Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy baromfiudvar. Ottan élt éldegélt, Sarkantyús kakas, egy tyúk és számos csibe.
Hajnalban Sarkantyús kakas felébresztette a lakókat. – „Kikiriki- kukurikú”, „kikirikí- kukurikú”, jó reggelt! – „Kot-kot, kot-kot, jó reggelt!” – kotkodácsolt tyúkanyó. „Csip-csip, csip-csip, jó reggelt” – csipogták leghalkabban a kiscsibék, és leghangosabban csibe Csárdás.
Tyúkanyó magvakat, gilisztákat, csigákat, rovarokat kapirgált a szemétdombon. Sarkantyús kakas óvta, vigyázta családját. Gondoskodott arról, hogy boldog és teljes életet élhessenek szerettei. Ügyelt arra, hogy megtanítsa kisfiát és a többi csibét arra, hogy hogyan kell viselkedni, mi az, ami szép, mi az, ami jó. Csibe Csárdás és testvérei pedig figyeltek, utánoztak és tanultak.
Sarkantyús kakas büszke, látványos és erőteljes lépésekkel járt- kelt a baromfiudvarban. Épp a fejük felett szórta a Nap a jó meleg sugarait, amikor talált valami finom ennivalót, és ebédhez szólította a családját. - „kikiriki- kukurikú”, „kikirikí- kukurikú”. – Gyere, tyúkanyó, itt a finom falat! – Megyek már, megyek! - kotkodácsolta tyúkanyó. – Gyere csibe Csárdás, gyertek csibék, itt a finom ebéd! – Megyek már, sietek! – Mi is megyünk!- Miután mindenki megebédelt, ismét tették a szokásos dolgukat.
Sarkantyús kakas biztosította a rendet a csirkeólban. Tyúkanyó, a kiscsibék és csibe Csárdás pedig szót fogadott.
Biztonságban érezték magukat a közelében. A hívatlan látogatótól sem kellett tartani, mert Sarkantyús kakas mindig védte a családját, amennyire csak tudta.
Éppen ma volt apák napja. Csibe Csárdás elhatározta, hogy ezen a napon sokkal jobban megmutatja, hogy mennyire szereti és tiszteli őt.
Sarkantyús kakas a nagypapához készült vendégségbe a közeli szomszédságba. Csibe Csárdásra bízta családja védelmét. - Kedves gyermekem, átmegyek a szomszédba nagypapához. Kezd esteledni. Vigyázz, óvakodj a vörös bundástól: ha beengeded, szőröstül-bőröstül fölfal. Rafinált állat a róka, még azt is megteszi, hogy cselhez folyamodik. De ha jól figyelsz, hosszúkás orráról, dús farkáról, nyomban ráismerhetsz.
- Vigyázok, édesapám, hogyisne vigyáznék! - mondta csibe Csárdás. - Elmehetsz nyugodtan. Erre Sarkantyús kakas búcsút vett tőle, és elindult a szomszédba.
Csibe Csárdás, ahogy édesapjától látta, büszke, látványos és erőteljes lépésekkel járt- kelt a baromfiudvarban.
Alig telik el egy fertályóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:
- Nyisd ki a kaput kedvesem, én vagyok itt, édesapád. Finom, friss csigákat hoztam!
Hanem csibe Csárdás tüstént felismerte a rókát kényeskedő hangjáról.
- Nem nyitom ki! - kiabálta. - Édesapának ugyanis erős a hangja és olyan hangos, hogy hét határba is elhallatszik, a tiéd meg nyafka, kényeskedő. Nem is az édesapám vagy te, hanem a róka! Tüstént hordd el az irhádat! – Dehogy megyek! Dehogy megyek! Inkább megeszlek! Hallom a hangodról, hogy kicsi vagy még, nem félek tőled!-
Csibe Csárdás, ahogy az édesapjától hallotta: -„kikiriki- kukurikú”, „kikirikí- kukurikú” – kukorékolt olyan hangosan, ahogy csak tudott. Meghallotta ezt a szomszédban Sarkantyús kakas, sőt nagypapa is. Futottak, rohantak, sebesebben, mint a szél, hogy segítsenek a bajbajutott kiskakasnak. -„Kikiriki- kukurikú”, „kikirikí- kukurikú” – kukorékolták futás közben. Meghallotta ezt a róka és olyan gyorsan elsomfordált, amilyen gyorsan tudott.
Az ám, csak sandalgott volna, de az épp odaérő Sarkantyús kakas belerúgott egyet a róka lábába a bitang erős sarkantyújával, majd jól megcsipkedte erős csőrével a fülét, farkát, ahol csak érte. Nagypapa is össze- vissza csipkedte a ravasz róka orrát, s fenekét. - Jaj, jaj, a fránya egyen meg benneteket! – nyöszörögte a róka. Alig bírt elmenekülni. Vissza se jött többé.
Sarkantyús kakas megdicsérte csibe Csárdást. – Büszke vagyok rád fiam! Megvédted a családodat.- Csibe Csárdásnak nagyon jól estek édesapja szavai. Nagypapa nem mondott semmit, de tekintete mindent elárult. Boldogan ölelte át unokáját és jobbról- balról összepuszilta. Aztán elköszönt és hazament.- Már ébredt a Hold, vidáman kúszott fel az égre.
Élt egyszer egy istállóban egy kecskecsalád. Egyszer nagy lakodalom volt a közeli faluban. Hivatalos volt rá a környék apraja-nagyja. Tele volt az egész falu ínycsiklandozó illatokkal. Szimatolt a kecskecsalád, beleszaglásztak a levegőbe, itt is, ott is, egyre jobban csorgott a nyáluk. Összedugták a fejüket és tanakodni kezdtek.- Menjünk el a lakodalomba, hátha jut nekünk egy-két finom falat, elvégre mindenki meg lett hívva! - Így is tettek. Mentek, mendegéltek egymás után a finom szagok irányába.-
Vígan megyünk: mek- mek- mek,
a lagziba, el- el- el.
Eszünk, iszunk, mulatunk,
táncolunk, és vigadunk.
Hamarosan meg is érkeztek. A kertben már javában főtt az ennivaló. Odamentek, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon lakmározzanak belőle. - Főzve nem is szeretjük! - Csitt! Csendesen! – még meghallja valaki! – súgta oda a kecskebak. - Te csak húzódj meg itt, édesapa, s én kigondolom, hogy legyen, s mint legyen.- súgta a gida. Az anyakecske elunta, hazament.
A gida törte a fejét, erősen törte, mígnem eszébe jutott, hogy itt van ez a hatalmas kert, tele van fával és növénnyel, inkább ebből habzsoljanak. – Édesapa, gyere, nézd! Itt bőven jóllakhatunk! – mekegte. Így is tettek. Boldogan, gondtalanul legelték a káposztákat, répákat, zellert, közben beszélgettek.
Már jó sokat megrágcsáltak a kertben, hatalmas volt a pusztítás. - Gyere, fiam, jól laktunk, hát mulassunk! – Így is tettek. –
Dobbanj lábunk ritmusra,
hadd szóljon a tambura!
Hipi-hoppi, itt vagyok,
kis gidámmal mulatok! –
Amikor az egyik asszony kijött a kertbe, hogy megkeverje az ételt, hát látja ám, hogy a kecskék beszabadultak a kertbe, lelegelték a veteményest, és most vigadnak. – Nocsak, két kecske, jó lesz majd a levesbe! - Kapja a nagy kést, szalad feléjük, hogy levágja őket. Megijedt a két kecske. Nyakába szedte a lábát és futott, rohant vissza az istállóba. - Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! –
Otthon már várta őket az anyakecske. – Hát nekem semmit se hoztatok? – Jaj, asszony, ne is mondd! Majdnem vége lett az életünknek. – sopánkodott a bak. Megsajnálta őket az anyakecske. – Gyertek, gyertek, fújjátok ki magatokat, nyugodjatok meg. Azért legalább ettetek? – Igen, ettünk is, jól is laktunk! – mondta a gida. – Rendben, én is ettem, mert hazafelé a szántón találtam bőségesen falevelet és füvet is, úgyhogy én is jól laktam.- Nézd! – mondta a gida a baknak – sikerült még elhoznom a legnagyobb káposztát. – Boldog apák napját!
