóztak,kirúgtak a hámból. Aztán amikor elfáradtak, sápadtan, bágyadtan rozsdás ruhát öltöttek magukra. Szomorú lett az erdő, a mező. Dér borította a tar kerteket, szürkés fehér köd szitált, elhervadt a buja természet, búskomor szél muzsikált. Megfáradt a természet, megpihenni készült, könnyét hullajtotta a felhő, levél ült a szélre. Színes lett a dús erdő, készült már a télre, ahogy a foltos hátú őzek is, akik nemrég születtek. Őszike és Őze a kéthónapos gidák még igen gyengék voltak ahhoz, hogy a távolban felbukkanó kirándulók közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Ezért rejtőző színükben bízva lelapultak az avarba, és úgy várták, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Őzének hét ici- pici folt volt a hátán, testvérének pedig a buksiján volt a hét ici- pici folt, ami úgy nézett ki, mint a göncölszekér. Szóval némán, lapultak, rejtőzködtek a bokorban, még a lélegzetüket is visszafojtották. De ó, jaj! Egy aprócska, kunkorka, loknis hajú szőke fiúcska észrevette, s tágra nyílt szemekkel rebesgette: - őcike, nézd, őcike! - és már szaladt is hogy megsimogassa. Őszike nagyon megijedt, reszketett a félelemtől és még jobban lapult - Ne menj oda! Nem szabad megsimogatni, mert akkor az anyukája nem fog többé vigyázni rá!- kiáltotta édesapja.  Őze időben felállt és beszaladt a sűrűbe a sutához, aki szimatolta, szaglászta eleinte gyanakvóan, de mivel nem érzett rajta idegen szagot közel engedte magához. – Elviccük magunkkal? – gagyogta a szöszi kisfiú, miközben reszketett a félelemtől a mellette maradt Őszike. – Nem lehet, mert biztosan itt figyel a közelben a suta, aki sose hagyja magára a kicsinyeit. - Tomolyan? - csodálkozott el a kisfiú. – Ráadásul- folytatta az édesapja- a fogságban a gidák csak nagyon ritkán maradnak életben. A félelem és az anyatej hiánya miatt hamar elpusztulnak. - Attol majadjon itt! De bittosan a közelben van a tuta? - kérdezte a kicsi. – Igen, biztosan a közelben van a suta - mosolyodott el az édesapja. - Gyere, menjünk! - hívta őt. Miután elmentek, újra békés, nyugodt lett az erdő. Őszike még egy ideig riadtan tekintett erre-arra, de aztán megnyugodott,felállt és keresni kezdte Őzét és az anyukáját. Hamarosan megtalálták egymást. Szimatolta, szaglászta  eleinte gyanakvóan, de aztán  közel engedte magához a kis gidát. Boldogan ugra-bugrálva, de azért fél szemmel a sutát figyelve szaladtak a közeli patakhoz. Kristálytiszta, hűvös volt a vize, jól esett belőle inni, majd önfeledten úszkáltak, lubickoltak benne. Amikor a nap búcsúzni kezdett ők is nyugovóra tértek.

 


Gani Zsuzsa: Jól vagyok, szamár!"

2018. 08. 09.

 

Tél vége volt. Kegyetlen, zord, fogcsikorgatós. A ház repedéseim, a hézagoknál csak úgy süvített be a szél. Már az utolsó csepp tüzifa is elfogyott. Itt tengődött egyetlen szakadt ingben, rongyos mentében, lyukas csizmában egy ember, kinek volt egy szamara. Már csak ez az egy volt, ezt is le akarta vágni, amikor is az így szólt hozzá. - Vigyél engem a vásárba, hidd el, jól fogsz járni! - Így is tettek. -"Ó, de szép ez a tyúk! De jó lenne nekem! Tojást tojik minden nap, abból csirke lesz, majd, ha felnő tyúk, meg kakas. Többet ér, mint a szamár. Jól járnék, ha megkaphatnám a szamárért!"- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától. - Igen, persze! - Kezet csaptak, paroláztak, meg volt a csere. Az ember örömmel vitte haza. Az a másik is ment vele, s bekötötte az istállóba, megetette, megitatta. – Jól laktál? Jól vagy? – kérdezte tőle. - Jól vagyok, szamár! – kiáltotta, amikor is az úgy megijedt, hogy menten szabadjára engedte. Az vissza is ment a gazdájához. Másnap megint így szólt a szamárhoz: Szegények vagyunk, sokára fog még annyi tyúkom lenni, hogy minden napra jusson majd betevő, ezért muszáj levágnom téged kedves szamaram. De az most is így szólt hozzá: Vigyél engem a vásárba hidd el, jól fogsz járni! - Így is tettek. -"Ó, de szép ez a kacsa! De jó lenne nekem! Tojást tojik minden nap, abból kacsák lesznek, majd, ha felnőnek sok lesz és finom lesz a húsa. Többet ér, mint a szamár. Jól járnék, ha megkaphatnám a szamárért!"- Cserélnél-e velem? - kérdezte a kacsa gazdájától. - Igen, persze! - Kezet csaptak, paroláztak, meg volt a csere. Az ember örömmel vitte haza. Az a másik is ment vele, s bekötötte az istállóba, megetette, megitatta. – Jól laktál? Jól vagy? – kérdezte tőle. - Jól vagyok, szamár! – kiáltotta, amikor is az úgy megijedt, hogy menten szabadjára engedte. Az vissza is ment a gazdájához. Másnap megint így szólt a szamárhoz: Szegények vagyunk, sokára fog még annyi tyúkom és kacsám lenni, hogy minden napra jusson majd betevő, ezért muszáj levágnom téged kedves szamaram. De az most is így szólt hozzá: Vigyél engem a vásárba hidd el, jól fogsz járni! - Így is tettek. -"Ó, de szép ez a liba! De jó lenne nekem! Tojást tojik minden nap, abból kislibák lesznek, majd, ha felnőnek sok lesz és finom lesz a húsa. Többet ér, mint a szamár. Jól járnék, ha megkaphatnám a szamárért!"- Cserélnél-e velem? - kérdezte a liba gazdájától. - Igen, persze! - Kezet csaptak, paroláztak, meg volt a csere. Az ember örömmel vitte haza. Az a másik is ment vele, s bekötötte az istállóba, megetette, megitatta. – Jól laktál? Jól vagy? – kérdezte tőle. - Jól vagyok, szamár! – kiáltotta, amikor is az úgy megijedt, hogy menten szabadjára engedte. Az vissza is ment a gazdájához. Másnap megint így szólt a szamárhoz: Szegények vagyunk, sokára fog még annyi tyúkom és kacsám, libám lenni, hogy minden napra jusson majd betevő, ezért muszáj levágnom téged kedves szamaram. De az most is így szólt hozzá: Vigyél engem a vásárba hidd el, jól fogsz járni! - Így is tettek. -"Ó, de szép ez a pulyka! De jó lenne nekem! Tojást tojik minden nap, abból kis pulykák lesznek, majd, ha felnőnek sok lesz és finom lesz a húsa. Többet ér, mint a szamár. Jól járnék, ha megkaphatnám a szamárért!"- Cserélnél-e velem? - kérdezte a pulyka gazdájától. - Igen, persze! - Kezet csaptak, paroláztak, meg volt a csere. Az ember örömmel vitte haza. Az a másik is ment vele, s bekötötte az istállóba, megetette, megitatta. – Jól laktál? Jól vagy? – kérdezte tőle. - Jól vagyok, szamár! – kiáltotta, amikor is az úgy megijedt, hogy menten szabadjára engedte. Az vissza is ment a gazdájához. Másnap megint így szólt a szamárhoz: Szegények vagyunk, sokára fog még annyi tyúkom és kacsám, pulykám lenni, hogy minden napra jusson majd betevő, ezért muszáj levágnom téged kedves szamaram. De az most is így szólt hozzá: Vigyél engem a vásárba hidd el, jól fogsz járni! - Így is tettek. -"Ó, de szép ez a disznó! De jó lenne nekem! Malacokat ellik, melyből sok- sok koca lesz majd, ha felnő és finom lesz a húsa. Többet ér, mint a szamár. Jól járnék, ha megkaphatnám a szamárért!"- Cserélnél-e velem? - kérdezte a malac gazdájától. - Igen, persze! - Kezet csaptak, paroláztak, meg volt a csere. Az ember örömmel vitte haza. Az a másik is ment vele, s bekötötte az istállóba, megetette, megitatta. – Jól laktál? Jól vagy? – kérdezte tőle. - Jól vagyok, szamár! – kiáltotta, amikor is az úgy megijedt, hogy menten szabadjára engedte. Az vissza is ment a gazdájához. Így tett más nap, harmadnap is. Lett még malaca, báránya, kecskéje, lova, sőt még tehene is. Végül meggazdagodott. Feleségül vette a szomszéd Julcsát, aki már régóta szép szemeket meresztgetett rá. Lett is annyi gyerekük, mint a rosta lika, még annál is több! Békében, szeretetben nevelték fel őket. Életük végéig jól éltek, amit köszönhetett az ember a szamarának. Ezért neki pompás istállót épített és ő kapta a legfinomabb falatokat.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Bianka meséje a két cinkéről


 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kislány, akit úgy hívtak, hogy Bianka. Az ő történetét fogom most elmesélni, mert elmondta nekem és arra kért, hogy én is adjam tovább. Így, hát elkezdem, figyeljetek jól! Beköszöntött az Újév. Bianka az ablakból nézte a zúzmarás fákat, a dermedt, hófedte kertet. Az ablakra jégvirágokat festett a fagy. Egyszer csak hangos csivitelésre figyelt fel. A frissen feltöltött madáretető szélén két cinege, egy kék sapkás és egy szénfekete sapkás hablatyolt felborzolt tollakkal. - Már három napja nem ettem. Nem találtam semmi ennivalót, hogy a vízről ne is beszéljek. De jó, hogy itt van egy madáretető és tele van finomságokkal! - csicseregte a kék cinke. - Nézd, van itt finom fekete napraforgó, köles, muhar, dió, mogyoró, még zsírszalonna is. Ó, még cinkegolyó is!- karattyolta a széncinege. Ez a kedvencem! Jé, még alma is van! Jaj, de figyelmes volt az, aki idetette! - Köszönöm neki! - De jó! Még friss vízről is gondoskodott. Úgy örülök! Jó, hogy megtaláltuk ezt a helyet, ezentúl minden nap ide fogunk jönni egészen márciusig. Itt biztos mindig fogunk találni nekünk való eledelt. - letyepetyélt a kék cinke. - Emlékszel amikor a múltkor valaki kenyérmorzsát, popcornt, chipset és kiflimorzsát szórt nekünk? Ettem belőle, mert nagyon éhes voltam. Úgy fájt, még be is gyulladt a gyomrom! Még jó, hogy nem pusztultam bele! - füttyögte búsan a széncinke. - Arra emlékszel amikor egy karvaly el akart kapni? A fiókáit akarta velünk megetetni. Jó sokáig üldözött minket, bújtunk, ide, bújtunk oda, emide, meg amoda, ám végül sikerült nagy nehezen megmenekülnünk és hoppon maradt! Ó, de féltünk!- csacsorászta. - Igen, emlékszem és nem is fogom elfelejteni egyhamar! - csacsogta a kék cinke. Azóta is beleborzongok, ha eszembe jut az eset. Közben haloványan, gyengén előbújt egy napsugár. Félősen, óvón megcirógatta a két kis cinkét. A közeli ház ereszén olvadni kezdett a jégcsap. A fagyos föld is egy cseppet megengedett. A két cinke miután jól lakott elbúcsúztak, elköszöntek egymástól, majd mindketten hazarepültek. Nem laktak messze, itt laktak a kertben, az egyik fán, két külön fészekben. A tojók építették fűszálakból, gyökerekből, mohából és apró szőrökkel bélelték ki. Bianka pont látta amikor építették a fészket. Látta azt is, amikor a tojók költöttek és gyakran figyelte tisztes távolságból, hogy etetik a szülők a fiókákat. Érdeklődve nézte azt is, ahogy tanították őket repülni, majd szomorúan könnycseppet ejtett, amikor a megerősödött kis madarak végleg kirepültek a fészkekből. A nap egyre erősebben, egyre melegebben sütött. Teljesen elolvadt a fákról a tűhegyes csipke, az ereszről a jégcsap, ablakról a jégvirág. A földön a hófehér, csillámló hóból fekete latyak lett. Még egy kis ideig eltűnődve nézte a változást, majd elment a szobájába játszani. Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

 

Gani Zsuzsa: Dörmi, Durmi és a hó


 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy medve család, két kicsi medve boccsal. Tél volt, hosszú, hideg tél, de a barlang menedék volt az időjárás szeszélyeivel szemben. Nem rég születtek meg a maci testvérek, de már járni tanultak Dörmi, a kislány és Durmi, a kisfiú. Amikor megébredtek, kikukucskáltak a barlang ajtaján. Hol viharos havat görgetett a szél, hol hegyes tűfogait csikorgatta a tél. Durmi épp édesen szunyókált vánkosán, mézes csuprát ölelgetve. Valami nagyon jót álmodhatott, mert kedvesen elmosolyodott , még a nyála is lecsorgott, egészen a hasáig. Amikor a pocakja hangosan kuruttyolni kezdett, felébredt. Körülnézett a barlangban és meglátta a kredencen a sorakozó mézes üvegeket. Egyet levett és jóízűen neki látott az evéshez. Miután megunta a méz lefetyelését, a hasa is tele volt már, ezért most is óvatosan kikukucskált a barlangból. Mindenütt fekete latyak volt.


Merre jársz hóember
megtalállak egyszer?
Mikor lesz hótenger,
meggyúrlak ezerszer
!


- mondta bánatosan, majd visszacammogott az ágyába. Brummogására testvére, Dörmi is felébredt, természetesen ő is korgó gyomorral. Körülnézett a barlangban és meglátta a kredencen a sorakozó mézes üvegeket. Egyet levett és jóízűen neki látott az evéshez. Miután megunta a méz lefetyelését, a hasa is tele volt már, ezért ő is óvatosan kikukucskált a barlangból. Az égi vánkosból sűrű, hófehér hó szállt, takaróval fedte be a fázó földet. Örömmel kiáltott fel:


Hull a hó, hull a hó,
csillanó- villanó.
Erre jár Hó anyó,
ó, a hó huppanó!

Hull a hó, hull a hó,
bársonyos, ropogó.
Nézd a szél, suttogó,
Ó, de jó! Ó, de jó
!


Vidám dörmögésére felfigyelt
Durmi is, kipattant az ágyból- már amennyire egy kis mackó tud pattanni és odaslattyogott testvére mellé a kijárathoz. Csiszegett- csoszogott, cimmegett- cammogott: csisz- csosz, csisz- csosz. Eltátotta száját az ámulattól: Az égből hófehér csillámporok szálltak. Egy még az orrára is hullott. Nagyot prüszkölt tőle. De akkorát, hogy táncra perdültek előtte a hópelyhek. Széttárta a mancsát, arra is hullott hópihe, de azon nyomban el is olvadt. Édesanya, édesapa, gyertek, nézzétek a csodát!- kiáltották dörmögve a bocsok. Erre a szülők is felkeltek, még ásítottak egyet, hangjukba beleremegett még a barlang fala is. A kölykök egy kicsit összehúzták a nyakukat egy pillanatra, aztán együtt merengett a család a hóesésen. Már vastag pihe- puha hó fedett mindent, a földet, a fákat. Ó, de szép volt! Nem is, inkább gyönyörű! Álomszép! - Csináljunk hóember!- brummogta Durmi. - Rendben! Apa, anya kérlek, segítsetek!- dörmögte Dörmi. Az egész család nekilátott. Gyúrták, gömbölyítették, görgették a havat, egy kicsit, egy nagyobbat és egy még nagyobbat. A legnagyobb volt alul, legfelül a legkisebb, az volt a feje. Durmi szaladt egy lábasért, azt tette a fejére. Dörmi a cirokseprűt és a sálját adta kölcsön a hóembernek. Dörmi addigra már itt is volt egy jókora sárgarépával és egy kis vödör szénnel. Közösen helyezték el az arcán a két szemet, az orrot és a szájat, a ruhájára pedig a gombokat. - Kész is van!- dörmögte elégedetten Durmi. - De jó! De jó!- örvendezett Dörmi. Majd hirtelen gyúrt egy kicsi golyót és hozzávágta Durmihoz, ő meg vissza. Elkezdődött a hó csata. Csak úgy záporoztak a golyók mindenfelé. A játékba még anya és apa is bekapcsolódott. Hatalmasakat nevettek, amikor egy -egy golyó célba talált. Még hemperegtek is a hóban, gurultak, gurultak a dombról le a völgybe, aztán hó angyalkát csináltak. Boldogan, önfeledten fetrengtek a jó puha hóban. Aztán kisütött a nap, egyre erősebben. Meglátták árnyékukat és visszahúzódtak a rejtekükbe. Durmi még hallotta, ahogy a varjak felettük azt károgják:


Merre jársz kismackó,
kullogó, cammogó?
Mormogó, brummogó,
kedves barlanglakó?

Merre jársz, hol lehetsz?
Meleg van, bent rekedsz.
Hideg van, künn lehetsz,
tavaszért epekedsz
!


Durmi egy kicsit eltöprengett a hallottakon, majd visszahúzódott családjához a barlangba. Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!


 

Gani Zsuzsa: Farsang volt az állat óvodában


 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy állatóvoda. Ide járt a Mezei csoportba: Béka, Tücsök, Szöcske, Veréb, Bolha, Egér, Nyúl, Gyík és Kígyó is. Tyúkanyó volt a kedves, aranyos óvó néni. Egy vidám jeles nap közelgett az óvodában. Izgatottan készítették Tyúkanyóval közösen krepp papírokból sodrással és hajtogatással a hosszú- hosszú füzéreket az óvodások. Kígyó nem volt elég óvatos és egy picit felsértette a bőrét.

- Szszsz... szisszent fel. Tyúkanyó odasietett. Szerencsére nem volt nagy baj, mert nem vérzett, tényleg csak egy picit sértette meg a bőrét, így bekötni se kellett neki.

-Ej, ej, máskor óvatosabb legyél!- korholta kedvesen tyúkanyó.

- Így lesz!- felelte megszeppenve Kígyó. Ezután folytatták a munkát. Amikor elkészültek, a dadus néni az óvó nénivel kidíszítette vele a csoportot és a folyosót. Hozzá halk zene szólt, ezzel is fokozva az előkészületek hangulatát. Eljött a várva várt délelőtt. A csoport talpig díszben állt. Az asztalokon édes és sós sütemények voltak megpúpozva, üdítők, szörpök finomabbnál- finomabbak, a jellel felcímkézett poharakban szívószál sorakozott a szivárvány minden színében. Volt piros, narancs, sárga, zöld, kék, sötétkék és még lila, közben hangosan szóltak a vidám dalok. Tücsök ropta a Szöcskével. Még azt se bánták, ha néha egymás lábaira ugráltak. Ilyenkor felszisszentek, bocsánatot kértek egymástól, majd táncoltak tovább. Veréb keringőzött Bolhával, Egér Nyúllal riszált, pirgett- pörgött, mizgett- mozgott, pittegett- pattogott, Gyík Kígyóval lötyögött, Tyúkanyó leginkább Békával rázta a ringyet- rongyot. Miután kitáncolták magukat, a versmondás következett. Néhányan rövid verssel készültek. Szöcske jelentkezett elsőnek, hogy szeretné elmondani.

Én vagyok a fürge szöcske,

ugró lábam segít ebben.

Csápom hosszú. Éjjel eszem,

két szárnyammal ciripelek.

 

Most Tücsök következett.


Kerek fejem, hosszú csápom,

haszonnövényt úgy imádom!

Erdőn, mezőn ciripelek,

fán és bokron énekelek.

 

Hat lábam van, sötét színem,

a pirregést nagyon csípem!

Ások lábbal, ugrok nagyot,

megijesztlek, hogyha hagyod.

 

Máris ugrott a bolha:

 

Madarakon, emlősökön élősködök,

rovar vagyok, sötétbarna, szárnyatlan.

Hátsó pár lábammal ugrani tudok,

a véred szívom, s vakarózhatsz álmatlan.

 

Utoljára Veréb jelentkezett, hogy ő is megtanult egy verset. Örömmel, lelkesen szavalta:

 

Csip- csirip, csip- csirip

 

Színem halványbarna és szürkés,

városi és vidéki környezetben,

emberhez közel vagyok vendég,

macska, héja - jaj, nekem! - veszedelem.

 

Fű s gabonaféle magjait eszem,

de fogyasztok még rovarokat.

én sem vonulok, itt maradok,

és társaimmal dalolok csodásan.

 

Csip- csirip, csip- csirip

 

Hatalmas taps köszöntötte őket a bátor versmondásért, majd jött az evés, ivás. Közben Tyúkanyó kicsit lejjebb halkította a zenét, hogy közben beszélgetni is lehessen, hogy hallják egymás szavát. Viccelődtek, tréfálkoztak, nagyon jó volt a hangulat. Most következett a versenyjáték. Csokis tortát, tejszínhabot lehetett bekötött szemmel enni. Máris ugrott Veréb és Bolha, majd Egér és Nyúl. Jól  bekötötte szemüket Tyúkanyó, hogy még véletlenül se lássanak ki se alatta, se felette, majd elindította a versenyt. Nagyon nehezen találták meg a versenyzők a szájukat. Így jutott csokoládé az arcukra, fülükre, hajukra, még a ruhájukra is. Tejszínhab pedig az orrukra és a földre is. A többiek pedig a hasukat fogták nevettükben: hahota- hihite, hahota- hihite, de úgy, hogy még a szemükből is csorgott a könny! Ezután jött a zsákban ugrálás. Ez volt ám csak a móka! Gyík és Kígyó versenyzett egymással. Ugrottak egyszer kisebbet, egyszer nagyobbat és először lassabban, majd egyre gyorsabban, közben nagyokat estek. De aztán felálltak és folytatták tovább a versenyt. Egyszerre értek be a célba. Nagy volt az éljenzés a többiek részéről! Gyíknak az esésektől kék és lila foltok keletkeztek a farkán, Kígyónak pedig a kobakján, még a nyelvét is megharapta egy icipicit, de egyik se bánta! Végezetül jött a várva várt székfoglaló, majd a közösen elkészített és felöltöztetett Kisze baba jelképes elúsztatása. - Ó, de jó volt! - De kár, hogy vége lett! - Milyen gyorsan eltelt az idő!- hangoztatták egymás után sopánkodva. - Ugye jövőre is tartunk farsangot?- kérdezték Tyúkanyót. - Hát persze!- felelte mosolyogva. Így telt el a délelőtt. Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

Gani Zsuzsa: Róka Rudi kalandja


 

Katicáék kertjében nagy volt a hó. A vastag, meleg takaró befedte a fázó földet, amely dimbes- dombos volt. Amikor kisütött a nap, egy árva hóvirág kandikált ki kíváncsian a földből. Tapsi füles és népes családja is kimerészkedett, éppen abba a kertbe. Csiviregtek- csavarogtak, firegtek- forogtak, hipp és hopp ugrabugráltak önfeledten, boldogan erre, meg arra, itt és ott, emitt és amott. Éppen arra járt a Róka Rudi. Nagyon rossz volt a kedve, dizzegett- duzzogott, mirgett- morgott, pifegett- pufogott , vicsorgatta hegyes fogait az a limpes- lompos, mert annyira éhes volt. Meglátta a népes nyuszi családot és felderült a kedve, már csorgott is a nyála: hahota- hihite nevetett már jó előre és közben libegett- lobogott az a lompos farka. Ám, de a nyuszik is szemfülesek voltak, nem csak az a vörös bundás! Ugrottak jobbra- balra, előre- hátra, föl- és le, a róka előtt és mögött, azt se tudta melyiket kapja el. Ide- oda kapott, kapkodott, míg egyszer csak ráhuppant a kerti tóra. Az meg csupa, de csupa jég volt. A ravaszdi nem tudott korcsolyázni. Csúszott a jég, hisz tükörsima volt, ráadásul fagyos, veszettül kemény, ezért a róka minduntalan elcsúszott. Hol a hátára, hol a hasára, hol a fenekére esett. Pityegett- potyogott: pity- poty, nyegett- nyögött, jajgatott :jaj- jaj, jaj- jaj!- éktelenül, még az éhségéről is elfeledkezett. A nyuszik hasukat fogták nevettükben: hehe- haha, hahota- hihite. - Na várjatok csak, majd elkaplak benneteket, ha végre kijutok innen és megeszlek szőröstül- bőröstül!- mérgelődött. Egyszer csak beszakadt a jég alatta és a vörös bundás beleesett a jéghideg vízbe. Fölötte egy fekete varjú károgott, majd eltátotta a csőrét a látványra. A tóban, alatta úszkáló halacska ijedtében, tévedésből a farkába is belekapott. Jaj- jaj, jaj- jaj! - ordította éktelenül Róka Rudi. A nyuszik abbahagyták a nevetést és egy hosszú bottal siettek a segítségére. Óvatosan húzták, nehogy alattuk is beszakadjon a jég és még nagyobb legyen a baj! A róka üggyel- bajjal kievickélt a fagyos vízből, megrázta bundáját, amire pillanatok alatt jégdarabok fagytak. Szégyenkezve, lehorgasztott fejjel köszönte meg a népes nyúlcsalád segítségét. - Most az egyszer nem bántalak benneteket- ígérte- mert kihúztatok a csávából, ezt köszönöm nektek! - Szívesen!- felelték a fehér bundások. - Azért játszunk egy fogócskát minden tét nélkül?- kérdezte a róka. - Hát persze! Szíves örömest mondták mosolyogva a nyuszik. De csak most az egyszer!- felelték kuncogva. Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Zoé mesél

 

Épp elvirágzott a hóvirág, de már nyílt a sáfrány és a barkafűz. Mély álmukból ébredtek a mezőkön, a réteken, az erdőkben a bogarak és a rovarok. Szorgosan porozták a virágokat: züm-züm, züm-züm- mondták a méhecskék vidáman. Aztán kinyílt az ibolya, a krókusz, a tulipán, a nárcisz és a jácint. Bimbót bontott a barka, virágba borultak a fák, így a kajszibarack, a mandulafa és az aranyvessző. Üde, zöld lett a fű. Kora reggel harmat csillant rajta igazgyöngy cseppekben. A sárga fénnyel izzó napkorong is egyre melegebben szórta sugarait. Rámosolygott, megcirógatott minden arra járót. Néha-néha megtelt a felhő, megdagadt, megduzzadt, aztán kifakadt és jött az égi áldás a földekre. Hol csendes eső esett, hogy egy kiadósabb zápor, aminek nyomán jólesőn nyújtózkodott az élet. Egyre szebb és szebb lett a természet. Menyei illatok szálltak a levegőben. A mi gólyánk, amelyik a kéményünkön rakott fészket, épp a napokban tért haza. Nagyon messziről jött. Jól elfáradhatott. Láttam milyen békésen, nyugodtan javítgatta a fészkét. Toldotta-foldotta, dirib-darab gallyakból, fűszálakból. Aztán hamarosan megérkezett a gólya párja. A boldog kelepelésükre figyeltem fel: kelep-kelep. A tojó hamarosan tojásokat rakott. Telt-múlt az idő. Reggel lett, majd este, aztán újra reggel, majd este. A nap kelt keleten és nyugovóra tért nyugaton, minden áldott nap. Egyszer csak hipp hopp felpattantak a tojáshéjak, amin a tojó és a hím egymást váltva ücsörgött már hosszú-hosszú ideje. – Kelep-kelep, kelep-kelep – csodálkoztak rá a világra a fiókák. A szülők a csőrükben hordozták az élelmet a kis gólyáknak, amíg azok meg nem erősödtek. Aztán egyszer csak ők is elindultak zsákmányt szerezni a közeli tóra, vagy a mezőre. Nem vetették meg a rovarokat, hüllőket, kisebb emlősöket és madarakat sem. A mi hófehér tollú, hosszú, piros csőrű kis gólyáink lassan, méltóságteljesen bandukoltak a vízhez hosszú, piros úszóhártyás lábakkal. Mikor odaértek, belegázoltak ebihal, béka vagy hal után kutatva. Mikor meglátták őket, rémülten rebbentek szét a békák hatalmas ugrásokkal: - brekeke-brekeke. - Hipp-hopp, megszerezték a zsákmányt, felszálltak, csőrükben a finomsággal. Amikor repültek előrenyújtották hosszú nyakukat, és méltóságteljesen szétterjesztették szárnyukat. Tollaikról a védő zsírréteg miatt, könnyen lepergett a víz. Már érezték, hogy közeleg az idő a vonuláshoz. Hosszú út áll majd előttük. Jól tudták, hogy csak a legerősebb madarak élhetik túl a fárasztó, viszontagságos utat. De még nyár volt. Forró, strandolós, tiri-tarka virágoktól, nyüzsgő mezei, és erdei élettől hemzsegő nyár. Így még egy jó darabig élvezték a jó meleg, cirógató napsugarakat, a lágyan muzsikáló szelíd szellőt. De szép is volt az a nyár! Tele volt mezei virággal a rét, és a mező. Csillogtak a hűs tavak, fickándoztak benne a kisebb- nagyobb halak. Az öreg fűzfán szép, fiatal, hím fülemüle pengette lágyan csodaszép akkordjait, melyhez a langyos nyári szél fuvolázott szelíden. Hogy odasereglettek köré az erdő összes lakói! Tátott szájjal hallgatták. Aztán vörösbe borult a látóhatár, az égbolt színarany lett. A felhők narancs pirosban, meg liláskékben úszkáltak. Minden pillanatban változtak színei. Ahogy a nap mélyen lebukott, máris felgyújtotta a lámpát az első csillag. Üdítő, kellemes volt a levegő. De szépséges volt az éj, és már az ezüstös hold is világolt! Tücskök cirpeltek, kabócák cirregtek hozzá. Kilintyeltek-kalantyoltak, brekegtek-kuruttyoltak a békák. Andalító volt a szerenád. Aztán hirtelen elcsendesült minden. Álom borult rájuk. Édesen szuszogtak a mezők, a rétek, az erdők. Aztán újra pirkadt. A közeli gazdaságban kakas fújt ébresztőt. Kukorékolt, ahogy csak a torkán kifért: kukurikú-kikerikí, kukurikú-kikerikí, kukurikú-kikerikí, és ez így ment egész augusztusig, amikor gyülekezni kezdtek, csapatokba verődtek, majd szeptember közepén elindultak délre a gólyák. Hát, tudjátok? Megkönnyeztem őket. Jó utat szépséges madarak! Tavasszal visszavárlak benneteket! Ez volt az én mesém. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Tavasztündér

 


Hol volt, hol nem volt. Valahol, a Mátrában, vagy a Bükkben, de az is lehet, hogy a Cserhátban élt egyszer egy ember, feleségével és fiával Palkóval. A szomszéd utcában lakott gyermekkori komája feleségével és leányával, Pankával. Az ember háza takaros volt, hófehér vályogfallal vonta be a két keze munkájával, s szalmatető fedte. Ablakában most is, mint mindig muskátli pompázott. A koma háza emeletes volt, a kertben úszómedencével. De még farmja is volt a közelben. A három birkája, három disznaja, tyúkjai és a három ökör boldogan legelészett minden nap. Fia vigyázott rá amikor épp kedve volt hozzá. Egyébként egész nap a tabletjét nyomogatta és az okos telefonjával foglalatoskodott. Gyakran belemerült, tudomást se véve a körülötte levő világról. Panka sokszor mondogatta, hogy nem jó ez így! Bajt hoz majd a családjára és a saját fejére is. De ha megkomolyodik, egyszer el jön majd hozzá a Tavasztündér. De hiába, nem hallgatott rá, pedig nagyon tetszett neki a lány és persze fordítva is. Palkó már siheder legénnyé nőtt, épp kiserkent bajusza. Jóképű volt, de annyira, hogy körülrajongták a lányok. Apja befizette a legdrágább egyetemre, hogy mérnök ember legyen belőle, még egy autót is kapott, ahogy nagykorú lett. Panka még tanult. Nagyon szorgalmas volt. Az volt az álma, hogy egyszer orvos lesz belőle. Szép lány volt. Szőkés barna, hosszú, derékig érő hajú, kék szemű lány. Nem öltözött a legdivatosabban, de csinos volt és ápolt. Telt múlt az idő. Nyár volt, polkát jártak a napsugarak, izzott, szinte forrt a levegő, aztán jött az ősz, lehullottak, leperegtek az elszáradt, színes levelek, recsegtek- ropogtak a lábak alatt. Majd jött a tél, a fogcsikorgató, havat kergetett vicsorogva a feldühödött az orkán, aztán vastag, csillámló, gyémántkristály hó bundát terített a földre a felleg. Kicsipkézte ékes tűkkel a fákat, jégcsapok nőttek az ereszre, virágokat festett Pankáék ablakára a zord idő. Lassan már befejezte ő is a tanulmányait, pedig nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre, de szorgalma meghozta a gyümölcsét és orvos lett belőle. Palkónak nem sikerült befejezni az egyetemet. Éjszakákon barátaival szórakozni járt, autójával száguldozott a veszélyt kergetve és napközben a tableten játszott. Állandóan csitingelt- csatangolt. Nem fűlt a foga a tanuláshoz. Így ott maradt a farmon és az állatokat gondozta. Vagyis dehogy! Oda se figyelt rájuk! Aztán sorra pusztultak el a drága jószágok. Édesapja hiába tanította, nevelte, vagy éppen korholta, semmi se használt, nem hallgatott a jó szóra. Lassacskán közben megöregedett édesapja, s egyszer csak belehalt bánatába. Nem sokkal később édesanyja is követte. Magára maradt a fiú. Barátai is mind megnősültek és lassacskán elpártoltak tőle. Egyedül volt, teljesen egyedül. Hamarosan el kellett adnia az autóját, a kerti medencét, hogy éhen ne haljon. Aztán bánatában elkezdett inni. Egyik alkalommal a háza előtt sétált Panka. Meglátta a részegen fetrengő fiút és megsajnálta. Betámogatta a házba, leültette egy padra és odaült mellé. Ekkor már tavasz volt. Pompáztak a tavaszi virágok, egyre- másra bontogatták szirmaikat, madarak csiviteltek, csicseregtek, trilláztak a fákon. Ahogy a lágy szellő megcirógatta Palkó arcát, kezdett kijózanodni. Meglátta a mellette ülő lányt és hevesen dobogni kezdett a szíve. Nem szóltak semmit, csak ültek egymás mellett szótlanul. Amikor esteledni kezdett Panka elköszönt és elment. Palkó még sokáig nézett utána, majd gondolataiba mélyedt. Elmerengett gyermekkorán, iskolás, majd egyetemi évein. Aztán eszébe jutott Panka jóslata. Vajon eljön egyáltalán, és ha igen, mikor jön el a Tavasztündér? Egyszer csak a homlokára csapott. - Ó, én balga!- mondta, majd bement a házba és lefeküdt aludni. Másnap jó korán kelt és elment munkát keresni. Talált is egyet a közelben, közben levelezőn beiratkozott az egyetemre és befejezte tanulmányait. Mérnök lett belőle. Aztán vett magának egy autót, vett egy medencét a kertbe, vett három birkát, három disznót, tyúkokat és a három ökröt. Felfogadott hozzájuk egy pásztort. Ekkor felnézett a felhőkre. Mintha a szüleit látta volna mosolyogni. Így szólt hozzájuk: látjátok édes szüleim? - felnőttem - mondta hatalmas könnycseppeket ejtve- és nagyon, de nagyon hiányoztok!- Szinte érezte, ahogy a szülei megcirógatják az arcát. Palkó megnyugodott. Szedett a kertjében egy nagy csokor virágot és feleségül kérte Pankát, aki boldogan mondott neki igent. Ekkor a Tavasztündér kacarászva, vidáman lebbent- libbent el előtte, rózsás pirgős- pörgős szoknyájában. Varázspálcájával a kezében suhintgatott a földre. Nyomán lepkék , méhek, hétpettyesek tűntek föl, s szálltak virágról virágra, kismadarak fuvoláztak édes dalt önfeledten, majd a tündér még egyszer Palkóra mosolygott és elsuhant messzire ahonnan jött. Így volt, talán mese volt. Még ma is élnek, ha azóta meg nem haltak. Holnap legyenek a vendégeitek! Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

Gani Zsuzsa: Roland és a róka


 

Élt egyszer valaha régen egy Roland nevű kisfiú.

Szerette a meséket, történeteket, különösképpen az állatokról szólót. Sokat hallott már rókáról is, így tudta, hogy milyen ravasz, milyen fondorlatos, rafinált, körmönfont és fifikás állat. Azt gondolta magában, hogy mindenképpen túljár az eszén. Törte a fejét három nap és három éjjel, mígnem kiötlötte azt, hogy hogyan fogja megtenni. Hétfő reggel volt, épp pirkadt, a hold már aludni tért a csillagokkal, így tett a legtöbb erdei állat is. Délelőtt készített egy műtyúkot a baromfiudvarukra, mert tudta jól, hogy már napok óta valamilyen állat megdézsmálja a baromfit. Úgy gondolta pontot tesz a dolog végére. A tyúkokat bezárta a tyúkólba és épített egy másikat az erdő szélére, ami pontos mása volt az eredetinek, benne a műtyúkkal. Ránézésre pont olyan volt, mint az igazi. Tolla volt, igaz ragasztva és kotkodácsolni is tudott, a gyomrában lévő szerkezettel. Délre el is készült. Délután egy nagy gödröt ásott kiskutyája Buksi segítségével. Jó mély gödröt és befedte hosszú ágakkal, rövid gallyakkal, keskeny és széles, kisebb és nagyobb levelekkel, aztán este elbújtak egy fa mögé. Ébredezett az újhold és nagyokat ásított, egyre inkább szürkült, majd kezdtek előbújni a csillagok is. Már teljesen sötét volt, csak a szentjánosbogár világított. Öreg éjszaka volt, de ők csendben, mozdulatlanul álltak és figyeltek. Egyszer csak megzörrent a bokor, mizgett- mozgott és kidugta fejét a dörzsölt, agyafúrt ravaszdi. Szimatolni kezdett, majd elindult lassan, a limpes- lompos óvatosan a baromfiudvar felé. A fák levelei sisteregni- sustorogni kezdtek. Már az erdő lakói is békésen bóbiskoltak. De a fortélyos, furfangos róka csak lépdelt tovább nesztelen. Már egészen közel állt a tyúkhoz, már ugrani készült, amikor hirtelen egy kopó ugrott elő. Hangos ugatással riasztotta el a rókát. Miután más teendő most nem volt, hazamentek. Ugyanez történt kedden is. Öreg éjszaka volt, növő hold világolt az égen, de ők csendben, mozdulatlanul álltak és figyeltek. Egyszer csak megzörrent a bokor, mizgett- mozgott és kidugta fejét a dörzsölt, agyafúrt ravaszdi. Szimatolni kezdett, majd elindult lassan, a limpes- lompos óvatosan a baromfiudvar felé. A fák levelei sisteregni- sustorogni kezdtek. Már az erdő lakói is békésen bóbiskoltak. De a csalafinta, csavaros eszű róka csak lépdelt tovább nesztelen. Már egészen közel állt a tyúkhoz, már ugrani készült, amikor egy óvatlan pillanatban egy vadász lépett elő a bokorból tüzelésre készen. A ravaszdi megiramodott, s inalt, mintha szemét vették volna ki, árkon- bokron keresztül. Még talán most is szalad. Miután más teendő most nem volt Roland és a kiskutyája ismét hazamentek. Ugyanez történt szerdán is. Öreg éjszaka volt, csak a telihold világított, de ők csendben, mozdulatlanul álltak és figyeltek. Egyszer csak megzörrent a bokor, mizgett- mozgott és kidugta fejét a dörzsölt, agyafúrt ravaszdi. Szimatolni kezdett, majd elindult lassan, az élelmes, leleményes limpes- lompos óvatosan a baromfiudvar felé. A fák levelei sisteregni- sustorogni kezdtek. Már az erdő lakói is békésen bóbiskoltak. De a fortélyos, furfangos róka csak lépdelt tovább nesztelen. Már egészen közel állt a tyúkhoz, már ugrani készült, amikor egy óvatlan pillanatban ráhágott a Roland által fabrikált gallyakra és zsupsz, belezuhant a mély gödörbe. - Jaj, jaj, kiabált a róka. Fájt a háta, az oldala, a lába, sőt a feje és a feneke is a nagy eséstől. Jaj, jaj !- Roland a kiskutyájával odaszaladt. - Jaj, jaj, kiabált a róka. Kisfiú, nem bántlak, segíts rajtam légy szíves! Engedj el! - Dehogy engedlek! Ha elengedlek, engem is bántani fogsz és a tyúkot is!- felelte. - Jaj, jaj, kiabált a róka. Dehogy foglak bántani! De Roland nem hitt a cseles, trükkös rókának. Kicsit még jól is esett neki, hogy így kifogott rajta. Egy kötelet hurkolt a nyakába, óvatosan, nehogy megharapja a róka, mert ki tudja nem- e veszett. Tudta jól, hogy az veszélyes betegség, majd Buksi kutyussal délelőtt hazavitték. Délre haza értek, Roland édesapja már rég fent volt, a kertben tett- vett és látta, hogy mi történt. Megsimogatta kisfia kobakját, megdicsérte, majd felhívta a zöld számot és segítséget kért. Hamarosan jöttek is és délután elvitték a vörös bundást az állatkertbe. Aztán újra jött az este, az északa, éjfélkor már a fogyóhold tündökölt az égen, majd jött a hajnal és újra a reggel, de már senki se dézsmálta meg a tyúkokat a baromfiudvarban. Így volt, talán mese volt. Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Birka és a bárány

 

/Csali mese/


 

Élt a közeli tanyán az akolban egy bárány és egy birka. Egyszer csak nagyon megéheztek. Beeeee- bégettek egyszerre. Beeee- Beeee. Békésen legelték a füvet, de nem vetették meg a szénát, szalmát, kevés répát, s az abrakot sem. Miután elfogyasztották: nyim- nyám, a füvet visszaöklendezték, majd újra elfogyasztották. Találtak aztán egy búzakalászt. A kis bárány le is legelte: nyim- nyám, de a búzakalász egyszer csak megakadt a torkán. Kiáltja a bárány: - Jaj, jaj, mindjárt megfúlok, menj gyorsan kedves birkám, hozz egy kis vizet, menj rögvest. - Rendben!- bégette. Szalad a birka a kúthoz. - Jó napot!- Ó, kedves kutam, adjál légy szíves vizet, vizet viszem báránykámnak, mert különben mindjárt megfullad a búzakalásztól. - Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol nekem vödröt a gazdasszonytól. Elment aztán a birka a gazdasszonyhoz. - Jó napot gazdasszony! Légy szíves adjál nekem vödröt, mert fuldokol a báránykám a búzakalásztól. - Nem kapsz, mondja a gazdasszony -, amíg nem hozol kukoricát a szántóról. Főtt kukoricát szeretnék készíteni. Elment a birka a szántóra is. - Jó napot! - Szántó, adjál légy szíves kukoricát, kukoricát viszem a gazdasszonyhoz, gazdasszony ad nekem vödröt, vödröt viszem a kúthoz, kút ad vizet, vizet viszem báránykámnak, mert különben megfullad a búzakalásztól. - Addig nem adok kukoricát a gazdasszonynak - mondja a szántó -, míg nem hozol madárijesztőt a szomszédból. Elment a birka a szomszédba. - Jó napot!- Szomszéd, adjál légy szíves madárijesztőt. Madárijesztőt viszem a szántónak, szántó ad kukoricát. Kukoricát viszem a gazdasszonynak, gazdasszony ad nekem vödröt, vödröt viszem a kúthoz, kút ad vizet, vizet viszem báránykámnak, mert fuldoklik a búzakalásztól. - Addig nem adok madárijesztőt, amíg a boltba nem mész kaszáért. Elment a szomszéd a boltba: - Jó napot!- Bolt, adjál légy szíves kaszát, kaszát viszem a szomszédnak , ő ad madárijesztőt. Madárijesztőt viszem a szántónak, szántó ad kukoricát. Kukoricát viszem a gazdasszonynak, gazdasszony ad nekem vödröt, vödröt viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem báránykámnak, mert megfullad a búzakalásztól. A bolt megsajnálta a birkát. Adott kaszát, azt a birka gyorsan megköszönte. Aztán szaladt, szaladt, vitte a kaszát a szomszédnak , ő adott madárijesztőt. Madárijesztőt vitte a szántónak, szántó adott kukoricát. Kukoricát vitte a gazdasszonynak, gazdasszony adott neki vödröt, vödröt vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet vitte báránykának, mert addigra már levegőért kapkodott, hiszen majd megfulladt a búzakalásztól. Ha a kis bárány megfulladt volna a búzakalásztól, az én mesém is tovább tartott volna.

 

 

 

 

Gani Zsuzsa: Virágkarnevál

 


 

Virágkarneválra készülődött a réten minden állat és növény. A nap sugaraival díszítette a mezőt, szellő cirógatta, a szelíd felhő finom nedűvel kínálta csepegve- csupogva a szép, tarka- barka ruhába öltözött virágokat, és minden élőt. Katica hét pittyet- pöttyöt vart a kabátkájára, a lepkék színesre festették szárnyukat. Méhek kosárkájukban ajándékokat vittek. A kis lepkék firegtek- forogtak a tó tükre előtt, illegették- billegették magukat, közben önfeledten kacarásztak. - Ugye milyen csinos vagyok? - kérdezte az egyik- igen!- felelte a másik. - Én is?- kérdezte vissza. - Hát persze! Nagyon szép pörgős szoknyád van! Tetszenek rajta a rózsaszín virágok is. - folytatta. Közben a két szarvasbogár szinte egyszerre talált egy korhadt fát, de nem tudták eldönteni kié legyen és veszekedni kezdtek. Agancsaik jól összeakaszkodtak, csittegtek- csattogtak, csivirintették- csavarintották őket, s addig- addig, míg jól megsebezték egymást. Sírva szaladtak panaszkodni Tyúkanyónak. Elmondták mi történt. Az óvó néni türelmesen végighallgatta őket, majd elbeszélgetett velük. A többiek csak azt látták már, amikor kezet fognak és felhőtlenül futnak játszani. - Ugye milyen szép vagyok? Én vagyok a legszebb az egész réten! Senkinek sincs ilyen szép hét pettye!- Egy másik hozzá hasonló, pontosabban ugyanilyen katica szállt mellé. - Mintha ikertestvérek lennénk!- kiáltott fel a dicsekvő. - Akkor is én vagyok a legszebb!- kiáltotta. - Nem szép dolog a dicsekvés!- mondta kissé korholón a másik, majd otthagyta. Azaz, hogy csak hagyta volna, mert a társa egy óvatlan pillanatban kirakta az egyik lábát, amiben hatalmasat esett. De olyan nagyot, hogy beütötte az orrát. De mit se törődve a fájdalommal továbbment, azaz elröppent. A másik csak megrántotta a vállát és tovább hencegett mindenkinek, aki épp arra járt, de senki se foglalkozott vele. Így hát egy idő után abbahagyta a hivalkodást és elment játszani. Közben a tücsök is megérkezett a hegedűjével és rákezdte. Folyt a dínom- dánom. Apró pacsirták szálltak a faágra és rázendítettek egy kórusműre. Mindenki kedvet kapott a tánchoz. Firegtek- forogtak, dibegtek- dobogtak hozzá apró lábaikkal. Táncolt a szöcske, a sáska, a béka, a veréb, a bolha, a tetű, a légy, a szúnyog, a darázs, a dongó, a méh, az egér, a nyúl, a gyík a kígyó és még sorolhatnám. Még tyúkanyó is ropta. Csak a kérkedő hétpettyessel nem táncolt senki. Egy ideig még ott ült búsan a korhadt fán, majd bosszúsan hazaröppent. A karnevál tán még azóta is ott folyik. Ha nem hiszed, járj utána.

 

 

 

Gani Zsuzsa: Szarvas és a farkas


 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szarvas tehén. Ha jól emlékszem ott élt Gemencen, vagy a Bükkben, de az is lehet, hogy a Pilisi parkerdőben, már nem is tudom. Lényeg az, hogy leginkább a dimbes - dombos sűrű erdőket kedvelte,ott csitingelt- csatangolt, a nyílt területeket kerülte. Néha kimerészkedett a füves pusztára szarvasbika barátjával. Barátja hatalmas, tekintélyes, méltóságteljes agancskoronát viselt, közben neki meg csökevényes jutott. Pedig ő is szép volt, sőt gyönyörű! Selymes, barna szőre megcsillant ahogy rásütött a nap. Gesztenyebarna szeme, hatalmas szempillái, szelíd természete magára vonzotta minden erdőlakó hím tekintetét, így a farkasét is. Már egészen kis kölyök kora óta szeretett volna a bizalmába férkőzni, mert többet érzett iránta, mint egy barátság. De sose mert a közelébe kerülni, mert attól félt, hogy a híre, ragadozó volta, merészsége miatt elriassza. Így beletörődött abba, hogy csak messziről figyelheti. A szarvastehén semmit se sejtett az egészből. Szürkületkor merészkedett leginkább elő, akkor is leveleket, fiatal hajtásokat, füvet, magvakat, gyümölcsöket fogyasztott nyugodtan. Ám egyszer ő is véletlenül megpillantotta és nem bírta róla levenni a tekintetét. Szőrzete szürkésbarna volt, észrevehetően a szaglása és hallása egyaránt kitűnő. Látszott rajta, hogy milyen intelligens. De hát ez természetes, mivel ő volt a csúcsragadozó az egész erdőben. Ha megfelelő volt a szél iránya, még a nagytestű állatokat is könnyűszerivel levadászta. Igen valóban ez volt a jellemző a farkasokra. Ám a mi farkasunk sose ejtett nagyvadakat. Főleg mióta megpillantotta a tehenet. Ezért kisebb állatokat és dögöket fogyasztott leginkább. Hamarosan híre is ment ennek. Súgták- búgták a szelek, trillázták, füttyögték a kedves kis madarak. Így egyre közelebb merészkedtek hozzá a patások és már nem féltek tőle. Ő is egyre bátrabb lett. Egyszer csak erőt vett magánt, odament a tehénhez és megszólította. Legnagyobb meglepetésére, nem utasította el. Aztán egyre többször és többször találkoztak, egyre többször és többet beszélgettek, míg egyszer csak azt vette észre a szarvastehén, hogy ő is beleszeretett a farkasba. Észre vette ám ezt a szarvasbika is. Eleinte még messziről figyelte a barátságukat, a kibontakozó románcukat, de később elkezdett féltékenykedni, sőt éktelen haragra is gerjedt! Bőgésével összehívta az erdő állatainak tanácsát, hogy segítséget kérjen tőle, hisz ő is nagyon szerette. Összeültek a bölcsek, összedugták fejüket. Tanácskoztak éjjel és nappal, reggel és este, délelőtt és délután, három napon keresztül. Ekkorra döntést hoztak. Bölcs Bagoly el is huhogta. Valamint azt is, hogy miért döntöttek így. A farkas és a tehén, mit volt mit tenni, elfogadta a verdiktet, hisz mi mást tehettek volna. Szomorúan vették tudomásul, hogy búcsúzniuk kell egymástól. Így is történt. Hamarosan azonban mindketten magukhoz illő párt találtak. Egy évre rá utódaik is születtek. Talán így történt, talán mende-monda. Ha nem hiszed, járj utána!

 

 

Gani Zsuzsanna: Klárisszemű Rézi

2023. 01. 03.

Volt egyszer egy királyság, ahol minden lakó békében és boldogságban élt.

Ebben a királyságban lakott egy gyönyörű rézsikló Rézi, akinek a szemei olyanok voltak, mintha igazgyöngyökből lennének kirakva.

A siklók Rézit klárisszeműnek nevezték, és mindannyian csodálták a szépségét és báját. Rézi pedig nagyon boldog volt, hogy a siklók ilyen tisztelettel és szeretettel fordulnak felé. Azonban egy napon Kuszma, a lábatlan sikló megjelent a királyságban, és szemet vetett Rézi klárisszemeire. Azt akarta, hogy az ő szemei is olyan csodálatosak legyenek, mint Rézié, nem törődve azzal, hogy már a csupasz gondolattal is milyen kárt okoz. Ráadásul kisebb és gyengébb is volt a siklóknál. Mégis határozottsága, erőszakossága, büszkesége, tekintélyt parancsolt, ezért félt, rettegett Kuszmától a falu népe. Klárisszemű Rézi elhatározta, hogy túljár valahogy az eszén.

Titokban elindult a királyság egyik legeldugottabb zugába, hogy a gondolatait összeszedje. Egy barlangban talált menedéket. Itt eltöltötte az éjszakát, és a következő kettőt is.  Közben gondolkodott, gondolkodott.

Eltöprengett azon, hogy vajon miért olyan fontos a gyöngyszeme Kuszmának. Mit tudna helyette adni? Végül eszébe jutott, hogy hamarosan vedleni fog és azt a gyönyörű bőrt felkínálja Kuszma számára.  Mitől volt az olyan különleges? Attól, hogy a tarkóján egy korona, azon pedig kétfejű sas volt látható.

Rézi visszatért hát a királyságba és elmondta a lábatlan siklónak az ajánlatát, aki azt örömmel elfogadta. Kuszma pedig a zsákmányával együtt visszament oda, ahonnan jött.

Azonban még szinte haza se ért, amikor rájött arra, hogy amit kapott, az semmit se ér. Hasznavehetetlen. Nagyon mérges lett, szinte forrt a dühtől.

Mikor lecsillapodott, gondolkodóba esett. - Rézi igazgyöngy szemébe, amikor belenéztem, láttam kedves, szelíd, nemes természetét, s azonmód megszerettem. Nemhiába, mondják, hogy a szem a lélek tükre.  Hmm. Ám az én szememben, eddig csak egy hályog, a sötétséget volt. – döbbent rá Kuszma. – Ez így nem jó, ezen változtatnom kell, hiszen csak rajtam múlik! – Képzeljétek! Ezután teljesen megváltozott. Sietően kitakarította a lelkét egy seprűvel, ami olyan lett, mint a frissen mosott ruha, s mint a tiszta levegő.

Ettől kezdve nem vágyott többé Rézi szemeire, hiszen az övé is tündökölt. Inkább a szeretetére vágyott. Boldog volt, hogy megbocsátottak neki, és ettől kezdve a siklók is nagy- nagy tisztelettel és szeretettel fordultak felé. Rézi pedig egy idő után úgy megszerette Kuszmát, hogy összeházasodtak. Az egyik erdőszéli nyiladékban hamarosan sok kis sikló született.

 

 

 

 

 


 

Frissítve: 2023. Május

 

 

 












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!