Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy hol, de volt valahol itt a környéken, élt egy siheder legény, akit a sok bolondoskodásáért, hol zizzent Zuárdnak, hol meg zakkant Zuárdnak neveztek.
Erre bizony rá is szolgált, mert állandóan habókos volt, butáskodott. Olyan volt, mint a sült bolond.
Egyszer egy tavaszi napon, hogy, hogy nem, kiment a kertbe hogy kapáljon, mert elszaporodtak a gazok. Kereste, kutatta a kapát, de nem találta. – Jó lesz a gereblye is! – Azzal próbált gyomlálni, de sehogy se sikerült. Mérgében elhajította. Az ám, rá is dőlt a paradicsompalántára akkora zuhanással, hogy azt, palacsintává lapította. Vakargatta az üstökét zizzent Zuárd. – Sebaj, majd kikarózom! – Így is tett. Kikötözte egy kicsi gallyal, mert csak azt talált a közelben. Alighogy kikötözte, az újból lelapult. Ej, mérgelődött zizzent Zuárd. Mit tehetett volna, újra kikötözte. Alighogy kikötözte, az újból lelapult. Aj, egyre dühösebb lett zizzent Zuárd. Újra, meg újra kikötözte, de most sem történt másképp. Hej! Vakargatta a füle tövét zakkant Zuárd, mit tegyen ő most? Dühösen elhajította a gallyat és a palacsintává lapult palántát is. Mérgében szikrákat szórt a szeme. Aztán ahogy lépett egyet, kettőt, véletlenül rálépett az elhajított gereblyére. A gereblye nyele pedig úgy fejbe kólintotta, hogy éktelenül nagy púp nőtt a fején. – Aúúú- aúúú! – kiabálta, kezével odakapva sajgó fejéhez. Ám ez mind nem volt elég! A közelben röppenő méhet a hadonászásával úgy megijesztette, hogy az azon nyomban belecsípett zizzent Zuárd orrába, ami a kétszeresére dagadt. Zakkant Zuárdnak a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Úgy döntött, hogy egy jó időre inkább abbahagyja a kertészkedést. Az ám, de attól fogva se változott meg zizzent Zuárd. Továbbra is állandóan habókos volt, butáskodott, úgy, mint a sült bolond.
Tán még ma is él, ha meg nem halt.
Gani Zsuzsa: A szemtelen légy
2024. 04. 30.
Egy őzike talált az erdőben egy magányos medvebocsot, hazavitte és felnevelte, mint a sajátját.
Olyan szelíd és kezes volt a fiatal medve, s úgy szerette az anyukáját, hogy folyton a sarkában járt, követte mindenüvé. Az őz egy nap kiment az erdő szélére, a bozótosba legelni– a medve, persze megint ott cammogott a nyomában. Delelőn állt a nap, az őzike már jóllakott, aztán a melegtől eltikkadtan leheveredett egy sűrű lombú fa árnyékába és elaludt. A medve ott ült mellette, és az álmát vigyázta. Egyszer csak látta, hogy egy sereg légy telepszik az őz arcára. Először mancsával hessegette őket, de azok újra meg újra visszaszálltak. Azt gondolta akkor a medve: – Már vagy tízszer elkergettem a szemtelenjeit, de mindig visszarepülnek. Mit csináljak, hogy ne szálljanak vissza többet? Ha egy csapásra agyonütöm valamennyit, akkor nem háborgatják többé anyukám álmát! Így okoskodott, aztán felemelte a mancsát, és hatalmasat csapott az alvó őz arcába. Szegénynek azon nyomban eleredt az orra vére. A medve szánta-bánta ostobaságát, de jó időbe telt, amíg szelíd, bánatos brummogással megbékítette anyukáját.
